Part 1

KELETI

ÉLETKÉPEK.

IRTA

VÁMBÉRY ÁRMIN.

BUDAPEST, 1876.

AZ ATHENAEUM R.-TÁRSULAT KIADÁSA.

PULSZKY POLYXÉN

ÚRHÖLGYNEK

TISZTELETTEL ÉS BARÁTSÁGGAL

AJÁNLOM E LAPOKAT.

ELŐSZÓ.

A mohammedán Ázsiáról eddigelé közzé tett munkáim sorrendjét tekintve, e lapoknak az – »Iszlám a 19-dik században« – czimű könyvem előtt nem pedig utánna kellett volna megjelenni. Részben már egy évtized előtt, részben pedig még Keleten való tartózkodásom alatt megirvák, ezen egyes életképek egybegyüjtése és kiadásával már csak azért se siettem, mivel az efféle irodalmi foglalkozásra, tekintettel az igen gyenge irói képességemre, valami különös kedvet nem is éreztem.

Hogy azt most még is tevém, arra következő körülmények inditottak. Először egy tekintélyes külföldi könyvkiadói társulat szivélyes felkérése, melyet nem utasithattam vissza. Másodszor a huzamosabb idő óta főfoglalkozásom levő – »Török – tatár nyelvek gyökszótára« – mintegy szükségessé tette az elméleti tanulmányok birodalmából való kis kirándulást a gyakorlati élet mezejére. A török – tatár nyelvek boncztani értelmezése egy rendkivül érdekes és vonzó tárgy ugyan, de a változatosság még itt is lélekre és kedélyre egyaránt üditőleg hat. Harmadszor, nem igen nagy eröltetésbe fog kerülni mind annak, aki ifjú és férfi korában több ideig Ázsiában lakván, ott majd csak otthonosan érezte magát, ama erkölcsök és szokások képét rajzolni, melyek eránt ő egykor annyi érdekkel viseltetett, és melyeknek benyomása még egy egész évsoron át sem mosódtak el az emlékezetéből. Minek is tagadnám; ifjúságom egész hevével csüngtem Ázsián és életképeinek egyes vonásai még most is kimondhatlan varázshatalmat gyakorolnak reám.

Íme e jelen lapok rövid története, és ez szerint kérem a t. olvasót az Életképek tartalmát megitélni. Készakarattal elkerülvén mindent, mi könyvemet nehézkessé teheté vala, fő törekvésem oda irányult: az egykori benyomásokat híven minden cziczomázás nélkül visszaadni, és idegen forrásokhoz, mindössze kétszer vagy háromszor oly esetben fordultam, a hol ujabb észlelődések saját tapasztalataimat kiegésziték. Mind hasonnemü eddigi irataimban ugy ebben is a jelszóm – Utile dulci – vala; a gyakorlati életből meritett tárgy kidolgozásában egy fő kellék az: egyszerű és népies előadási modor által az olvasókőrt lehetőkép tágassá tenni. Ázsia, ugy látszik, nem sokára azon világrész fog lenni, melyen a tettszomjas Európa nagy horderejű politikai, mívelődési és társadalmi problemákat megfejteni készül, annál szükségesebb tehát, hogy a ködfátyoll mind jobban és jobban emelkedjék, és hogy a keleti világ élete és szokásai annál ismeretesebbé váljanak.

Budapest, Márczius havában 1876.

V. A.

A ház s a háztartás.

»A halifák palotája aranytól, márványtól ragyogott; pompás mozaik födte a falakat s padlózatot; a szökőkutak s vizesések susogó habja kellemesen hüsíté a levegőt s frissitő álomra csábitott. Gazdag folyondár növények és árnyas fák lombja egy sereg dalos madárnak szolgált menhelyül. A termek aranyban, szinpompában ragyogtak, gazdag, szines selyembe öltözött rabszolgahad hemzsegett a lakosztályokban, s a belső termekben a világ legszebb hölgyei voltak csoda-bokrétává összegyüjtve.«

Ezen szavakkal festi Kremer, a »Kulturgeschichte des Orients« szellemdús és tudós szerzője az Ommejádok palotáját Damaszkusban. A hires moszlim uralkodók palotáiról ép oly ragyogó, szingazdag képek maradtak fenn, melyek a távol mult mesés pompájáról regélnek, s ez nem túlzás; mert a mórok nagyszerű épitményei Spanyolországban, az abbaszidok monumentális épületei Bagdadban s a Timuridákéi Közép-Ázsiában és Indiában egyedül álltak a világban s minden tekintetben megérdemlik az utókor osztatlan bámulatát. S mégis tévedünk ha az egykori nagyság és hatalom ezen nagyszerű emlékeiből a jólét s gazdagság általánosságára következtetünk, s még nagyobb tévedés, ha a keleti pompa e pazar bizonyitékai szerint, melyek egy rég mult korhoz tartoztak, itélni akarnánk Kelet mai viszonyai fölött.

A Kelet ma már csak egy történelmi fogalom, s a mily magasan túlragyogják Szuleimanie, Herat, Szamarkand és Agra romjaikban is még nagyszerű épitményei, a körülöttük álló kunyhókat, a »király s koldusról« szóló szomoru mondát illustrálva, ép oly rikitóan feltünő az ellentét a hajdankori és mai Kelet közt, oly mérhetlenül távol áll, a tulajdonképeni keleti világnak szomoru valósága, azon fényes képtől, mit arab mesék által táplált képzeletünk a tündér Oriensről magának alkotott.

Ha Konstantinápoly vékony deszka épületeiről van szó, általánosan azt szokták mondani, hogy a törökök Európában csak tanyáznak. Azt hiszem, még tovább is mehetnénk s e szójárást általánosítva azt mondhatnók, hogy az ázsiaiak mindannyian csak tanyáznak, mert akár deszkából készült, akár agyag- s kavicsból emeltetett, a mohammedán világ magánlakháza még a legelőkelőbb városokban sem tekinthető európai fogalom szerint »háznak.« A fenntemlített világ nyugati részében, s legkívált ott, hol a byzancziak épitkezési modora és kényelemhajlama ugyszólván kényszer hatással volt a muszulmán hóditókra, – ott legalább külsejére nézve, a ház leginkább felel meg a szó európai fogalmának. Az emeletek, a számos, nagy, természetesen sürü rostélylyal ellátott ablakok az utczai homlokzaton; a tetőzet, tornáczok, kapuk – minden Nyugatra emlékeztet, de ujból ismétlem, hogy csakis külsőleg, mert alig lépünk az épület belsejébe, Kelet egész, meztelen, lakálytalan sajátsága áll előttünk. Mindenütt ijesztőleg üres termek, de minél tágasabb, minél üresebb a hely, annál kellemesebbnek látszik lakójának, ki izlése ebbéli irányának legnyomatékosabban ád kifejezést az ismert közmondásban: »Tág és kényelmes termekben jobban esik az ütleg, mint szűk helyiségben az étel.« Még a leggazdagabbaknál is az egész butorzat egy diványból áll, mely a helyiség három falán végigvonul, s ha imitt-amott a padlót finom szőnyeg nem boritaná, teljesen lakálytalannak tűnnék fel a hely.

»Ti európaiak,« hallám többször mondani, »annyira megtöltitek szobáitokat butorokkal, hogy mozogni is alig birtok bennök.« Azonban ebből még nem következik, hogy a keleti ember szabadabban mozog lakásában mint mi. Összekuczorodva ül divánja valamely szegletében, s csak szeme gyönyörködik a szoba tágasságában. Az ily lakás se nem vonzó, se nem kellemes, se nem csinos; de még az égalji követeléseknek is csak bizonyos viszonyok alatt felel meg. Habár nyáron kényelmet és kellemet nyujt, télen annál elviselhetetlenebb, s még most is összeborzadok, ha az átdidergett téli napokra, s mi roszabb, téli estékre gondolok, melyeket Stambulban, volt miniszterek házaiban töltöttem. A mangal (kőszén-üst) melege, csak a prémes ruhájába burkolt keletinek elegendő, mely azonfelül igen hamar el is illan a vékony deszkafalak hasadékain; s nem egyszer történt meg rajtam, hogy reggel, az ablak mellett kiterített ágyam takarójáról, össze kelle szednem, s el kelle távolítanom az éjen át az ablakon s deszka-hasadékokon keresztül behatolt havat. A nyugati befolyás erősebb hullámzása csak legujabb időben idézett elő némi változást az előkelő törökök házánál. Kanapékat, székeket, karos székeket és asztalokat szereztek, de inkább a divat mint rendes használat kedvéért, mert a minder (a divány körülbelől négy láb széles matrácza) puha, ruganyos ülése sokkal kényelmesebb pihenőt nyujt a keletinek, mint a szék, hol lábait maga alá nem vetheti, hanem azokat lefüggő helyzetben kénytelen hagyni, mi fárasztó s lankasztó hatással van reá, minek következtében a szék csak »keresztény karónak« neveztetik.

Azon mérvben, a mint Törökországtól el, Ázsia belseje felé haladunk, a ház tetszetősbb külseje egyre jobban elsatnyul, a szándékos rejtőzködés jellegét véve fel, mely egyrészt a háremszokások, másrészt azonban a hatóságok előtti rettegésnek természetes következménye. Ott, hol tulzott s hamisan értelmezett erkölcsiségből a nőnemet féltve elzárják az idegen szem elől, s hol gazdagság és jólét a zsarnoki elnyomatás főokát képezik, ott igen érthető, hogy a lakház külsőleg csak rideg, megviselt, esőverte s rongálta agyag falakat mutat fel, mig belseje gyakorta fényüző pompával és fénynyel van felszerelve. E sajátság legkiválóbban Szyria és Persia némely városában észlelhető, melyek ennélfogva némileg igazolják is a nyugaton általánosan elterjedt hitet Kelet mesés pompájáról s kényelméről. Meglepő már az első látvány is, a mint a sötét, szűk kapuból belépünk a tág udvarra, melynek közepét rendesen egy hosszukás vizmedencze foglalja el. A kis kerti ültetvények e helyen kiválóan kellemes hatást tesznek s ámbár az udvar három oldalán végig vonuló termek itt is tökéletes ürt tüntetnek fel, a falaknak gyakorta gazdag diszitményei, madarak, virágok, sőt Perzsiában nőalakok pompás festményei, a valódi keleti czifrázat jellegével birnak. A régi divat, a szobák menyezetét gazdag aranyozással, pompás arabékekkel s berakott tükörüveggel elhalmozni, csak Ázsia belsejében tartotta még némileg fenn magát, s valamint hajdan, ugy még ma is csak a Persák birják teljesen ezen ékitményezés müvészetét, Rendkivül feltünő az európaira nézve, a mi divatlapjaink szinezett divatképeinek roppant mennyisége, mely a persa salonfalak diszítésére használtatik. Később értésemre jutott, hogy e képekkel külön kereskedést űznek.

Mi a szyriainak és a turkesztaninak az Aivan nevezetű nagy csarnok, melynek az udvarra néző oldala egészen nyitva áll: az a perzsának a Talar, egy tág, szőnyegekkel boritott terem, melynek előoldalát egy müvészileg s izléssel faragott ablak képezi, mely télen nyáron nyitva áll s kilátást enged a kerti ültetvényekre s vizmedenczékre. Itt fogadtatnak a vendégek, itt végeztetik a napi munka, s itt szokta a keleti ember elfeledni gondjait, midőn órákig elmerengve bámulja a zöld pázsit bársonyát s a fodrozatos viztükör képleteit, a mint az arab versben irva áll:

»Szelaszetun jezilu’ min el kalb el huszn, El Mai dsani el hadhravat ve vedsih ul huszn.«

Csak három dolog űzi el a bút: A folyó viz, a zöld pázsit és a szép arcz.

Mit nyáron a pázsit s a viz, azt télen a tüzhely nyujtja. »El nar fakihat es sita« (a tüzhely a tél gyümölcse), mondja az arab, természetesen a szó keleti értelmében fogva fel a tüzhelyet, mely szigorubb éghajlatunk követelményeinek semmiképen sem felelne meg. Akár a Mangal vagy az Odsak (kandalló) mellett ül, az európai egyik oldalán mindig fázik, mig a másik félig megsül, feltéve, hogy nem követi a keletiek példáját, kik meleg ruhákba s bundákba burkoltan órákig a legcsekélyebb mozdulat nélkül maradnak veszteg egy és ugyanazon helyen, – mi európai embernek bizonyára minden hídegnél nagyobb kín lenne. Még ismeretlenebb reánk nézve a Tandur használata; ez oly szerkezetű szénmedencze, melynek melege, erősen gyapozott takarók által összpontosíttatik; s e takarók alá bujik el olykor az egész társaság, elannyira, hogy csak a fej s a kezek láthatók. A Tandur, kizárólagosan nők által használt melegitő szerkezet, s a keleti kényelem non plus ultrája a hideg évszak tartama alatt. Kézi munkáról vagy egyéb foglalkozásról természetesen szó sem lehet ily alkalommal s a drága idő énekkel, beszélgetéssel s alvással, vagy pedig mesék s szent történetek hallgatásával fecséreltetik el.

Habár kül- s belfelszerelésénél fogva, a keleti ház legtávolabbról sem felel meg a pompa s fényüzés eszméjének, mégis tagadhatatlan, hogy a kényelemre s ezzel kapcsolatban bizonyos egészségtani követelményekre nagyobb suly fektettetik mint nálunk Nyugaton. Már az a körülmény is, hogy az egész mohammedán Ázsiában mindenki saját házában lakik, kiváló előny az európai nagyvárosokban dívó kaszárnya-rendszerhez képest. Ehhez még más előnyök is járulnak; például a tág udvarok, a sok vizmedencze, a hol csak alkalmazható, s mi különös emlitést érdemel: a nyaralók általánosabb és gyakoribb használata. Az időnkénti lakásváltoztatás ott ép oly életszükség a városi, mint a szegény pusztai lakóra nézve. Mindenütt, még a persa nyelvű népeknél is használatban van a Jajlak és persa Kislak – nyári és téli lakás – értelmezése, mi legbiztosabban bizonyítja e szokás túrni származását, s elvitázhatatlan tény, hogy a nyaralók választásában és minőségében a törökök még ma is a legmagasb fokon állanak.

A Zerefsan és a Murgab melletti gyönyörü kioszkokról ugyan már csak történelmi emlékek és pompás romok tanuskodnak, azonban a Bosporus-parti Jali-k még ma is utánozhatatlanok a magok nemében, s kellemre s kényelemre nézve felülmulhatlanok. Alig egy órányira a városi háztengertől, hol a tikkasztó melegben még a pókháló sem lebben meg, a »jali«-kban a hűsítő északi szellő élvezhető, mely olykor még melegebb öltönyök felvételére is kényszerít. De mily bűvös-bájosak az esték és mesés nyári éjek! Nem létezhetik magasztosabb élvezet, mint ha valamely juniusi vagy juliusi estén, a nagy kikötő-lépcsőről (iskelleröl) a tengerpart legszéléről, egy bosporusi éj csodaszerű képét bámulhatjuk. A végtelen csillagos boltozat fénye versenyt ragyog a tiszta hullámtükör mélyében tükröződő égitestek csillogásával. Lehetetlen el nem merengeni e tündéries képen, s ez édes merengést legfeljebb ha olykor az éji csendben távolról viszhangzó evezőcsapások zaja szakítja meg, vagy az éjjeli imára hívó muezzin bánatos, szivhezható hangja. »Asz szalatu khair min al naum!« (»az ima hasznosabb az álomnál!«) hangzik le a sugár minaretről. De hiszen jó muezzin, kinek is jutna eszébe, szemet hunyni itt, hol az ember ébren is a legbűvösebb álomba merül! Ha az ég borult a tenger lakosai némi kárpótlást nyujtanak a hiányzó csillagfényért. Fénybarázda jelzi minden legapróbb halacska utját a gazdag vilany tartalmu hullámokban. Élénk játékaikat s mozdulataikat, mint az aquariumban a czikkázó fény-vonalok szerint lehet szemmel tartani, s ki lenne képes, a delphin vagy kardhal vadászati életét hüségesén leirni? Először nehány czikkázó sugarat látni a vizben; ezek egy menekülő halcsoport előre-nyomuló csucsai; nemsokára az egész had zöme közeleg, miriád csillagból szétsugárzó fényár alakjában s ezek után iramlik nyilsebesen a tömör fényóriás, a kardhal, maga előtt kergetve a rezgő kis csillagok, a kis halacskák végtelen raját, mig végre közéjük törve halál s végveszedelem jelzi minden egyes mozdulatát.

Órákig tudtam elnézni ezen érdekes látványt, s őszintén bevallom, hogy a Bosporus partján való tartózkodásom, (éveken keresztül a nyarat Kalindzsiában, az ázsiai parton töltöttem egy kies villában) kalandokban s vándorlásokban oly gazdag életemnek legédesbb emlékei közé tartozik.

Képünk nyájas fényoldalaitól elpártolva, most annak árnyoldalait kell szemügyre vennünk. Ezzel az egész Keleten, de leginkább a moszlim világban szigoruan fenntartott s keresztül vitt elválasztatásra czélzok, mely a két nem közt létezik, s melynek természetes következménye az, hogy a ház s család két részre oszlik. Hárem és szelamlik (t. i. a tiltott, elszigetelt hely és a fogadási terem), mint a törökök nevezik, vagy enderun és birun, (külső és belső) a hogy a persák mondják, látszólag mit sem mondó szavak, s jelentőségük mégis mélyen, de igen mélyen behat a keleti élet velejébe, mert a házban magában, valamint a kül és belső életben is oly botránykövet képeznek, melybe minduntalan beleütközünk. A választófal szegényeknél egy egyszerü függönyből áll, a gazdagoknál azonban több, mabein nevezetü előcsarnokból, melyeken keresztül lehet csak bejutni a szentélybe, s melyeknek küszöbét ennélfogva idegeneknek nem szabad átlépniök. Csak betegség esetében szabad az orvosnak vagy látogató barátnak e határt átlépnie, de ez esetben is az őt megelőző herélt hangosan kiáltja: a »Kimsze olmaszin-t« (senki se legyen az utban). E kiáltás az esetleg a folyosón levő nőknek szóló »sauve qui peut.« A mint e szavak felhangzanak, mindenki ijedt sietséggel rohan az ajtók, vagy valamely rejtekhely felé, mintha csak kérlelhetlen ellenség lenne sarkukban, s ha valamelyiknek még sem sikerül az elillanás, arczát félősen kezeibe rejtve, egy szögletben meghuzódva, hátat fordit a betolakodónak.

Belső felszerelésére nézve a nők lakosztálya csak keveset különbözik a szelamliktól, nehány nyugateurópai butordarabot, s más »a la franca« ujjításokat kivéve, melyeknek meghonositását azonban a rendesen conservativabb szépnem, meggátolni igyekszik. Miután az előkelőbb osztályoknál a hárem külön konyhát visz, külön éléskamrákkal, cselédséggel stb… bir, mi a mohamedánoknak nagyon megnehezíti a házasodást, – a ház e része természetesen nagy költséget igényel, s aránylag még sem nyujt kellő előnyöket. Igaz, hogy kellemetlen vendégek, vagy még a zsémbelő házastárs előtt is könnyen meglehet szökni, a nélkül, hogy azért távozni kellene a házból, vagy az üldöztetés lehető lenne. A mellett, a hárem a vallási képmutatásra nagyon alkalmas, a mennyiben péld. a szigoru ramazán bőjt alatt, titokban igen jól étkezhetni, a nélkül hogy azért az illem ellen vétkeznék, vagy férfi szolgái előtt magát hitetlennek deklarálná az illető. Meglehet, hogy a hárem még más, előttem ismeretlen előnnyel is bir, de mennyire megsemmisülnek mindezek, ha párhuzamba állíttatnak azon mély szakadással, örökös egyenetlenséggel, mit e természetellenes szokás Ázsiában létesített, s mely elejétől fogva lehetetlenné tette az európai fogalom szerinti »otthont« a házastársak összetartását és lelki rokonságát s a családi élet megváltó, édes érzetét és lényegét.

A háztartás általános jellegének ziláltsága, benső értéktelensége s a családi kötelékek lazasága legjobban tükröződik a nagy szolgahadban, melyet Kelet gazdagai tartanak, hogy általa tekintélyt, bámulatot és kényelmet szerezzenek maguknak. Oly társadalomban, melynek alaphangja a csúszás-mászás s alázatosság, különben nehéz volna meghatározni, tulajdonképen hol kezdődik a szolga. Török körökben a szolgaság a Kaftan Agászinál, vagy Kjajánál kezdődik; az első, a szó valódi értelme szerint, fő-felügyelő, inkább hivatalnoki szinezettel bir, mig az utóbbi, névszerint a házgondnok, a háztartás vezetésével van megbizva. Mindkettő természetesen csak igen kevéssé szolga, – körülbelől, olyan rangon állnak, mint a nyugati majordomo és intendánsok, – ámbár mindkettő alsó foku szolgálaton kezdte, uruk jóvoltából emelkedtek és hiztak, sőt gyakorta gazdagabbak saját uruknál, csak hálából, szerénységből, vagy az álszinüség és illem álarcza alatt viselik még a szolga nevet s csak kivételes esetekben lépnek föl állásuk gyakorlatában, mi legföljebb is egy ital viz, vagy a csibuk átnyujtásából áll. Közvetlenül az emlitettek után Törökországban a pipák, a fehérnémü és kávétüzhely gondozói, s a ruhatár felügyelői következnek, kik ismét egy bizonyos mennyiségü szolga fölött uralkodnak, melyeknek egész zöme, még a legszerényebb viszonyok alatt is nem lényegtelen kart képez.

De még ez nem felel meg a török vagyonosság követelményeinek, mert mellesleg még néhány felszabaditott rabszolgával is kell birni, kik fogadott gyermek gyanánt életfogytig tartó évi járadékot kapnak, bár meglett korukban a háztól megválnak; fiatal korukban azonban urukat, mint az árnyék, kénytelenek lépten-nyomon követni, elannyira, hogy az utóbbi, (husz évvel ezelőtt legalább még divat volt ez), még a legigénytelenebb sétában is 5–8 utána biczegő szolga által kisértetik.

Mindennek daczára, a törökök még szerények s igénytelenek szolga személyzetök számára vonatkozólag, ha azt a persaháztartás követelményeivel párhuzamba állítjuk. Itt az urat, ha sétálni megy, egész sereg szolga előzi meg s egy másik sereg szolga követi; sőt nagy tekintélyü urak valóságos »avantgarde«-al járnak, mely rongyos, néha nyomorék és fizetetlen szolgákból állva, a mirza vagy khán előtt halad. »Szerencsét keresni,« Iránban annyit jelent, mint valamely nagy ur kiséretéhez csatlakozni. Ezt szószerinti értelemben kell venni, mert az illető ur néha hetekig szokott a városban ily szolgasorok közt megjelenni, a nélkül, hogy annak csak felét is ismerné, vagy pláné még fizetné is. E poroszlófaj ily módon, ugy szólván a börzére viszi kutya természetét; napokig azon mesterkél, hogy az ur tekintetét magára vonja, s ha végre sikerült ezt az uri pillantást egy perczre le foglalnia, azon édes reménynyel táplálkozik, hogy a végleges alkalmaztatás kilátásban áll. Hogy az aratásnak aztán meg kell felelnie a fáradságos vetésnek, az üres gyomorral való sétálgatásnak és hosszas várakozásnak: az magától értetődik. Az alkalmazott olykor kötelessége szerint hűséges urához, azonban mindig kész, ura rovására, törvénytelen uton meggazdagodni. Már a Bosporuson is megütközik rajta a szemlélő, mikép türheti az ur jó képpel, hogy csak százakkal fizetett szolgája ezreket költ s a mellett házakat s jószágokat is szerez. Persia még mélyebben áll e posványban, mert ott a szolga felvételekor egész nyiltan alkudozik a rendelkezésére álló medakhil (törvénytelen jövedelem) fölött. Egész bona fide, megkérdezi urát, mennyit szabad évenkint lopnia? Az ur ennyit, meg ennyit határoz, azonban az igért szabadalomban gondja van rá, hogy magának fenntartsa a lehetőséget, saját szolgáját megcsalhatni s kijátszhatni.

Ha már most azt kérdezzük, mily hasznot, mily kényelmet talál az ur e nagy mennyiségü fizetett és fizetetlen szolgában, valóban nehéz a kérdésre kellőleg válaszolni. – Általán véve, e henyélő gyülevész csapat fenntartásában a személyes kényelem nem jön tekintetbe annyira, mint a vágy, nagy szolgaszemélyzet által, bizonyos tekintélyü udvartartással ragyoghatni. Aztán a sok éhenhaló szegény fenntartójának, gondviselőjének óhajt tartatni az illető, a nélkül, hogy helyet adna azon eszmének, mikép az ily emberséges czélok helyén voltak ugyan a moszlim társadalom anyagi fénykorának idejében, azonban annak mai állapotával, az általános elszegényedéssel és nemzeti hanyatlással, többé nem egyeztethető meg.

Társadalom és állam egy és ugyanazon bajban szenvednek; mindkettő a szükségesnél jóval több munkaerőt fogad szolgálatába, mindkettő rosszul tartja és fizeti az alkalmazottakat, s mindkettő ennélfogva egyaránt hozzájárul a saját hanyatlásukkal együtt járó élősködő faj támogatásához.[1]

A családi élet.

A mult szakaszban festett képhez ezuttal a mindennapi és családi élet leirását kivánjuk csatolni. A kettő oly viszonyban áll egymáshoz mint test és ruha. A kettő tökéletesen illik egymáshoz; mert ha már a ház és külső háztartás meglepő, de mindig kellemetlen hatást tesz az európai szemlélőre, a családi élet látása, – ha ugyan az együttélés keleten megérdemli, e szép elnevezést – okvetlenül nyomasztólag hatványozza e lehangoló benyomást. Valamínt a nagy és üres termek látogatásakor, ugy itt is bizonyos gyanus, hideg érzés lep meg bennünket, oly elidegenitőleg hideg érzés, mit a szerelem, gyöngédség és egyetértés kedélyderítő sugara nem enyhit, mert a nyugati életnek vonzó, nyájas családi képe, itt Keleten, titokzatosan el van fátyolozva, sötét s a borzadályig rideg.

Látogasson meg velem a szives olvasó korán reggel egy török házat.