Part 5

– Bármily hűséggel ragaszkodjék is hozzád Airud, ő mindig csak szolgád neked, én pedig barátnéd, s miként te, úgy én is, mulukok ivadéka vagyok, és én csak hozzám hasonlóhoz fogok férjhezmenni.

– De Airud nem közönséges szolga! – felelt Szaif.

– Airud szolgál, és szolgál akaratja ellen is mindazoknak, a kik a Lueh birtokosai; én azt hiszem, hogy erre adott neked példát. Szaif! midőn én teszek neked szolgálatot, azt irántad való barátságból s Abduszalam Sheik iránti tiszteletből teszem; miként vethetsz össze hát engem egy alsó rendü nemtővel, ki annyiszor vala vesztednek vak eszköze, midőn engem megmentésedre hivott; ha erről nekem egy szót is eléhozol, rögtön elhagylak.

– A házasságok csak kölcsönös beléegyezéssel és nem erőszakkal köttetnek – felel Szaif – s azért ne haragudj, Akisza! ne beszéljünk többet erről.

Ekkor indulásra készültek. Akisza Maniatanufuszt és fiát vitte, Airud pedig Szaif Züliázánt, ki mondá neki:

– Szegény Airudom! Akisza büszke születésére; de te ne szólj neki s majd ha városomba érkezünk, én igyekezendem rábirni őt.

Elindultak s Airud az egész úton szomoru és levert volt.

Szaif Züliázán szerencsésen visszaérkezett szülővárosába, hol barátjai és vezérei nyugtalanul várták, mert útjának czélját nem tudták s merész bátorságát ismervén, nagyon aggódtak s bámulásuk egészen a megdöbbenéssel volt határos, midőn Maniatanufusz és fia – kiket már két év óta halottnak hittek – társaságában látták megtérni. Szultán Szaif elbeszélte nekik ezen történetét s azután Airud szerelméről is beszélt nekik, kit a szomoru fájdalom emészt s véleményöket kérte ezen kérdésben. A málik barátjai azt felelték, hogy Airud, bár szolga, midőn egy oly szultán, mint Szaif szolgálatában van, úgy tekintendő Akisza által, mint egy nagy és tekintélyes személy, s magukra vállalák, hogy Akiszát rábeszéljék.

Midőn egy napon Szaif Züliázán vezéri tanácsában s Airud jobbján ülne, Akisza belépett s mondá:

– Já, málik Azamán! engem rá akarnak beszélni, hogy szolgád Airudhoz menjek férjhez; jól van, én beléegyezem ezen szövetségbe, ha nekem Airud nászajándékba elhozza azon Ataj veh Álbedelláth-t (a koronát és öltözetet), melyet Bálkáisza viselt Szolimán prófétával (ki üdvözölt és áldott legyen) való menyegzője napján.

Szaif Airud felé fordulván, mondá:

– Hallod-é mit kér Akisza; mit mondasz reá?

De a nemtő ijedtében majd földre esett s panaszos hangon mondá:

– Oh én, szerencsétlen! Akisza azért kéri ezt tőlem, mert halálomat akarja; e tárgyak Szolimán próféta kincsei közt vannak, s e kincseket a nemtők egy málikja (Kayhun-nemtőfőnök) őrizi, kinek rendelkezése alatt százezer oly nemtő áll, mint én; miként tudnék hát én ezen kincshez még csak közeliteni is?

Szaif és a tanács kérték Akiszát, hogy kérjen egy más nászajándékot; de ő hajthatatlan volt; ő csak az Ataj veh Albedellah-t akarta, mondván: – Airudnak tudnia kellett előre, hogy én muluk leánya levén, kezemet csak olyannak adom, ki hozzám méltó nászajándékot fog hozni.

– Jól van – mond Airud – akaratod teljesitve lesz; te vagy birni fogod Szolimán nejének koronáját és öltönyét, vagy halálom hirét fogod hallani.

A tanács eloszlott, Akisza visszatért kastélyába, s Szaif nemtőjének nehány megjegyzést tett azon kikerülhetlen veszélyről, melynek magát kiteszi.

– Já, Szidi! – felelt Airud – ha vállalkoztam a nélkül, hogy engedélyedet kikérjem, azt azért tevém, mert tudtam, hogy te nem tagadod meg azt oly tényért, mit te mindennap téssz, t. i. feláldozni, odadobni az életet a becsület- és szerelemért.

– Soha sem volt gondolatomban – felelt Szaif – hogy gátoljalak; ha eléggé szereted Akiszát, hogy élted áldozatúl hozd neki, tedd, hanem ezen elhatározásodban vajjon nem vezetett-é inkább a hiuság, mint a szeretet?

– Nem, uram! – felkiált Airud – mert valójában Akisza iránti szerelmem oly nagy, hogy a nélkül élni nem tudnék s lehetetlen, hogy ez egyesülés reményétől megváljak.

Csak az indulásról volt szó!

– Mikor s miként fogok rólad hirt hallani? – kérdi egy napon Szaif nemtőjétől.

– Innen a Szolimán kincstárához való menetelre három hónap kell, annyi a visszajövetelre, annyi az ottani szemlélődésre, hogy a kincstárt megközelithessem, s így ha az év három utolsó hónapjában vissza nem térek, hivj engemet a Lueh által, s ha a világ tulsó oldalán lennék is, egy percz alatt nálad leendek; ha egy, kétszeri hivásra sem jelennék meg, akkor tudni fogod, hogy rab vagyok, vagy hogy valami nagy szerencsétlenség ért; de ez esetben nehogy háromszor is megdörzsöld a Lueh-t, mert akkor az ég tüze elégetne.

Airud távozott s Szaif egy nyugalmas évet töltött országában, számitva a perczeket, hogy hű nemtője megtérjen; de az év utolsó hónapjai is elérkezvén a nélkül, hogy ez megérkeznék; Szaif elévette a Lueh-t s a lehető legerősebben megdörzsölte azt, de semmi feleletet nem nyert; másodszor is ismételte eredménytelenűl, s már harmadszor is meg akará dörzsölni; de ekkor eszébe jutván Airud figyelmeztetése, félredobta azt s két köny fakadt szemébe.

Szaif e percztől fogva szomoru és szórakozott lett, minden érdektelen volt előtte, csak azon ohaj foglalkoztatá, hogy hű szolgáját megszabadithassa.

Egy napon palotája erkélyén mulatván vezérei társaságában, Akisza leszállott s üdvözlé őtet; de Szaif nem visszánozta, sőt még reá sem nézett; ez szomorodtan kérdé:

– Uram és barátom! miért haragszol reám? Airud miatt? mit tett ez a nemtő, hogy te annyira szereted; ő neked szenvedéseket okozott, az igaz akaratlanúl; de végre is a legiszonyubb veszélyekbe dobott s mindig én valék, ki a halálból kiszabaditálak.

– Igaz – mond Szaif – de ő ragaszkodik hozzám, szeret engem s te Akisza talán féltékenységből küldéd őt vesztire?

– Én egy szinte lehetetlen dolgot követeltem tőle, hogy megmutassam neki a köztünk levő különbséget – mond Akisza, mintegy kikerülve Szaif kérdését –; de uram, mit tehete ő éretted, mit én tenni ne tudnék; én rendelkezésedre állok miként ő, s én szeretetből teendem azt, a mit ő kényszerüségből tett.

– Valójában, igaz-é – mond derülten Szaif – hogy te mindent megtészsz, mire kérni foglak? megigérnéd-e azt nekem a szent Isten nevére?

– Esküszöm neked a mindenható Isten nevére – felel Akisza – hogy minden kivánatodat teljesitendem, még ha tűz által kellene is elpusztulnom.

– Jól van tehát – mond Szaif – én ohajtom, hogy engem Szolimán (ki üdvözölt legyen) kincstárához szállits rögtön.

– Szolimán próféta kincstárához? kiált ijedten Akisza – íme te egy lehetetlen dolgot kivánsz!

– Airudnak semmi sem volt lehetetlen, s ha én a mult évben azt mondottam volna, hogy vigyen magával, ő észrevétel nélkül megtette volna azt.

– Mert nem lett volna jogában azt nem tenni – felelt Akisza – s kénytelen lett volna a lángok közé vinni téged, ha azt rendelted volna neki.

– És éppen az ily engedelmességet szeretem én – felelt Szaif – s így fölmentelek Akisza! az alól, hogy nekem ezen út veszélyeit elbeszéld; mert én el vagyok határozva azt megtenni, ha csak te nem akarod esküdet visszavonni, mert azt még mindig megteheted.

– Nem szegem, nem szeghetem meg eskümet – mond Akisza – s ezen vállalat veszélyeit sem fogom elésorolni, csak azon körülményre figyelmeztetlek, hogy én téged most csak egy hónapig szolgálhatlak, akkor egy hónapig el kell hogy hagyjalak s ennek elteltével újból visszatérendek; szóval, én csak egy darabig útazhatom veled, azután az útat magadra kell folytatnod, én legfeljebb azt csak kijelölhetem.

– Ily módon először fogunk útazni – mond Szaif.

– Igen – mond Akisza – de tudod-é mily hosszas ez az út? mi nemtők azt három hónap alatt tesszük meg, mert mi föld felett haladunk; de te mint ember, csak hat év alatt mehetsz oda, hat évig jössz vissza; ki tudja hány évet töltesz ott, s így öregen s összetörve térendesz vissza, ha visszaérsz!

– Az mindegy – mond Szaif – Allah nem azért adott nekem egy oly becses talizmánt, hogy nyomorultan veszni engedjem az ezen zakhirához kötött nemtőt; én kötelességemet teljesitendem.

– Akisza látva, hogy szavai hatástalanok Szaifra, barátjaihoz fordult, mondván:

– Vezérek s te málik Efrah! ki Szaifnak mintegy atyja vagy; beszéljétek le ez oktalan tervről; mert ha távozni engeditek, soha többé látni nem fogjátok.

Ekkor minden ott levők kérni kezdették Szaifot, hogy hagyjon föl veszélyes tervével; de ő siket maradt könyörgéseikre, mondván, hogy a hatalmas Isten segitendi egy szent kötelesség teljesitésében, s más részről, a kormányzás távolléte alatt semmit szenvedni nem fog, mert azt málik Efrah még sokkal jobban és szakértőbben vezetendi mint ő.

Akisza nyolcz napot kért a készülésre, a kilenczedik nap megtérvén, kérdé, ha mindig azon akarattal van-é?

– Kész vagyok! – mond Szaif.

S mint mindig, helyét málik Efráhnak átadván s Khamiméh-t, Barnokh-ot, Szádun Eszendcsét, Akélát, Dementhurt, Szabikot és Majmunt, mint vezéri tanácstagokat melléje adván, családját és barátjait átölelte s távozott.

Szaif Züliázán első hónapi útja fáradalmas volt, veszélyes viharok dühöngtek, nagy tengerek felett vonultak el s háromszor 24 óráig egy percznyi nyugalomra sem szállhattak le, úgy hogy Akisza a hónap végén már alig tarthatá fenn magát; végre egy vad és kietlen vidéken szálltak le.

– Ma szolgálatom utolsó napja! mit vélsz, Szaif; alig tetted meg huszad részét útadnak s már is láthatod, mily terhes és veszélyes az; akarod-é, hogy nehány napot nyugodva visszatérjünk honodba? Szaif! Isten nevére, barátaid, gyermekeid emlékére kérlek, gondolkozzál meg; még van idő!

– Visszatérni! – felel Szaif – nem, nem! az nem lehet! hagyj itt Akisza, ezen a földön; Isten vezérem leend, s egy hónap mulva jöjj vissza s keress föl!

A szegény elszomorodott lelkü Akisza megmagyarázta útját s búcsut véve távozott.

Szaif sok napokon át miveletlen kopár helyeken útazott, hol emberrel sőt még állattal sem találkozott; kihalt puszta volt ez, mely még vad gyümölcsöt sem nyujtott táplálására; a vele volt élelmi szerek elfogytak s az éhség éreztetni kezdé magát.

Nem sokára futó-homok váltá fel a rögös földet, melyen eddig haladott; de e változás által semmit sem nyert, mert a határtalan homoksikságon még bajosabban haladhatott; lábai visszacsúztak annak sík felületén s keveset haladhatott előre; ily kínteljesen útazott három hétig gyökerekkel táplálkozva, midőn végre egy dombot pillantott meg, mely a puszta egyformaságát megtörvén, reményt nyujtott, hogy tetejéről valamely várost vagy emberi lakot fedezhet föl. Szaif összegyüjtvén erejét, annak tetejére sietett föl; de mily nagy volt csalatkozása és elszomorodása, midőn egy végetlen tengert látott, várost és emberi lakot kereső szeme.

– Nagy Isten – mond Szaif – hát azért vándoroltam annyit, azért kínzám és fárasztám magam, hogy ide jussak! s elkeseredett szívvel imádkozni kezdett a parton.

S míg így imádkozva az előtte elterülő tengeren legeltetné szemeit, egy fehér pontot pillantott meg a távolban, mely perczenként bámulandó sebességgel nagyobbodott és közeledett s nem sokára megismeré, hogy az egy kieresztett vitorlaszárnyakon sebesen repülő hajó. Ekkor bátorságot s reményt nyervén, hálákat adott Alláhnak, ki oly hamar meghallgatá segély-könyörgését.

A hajó közeledvén, Szaif lebontá turbánja kendőjét s jelt adott vele, mit a parancsnok észre is vett, mert nem sokára egy csolnak eresztetvén le, parthoz evezett s Szaifot fölvevén, a hajóra szállitá; útasunk kikérdeztetvén a kapitány által, nem tartotta tanácsosnak megmondani kalandos vállalatját, s most is hajótörést szenvedett kereskedőnek adta ki magát s megérté, hogy a hajón szinte Indiából megtérő kereskedők vannak, honnan szép czikkeket hozva megállának a parti városokban, cserevásárokat teendők. Szaif nehány napig velök levén eléhozta Szolimán kincstárát beszélgetés közben s kérdezősködött annak holléte felől; de ezek mit sem tudtak róla. Szaif átlátta, hogy ez az útazás nem előnyös reá nézve, mert már egy egész hónap óta hajózott velök a nélkül, hogy partot értek volna s Akisza nem tehete érette semmit a tengeren, mert ő csak szárazon útazhatott, a hol időnként megnyugodhatott.

Hetek teltek el s szerencsétlenségre a kapitány eltéveszté útját s nem tudta, hogy hol van; négy hónap telt el a legnagyobb békétlenségben, mert már a víz és élelmi szerek is fogyni kezdettek.

Egy reggel azonban a figyelő őr felkiáltott: „föld, föld!“ s a fedezetre felsiető útasok nem sokára egy nagy várost pillantottak meg s felé irányozták a hajót.

A parthoz közeledvén, a csolnakok leeresztettek s csaknem mindnyájan beléültek, mert mindnyájan ohajtották a száraz földet tapodni oly hosszas hányattatás után, s embereket látni oly hosszas elszigeteltség után. Nem messze a várostól leszállván, örömmel siettek a város felé viritó s gazdag tenyészetü növényekkel ékes térségen át; de a midőn egy nagyszerüen szép viráglugost bámulnának, egyszerre hat iszonyatosan rút, 7–8 láb magas ember ugrott ki az alól, kiknek fejök a tevééhez hasonlitott.

– Ördögbe! – mond a kapitány – itt nem vagyunk a legkellemesebb helyzetben, úgy látom; talán jó lenne visszatérnünk!

– Nem kell félni! – mond Szaif Züliázán – ezen állatok bizonyosan jól meg fogják fizetni kelméiteket.

De e rövid beszélgetés alatt a bennszülöttek közeledtek feléjök s kerek szemeikkel vizsgálódni kezdvén, kemencze-szerü szájakat tátottak, melyekből kinyuló hatalmas fogaikat, roszat jóslólag kezdték csattogtatni.

A kereskedők ez látva, visszafordultak és sebesen futni kezdettek, s mintha a tűz kergetné, a tengerbe ugráltak s csolnakjaikba mászva, visszaeveztek hajójokba.

Szaif magára maradván ott, a vad emberek feléje siettek, szemeik villogtak mint lámpák, szájaik mértéken túl tátongtak s állati fejeiket mozgatva, oly ijesztő röfögést hallattak, hogy a part sziklái viszhangoztak belé.

Ekkor Szaif Züliázán visszalépve, kardot huzott s védelmi állásba tette magát ezen teve-emberek ellen.

XV. Út Szolimán Konutz-ához.

Szaif jegyese. A halottak városa. Az óriások.

Míg Szaif védelmi állásba helyezkedett ezen emberek ellen, kik felfalására látszottak készülni, egy közülök kiállva, Szaifhoz közeledett s mondá neki:

– Barátom! mit akarsz e karddal? nincs miért félned tőlünk; mert ha nevettünk, azt csak azért tettük, mert nagyon kicsinynek s kicsinységedben szépnek és kedvesnek találtunk téged s örömmel szemlélünk; de társaid miért szaladtak el mint az eszeveszettek? miféle emberek azok?

– Azok kereskedők – felel Szaif – s megijedtek tőletek, mert ti igen szokatlan modorban nevettek!

– Hogy a jó Isten áldja meg! különben jól tették, hogy távoztak; mert mi ily gyáváktól semmit sem veszünk.

S ezzel Szaifot málikjokhoz vivén, elbeszélték neki a történteket.

– La bész Alaik (semmi ne kedvetlenitsen)! – mond ez Szaifnak – társaidnak távozta se szomoritson; te itt velünk jobban leendesz; s ha útadat mindenesetre folytatni akarod, mi itten találunk a távozottnál jobb hajót, mert szigetünkre sok kereskedő jön üzérkedni.

Szaif még nehány perczig beszélgetvén a málikkal, helyet keresett hogy leüljön, s egyet üresen találván, elfoglalta; ez pedig egy hirneves küzdő helye volt, ki a málikkal beszélgetett e perczben, s midőn újból le akart ülni, helyét elfoglalva találván, szitkokat szórt az idegenre.

Szaif ekkor kérdé a málikot, hogy ki legyen ez a neveletlen ember s mit akar.

– Ezt az embert – felelt a málik – Szháriknak hivják s azt mondják, hogy egy páratlan erejü küzdő, kit még eddig soha senki földhöz nem vágott.

– Szeretnék vele megbirkozni, ha ő máliksága engedélyt ad reá.

A málik kérdést tett, ha elfogadja-é amaz a meghivást; Szhárik ezen felszólitásra készséggel lépett Szaif elébe s jobb kezét megfogván, karját hátra akarta facsarni; de az oly mozdulatlanul s hajthatatlanul maradt, mintha vasból lett volna. Ekkor Szaif Züliázán mondván, most már rajtam a sor, ellenének karját megragadva azt oly erővel facsarta hátra, hogy Szhárik csontjai recsegtek s a fájdalom miatt kénytelen volt térdre esni; de csakhamar dühösen emelkedett föl s bal kezével úgy pofon ütötte szultán Szaifot, hogy szemei szikráztak belé.

Szaif Züliázán ezen felbőszülvén, kirántotta kardját s leütötte a szemtelen fejét.

Ezen véres jelenet tanui meg akarták Szaifot rohanni; de a málik feltartóztatván őket, mondá:

– Ne érintsétek ezt az embert, mert ez egy bátor férfi, Szhárikh bárdolatlan s neveletlen ember volt, ki megsérté őt; ez a férfi tetszik nekem s szivemből ohajtom, hogy közöttünk maradjon.

Szaif több hónapokig maradt a szigeten, nem találván módot a távozhatásra. Neki ugyan megigérték, hogy tudatni fogják, midőn valamely hajó érinteni fogja a földet s ellenkezőleg mindent elkövettek, hogy azok érkezését eltitkolják előtte; de ekkor maga kezdett figyelmesen ügyelni a hajók érkezésére s naponta többször vizsgálta a tengert.

A málik ezt észrevevén, más módot keresett, hogy Szaifot önkéntes maradásra birhassa, s magához hivatá Rabbiát. Ez egy vén tudós volt, a kit a málik messze országból hozatott leánya nevelésére.

– Rabbia! te tudod, hogy leányom minő szép s hogy felügyeleted alatt mily gondos nevelésben részesült; én leányomat Szaifnak akarom nőűl adni, s téged választálak, hogy az idegennel ezen szerencsét tudasd; akarom, hogy ez a házasság mindenesetre megtörténjék! érted-é?

– Értem, hatalmas málik! – felelt Rabbia – s idővesztés nélkül Szaifhoz sietett s tudatá vele a málik ajánlatát; egyszersmind a fiatal leányra mindenféle dicséretet halmozott.

– Hogyan lehetnének a nők szépek itten – mond Szaif – midőn a férfiak oly rútak!

– Ismétlem neked – felel Rabbia – hogy a málik leányának szépségben sem itten, sem más helyt párja nincsen.

Szaif gondolá magában: „valójában, már régóta únom magamat ezen a szigeten s elmenetelem előtt, ha alkalom kinálkozik, miért ne mulatnám egy kissé magamat! az nem akadályoz, hogy az első hajóval tovább álljak, s bizonyosan a herczegnőt nem fogom magammal a Szolimán Konutz-ához vinni.“

S ezen gondolat után Szaif elfogadta a házasságot, s Rabbia a málikhoz sietett megbizatásának szerencsés eredményét tudatni; a jó uralkodó el volt az örömtől ragadtatva s nem akarván azt elnapolni, magához hivatá a birót és bizonyságokat, s Szaif a herczegnő férjévé lőn avatva.

A fiatal leány arcza vastag selyem fátyollal volt eltakarva, s midőn Szaif egyedül maradt vele, természetes kiváncsiságtól vezettetve hozzálépett, s nem minden megindulás nélkül a szorgalmasan elzárt fátyolra emelé kezét, azt elháritandó; a herczegnő ekkor nevetésre vonta ajkait, hogy talán még szebbnek tetszhessék; de milyen nagy volt a Sháma és Maniatanufusz szép ajkainak szemléléséhez szokott Szaif bámulata, midőn maga előtt egy valóságos állati szájat látott tátongni, ijesztően kiálló fogakkal! Szaif visszaereszté a fátyolt s a szoba más szögletébe ment muszulmán szokás szerint imádkozni. Ez ima hosszu volt s midőn elvégzett egyet, mást kezdett, így egy harmadikat, egy negyediket, egész reggelig. Ekkor Szaif elhagyta a menyegzői szobát s sietve Rabbiához ment.

– Mit jelent ez a sületlen tréfa? – mondá neki – te elvétettél velem egy leányt, a ki nem a mi fajunkhoz tartozik, s inkább hasonlit azon idomtalan állathoz, melylyel nálunk a pusztákon útaznak; én nem szeretem, hogy olyan szemtelenül hazudjanak nekem, miként te tevéd, midőn mondád, hogy a herczegnő szépségben páratlan.

– Uram! mond Rabbia – kérlek ne neheztelj reám; mert a málik rendelte nekem, hogy téged e házasságra rábeszéljelek; szavaimban pedig nem volt hazugság, mert a herczegnő az ide való szépségi fogalmak szerint szépnek tartatik; ily nemü szépség pedig sehol sem találtatván, igazam volt, midőn mondám, hogy a herczegnő szépségben páratlan.

– Látom, Rabbia! hogy te a furfangosságban nagy mester vagy, s ha ily leczkéket adsz növendékednek, úgy nem kétkedem, hogy ő erényben is oly kitünő, mint arczban; de a mi legtisztább itt, az az, hogy nekem minél hamarább el kell hagynom ezen szigetet.

– Én is veled menekülök – mond Rabbia – mert a herczegnő nevelése bevégeztetett s én is iszonyatosan únom itt magamat; de nekünk egy alkalomra kell várnunk, s így még nehány napig béketürés!

– Béketürés! neked könnyü – mond Szaif – de hatalmas Isten, mit fogok én tenni?

Az estve elérkezvén, Szaifnak vissza kellett térnie a szerályba s neje szobájába mennie; itt újból imádkozni kezdett, s imádkozott egész reggelig; azután Rabbiához sietett s mindketten a tengerpartra mentek sétálni.

– Adja az ég – mond az öreg – hogy hamar érkezzék egy hajó, mert én látom, hogy csak félig jártam el megbizatásomban; mert a te szűz feleséged panaszra menend a málikhoz s én leendek, ki a te teve-fog iránti ellenszenved miatt szenvedni fogok.

– Nézzünk figyelmesen – mond Szaif – nem látsz-é valamely fehér pontot e folyékony térségen!

De egy vitorla se tünt fel.

A míg idegeneink eként vizsgálódtak, az alatt a férje áhitatoskodását megunt herczegnő a málikhoz ment s mondá neki:

– Atyám, te kezemet egy ösmeretlennek adád; de én úgy hiszem, hogy ő kevéssé fogékony azon megtiszteltetés iránt, melyben őt részeltetéd; mert ő estvétől reggelig imádkozik, reggeltől estig sétál s még hozzám mindeddig nem szólott.

A málik ezt hallván, Rabbiát hivatta s kérdé tőle:

– Meg tudnád-é nekem Szaif viseletét magyarázni? talán leányomat rútnak találja!

– Nem málik Azamán! hanem a mi országainkban az a szokás, hogy az új házas hét éjen át imádkozik, s csak ezen idő eltelte után közeledik nejéhez.

– Látod, leányom! – mond a málik – nem kell neheztelned Szaifra; az országának egy szokása s te egy szép, bátor és mindenben tudós lovagot nyerendesz férjűl.

– Inkább szeretném, ha kevésbé tudós s szeretetre méltóbb lenne – mond a fiatal nő, s azután visszavonult szobájába, hol nem sokára Szaif Züliázán megjelent; de ekkor is csak folytonosan imádkozott a nélkül, hogy reá tekintett volna.

Reggel pedig Rabbiához sietett.

– Hamar, már most szökjünk az első hajóval! Tegnap estve, midőn a herczegnő szobájába mentem, ennek arcza le volt leplezve s nagy szemeit oly szeretetteljesen legelteté rajtam, hogy bár nem igen szoktam félni, még most is reszketek belé.

– Mit akarsz? – mond a vén tudós – mindenkinek megvannak gyengéi és erényei! te félsz attól, a mi rút, miként mások félnek attól, a ki bátor és vitéz.

Nem sokára, a parton kémlelődve, egy halászcsolnakot találtak, megvették s vitorlát huzva, útra keltek azon reményben, hogy valamely nagy hajóval fognak találkozni, mely a száraz földre szállitandja; honnan Rabbia honába visszatérhet, Szaif pedig feltalálhatja Akiszát, ki már egy év óta nem férhetett hozzá.

Több napok- és éjeken át útaztak, míg útjok kilenczedik napján egy pompás hajóval találkoztak, mely nem messze tőlök vitorlázott; erejöket megfeszitve eveztek ezen szép hajó felé, midőn hirtelen vihar keletkezett. A tenger dagadozni, az ég sötétedni kezdett; a kérlelhetlen vihar megragadta gyenge csolnakjokat s ide tova lökve, egy fél óra mulva darabokra zúzta; ezen végzetszerü perczben sikerült Szaif Züliázánnak és társának egy-egy deszkát megragadni, így magukat fenntartani. A vihar eltávolitá a hajótól s nem sokára egymástól is eltávolitá, egyik jobbra, a másik balra küzdött a bősz elemmel.

A mi Szaifot illeti, így hányatott három nap és három éjjel, a harmadik napon egy sebes folyam által egy szűk öbölbe ragadtatott, melynek tölcsérszerü örvényében nyargaltak a tenger hullámai s egy vad szikláktól szegélyzett üregbe mint pokol szájába örvényültek bé a habbá tört hullámok. Szaifot ellenállhatlanul ragadták a folyam árjai ezen vészes örvény felé s többször éles sziklákhoz csapkodva, sebbel terhelten, összetörve, félig meghalva a tátongó örvény szájához sodortatott, midőn egyszerre légbe emeltetni érezé magát; de eszméletét veszté azon perczben, midőn életet nyert.

Midőn érzéseit visszanyeré, Akisza mellette volt, ki még egyszer kiragadá a halál torkából s egy szép gyepre fektetve, több óra óta ápolta.

Midőn a beteg felelhete, mondá neki:

– Szaif! hát nem ment-é el kedved ezen lehetetlen úthoz? még alig tevéd meg annak negyed részét s már két év tölt el, és látod a vészt, a mely minden lépten nyomon megrohan. Kérlek, uram és barátom! ne áldozd fel magad egy oly dologért, a mely nem érdemli azt; térjünk vissza, még van idő!