Part 8

– Bizonyosan az én szegény Airudom van ottan elzárva s azért tiltá el felnyitását a málika! – s az ajtót eltorlaszoló vasrudakat elháritván, elzúzta a zárt s felnyitá a tiltott kaput; de kiváncsi tekintete egy mély sánczot s annak ormán egy az előbbihez hasonló vaskaput pillantott meg.

A rugékony termetü Szaif bámulandó ügyességgel ugrotta át a széles árkot s a második kaput felnyitván, egy az előbbinél ezerszerte szebbnek tetsző kertben találta magát.

E kert elrendezése nagyon szeszélyes volt; tekervényesen kanyargó ösvények fogták azt körül, oly tömkeleget képezők, melyekből bajosan lehetett kihatolni. Nagy és szép, de különös alakzatu s bóditó illatu virágok környeztek oly barlangokat, honnan zuhatagok törtek ki, vagy váratlanul kilövellő vízsugarak fereszték meg az ottan sétálót. A legizletesebb s leggyönyörübb gyümölcsök kinálkozólag csüngtek a fák lombjai között; de ha kéz érinté, tűzröppentyüként pattantak szét.

Szaif elbűvölten sétált a kertben, kutatva annak rejtett helyeit s mintegy megrészegülve az illatos légtől, bolygott annak tekervényes ösvényein, midőn egyszerre egy csudálatos és a többieknél nagyobb madarat pillantott meg; mely a helyett, hogy távoznék, még közelitett Szaifhoz, ki hozzája érve, megkisérté azt megfogni; de alig érinté annak lábait, a madár megragadta s felszállott vele s hihetetlen erővel és sebességgel ragadta. Nehány percz mulva egy más várban s más személyek közepette tette le.

Ez Suria Zárka a rosz nemtők királynője palotája volt, ki elküldötte volt a madáralakot öltött Afritát, hogy Szaifot elragadja.

A leirtuk kert a két testvér birtoka közt levő semleges hely volt, melynek kapuját egyiknek sem volt szabad átlépni.

Szaif végig pillantván a gyülekezeten, átlátta, hogy az ott levők, mint a férfiak, úgy a nők, mindnyájan fertelmes rútak voltak.

Az éppen oly rút királynő maga elébe vezettetvén Szaifot, mondá neki:

– Tudd meg, idegen! hogy én sokkal hatalmasabb vagyok Suria-Hameránál; de én hatalmamat neked engedem át, ha engem nőűl véssz.

Szaif kitérőleg felelt s igyekezett a társalgásnak más irányt adni.

Suria-Hamera pedig megtérvén útjából s Szaifot nem találván, rögtön átlátta, hogy őtet testvére rabolta el s eléhiván nemtőjét, rendeletet adott, hogy az Afrita királynőjének palotáját kőesővel zúzza szét s Szaifot ragadja vissza.

Avisza rögtön távozott s nem sokára kő- és tűzzáport özönlött le Suria Zárka palotájára; ez átlátta, hogy testvére ellen nem harczolhat, de még sem akarván a megszeretett Szaifot kiadni, egy marok földet vett fel, arra bizonyos bűvszavakat mondva, Szaifra szórta, ki rögtön hollóvá változott át, s az így átváltozott Szaifot Afrita által egy lakatlan szigetre szállittattatott s Suria Zárka azt izente testvérének, hogy az idegen már elútazott.

A madárrá átalakitott Szaif több hónapokig maradt itten, midőn egy napon fáról fára röpkedve, a parthoz jutott, honnan azután soha se távozott s így egy napon egy sebesen közeledő csolnakot pillantott meg, mely csakhamar az ő nejét Takemárt, fiát Bulákot és Shairin Attalib Sheiket szállitó Szolimán csolnakára ösmert.

Szaif örömtől eltelve, neje és gyermeke karjai közé akart rohanni; de elgondolva szomoru átváltozását, mely talán örökre ismeretlenné teszi övéi előtt, nagy könyek gördültek ki szemeiből s azután a rája nem figyelő neje és fiához közelitett s fáról fára szállva, körülröpkedte őket.

Ezen útra pedig Sheik Attalibot a már fölcseperedett Bulák birta, ki anyjától gyakran kérdezte, hogy atyja, kit még nem ösmere, miért nem tért vissza, s mivel ezen kérdésekre anyjának szemei mindig könybe lábbadtak, átlátta, hogy szomoritó hatásu az reá nézve, s így felhagyva kiváncsi kérdezősködésével, Sheik Attalibhoz ment egyszer s mondá neki:

– Ha akarnál, elhozhatnád atyámat, mert én tudom, hogy te egy parancsaidnak engedelmeskedő csolnakossal birsz.

De a Sheik felelé neki:

– Atyádnak, gyermekem! nagy hivatása van e földön; neki tenni és látni kell mindazt, mit Isten rendele, s nekünk nem szabad őt útjából eltéritenünk.

– Hát akkor nekünk kellene hozzája mennünk – felelt a kis Bulák – s ezen kérését oly megátalkodottan ismétlé, hogy a vén Sheiknek nem volt egy percznyi nyugalma; ez végre a gyermek kéréseiben a végzet intését fölismerni hivén, elhatározta Szolimán csolnakának eléhivását s mindhárman felülvén, mondá érczcsolnakosának:

– Bárhol legyen is Szaif Züliázán, vezess rögtön hozzája!

S miképp feljebb elmondók, eként érkeztek meg a puszta szigetre, hol a szegény Szaif holló képben röpkedett körültök.

S midőn látná, hogy az ő keresésével egészen elfoglalt neje és fia semmi figyelmet nem forditnának reá, a Sheik felé közelitett s körülrepülvén őtet, lábaihoz szállott, s minden módon igyekezett ennek figyelmét magára vonni. Ez csakhamar észrevette őt s figyelemmel vizsgálván, mondá neki:

– Szegény barátom! hát te Suria Zárka hatalmába estél?

S elékeresvén egy skatulát, abból egy üveget vont ki, melynek tartalmát a hollóra öntvén, ez rögtön visszanyerte emberi alakját. Szaif életében soha nagyobb örömet nem érzett, mint most, midőn vissza lőn adva önmagának, miután oly soká tengődött egy állat szomoru alakjában; boldogsággal ölelte át oly régóta ösmerni ohajtott gyermekét, s már rég nem látott nejét, s azután Sheik Attalibhoz fondulván, mondá neki:

– Most menjünk az Airudot rabságban tartó Suria Hamerához s igyekezzünk valami módon szolgámat kiszabaditani!

S mindnyájan Szolimán csolnakába szállván, mondák a hajósnak:

– Vezess minket Suria Hamerához!

A csolnak elindult s nem sokára a málika palotájához értek, kit bizalmas nemtője rögtön értesitett, hogy az idegen, Sheik Shairin, egy nő és gyerek társaságában megtért.

A málika ezt hallván, ő maga vendégei elébe ment s bévezetvén, tiszteletteljesen üdvözlé a minden nemtők által tisztelt Sheiket s kérdé tőle:

– Ki ez a veled útazó nő és gyerek?

– Ez leányom, fiával! – felelt a Sheik, nem akarván Airud kiszabaditása előtt megharagitani a királynőt.

A málika vacsorát hozatott s az egész estvét velek töltötte, s midőn szobáiba visszavonulna, szive Szaifnál maradott.

Éjjel azonban a féltékenység elriasztá az álmat szemeiről s fölkelvén, az idegen nő szobája felé sietett s felnyitván annak ajtaját s Szaifot ott találván, dühösen költé fel Takemárt és haraggal mondá neki:

– Értem, Sheik Shairin leánya, hogy ezen férfi tetszik neked; de magad, atyád és gyermeked iránti tekintetből eltávolithattad volna őtet magadtól!

– Nem, nem! herczegnő! én semmi illedelmetlent sem tettem; te rosszul vagy értesülve, mert Szaif Züliázán az én férjem s én málik leánya vagyok, miként ő málikok ivadéka.

– Igaz-é ez? kérdé a málika Szaiftól.

– Igaz! – felelt az arábok szultánja.

A málika erre semmit sem felelt s színleg kibékülve s haragtalanul távoza.

Szaif nem tudta szemeit becsukni, s a hajnal első felpirultakor fölkelt s a Sheikhez sietett, hogy az éjjel történteket elbeszélje neki s értekezzék vele, miként lehetne Airudot kiszabaditani.

Nehány percznyi értekezés után Szaif visszatért Takemár szobájába; de midőn annak ajtaját felnyitná, látá, hogy Avisza nejét és fiát ragadja az ablakon ki; ezek megpillantván őt, sirva hivák segélyökre. De Szaif Züliázán fájdalmas meglepetésében átlátta, hogy jelenleg nem marad más, mint az önmegadás s egyik kezével búcsut intvén nekik, a másikkal égre mutatott, remény és Istenben való bizalomra serkentvén őket.

XVIII. Ataj veh Álbedella.

Szuria Hamera. Airud és Akisza. Az arábok új hadjárata. Mászár, Szaif fia.

Gondolni lehet, hogy a szultánné és fiának elragadtatása Szuria Hamera szultánnő rendeletéből történt. A szultánnő, ki nem tuda azon eszmével kibékülni, hogy az ő saját palotájában egy más nő közelithessen azon férfihez, kit ő is szeret, rendelé Aviszának, Szaif fiának és nejének elragadását s hogy őket egy lakatlan puszta vidéken elhagyja.

Ennek megtörténte után a kegyetlen szultána Szaifhoz ment s mondá neki:

– Szaif! ha Takemárt és fiadat viszont látni akarod, azt csak azon feltétel alatt érheted el, ha vallásomat fölvéve, engem nőűl veendesz; ha erre rá állasz, akkor visszahozatom őket s nemtőd Airudot is kiszabaditom.

– Hogy én a te rosz szellemü vallásodat fölvegyem! – kiálta Szaif – hogy eltérjek az igaz útról? Tudd meg szultánnő, hogy ha a sors könyvébe az lenne följegyezve, hogy nőmmé légy, akkor neked kellene hitedet megváltoztatnod s muszulmánná lenned; – de ne beszéljünk erről többet!

S ezt mondva, haragra ránczolt homlokkal távozott a málikától.

Ez magához hivatván Sheik Shairin Attalibot, elpanaszolta neki Szaif sértő visszaútasitását.

– Já, málika! – felelt a Sheik – én alig hiszem, hogy egy férfit nősülésre lehessen erőszakolni; az egészen az izlés és akarat dolga.

A Sheik őszinte felelete nem tetszett a málikának, s elútasitása után hivatá nemtőjét, s mondá neki:

– Avisza! ismersz-é módot, hogy Sheik Attalibot elfoghassuk? Ezen emberek daczolni akarnak velem, s én szeretném büszkeségöket megalázni.

– Já, Szatti! nekem a Sheikhez közelitenem nem lehet mindaddig, míg egy tárcza birtokában van, mely a mi hatalmunk ellen van; de ha neked sikerülne ezen talizmánt valamely csel által elsajátitani, akkor én a Sheiket le fogom tartóztatni.

A málika azonnal nehány könnyelmü nemtőt rendelt elé s megparancsolá nekik, hogy Sheik Attalib tárczáját bármi módon is kézre keritsék.

Ezen hizelgő lények körülvették a Sheiket s annyira elámiták mézes szavaikkal, annyira elcsábiták megnyerő előzékenységökkel, hogy két órai ármánykodás után a málika kezeibe tették le az őt védő talizmánt.

Suria Hamera idővesztés nélkül rendeletet adott Aviszának, hogy a Sheiket elfogva, Airud börtönébe vigye. S azután Szaif Züliázánt hivatva mondá neki:

– Íme, Szaif! nőd, gyermeked, öreg barátod és hű szolgád mind hatalmamban vannak; mindeniket visszanyered, ha hitemet fölvéve, engem nőűl veendesz.

– Soha, soha! – felelé Szaif.

– Jól van! – orditott dühtől tajtékzó ajkakkal a málika – te is börtönbe fogsz menni s majd ott megtudod, mi sors vár reád, szerencsétlen! hát tiéid és a te saját állapotod nem tudja szivedben a szánalom érzetét fölébreszteni?

– Allah, ki látja a te aljas tetteidet s igazságtalanságodat, megbüntet s védni fogja a benne hivőket!

A málika ekkor Szaifot átadta Aviszának azon rendelettel, hogy a többi foglyokhoz börtönözze bé.

Avisza felragadván Szaifot, Sheik Attalib és Airud börtönébe vitte, s onnan mindhármokat a legsötétebb és legmélyebb földalatti fogdába szállitotta.

Itt, midőn magukra maradtak, Szaif mondá szolgájának:

– Airud! hát te miként jutottál ide?

– Uram! – felelt ez – emlékezni fogsz, hogy én téged elhagyva, Akisza után mentem, megkérni, hogy fogadja el kezeimből az Ataj veh Álbedellát; ő elrejtőzött előlem s én, őt keresve, Aviszával találkoztam, ki engem, mivel Suria Hamera uralma alatti területen talált, elfogott s urnőjéhez vezetett; ez, elvevén szekrényemet, kérdezte, hogy ki és kinek szolgálatjában vagyok, ezen kérdéseire nem akartam felelni s azon felhivását is, hogy vallására térjek, visszaútasitván, börtönbe dobatott.

A foglyok szomoru helyzetökről beszélgettek, mely lehetetlenné tevé, hogy Takemáron és fián segitsenek, s midőn az éj leereszkedett s jótékony álmat lehelle minden teremtmény szemeire, akkor Szaif egyedül virasztott s áhitatos imát emele Istenéhez.

S midőn így imádkoznék s az őt mindig hatalmasan védő Isten segedelméért könyörögne, egy holdsugár lopódzott bé a szűk ablak rostélyzatán s megvilágositá a börtönnek nedves és penész lepte oldalfalát; ezen fal csakhamar kétfelé nyilt s Akisza nagy feje tünt fel, ki a Szaiftól elorzott karddal megjelent ottan.

– Hogyan! te vagy az Akisza? s minő arczczal mersz előttem megjelenni nemtelen tetted után? mit keressz itten?

Akisza Szaif ezen kérdésére meghatottan felelé:

– Bocsánatot esdekelni jövök, Szaif! mert átlátom, hogy élénkségem által elragadtatva, roszat cselekedtem; bűnömet megbánva térek vissza s hozom kardodat, melyet életem veszélyeztetésével szereztem vissza; megbánom vétkemet; engedj meg mulukok fia!

– Hihetek-é megtérésedben s indokaid tisztaságában? – kérdé Szaif.

– Oh igen! – felelt Akisza – te bizhatol bennem, Szaif! visszatértem volt váramba, hol sokat szenvedtem; minden éjjel láttam álmomban Sheik Abduszalámot, ki mondá nekem: „Akisza! te megigérted, hogy Szaif Züliázánnak testvére leendesz; egy testvér tudna-é úgy cselekedni mint te.“ Ekkor átgondolám a vészt, mely téged környez s nem tudván ellenállani lelkiösméretem szemrehányásának, elmenék kardod után s eljövék hozzád, hogy most még egyszer bocsáss meg nekem, Szaif!

– Megbocsátok! de nem én vagyok az, a kit te leginkább megbántál, Akisza! öleld át Airudot, adj homlokára egy csókot, s mi csak is a te barátságodra fogunk gondolni.

Akisza engedelmeskedett, leszedte a foglyok lánczait s kivivén a börtönből Szaifot vállaira emelte; Airud az öreg Sheiket vette föl s fölemelkedvén, az arábok hona felé repültek.

S míg Szaif, elmerengve, az előttök álló út fáradalmaira s oly régóta nem látott övéire gondolt, háta megett egyszerre nagy zajt és lármát hallott s látta, hogy az Avisza vállain ülő s nagy csapat nemtőtől környezett Suria Hamera robog utána.

– Íme – mond Akisza – a málika nemtőinek hadseregével jön a mi üldözésünkre; én és Airud a föld alá menendünk, hogy kardod villámai el ne égesenek; te pedig akkor huzd ki kardodat s mindezen nemtők meg lesznek semmisülve.

Akisza és Airud azonnal eltüntek s Szaif fölemelvén Haszaf-ben-Barkhia kardját, megforgatá azt s a még távol levő nemtőket mind elszéleszték az abból kilövellő tűzlándzsák; ekkor Suria Hamera haragosan mondá:

– Avisza! ha nem méssz előre, én megöllek téged.

– Ha közelitek, akkor bizonyosan elpusztulok, asszonyom! – felelt Avisza – mert Szaifnak kezében Haszaf-ben-Barkhia kardja van, melynek tűzlándzsái minden nemtőt megsemmisitnek; mi ezen hatalommal szemben semmit sem tehetünk.

– Nem tudod legalább kezembe szolgáltatni azokat, kik ezen veszélyes fegyvert kezébe adák? – kérdé a málika.

– Azt Akisza hozta el s most Airuddal együtt elrejtőzött! – felelt ez.

– Ha tehát Szaif ellen semmit sem tehetünk, hozd el nekem legalább szolgáit, Akiszát és Airudot!

– Értettem, asszonyom! – felelt Avisza, – s rögtön Akisza és Airud elfogására indult; de ezek észrevevén szándékát, Sheik Bárnóászéh-Alhakim lakába menekültek, honnan nem mertek többé kimenni, mert Avisza hatalmasabb rangu nemtő levén, mindenütt elfoghatta volna őket, kivéve egy Sheik lakását, melyet megközelitenie azonban nem volt szabad.

Avisza látván, hogy így biztos menhelyre jutottak, visszatért a málikához s mondá neki:

– Já, Szatti, Szaif barátnőjét és szolgáját éppen úgy elszalasztók mint őt magát; mert ők egy öreg Sheik lakába menekültek, melybe erőszakosan belépni egy nemtő sem tud.

A málika vállalatának nem sikerülte felett nagyon megboszankodott; de nem sokára egy ördögi eszme villanván át agyán, a káröröm kaján mosolyával kérdé nemtőjétől:

– Szaifnak Bulákon kivül vannak-é fiai?

– Igen, asszonyom! még három más fia van: Dumár, Mászár és Naszor.

– Te el fogsz menni, felveszed ezen három fiatalt. Dumárt Kum-kum tartományban hagyod el, Mászárt Kárminban és Nászort Nemát-Azamánban, hol Kueh-ben-Kenán mecsetje van, s midőn ezen parancsom teljesitéd, visszatérsz hozzám.

Avisza elindult az arábok városába, a málika pedig Szaifot mintegy ostromállapotba tette, mert útját elzárván, időnként nehány nemtőt küldött ellene, kiket azonban Szaif kardjával mindig visszariasztott.

S míg Szaif és Sheik Shárin ezen szomoru helyzetben vannak, míg Takemár és fia egy lakatlan szigeten bolyongnak, s míg Avisza Szaif idősebb fiai után megyen, hogy azokat szétszórja távoli országokba, mi röviden elmondjuk, hogy mik történtek az arábok között málikjoknak távozta után.

Emlékezni fogunk, hogy Szaif Züliázán mielőtt azon útra kelt, mely tizenöt évet fogott el életéből, országának kormányzatát fogadott atyja málik Efráhnak adta volt át. Szultán Szaif Rád csakhamar értesült arról, hogy az arábok hős szultánja távozott s vezérei Szkárdis és Szkárdion nem szüntek őtet szorgalmazni, hogy az arábok ellen egy új háborut kezdjen; szultán Szaif Rád, ki különben is harczias természetü volt, megigérte, hogy ha Szaif Züliázán nehány év alatt vissza nem tér, akkor boszut áll azon soha nem feledett megaláztatásért, mely addig győzhetlen hadsergét az arábok városánál érte.

Az ezen igérettel csak félig meddig elégült vezérek vártak nehány évet, ez alatt azonban nagy készületeket tettek, új sergeket toborzottak Habesh és Szudán minden tartományaiban, elannyira, hogy midőn Szaif Rád elhatározta magát a tervezett hadmenetre, már minden készen volt s egy roppant hadsereg harczkészen állott az indulásra.

Szultán Szaif Rád öregsége daczára részt akart venni ezen hadmenetben s sergeinek élén elindult az arábok városa felé.

Málik Efrah, ki mindig értesülve volt a Hábeshben történtekről, s ki most is értesittetett az ők szándékokról, nagy tevékenységet fejtett ki; de minden erőfeszités daczára nem tudott félannyi serget összegyüjteni, mint Szaif Rád. Szaif távollététől nyugtalanittatva, mindent elkövetett, hogy maga körül gyüjthesse a törzsfőnököket s a kitünőbb hősöket.

Egy napon az aráb város őrtornyáról a távolban porfelleget és fénylő fegyverözönt fedezének fel, mely Szaif Rádnak előre nyomuló hadserge volt; tizenöt nap kellett, míg a csapatok mind megérkezvén, tábort alkothattak.

Az arábok szemben szultán Szaif Rád hadsergével helyet foglaltak s az ellenségeskedés megkezdődött.

Málik Efrah részéről legelébb az iszonyatos Majmun lépett ki a küzdtérre, Hábesh több hőse állott vele szembe, de azok mindenike le volt győzve nehány percz alatt.

Következő napon Szádun Eszendcse lépett ki s éppen oly legyőzhetetlen volt mint tegnapi előde, s eként vívtak diadalmasan mindazon hősök, kikre szultán Szaif Züliázán bizta volt hadsergének vezénylését. Ezen pároslagos viadal már több hetek óta folyt, míg végre a vezérek mondák Szaif Rádnak:

– Emlékezzél, já, málik Azamán! hogy mi soha sem mérközhetünk meg Szaiffal az egyes viadalban, s az ő szolgálatjában levő vad négerekkel; azért rendelj egy átalános csatát, mert különben így egyenként víva mind elpusztulunk.

De Szaif Rád attól idegenkedvén,

– Nem dicsőség – mondá – a sergek egy tengerébe fulasztani az arábokat, midőn mi két annyinál is többen vagyunk. Midőn én átalános csatára vezetém sergeimet, akkor Szaif Züliázán is népe élén álla s az ő neve már magában felér egy hadsereggel. A győzelem csak úgy lehet dicsteljes, ha aránylagos erővel vívatik, s midőn a túlnyomó szám azt nem teszi szégyenteljessé.

A két seregnek nehány napi nyugalma után újból elkezdődtek a viadalok, s több hónapokon át folytattattak; de Szaif Rád vezérei látván, hogy csak megaláztatás s roppant veszteség háromlik reájok, komolyan előterjeszték a máliknak egy átalános csata szükséges voltát.

Végre Szaif Rád beléegyezését megnyervén, következő napon elkezdődött az általános támadás; ezrek hullottak el; vér patakzott egész estig, hogy következő reggel ez iszonyu öldöklés újból kezdődjék, s ez így folyt több napokon át; de a 7-ik napon azon hír terjedvén el, hogy szultán Szaif három fia eltünt, az ő jelenlétök által lelkesitett arábok bátorságot vesztvén, állások igen válságossá lett; Szaif Rád felhasználván ezen körülményt, erőteljesen támadott s az arábok visszanyomatván, városukba vonultak s annak kapuit bezárták.

Szaif Rád ezt látva, összegyüjté hadfőnökeit tanácskozásra.

Ez alatt a bűvésznő Akéla, ki az arábok tanácsában üléssel birt, látva a sergeknek rendetlen visszavonulását, leányát Támát eléhivatván, mondá neki:

– Já, Táma! vedd Hakime Eflatun-nak Szaif által nálad hagyott kalnuszá-ját. Ez téged láthatlanná tevén, menj a Hábeshekhez s hallgasd ki beszédöket, s midőn így szándékjokat ismerni fogod, jöjj s mondd el a hallottakat.

Táma úgy tett s nem sokára visszaérkezett azon hírrel, hogy Szaif Rád másnap éléfántjaitól fedezetten, rohamra vezetendi hadsergét a város ellen.

Akéla ismeretére jutván e tervnek, egy papiros szobrot készitett, bűvszavakat mondott reá, s midőn a hábesh-i sereg előnyomulna, Akéla papiros hősét kiállitá s ez mindenfelé lángkévéket szórva, az éléfántokat úgy elijeszté és vaditá, hogy azok rémülten futottak vissza s eltiporták az őket követő hábeshi katonákat.

Midőn végre nagy bajjal a bősz állatokat elfoghaták, Szaif Rád mondá vezéreinek:

– Mindaddig, míg a Szahir Barnokh és Akéla az aráboknál vannak, semmi sikert nem remélhetünk; azonban én mégis megkisértek egy czélt: Én három évi békét kötök az arábokkal, s ez alatt alá fogjuk ásni az arábok városát; de e munkát a legnagyobb titokban kell véghezvinnünk, s midőn az aláásással készen leszünk, köteleket fogunk kötni azon négy, öt támoszlopra, melyeket az így keletkezett boltozat fenntartására meg fogunk hagyni, s a munka egészleges elkészültével a köteleket erőteljesen meghuzzuk, az oszlopok ledölnek s a város össze fog omolni, s így menekülni fogunk veszedelmes szomszédainktól a nélkül, hogy hadsergünket ily iszonyu öldöklésnek kitennők.

E terv lelkesedéssel fogadtatott s nagy elővigyázattal kezdettek a munkához, hogy az arábok, elleneiknek színleges tétlensége által gyanutlan biztosságban szenderedjenek el.

S most mi elmondjuk, hogy mi történt a fiatal Mászár-ral (Szaif Züliázán fiával), kit Avisza álma közepében elragadván a Kueh-ben-Khenan szentélyéről nevezetes Nemát Azamánba (ily nevü ország) szállitott át. Midőn fiatalunk felébredvén, magát kopár és ösmeretlen vidéken találta, keservesen kezdett sirni. A tizenhat éves fiatalnak, ki még hazáját s szerető anyját soha sem hagyá el, ezen elhagyatott egyedüliség még inkább fájt; azonban fölkelt s a hatalmas Isten segélyét esdve, elindult.

Alig ment eként fél órát, több lovast pillantott meg, kiket egy náloknál sokkal nagyobb termetü egyén vezényelt, s midőn Mászárhoz ért, figyelmes megtekintés után így szólt:

– Mászár! én téged már sok idő óta várlak; te az én fiam leendesz, s mivel gyermekem nincsen, téged saját fiamként szeretendlek.

S ekkor az ember, kit Barthamé-nak hivtak, fölvevé Mászárt, kastélyába viendő.

S a mint így haladnának, fiatalunk a láthatáron egy a nap sugáraitól ragyogó pontot pillantván meg, kérdé, hogy az mi legyen.

– Az – felel Barthame – Kueh-ben-Khenan szentélye, s azért ragyog úgy, mert arany- és ezüsttel van boritva.

Estve felére e szentélyhez értek, mely ritka nagyszerü épület; homlokzatát négy roppant magasságu arany oszlop tartá.

Mászár megkerülvén az épületet, igen elbámult, hogy azon se ajtót, se lépcsőzetet nem tudott fölfedezni, midőn Barthamé az oszlopok egyike előtt megállván, egy imát mondott el s csakhamar felnyilt egy az oszlopból kiszökellő ajtó, s ezen át Mászárt magával vivé a szentély belsejébe.

Szaif Züliázán fia el volt ragadtatva annak nagyszerüsége és ékessége által. Az egy körded s magas kúppal ellátott terem volt, melynek közepén egy óriás nagyságu arany szobor állott. Barthamé ekkor mondá Mászárnak:

– Fiam! te 30 napig itten fogsz maradni; én minden szükséges élelmi szereket fogok számodra itten hagyni; a harminczegyedik napon, ha magaviseleteddel meg lesz elégedve, a szobor összeszoritott jobb kezéből egy becses Khurzá-nak nevezett talizmánt fog leejteni; az egy magyaró nagyságu arany ékszer; te fölveszed azt s az én rákövetkező napon leendő eljövetelemre fogsz várni.

Barthamé távozott s Mászárt magára hagyá. A fiatal kezdetben megfélemlett s magányában nagyon unatkozott; de mivel azon változtatni nem tudott – bár e volt életében az első kellemetlenség, megadá magát s nyugodtan számlálta a napokat.

Végre a harminczegyedik nap elérkeztével a szobor kinyitá jobb kezét s Mászár ezen szavakat hallá:

„Málikok fia! vedd ezen zhakhirát (talizmánt) s ügyelj jól reá, mert az tenéked volt szánva; kerüld főképpen Barthamét, ki azt tőled el akarja venni s azután téged elüzni!“

„Ezen talizmánnak négy oldala van, s ezen oldalok mindenikéhez a te szolgálatodra rendelt nemtő van kötve, kiket te eléhivhatsz, ha a Khurza illető oldalát megdörzsölöd!“