Part 7

– Szaif! te ma estvére vendégem léssz; holnap hajnalban meg fogok halni, s kérlek tedd meg azt értem, a mit társaim, Dzsiadé és Abduszálám sheikekért tettél. Ezen hittársi kötelességed teljesitvén, mássz ezen baloldali hegyre; onnan egy tengert fogsz fölfedezni; siess annak partjára, hol egy márványtáblát találandasz; ezen márványlaptól hatvan lépést tégy; a hatvanegyediknél ásd fel a földet, ott három fényes pálczácskát találsz, melyek egyike aranyból, másika ezüstből s harmadika hét különböző érczből van készülve; vedd ezen pálczácskákat s vesd a tengerbe a hét érczből készültet, akkor Szolimán csolnakja meg fog jelenni, hogy tégedet a túlpartra, Zahára tartományba szállitson, honnan útadat folytathatod.

Szaif az éjet ezen Szatik nevü nyomorék remeténél töltötte; miután kiadta lelkét, eltemette, azután útasitása szerint könnyen megtalálta a pálczácskákat, tengerbe dobta a hét érczből készültet s nem sokára egy hét érczből készült ragyogó s egy rézszobor által hajtott csolnakot látott parthoz közeledni. Szaif e csolnakba ült s az érczszobor éjjel és nappal természet feletti erővel evezett.

Az út három egész hétig tartott, s minden reggel Szaif egy napi eleséget talált; megérkezvén a túlpartra s üdvözölvén szótalan hajósát, örvendve lépett a földre s gyorsan indult el, hogy hosszas ülés által elmerevedett tagjait hajlékonynyá tegye.

Útja termékeny és mivelt vidéken vezette; mindenfelé gyümölcs és virágdús kertek terültek el, mely kertek közfalát gyertyánfa-sorok alkották; e kertek mindenikében nevető s tiszta házacskák vonták meg magukat szerényen lombdús fák árnyában, s Szaif mindezekből e szép vidék lakóinak boldog elégültségére vont következtetést.

E gyanitásának valóságáról bizonyságot szerzendő, egy ily házacskába indult; midőn az azt környező kerten átlépdelvén, egy siró női hangot hallott, mely zokogva kiáltá:

– Oh fiam! oh szegény gyermekem!

Szaif e hang felé közeledett s egy arczban szép, de fájdalom és sirás halványitotta nőre talált.

– Nő! – mondá a lakba belépő Szaif – tudhatom-é keservednek okát?

– Já, Szidi! – felelt ez – én gyermekemet siratom, ki nem halt meg ugyan, de jobb lenne, ha nem élne ily szenvedés közepette! Tudd meg, hogy kerteinktől nem messze egy hamis szahirok lakta városka van; ezen szahirok öröme abban telik, ha minket üldözhetnek; nem régen egy vén boszorkány, ki az ők fejedelemnőjök, fiamat bűvészi tudománya által kutyává változtatá át s szerencsétlen gyermekem kutyaszerüleg lánczra tétetett a vén boszorkány kapuja előtt, s én szerencsétlen anya, semmit sem tehetek szabaditásáért, sőt még a boszorkányolt városba sem mehetek bé; legfeljebb a várost kerülgetve, hallgathatom fiamnak szivemet elzúzó jajveszékelését, de segiteni rajta nem tudok, mert azon segiteni nem lehet.

– Miért ne lehetne segiteni – mond Szaif – ha te a hatalmas Istenben bizol, ő nem fog téged elhagyni. Jelöld ki nekem a városba vezető útat s én reménylem, hogy fiadat kiszabaditom.

Szaif ezen szavára a könyeiben nevető nő mondá:

– Oh, minő szép az tőled, idegen! hogy te útadból kitérsz a szerencsétlenek és szenvedők vigasztalására. Én alig hiszem, hogy fiam megmentése sikerüljön neked; de annak megkisértése is nemes lélekre mutat.

S miután Szaifnak falusi, de izletes ebéddel szolgált, mondá neki:

– Ügyelj, hogy a szahiroknál semmi eledelt el ne fogadj; mert te menthetetlenül rabszolgájává lennél annak, a ki azt neked adná.

Azután a nő megmagyarázta a követendő útat Szaifnak, ki elindult a szahirok városa felé.

Nem sokára sok izletes gyümölcsökkel telt kosarakat vivő egyének vették körül, enyelegve kinálgatván őt. Szaif határozottan visszautasitá s míg ezek őtet egész a szemtelenségig szorgalmaznák, az öreg asszony érkezett oda s elkergetvén őket, mondá Szaifnak:

– Szerencséltesd szegény házamat, fiatal idegén! s én neked ezen alkalmatlanok gyümölcseinél valamivel jobbat ajánlok.

Szaif úgy vélekedvén, hogy ez lehetne a nő fiát átváltoztató bűvésznő, követte őtet, s midőn lakának ajtajához ért, egy oda lánczolt kutyát látott, mely szomoru nagy szemeit kérőleg emelé reá, s lassu nyivogást hallatott, mintha védelméért esdekelne. Szaif megsimitá a szegény állat fejét, intvén neki, hogy megértette.

Belépvén a ház belsejébe, a vén asszony mindenféle izletes ételekkel kezdette kinálni, melyeket Szaif visszautasitván, a házi nő mindenféle elcsábitó nyalánkságokkal rakta meg asztalát; de Szaif rendithetlen volt; s mert az öreg nő oly kitartó volt kinálkozásában, hogy Szaif a legváltságosabb helyzetbe hozatott, egyszersmind az étkek csábjának s a házi asszony csábjának kellett ellenállnia, végre így okoskodott magában: „Azt mondák nekem, hogy ha a bűvésznő gyümölcseiből enném, rabszolgájává lennék; de nincsen-é itten kardom, hogy mielőtt kezöket reám tennék, azt kihuzva, megsemmisitsem e város minden zakhirjait.“

S ez okoskodás eredménye a lett, hogy az előtte felhalmozott izletes gyümölcsök egyikéhez nyult, midőn egy éles kiáltást hallott maga mellett s visszatekintvén, Akiszát pillantá meg, a ki kiragadván kezéből a gyümölcsöt s földre dobván, mondá neki:

– Szerencsétlen! ha ezen gyümölcsöt megizleled, rögtön állattá változtál volna. Gondolj kardodra, mely nem arra való, hogy szilvát hámozz vele.

Ekkor Szaifnak eszébe jutott jövetelének czélja, s a vén asszony felé fordulván,

– Boszorkány! – mondá neki, a kutyára mutatva – add vissza e szegény gyermeknek előbbi alakját, vagy ha nem, meg foglak semmisiteni Haszaf-ben-Barkhia nálam levő kardjával.

Ezt hallván a boszorkány, remegve futott a kutyához s egy nála levő kis könyvből valamit olvasván reá, az egy angyalian szép fiucskává változott, ki Szaifhoz futott, kezeit csókolni s köszönetét tolmácsolni.

Szaif ekkor a gyerekkel kiment a házból s kirántván kardját hüvelyéből, a zakhirok mind megsemmisittettek az arról sarjadzó tűz által, s városukat a faluk lakói foglalták el. Szaif átadta a fiut anyjának s miután nehány óráig élvezte a szegény nőnek boldogsággal határos örvendezéseit, útra kelt S egyedül útazott, mert Akisza rögtön eltünt, mihelyt a gyümölcs evését meggátolá.

Még sok hónapig útazott Szaif Züliázán, most terméketlen sivatagon, majd termékeny vidéken; most magános lakatlan pusztákon, majd népes városokon vonulva át a nélkül, hogy valamely megjegyzésre méltó esemény adta volna elé magát. Egy napon tenger partján fekvő szerény lakhoz ért, melyből egy tisztes külsejü öreg lépett elébe. Szaif üdvözlé s ez visszánozva köszöntését, mondá neki:

– Hozott Allah, Szaif Züliázán! én vártalak téged, hogy kijelöljem neked a Szolimán kincstárához vezető útat. Az én nevem Szairin-Attalib.

Ezt mondván, bévezeté Szaifot lakába, s estve beszélgetés közben elmondá Szaifnak, hogy Takemár, Shaiban Hakiméhnek Szaif által mult évben elvett leányával testvérei kegyetlenül bánnak, mivel segité Szaifot Haszaf-ben-Barkhia kardjának megszerzésében; hogy Takemárt testvérei börtönbe veték s ott fia született, kit Bulák-nak nevezett.

Szaif nagyon elszomorodván ezen eseten, kérdé az öreget, ha nem tudna-é valamely módot a szegény nő megszabaditására s ide hozására.

– Oh igen – mond Attalib – elküldjük utána Szolimán csolnakját s lenne bár a más világon, az elhozná, mert az vized vagy szárazon egyaránt tud haladni.

Ekkor a sheik egy marok port dobott a tűzbe s Szolimán érczcsolnakja rögtön megjelent a parton. Shairin ekkor az érczszobornak mondá:

Menj s hozd el Takemárt, Shaibán Hakiméh leányát!

A csolnak villámsebesen távozott s nehány nap mulva visszatért a fiatal nővel és gyerekével, Szaif háláját tolmácslá a Sheíknek s neje és gyereke társaságában egy darab ideig ott maradt kinyugvandó fáradalmait.

Három hónapi csendes és boldogság füszerezte ott mulatás után Szaif útra akart kelni, de a Sheik mondá neki:

– Nekem is egy tárgyat kell birtokodba juttatnom, mely útad baj és nehézség nélküli bevégzésére segitend; ez egy csudás ló, melyet gyöngylónak neveznek; ennek csak meg kell mondanod, hová akarsz menni, s az minden akadályokon át elviend a kivánt helyre. Így te azt mondod neki, hogy „a Kafur földre Szolimán kincstárához menyek,“ s a gyöngyló téged egyenesen ohajtott czélodhoz szállit.

– S hol találhatom meg azt a megbecsülhetetlen állatot? – kérdé Szaif.

– Neked Szolimán csolnakán Riaz városába kell evezned. Ezen város málikja összekoczódván a nemtőkkel, ezek elfoglalták azt a kertet, hol általok isteneik gyanánt imádott egy szobor áll. A napokban meghalt a málik is s a városban a legnagyobb rendetlenség uralg, lakói a legszánandóbb sorsra jutottak. Te kardod segitségével megmentheted a zsarnok nemtőktől s jutalmul kérd a birtokukban levő gyöngylovat.

Szaif búcsut vett Takemártól, kit fiával együtt a sheiknél hagyott s másodszor is Szolimán csolnakjába ült.

Három nap mulva Riaz városában volt s a piaczra sietvén, hol a sorsukkal elégületlen lakosok egybe voltak gyülve, fennhangon kiáltá:

– Lakói e városnak! tudjátok meg, hogy én Hakiméh vagyok s bűvészi tudományom által értesültem a ti szerencsétlenségtekről s eljövék, hogy visszaadjam isteneteket s megszabaditsalak a gonosz nemtőktől, kik felettetek zsarnokoskodnak.

A nép körülfogta Szaifot s a kert felé vezeték; de közeledni nem mertek, míg Szaif, kardját kirántván, kinyitá annak kapuját s félelem nélkül lépett bé azon: ekkor tűz szökelt kardjából, s a kert minden irányába elterjedvén, a gonosz nemtőket fölemészté.

A nép ezt látván, örömkiáltások közt sietett Szaif öltönyének csókolására:

– Te méltó vagy, – mondák a nép vénei és előkelői – hogy málikunkká légy; akarsz-é felettünk uralkodni?

– Én útas vagyok s útamat folytatnom kell – felelt Szaif – de ha szolgálatomat meg akarjátok jutalmazni s nekem nagy örömet okozni, adjátok nekem a gyöngylovat!

– Ez legnagyobb kincsünk; de megérdemled, hogy birjad – mondának a nép előkelői – s azonnal elévezettek egy gyönyörü lovat, mely finom és könnyüded volt, mint egy szarvas.

Szaif búcsut vevén ezen jó néptől, a lóra ugrott, mondván:

– A Kafur földre, Szolimán kincstárához!

A ló villámsebességgel nyargalt pusztákon, hegyeken át a nélkül, hogy valami féltartóztathatná; átúszta a folyamokat, madárként repült a homokpusztákon a nélkül, hogy nyomdokot hagyna maga után, midőn Szaif mondá, hogy „Fáradt vagyok!“ a ló rögtön s minden lökés nélkül megállapodott, bár, mint kilökött nyilvessző, szelte a léget, s midőn újból el akart indulni, mondá, hogy „Szolimán kincstárához!“ s a ló csudaszerü sebes iramodását újból elkezdette.

Így útaztak húsz napig, a huszonegyedik napon Szaif egy szép zöld és bájos vidéken leszállott nyugodni; ez a táj oly bűvölően szép volt, oly öszhangzás uralgott a lég és természet közt, hogy a természet szépségeitől elragadott Szaif feledé öt évi vészteljes útjának fáradalmait, s ezen áldott földön szokásánál tovább időzött. De végre is el kellett indulnia s lovára veté magát, de az mozdulatlan maradott, s minden biztatása és sarkantyuzása daczára nem mozdult, ekkor Szaif békétlenül ráütött egy kezében levő vesszővel a gyöngylóra, mely eltünt s Szaif talpra esve, magára maradott.

S a mint – semmit sem értve a történtekből – maga körül tekintene, Akiszát látta megérkezni, ki mondá neki:

– Íme, miként jutalmazád meg e csudás állatot, mely téged útad ohajtott czéljához vezetett! Tudod-é, hogy te a teremtés egy legnagyobb csudáját semmisitéd meg?

– Hogyan! – kiáltá Szaif Züliázán – én megérkeztem?

– Te – felelt Akisza – Kafur tartományában, Szolimán-ben-Daud Konutzának közelében vagy!

XVII. Ataj veh Álbedellah.

Szolimán csolnakja. Airud és Akisza. A két királyné.

Szaif Züliázán értesülvén, hogy már megérkezett a Kafur földre, leült, eszméit egy kissé összeszedendő. Akisza, kit nehány hónap előtt elég durván üzött el magától s kinek szolgálatát határozottan elutasitá, most mellette maradott, mintha elfeledte volna a rosz bánásmódot, s nehány percznyi hallgatás után mondá neki:

– Most, hogy megérkeztél, miként fogod Airudot a nemtők málikja Kayrun kezeiből, ki őt bebörtönözte, kiszabaditani?

– Allah, ki eddig annyi vészen át elvezetett, módot nyujtand az ő megmentésére is; mindenek előtt Szolimán kincstárához fogok menni.

S ezt mondva Szaif fölkelt s az Akisza jelölte irányban haladott; csakhamar egy hangot hallott, mely láthatatlan ajkakról elszállva, mondá neki:

– Vesd le saruidat, mert ezen a szent földön mezitláb kell járhi.

Szaif leveté saruit s úgy folytatá útját.

Tovább haladva egy nagy s az ég felhői közzé feltörő lángot pillantott meg; Akisza megmagyarázá, hogy az azon tűz, melyben az elgyengült nemtők magukat megerősitik.

Szaif ezen láng előtt elvonulván, egy hegy aljához ért, melyre felmászván, végre megpillantá a mecsetet, melyben Szolimán kincstára tartatott; az egy aranylánczczal körülövedzett nagy négyszögü épület volt.

Midőn Szaif a hegyről alálejtve, a mecsethez közelitett, a nemtők málikja, Kayhun a templom közepén felállitott tömör arany trónuson ült s tizedszer vezetteté maga elébe az oly rég óta fogoly Airudot; ily alkalmakkor rendesen megvesszőztette azon merészségeért, hogy az Ataj veh Álbedellá-t (a próféta koronáját és öltönyét) el akarta orozni. Most is a kegyetlen korbácsolás megkezdetett, midőn a jajgató Airud megpillantván a közelitő Szaifot, kiáltá:

– Uram, jer segitségemre!

Szaif gyorsitá lépteit; de Kayhun észrevevén, mondá nemtőinek:

– Hozzátok előmbe ezen embert, a ki merészkedett e szent földet érinteni!

Több nemtő rohant ekkor Szaifra; de ez kihuzván kardját, azok megsemmisültek; ekkor a málik felé közelitett, ki mondá neki:

– Ember, te Haszaf-ben-Barkhia kardját birod, de azzal nekem nem árthatsz, mivel én egy talizmán birtokában vagyok, mely azt hatástalanná teszi; miért jöttél ide?

– Én három okból jöttem ide – mond Szaif – először, hogy megszabaditsam szolgámat, Airudot; másodszor, hogy meglátogassam Szolimán kincstárát; harmadszor, hogy az Ataj-veh-Álbedellá-t elvigyem.

– Valójában – mond a málik – csak egyetlen férfi van a világon, ki ezen becses zakhirát elviheti, s az Szaif Züliázán!

– Én vagyok az embereket és nemtőket legyőző Szaif Züliázán!

– Azt meg fogjuk látni! – felel a málik – ha a kincstár ajtaja nevedre ki fog nyilni, akkor te vagy az, ki e kincstárt birni fogod!

Szaif az ajtóhoz közelitett s azon kopogtatva, kiáltá:

– Én vagyok Szaif Züliázán-ben-Züliázán, a tahhabiai málik fia!

Az ajtó azonnal felnyilt s a nemtők málikja lábaihoz borulván, mondá neki:

– Engedj meg, uram! ha rögtön meg nem ösmértelek!

Szaif bément az arany emelvényen álló s arany oszlopokon nyugvó előcsarnokkal biró mecsetbe, felvette az Ataj-veh-Álbedellá-t tartalmazó szekrényt, s azután kiment az imaházból.

Málik Kayhun rögtön szabadon bocsátá Airudot s fényes ünnepet rendelt Szaif tiszteletére, de Szaif a hosszu útra, rég nem látott honára és családjára gondolván, nehány napi ott mulatás után útra kelt.

A szegény kiszenvedett Airud oly gyenge volt, hogy alig tudta magát vonczolni, azért a fennebb emlitett tűzhöz ment s ezen láng-gulán átmenvén, erőteljes és egésségessé lett.

S míg Airud ezen újjászületési műtételen átment, Szaif nyugalomnak adta át magát, midőn a megjelent Akisza mondá neki:

– Szaif! te hozád el az Ataj veh Álbedellá-t, te akarnál-é engem nőűl venni?

– Nem, – felelt Szaif – én elhoztam azért, hogy az azért annyit szenvedett Airud neked ajánlhassa.

– Ismét az a szerencsétlen eszme, hogy szolgáddal házasits össze! honnan ered e megátalkodásod, hogy engem szolgálataim elismerése helyett lealázni kivánsz? Ezen erőszakoskodásod sértő reám nézve; én váramba vissza fogok térni s te nem látsz engem többé!

Ezt mondván, távozott; de Airud mondá Szaifnak:

– Akisza most ingerült; ne hagyjuk így távozni; kérlek add át nekem az Ataj-veh-Albedellá-t és én igyekezni fogok őt a visszatérésre rábirni.

Szaif átadta az azt tartalmazó szekrényt, ajánlván neki, hogy hamar visszatérjen s azután egy fa árnyába telepedvén, feje alá helyezte Haszaf-ben-Barkhia kardját s elaludt; fölébredésekor Akisza állott előtte s mondá neki:

– Valójában, Szaif! én nem hiszem, hogy te határozottan rendeld Airuddal való nősülésemet, azt jogosan nem teheted, mert én nem vagyok rabszolgálód, én barátod, testvéred vagyok s bizalmasan jövök megtudni, hogy mi a te szándékod?

– Nekem nincs akaratomban és hatalmamban – mond Szaif – hogy téged akaratod elleni tettre kényszeritselek; de ismétlem, hogy Airud, ki öt év óta annyit szenvedett éretted, megérdemli, hogy igéretedet megtartsd; s ha azt nem teended, akkor én szeretni és becsülni nem foglak téged.

Ekkor Akisza a Szaif álma alatt ellopott kardot fölemelvén, a tengerbe dobta, mondván:

– Hálátlan és megátalkodott ember! most fegyvertelenül és ezen ismeretlen földön szenvedd legalább egy részét azon fájdalomnak, melyet nekem okoztál!

S ezt mondva eltünt.

Szaif egyedül maradván, nyugtalanul várta Airud megtértét; de ő nem érkezett; Szaif azt gondolta, hogy Akisza valamely csel által eltávolitá s elmerengve, czéltalanul útra kelt.

Egy darabig a tenger partján haladván, egy nagy fa alá ült le; nagy szomoruság nehézkedett lelkére azon gondolatnál, hogy honának érdekeit, családjának szeretetét elhanyagolta, s ezen hosszadalmas és vészteljes útat megtevé Airudért, hogy őtet újból elveszitse. S a mint ezen bús gondolatokba merült el, két madárkának hangját hallotta, melyek eként beszélgetének a fa lombjai között:

– Üdvözöllek, Sheik Dsiadé!

– Légy áldott, Sheik Abduszalam! látod-é barátunkat, Szaifot, minő válságos helyzetbe jutott?

– Igen, – felel a másik – de ha ő ezen fa ágaiból egy tutajt készit, tengerre szállhat s Allah az ő vezetője lesz.

Ezen beszélgetés után a madárkák elrepültek s Szaif egészen elbámult sajátságos tanácsukon.

– Jobb lesz – gondolá – ha útamat szárazon folytatandom; de végre elgondolá, hogy a tenger partját követvén, megkerülhetné a földet a nélkül, hogy honát feltalálná s másfelől elgondolá, hogy e két madárka tanácsa élte legveszélyesb helyzetében még egyszer megmenté; s fölkelve rögtön munkához fogott. Nagy mennyiségü faágat tördelt le, összeköté azokat gúzszsal s nyolcz nap mulva kész tutaját tengerre ereszté, s azzal Istennek ajánlván magát, elindult.

Húsz napig vitték tetszésök szerint a hullámok, a huszonegyedik nap egy kis városka elé érkezett, mely mellett örömmel kötött ki, mert tutaján való útazása nem volt a legkényelmesebb. Feljárta ezen várost; de sehol egy emberi lényt, még állatot sem talált s meggyőződött, hogy ez a város éppen oly elhagyott, mint ama más, melynek lakóit kiirtotta volt az óriás; de itten egyetlen lényre sem talált, ki ezen város szomoru történetét legalább elbeszélte volna; azonban, mint ott bolyongott, újból hallá a két madárkának beszélgetését egy fán:

– Íme, Szaif megérkezett ezen szigetre; de hogy onnan távozhasson, négy hónapig kell várnia; ekkor egy hajó ki fog térni útjából s eljövend, hogy felvegye.

– Nagy Isten! – felkiálta Szaif – itt lenni négy hónapig, egyedül; mit tegyek? újból tutajomra szálljak? az még megjárná szép időben; de ha egy vihar keletkeznék, Isten tudja meddig kellene újból úsznom s én igen jól ösmerem ez időtöltést, hogy ne ohajtsam! – Ezen okoskodás eredménye a volt, hogy megadván magát, elhatározta várni. Elszigeteltségében fő időtöltése az volt, hogy a város elhagyott házait felkutatta s minden nap másba ment szállásolni; fő foglalkozása élelemszerzésre szoritkozott; a négy hónap eltölt eként s egy reggel megpillantá az oly epedve várt hajót.

Szaif jelt adott s a hajó elküldé csolnakát. A hajóra érve, kérdék tőle, hogy miféle város az, melyből jöve; de feleletére hogy maga sem tudja, s hogy az egészen lakatlan, az előitéletes hajósok gyorsan huzták fel minden vitorláikat, távozva egy oly kikötőtől, mely szerencsétlenséget hozhatna reájok.

S valójában ez az előitélet most igazolta magát; mert nem sokára a tenger elbődülte magát s a tenger arcza iszonyatos lett; egy hullám elsodorta a delejtűt s a kapitány nem tudta, hol van s merre irányozza hajóját, mely szélkakasként maga körül forgott. Így tölt el az éj s reggel egy tengerfolyam ragadta meg a hajót s ragadta ellenállhatlan erővel; hiában igyekezett a kapitány a hajót feltartóztatni; az látatlan természet feletti erőtől ragadtatva, rohant egy sziklahegy felé, s nem sokára annak előfokához csapódva, millió darabokra zúzatott.

Ezen iszonyu ütközéstől a hajón levő emberek mind a tengerbe hullottak. Szaifot is e sors érte s elkezdett úszni a part felé, de oda érkezvén, óriási embereket látott ottan, kik őtet medenczében levő kis halként kezeikkel akarták kifogni; ő vissza akart fordulni, de abban a perczben érezte, hogy fölemelék s viszik s látá, hogy egy nagyszerü palotába szállitják át.

Bámulatából felüdülve, átlátta, hogy e lények emberszerető nemtők, kik megmenték őt a hajótörésből s kérdvén tőlök: hogy hol van, értesült, hogy ő egy Suria-Hamera nevü muluk-leány szerályában van, ki tudománya s nemes szive által megnyerte a jó nemtők feletti uralkodást; míg testvére Suria-Zárka, rosz ösztöne s szívtelensége következtében a rosz nemtők, vagy ördögök fejévé lett.

E két málika csaknem folytonos harczban él egymással s most is az ördögök okozák a hajó elvesztét, míg a jó nemtők megmenték annak egész személyzetét.

S míg Szaif hallgatná a nemtők ezen beszédét, egyszerre látja, hogy mindenki felkél, midőn egy bámulandó szépségü nő lépett nagy kisérettel a terembe; ez Suria-Hamera királynő volt, ki szivélylyel üdvözlé Szaifot s maga mellé ülteté le s vele társalogván, csakhamar felösmerte, hogy az nem valami közönséges ember s meghivta a vele való ebédlésre.

Együtt bizalmasan evén és iddogálván, hosszasan néztek egymás szemébe; a málika úgy találta, hogy Szaif minden eddig látott férfiaknál szebb. Szaif szintén kecsesen szépnek találta a málikát; de nem annyira, hogy utolsó nejét, a szép Takemárt el tudta volna feledni.

A málika minél tovább nézte Szaifot, annál inkább érzé szivében a szerelem lángját fellobbanni. Ebéd után visszavonulván termeibe, nem sokára új és díszes öltözékben jelent meg; fején drágakövektől tündöklő koronát s szintén drágakövek és gyöngy árasztotta öltönyt viselt, melyekben Szaif csakhamar a Szolimán kincstárából elhozott Ataj-veh-Álbedellára ismert.

– Szebb vagyok-é eként s tetszem-é most neked, Szaif!? – kérdé a királynő.

– Já, Szatti! – felelt Szaif – te mindig és mindenképpen elbájlóan szép vagy; de szabad-é kérdeznem, hogy tündöklő koronádat s szép öltönyödet hol szerzéd?

– Szolgáim egyike, Avisza, a multkor egy útazó nemtőt fogott el, ki kezében ezen koronát és öltönyt tartalmazó szekrényt vitte; én a kóbor nemtőt bebörtönözvén, lefoglaltam ezeket.

– Oh az az én sorsüldözött Airudom! – felkiált Szaif – kit azért szabaditék ki egy börtönből, hogy másikba essék; s erre elbeszélte Szolimán kincstárához tett útazását.

A málika késznek nyilatkozott visszaadni az Ataj-veh-Álbedellát s Airudot szabadon bocsátani azon feltétel alatt, ha őtet nőűl veszi.

Szaif kitérő szeretetre-méltósággal s nyájas kétértelmüséggel felelt a királynőnek.

Nehány nap mulva Suria-Hamerához atyjának egy küldöttje érkezett s mondá neki:

– Atyád üdvözöltet s kéret, hogy add vissza testvérednek a tengerben talált Szaif Züliázánt; ő határozottan követeli ezen embert, s ha te visszaadását megtagadnád, akkor harczra kellene testvéred ellen kelned, a mi atyádnak nagy bánatot okozna.

– Nem, nem! – kiáltott a királynő – inkább meghalok, mintsem kedves Szaifomat feláldozzam; mondd, hogy magam fogok atyámhoz válaszommal elmenni.

Szaifot pedig eléhivatván, mondá neki:

– Én embereimmel távozom nehány napra; palotám rendelkezésedre hagyom; légy úr itten; csak arra az egyre kérlek, hogy ezen ajtót (egy a kert hátulján elrejtett vaskapura mutatván) fel ne nyisd.

Szaif csaknem magára maradott a palotában s a kertben sétálva, miként a tiltott dolgokkal történni szokott: elfeledé bámulni azokat, a miket látott s ellenállhatlan vágytól vonzatva, sétáját mindig a tiltott kapu felé irányozta; végre egy reggel türelmetlenül kiáltott fel: