Part 9

A szobor megszünvén beszélni, Mászár vevé a talizmánt s annak egyik oldalát szorgalmasan megdörzsölvén, egy hang kiáltá:

„Labik já Szidi (parancsolj, uram)!“

– Ki vagy te? – kérdé Mászár.

– Én Shaihub vagyok!

– Tehát, Shaihub! – mond a fiatal – végy engem s vigy el innen, mert Barthamé holnap eljő s én nem akarom, hogy itten találjon.

A nemtő fölvette Mászárt s nehány óra alatt egy kellemes fekvésü pompás kastélyba tette le.

– Hová hozál? – kérdé Szaif fia.

– Saját kastélyomba! – felelé a nemtő.

S miután Mászár egy kevéssé kinyugodta magát, mondá szolgájának:

– Most menj és hozz hirt nekem atyámról, Szaif Züliázánról, én itt meg foglak várni téged.

XIX. Szaif Züliázán gyermekei.

Dumár és Mászár. A hábeshi hadmenet vége.

Most elmondjuk, mi történt Dumárral, Szaif Züliázán másik fiával, ki mint láttuk fennebb, elragadtatott s a Kum-kum tartományban tétetett le.

Felébredtekor egy nagy pusztán találván magát, minden aggodalom nélkül kelt útra, mert ezen fiatal ember bátrabb volt szelid természetü testvérénél. Azonban, ha a félelem nem, de a szomjuság csakhamar jelentkezett; de mivel vizet csak előre haladva remélt találni, tehát ő előre haladott; két napi útazás és a nélkülözések férfias eltürése után egy lakházat pillantott meg, mely előtt víztelt medencze állott. Dumár ezt látva, futni kezdett s még megmaradott, erejét is kimeritve érkezett a medenczéhez s annak neki feküdve, sovársággal ivott; de midőn fel akarna kelni, arra nem vala képes; úgy tetszett neki, mintha inszerkezete megmerevült volna s a medencze felé hajoltan, mozdulatlanul, mint egy darab fa maradt ottan.

Ekkor a lak ajtaja megnyilván, egy nevető emberi alak jelent meg.

– Ah, Dumár! te ugyan meg vagy fogva!

Mondá s Szaif Züliázán fiához közelitett s zsebéből egy üveget vevén ki, megszagoltatta Dumárral, s ő azonnal visszanyerte testének mozgékonyságát.

Ekkor házába vezetvén, mondá neki:

– Fiatal! ez estvére az én daif-om (vendégem) vagy; én Abdalkádusz vagyok; az én testvérem Sheik Attalib, kit és a te ottan levő atyádat ostromolja Szuria Hamera. Ide jöveteledet előre tudtam s azért helyezém e vizet házam elébe, hogy ide vonjalak; mert én neked egy talizmánt adok. Holnap folytasd útadat, de távoztod előtt hajamból két tincset fogok adni, s midőn valami felvilágositás- vagy tanácsra leend szükséged, helyezd azt bal halántékodra s én álmodban megjelenek, s a mit tudni ohajtasz, megmondom.

Dumár e lakban tölté az éjt, másnap Abdalkádusz az igért tincseket átadá s egy darabig elkisérvén, búcsut vett tőle.

Fiatalunk gyökerekkel táplálkozva s fris forrásból iva, még három napig ment, útjának negyedik napján megérkezett egy nagy térség közepén elterülő város elébe, melylyel szemben egy más hegytetőre helyezett város tünt fel; az est közeledvén, Dumár a városba volt menendő, midőn látta, hogy a lakosok házaikat bezárva, elhagyák a várost s a hegyen fekvő város felé irányozzák lépteiket. Dumár ezen kiköltözködés okát tudakozván, azt kapá feleletül, hogy azon városban azért nem maradhatnak, mivel naplemente után oly nagy mennyiségü mérges bogár lepi el a lakokat, hogy az ott hálók mulhatatlanul meghalnak azoknak mérges fulánkjaitól.

Dumár csatlakozott, az éjt a szomszéd hegyeken töltendő; lefekvéskor azonban Abdalkádusz haját halántékjára helyezé, s midőn elszunyadott, megjelent Abdalkádusz, kitől a mérges bogarak magyarázatát kéré.

Abdalkádusz felelé, hogy azon város egy Szahir által van elátkozva; de ha ezen talszaméh hatását le akarja rontani, emeljen föl egy a fő kaputól balra levő követ, az ez alatti üregben egy a többi bogaraknál huszszor nagyobb oly nemü rovart fog találni; ezt megfogva, el kell égetni, s akkor a talszaméh hatása meg fog semmisülni, mert a rovarok királyoknak elvesztése után mind meg fognak dögleni.

A reggel elérkeztével Dumár azon tartomány málikjához ment s felajánlá magát, hogy a várost a mérges rovaroktól megmenti.

A málik mondá neki:

– Fiam! ha azt valójában meg tudnád tenni, leányomat neked adnám nőűl!

Még azon nap alkonyán, midőn a lakosság a hegyekre vonulna, Dumár kijelenté, hogy ő a városban fog maradni. Eredménytelen volt minden beszélésök, hiában mondák, hogy sokan, kik azt meg akarák kisérteni, mind a halál áldozatjai lettek.

Dumár nyugodtan csak azt felelé, hogy holnap városukban aludhatnak.

– Szegény gyermek! mit tudsz te tenni ott, hol annyi öregek és tudósok sikertelen fáradoztak; te csak ok nélkül feláldozod magadat! – mondának.

De mind ezen beszédek nem ijeszték vissza a fiatal Dumárt; s midőn magára maradt, a fő kapuhoz sietett; megtalálta az Abdalkádusz kijelölte követ; azt fölemelte, megfogta a szörnyü bogarat s egy már előre élesztett tüzen megégeté.

Ezen műtétel után lefeküdt, s midőn a lakosok reggel eljövének, őtet édesdeden aluva találták, s mindenfelől kérdésekkel ostromolták, hogy mi módon tudta a mérges rovarok megjelentét gátolni.

Dumár mindezen kérdésekre nem felelt, hanem biztositá, hogy ezután nyugodtan és gondtalanul aludhatnak lakjaikban.

A málik meggyőződvén Dumár állitásának igazsága felől, igérete szerint leányát Dumárnak akará adni; de cselszövényes vezéreinek egyike eként szólott hozzá:

– Já, málik! ezen fiatal idegen és ismeretlen, mi nem tudjuk e nehéz feladatot miként oldá meg s kérdezősködéseinkre semmi feleletet nem ád; lehet, hogy ő egy Szahir (bűvész); de ki biztosit, hogy irányunkban jó indulattal viseltetik, mert a Szahirok vagy megbecsülhetetlen barátok, vagy veszélyes ellenségek. Megengeded-é málik, hogy én őt próbára tegyem, mielőtt leányod neki adnád?

A málik, megdicsérve vezére elővigyázatát, teljes szabadságot adott neki a fiatallali eljárásban.

S a cselszövényes vezér Dumárhoz egy kitünően szép, de leleményes eszü leányt küldött. Dumár szép volt, mint atyja; de bátor jellemü, akaratjában rendithetlen s érzeményeiben kitörő; neki a fiatal leány tetszett s igyekezett az ő tetszését is megnyerni. A leány nem utasitá egészen vissza s értésére adá, hogy vonzalmát talán meg tudná nyerni, ha értésére adná, bizalmat mutatva irányában, mimódon menté meg a várost a mérges rovaroktól, s Dumár gyermeki gondatlansággal mindent elmondott neki.

– Úgy látszik, – folytatá ő – hogy nekem valami titkos tudományt tulajdonitanak; pedig az én munkám igen könnyü volt, s ezen hajtincsek segitségével tevém azt.

S felnyitá a kis szelenczét, melyben Abdalkádusz haját tartotta; de azok onnan eltüntek, mivel Dumár elfeledé a szent ember azon intését, hogy titkát senkinek ne fedezze föl.

S ő fölgerjedvén a becsült tincsek elvesztén, a leányt vádolá annak elorzásával s megragadván, visszaadását követelé; de a leány kijelentvén, hogy azokról mitsem tud, a szenvedélyén uralkodni nem tudó fiatal ember oly dűhbe jött, hogy a szerencsétlen leányt egy ütéssel agyon sujtá.

A zaj hallatára összefutott cselédség és szomszédok berohanván, elfogták a gyilkost és börtönbe vezették.

A málik, leendő veje esetéről értesülvén, vezéreit értekezletre hivá, s ezek azt mondották, hogy „ez ember, ölvén, meg kell hogy ölettessék!“

S eként Szaif Züliázán fiát átadták a hóhérnak; kivégeztetésének napja is el lőn határozva; már a piaczon volt, már a pallos csapásra készen állott, midőn a testvérének szolgálatjában levő nemtő, áthaladván a város fölött, nyilsebességgel lecsapott s Dumárt felragadva, testvéréhez, Mászárhoz vitte.

S urához eként szóla hű nemtője:

– Íme, testvéred, kit én egy városban találék, midőn szultán atyádhoz való útamból visszatérve, esetlegesen e város fölött elrepülék s szerencsés valék a hóhér kezei közül kiszabaditani.

Ezt hallva Mászár, testvére karjai közé rohant s szeretettel csókolá meg, kifejezni igyekezvén gyöngéd szeretetét, s viszontlátása és a veszélyből való menekülése feletti határtalan örömét; s azután atyja után tudakozódott, ki mindig ugyanazon helyzetben volt, mindig Suria Hamera nemtő-serge által visszatartóztatva.

Értesült szülővárosa aláásatásáról is.

S azután elmondák kölcsönösen egymásnak kalandjaikat.

S midőn Mászár megmutatá Dumárnak becses talizmánját s részletezé annak tulajdonait, az utolsó gondolkozó és féltékeny lett azon előnyökkel szemben, melylyel testvére felette birt, s gondolá magában: „Ezen zakhira nem levén megosztható, azt egészen el kell sajátitanom!“

Estve a két testvér megegyezett, hogy egy kevés nyugalom után atyjok segitségére sietnek s azután Mászár aludni ment, de Dumár éberen őrködött s testvére elaludtával elvette annak talizmánját s eléhivta Shaihubot, ki rögtön megjelenvén,

– Lábik já, Szidi! – mondá.

– Shaihub! végy engem s vigy el, hová akarsz, csak hogy innet távol legyek.

Shaihub csudálkozva kérdé:

– Hogyan! te itt hagyod egyedül testvéredet?

– Adj neki egy nemtő rabszolgát s távozzunk!

Shaihub, bár elszomorodott ezen szívtelenségen, kénytelen volt új gazdájának engedelmeskedni, s fölvevén Dumárt több hetekig útaztak; mígnem egy magas hegytetőre érkeztek, melynek lábánál egy roppant kiterjedésü város terült el.

– Ezen várost, – mond Shaihub – Dameskhá-Shámé[2]-nak hivják, s az a föld legnagyobb városa; meglátogathatod, ha akarod; de én nem kisérhetlek, mert oda menniök a nemtőknek meg van tiltva egy ott lakó szent ember miatt, kit Hakiméh Bárnoászéh-nak hivnak.

– Igen, én meg fogom látogatni ezen szép várost! – mondá Dumár.

– Ha szükséged leend reám – mondá Shaihub – hivj s én felelni fogok!

Shaihub távozott s Dumár a város felé indult, s már csekély távolságra volt a kaputól, midőn egy nagyszerü és pompás kastély elébe érkezett, hová bejuthatni igen élénken ohajtott s beérkezvén, egy szolga felnyitá annak kapuit s ettől megtudá, hogy az a város málikájának, Zsáhbiának lakja, s hogy a herczegnő egyedül lakván, idegen fiatalokat nem fogadhat el.

Dumár búsan indula el s még egyszer visszatekintett ezen pompás lakra, hová hogy bé nem juthata, most, miután tudta, hogy egy nő lakik ottan, még inkább fájlalá, – s a mint így végig tekintett a kastélyon, a herczegnő megjelent egyik ablakban s meglátván a fiatalt, rendeletet adott, hogy bocsássák bé.

S midőn a herczegnő elébe vezettetett, azt oly szépnek és kellemdúsnak találta, hogy rögtön belé szeretett; a herczegnő is szépnek és daliásnak találta a fiatalt s kérdé tőle, hogy honnan jön.

– Szivem asszonya! – felelt Dumár – én az arábok országából való és málik fi vagyok, s ezen város felett haladván el, nehány napra vendégszeretetedért esdeni jövék; de embereid visszaútasitának, midőn egy jótevő tündért láték feltünni, te reám vetéd bűvös szemeidet s részvétet mutatál fájdalmam iránt; – íme, most lábaidnál vagyok, hol egész éltemet ohajtanám eltölteni.

E szívből fakadt szavakat könytelt szemekkel mondá Szaif fia s a herczegnő kérdé tőle:

– Művész, avagy tudós vagy-é te?

– Én Shair (költő) vagyok – felelt fiatalunk.

Ekkor Zsáhbia vacsorált vele s fölkérte, hogy mondjon neki költeményt s Dumár egy igen szép költeményt rögtönzött, melynek tárgya a herczegnő szépsége és jósága volt. Az elragadtatott herczegnő kérdé tőle:

– Ha én atyámnak bemutatlak, Dumár! fogsz-é neki ily szép verset mondhatni? mert ha te hozzá is ily hizelgően, ily szépen és ily gyöngéden tudsz beszélni, meg vagyok győződve, hogy bármit kérj is tőle, ő teljesiteni fogja.

– Já, Szatti! – felelt Dumár – egy ily reménynyel szemben a világot is kidobnám sarkából s miként ne tudnék találni oly szavakat, melyek a málik tetszését megnyerjék?

Más nap Szaif Züliázán fia a város felé haladott s a málik elé kéredzvén, mint leánya által ajánlott költőt mutattatá bé magát.

A málik szivesen fogadta s gyöngéded szavakkal bátoritá fel, s Dumár erre versben felelt, melyben e város málikjának hősi erényeit, megható szivességét s más jeles tulajdonait festé le, oly bámulandó könnyüséggel s oly költői magasztossággal, hogy a málik és vezérei el voltak ragadtatva, s Zsáhbia atyja kérdé a fiatal költőtől:

– Fiam! mit kivánsz tőlem?

Én csak egyet kérhetek tőled, hatalmas málik! hanem az, remegek, érdemem feletti leend.

– Nem, – felelt a málik – beszélj bátran!

S a felbátoritott Dumár Zsáhbia kezét kérte, mit atyja rögtön oda is igért.

De volt vezérei közt egy kis termetü, sánta rút egyén, ki megkérte volt a herczegnő kezét s a kit ő rútsága és ravaszsága miatt visszaútasita. Ezen vezért sérté az általa gyereknek nevezett költő merészsége s gúnyos mosolylyal mondá a máliknak:

– Szabad-é e fiataltól a herczegnőnek adandó menyaszszonyi ajándék milétét megkérdeznem?

– Ezt te jogszerüen teheted! – felelt a málik.

S ekkor Szaif Züliázán fia szabályszerüleg megkéré a herczegnő kezét.

A kis vezér pedig ekként felele:

– És én a herczegnő elnyerésének föltételéül azt tüzöm ki, hogy te ezen hegyen – át készits egy alagútat s a hegyen túl folyó patakot hozd át azon Zsáhbia kastélyának kertjébe.

S ezt mondva a kis vezér kezeit gúnyosan dörzsölé össze s magában hozzátevé: „míg ez a gyerkőcz a munkát bevégzi, addig bizonyosan megnő, sőt meg is vénülhet.“

De Dumár minden nyugtalanság nélkül elfogadá a vezér föltételét s a máliktól búcsut véve, visszavonult a számára kijelölt lakosztályba.

Másnap azon hegytetőre ment, hol Shaihubtól elvált volt s a Kurzát megdörzsölve, annak megjelentével

– Shaihub! – mondá – gyüjtsd össze minden barátaidat, rabszolgáidat s ezen hegyet furd át nekem, hogy a tulsó völgyben folyó patakot Záhbia herczegnő kertjébe vezethessük.

Shaihub összegyüjtvén társait, munkához fogott s más nap reggel jelenték a máliknak, hogy a túl völgyi patak a herczegnő kertének virágait öntözi, s Dumár nem sokára a málik előtt megjelenvén –

Já, málik! – kérdé tőle – kivánsz-é egyéb menyasszonyi ajándékot szép leányod kezéért?

– Nem, fiam! – felelt a málik – leányom a tiéd, én neked adom.

A kis vezér ezt hallván, haragtól pirosult arczczal új megpróbáltatást inditványozott; de az igazságos málik reá nem hallgatván, eléhivatá a papokat és birákat s a házassági szerződést elkészitteté.

Fennebb mondók, hogy Airud és Akisza Suria Hamera nemtőitől üzetve, egy Sheik ismerősökhöz menekültek s ezen Sheik, kit Hakiméh Barnoászéhnak hittak, éppen ezen városban lakott, s midőn értesültek, hogy uroknak, Szaif Züliázánnak fia a málik leányát nőűl veszi, miután testvérétől elorozva becses zakhiráh-ját, őtet elhagyá, engedélyt kértek a Sheiktől, hogy ezen fiatalhoz siethessenek, neki tanácsaikkal segitségökre leendők.

S miután az engedélyt megnyerték, a menyegzői előkészületekkel foglalkozó Dumárhoz mentek s Airud mondá neki:

– Já, Szidi! mi a te nemes atyádnak, Szaif Züliázánnak szolgái vagyunk s ezen városba menekültünk elleneink üldözése elől; mi tudjuk, hogy te becses talizmánnal birsz, melyet testvéredtől bizonyosan azon szándékkal vettél el, hogy atyádat segithesd. Hogyan van tehát, hogy te örömeidnek útjain időzöl, midőn atyád segitségére kellene sietned.

– Én – felelt az ezen figyelmeztetés által boszantott Dumár – most nem távozhatom; de testvéremet elhozathatjuk s ha ő nekem megbocsát, én visszaadandom zakhiráhját s azon dicsőséget, hogy atyánk segitségére menjen, neki engedem át.

Akisza ekkor mondá:

– Jól van, tehát hijjad Shaihubot s hozasd el rögtön Mászárt; mi itten leszünk s megbocsátását fogjuk esdekelni.

Dumár elküldé nemtőjét Mászár után. Shaihub ezt örömmel és gyorsan teljesité, s midőn Mászár megérkezett, Dumár átölelé s kérte, hogy talizmánjának elorzásáért bocsásson meg. A jó lelkü Mászár azt mondá, hogy azt már el is feledé s testvére iránt minden utógondolat nélküli testvéries szeretetét tanusitá.

Csak midőn Dumár nősüléséről beszélt, mondá neki csudálkozva:

– Hogyan foglalkozhatol te örömeiddel, midőn atyánkat a szerencsétlenség sujtolja.

De Dumár eként felelt neki:

– Te méltóbb vagy atyánk megmentésének nemes hivatására mint én, s más részről is ez előny téged illet, miután tiéd azon talizmán, melylyel segélyére lehetsz.

S miután Dumár visszaadá a khurzát, Mászár késedelem nélkül Shaihub vállára ugrott s Airud- és Akiszától kisértetve négyen indultak el Suria Hamera országa felé, míg Dumár menyegzőjét ülé a málik leányával.

Most térjünk vissza az arábok városába, melyet szultán Szaif Rád több évek óta aláásatott; már kész volt a munkával s csak a meghagyott támoszlopok megrenditése volt még hátra. De emlitettük azt is, hogy Táma kalnuszájának segitségével a hábeshek haditerveit kikémlelé s most is értesité anyját azoknak alattomos munkálatáról, s az arábok megegyeztek, hogy városok egybeomlása előtt azt hagyják el. A nők, gyermekek és öregek a szomszéd hegyekre menekültek, a férfiak pedig elszántan csatára készültek, inkább utolsó emberig elvérzendők, mintsem a hábeshek által megaláztatni engedjék magukat; s az öreg málik Efráhtól vezettetve, hősileg csatáztak több hetekig, míg végre Szaif Rád átalános csatát rendelt. Egy átalános csata pedig a sokkal kevesebb számu arábokra csak veszélyes lehetett, s így a legválságosabb helyzetben valának, midőn egy gyöngyház fényességü lovon nyilsebességgel elérohanó lovagot pillantának meg, ki mint védpaizs, az arábok homlokzata elébe állván, kiáltá:

– Isten csak egyedül nagy és hatalmas! én vagyok Szaif Züliázán, a nemtők és emberek legyőzője!

S azonnal kő- és tűzeső hullott a hábeshekre, s csaknem felét semmisité meg a hatalmas seregnek.

Szaif Rád ezt látva s a halottnak hitt Szaif Züliázán szavát hallva, megmaradott népével megfutamodott s Szaif, arábjaival mindaddig üldözé és pusztitá őket, míg az utolsó hábesh el nem hagyta az ő uralma alatti területet.

XX. Égyiptom földje.

Az arábok kivándorlása. A hábeshek utolsó hadjárata. Szaif Züliázán halála.

Fennebb elmondók Mászárnak Shaihub nemtőveli távoztát atyja megmentésére; fiatalunk atyját még Suria Hamera nemtőitől ostromoltan találta; de Shaihub felsőbb erejü nemtő volt amazoknál. Mászár rendeletet adott a viadalra s nem sokára Suria Hamera kénytelen volt nemtőivel menekülni. A felszabaditott Szaif Züliázán rögtön honába készült visszatérni; de Akisza mondá neki:

– Emlékezel-é uram azon útadban talált gyöngylóra? az most neked nagy szolgálatot tehetne!

– Igen – mond Szaif – de én megölém!

– Nem – válaszolt Akisza – a veszszőcsapás csak egy ideig semmisité meg. Íme, itt van az általam megtartott csótár; ha ezt a földre terited, a ló rögtön megjelenend.

Szaif kiterité azt s a ló rögtön mellette termett. Ő hátára ugrott s fiának mondván hogy kövesse, a csudás állatnak rendelé, hogy az arábok országába vigye.

S kevéssel elindulása után Szaif Züliázán megérkezett népe segitségére, mint azt az elébbi fejezetben látók.

Útjában azon város felett haladott el, hol Dumár s neje Zsáhbia voltak, őket is magukkal vivék s így Szaif Züliázán családja együtt volt harmadik fia Nászor kivételével, ki Kum-kum tartományba volt szállitva, s egy ott útazó hábesh kezébe esvén, ez medina Adurba vivé magával s a máliknak adá át. Szaif Rád megtudván, hogy az Szaif Züliázán fia, elébb meg akará öletni; de az igazságos vezér, kiről már fennebb beszéltünk, az öreg Rif – megakadályozá s kérte, hogy adnák át nekie, s Szaif Rád ismerve a nép szerette Rif nagy béfolyását, megtagadni nem merte.

Szaif Züliázán, ki előre értesült városának aláásatásáról, mielőtt bevonult volna oda, visszarakatta a kihordott földet; de ezen nehéz és bajos munka daczára is város területe mindig sülyedező volt, más részről a hábeshekkeli örökös harczot is megunván a nép, a tovább vándorlás, s így nyugalmasabb és biztosabb haza keresés eszméje ébredt föl az arábokban, s azért egy napon Szaif Züliázán eként szóla barátaihoz:

– Kedves véreim! nekünk félnünk lehet, hogy a megingatott alapon fekvő város egyszer fejeink felett összeomland, s bár ez a város az én szülővárosom, mégis szomoru vészemlékek, vészes harczok kötvék ahoz; vajjon nem tennők-é helyesen, ha ezen szomszédaink örökös támadásainak kitett ingadozó várost elhagynók s egy boldogabb haza keresésére indulnánk?

A vezérek és tanácsnokok nem mertek szeretve tisztelt málikjok tanácsának ellentmondani, s a kivándorlás elhatároztatott. Nagy tevékenység és mozgás mutatkozott a városban és vidékén; mert az többé nem volt mint azelőtt, egy kis törzsnek tovább huzódása, hanem egy nagy, hatalmas és gazdag s annyi legyőzhetetlen leventék által vezetett s a világ legnagyobb hőse által uralt népnek elindulása. Oly távolra mint a szem ellepheté a tájt, mint óriási szőnyeg, mozgó lényeknek egy czél felé siető tarka hullámzatának árja boritá; a podgyászt és kincset szállitó tevék és éléfántok hátul jöttek; a hadsereg, mint vas fal, környezé a népet, s a középen a fejek ezen hullámzó erdeje felett Szaif Züliázánnak gyönyörü lovakon ülő családja haladott.

Végtelen pusztákon vonultak át, hol egy csepp vizet nem lehete találni; s midőn a szomjuság kínzó gyötrelmeit érzé a vándor nép, Szaif Züliázán gyöngylovát eléhiván, mondá neki: „Vigy a legközelebb található forráshoz!“ A csudás ló villámsebességgel távozott s Szaif nehány percz alatt egy gyönyörüen zöldellő oázisban találta magát. Egy ott levő kis házból nő lépett ki s a ház közelében felbuzgó forrásból vizet meritve, megkinálá az útast.

A nagyon szomjas Szaif előbb ivott s csak azután nézett a nőre. S nagyon meg volt lepetve, midőn abban utolsó nejét, Takemárt fölismerni vélte.

– Já, Takemár! – kiáltá.

– Labik já Szaif! – felelt ez s elmondá neki, hogy a pusztában elhagyatva s kétségbeesetten bolyongva ezen oázisra talált, s azóta nem is hagyta el; itt, ezen magányban élt, növény- és vízzel táplálkozva, s nevelé fiát, ki már most 15 éves.

Szaif boldognak érzé magát, hogy elvesztett nejét s gyermekét ily esetlegesen feltalálta; kijelenté, hogy egész népével ide jövend vizet inni s azután őket is magával viszi.

Szaif népéhez visszasietett s a forrásdús oázishoz vezeté azt, hol nehány napot nyugvandó felüték sátraikat. Szádun Eszendcse pedig annyira megszerette ezt a helyet, hogy engedélyt kért és nyert négereivel ottan megtelepedni. Az arábok tovább vonultak s vagy két napi út után oly vidékre értek, mely a föld legszebb és leggazdagabb helyének látszott. Szaif Züliázán itt megállapodott, Akéla csakhamar forrásokat fedezett föl s gyorsan város és faluk épitéséhez és ültetvényezéshez kezdettek.

Ezen áldott hely Égyiptom egy része volt s Szaif Züliázán új városa csaknem egészen fölépült, midőn az öreg Rifet láták Szaif harmadik fia, Naszor társaságában megérkezni. Ezen fiatalnak sikerült a már titokban régen muszulmán vallást valló öreg vezért rábeszélni, hogy őtet atyjához elkisérje; Szaif igen nagy örömmel s kitüntetéssel fogadta az öreget s megköszönvén a fiának nyujtott védelmet, miután az ottmaradásra megnyerte, vezéri rangot s egy gyönyörü lakást adott neki.

Naszor ekkor elmondá atyjának, hogy Szaif Rád készületeket tesz, hogy a Nilus vizét Aldcsindel felé téritse; ezáltal elöntendő az arábok által épitett új várost, s hogy ezt egy csekély magasságu hegynek átmetszése után könnyen véghezvihetné, mely munka csak is két hónapot venne igénybe. Szaif értesülvén e tervről, rögtön átlátta, hogy Szaif Rád boszutervét új hazája termékenyitésére használhatná fel, következőleg a Khurza nemtőinek megrendelé, hogy Csilál-Aszundáné-tól a Fehértengerig egy csatornát ássanak, s azután családjával és népével a szomszéd magaslatokra vonult fel.

S valójában két hónap mulva, miként Nászor mondá, özönvíz boritá a térséget. Szaif egy perczre félni kezdett, hogy az ásott csatorna nem elégséges a vizek felfogására, s az Égyiptomot jobban ismerő Riffel értekezett; de a vezér megnyugtatólag mondá, hogy a Nilus már elérte emelkedésének legmagasabb fokát, s hogy ezután már gyorsan fog leszállani. S valójában a víz lefolyt csakhamar a Szaif ásatta csatornába, s az így megöntözött térséget a legdúsabb növényzet boritá.

Ekkor Rif elévette a Tarik-e-Nil könyvet, s ennek útasitása szerint a Nilt szabályozá s még ma is van egy hely Égyiptomban, mely e munkálatok emlékét őrzi s ezt Rif Maszár-nak hivják, mert Szaif új városát fiáról, az őtet kiszabaditott és a Khurzát megszerzett Maszár-ról nevezte el.

Szaif Rád pedig midőn megtudta, hogy a helyett, hogy ártott volna, az arábok új honát még szebbé és virágzóbbá tevé, eléhivatá vezéreit s mondá nekik: