Part 4

– Igen határozatlanúl és soha az ott uralgó szokások- és törvényekről; tudnál-é te nekem ezen városról felvilágositást adni? – kérdé Szaif.

– A mulukok egy málikjának két fia volt, Kászán és Ászán; halálakor felosztá az országot fiai közt; mindeniknek egy nagy város és az ország fele jutott; Kászánnak egy fia, Ászánnak egy leánya volt, s az első megkérte fia számára testvére leányát; de ez nem akarván ezen természetellenes szövetségbe egyezni, a dűhbe jött Kászán összegyüjté a hákiméhket és a tudósokat s kérdé, ha nem tudnak-é módot, hogy testvére városából minden férfiat elkergessenek.

– Oh, az igen könnyen megtörténhető – mondának a bűvészek – ha te engedélyt adsz, hogy városodból minden nőt eltávolithassunk.

A málik beléegyezett s nem sokára egy-egy rézszobor emelkedett a két város kapuin, melyek egyike elüzte a férfiakat, másika pedig a nőket, úgy hogy egyik városban csak nők, másikban csak férfiak maradtak. Egyikben egy málik, a másikban egy málika uralkodik ugyanazon törvények szerint. Évenkint csak egyszer mennek feredni a nők a két város között elfolyó patakba, melyre egy bőrbetegség megjelenése kényszeriti őket, s a mely betegség ezen fürdés után tökéletesen elmulik; ez az egy nap, midőn a szomszéd város férfiai szintén kimennek a patakhoz s az egész napot a nőkkel töltik; estve mind a két nép visszatér városába; a nők az ezen nap után kilencz hónappal születni szokott gyermekeiket maguknál tartják és nevelik; a fiuk azonban 14 éves korukban kiüzetnek a városból.

S így láthatod, Szaif! hogy fiad nincsen elveszve; egy kis türelem s te nehány év mulva elmehetsz a város kapujához, hogy elüzetésekor magaddal hozd el.

De Szaif úgy találta, hogy tizenkét évig várni oly türelmet igényel, minővel ő nem bir, s más részről – tevé hozzá – én elhatároztam, hogy ezen vállalalot megkisértem.

– De te nem tudod – mond Akisza – hogy ezen mulukoknak szolgálatjában nemcsak emberek, hanem nemtők is vannak. Tudom én, hogy téged a harcz nem ijeszt vissza; de ott nemcsak vívni kell; te ott ezer cselbe eshetsz, melyet előre látni, kikerülni nem lehet, s ha már valahogy eljuthatnál is az asszonyok városához, minő módon juthatnál bé oda? hogy találhatnál meg egy nőt, a kire bizonyosan nagyon fognak ügyelni, mint olyanra, ki már egyszer a törvények ellen vétett.

– Annál inkább ezen szerencsétlen üldözött nő segitségére kell sietnünk – felkiált Szaif – annál inkább ki kell ragadnom fiamat azon vadak közül, kik megtiltják, hogy az atya nevet kimondja.

– Jól van, Szaif! én tíz napi gondolkozási időt adok neked; tanácskozzál barátaiddal, s ha ekkor sem fogsz lemondani vészteljes útadról, akkor el fogunk menni.

A tíz nap mulva megtérő Akisza mondá Szaifnak:

– Üdvözöllek, Já, málik Azamán! hát hogy állsz képzelgő terveddel?

– Én mindig ugyanazon szándékkal vagyok – mond Szaif – mert midőn én valamely tervet közlök, azt már előre jól megfontoltam, s ha a tíz napi gondolkozási időt elfogadtam, azt nem azért tevém, mintha az valamit változtatni képes lett volna határozatomban, hanem azért, mert nem akartam veled ellenkezni, s így kérlek szállits el ahhoz a nővároshoz, s ott Allah kijelölendi teendőmet.

– Ha így van, Szaif! – mond Akisza – kérlek hivd elé szolgádat, Airudot.

Szaif megsurolván a Lueh-t, a megjelenő nemtőnek mondá Akisza:

– Ládd, Airud! mit kiván tőlem Szaif Züliázán! hogy vezessem őt az asszonyok városába.

– Az annyi, mintha vesztire vinnéd! – felel Airud.

– S mégis semmiképp sem tudom merész tervéről lebeszélni. Szaif – mond Akisza a málikhoz fordulva – te engem elszomoritasz, kétségbe ejtesz s szerencsétlenné téssz; mert arra erőltetsz, hogy téged a veszedelmek- s talán a halál torkába vezesselek; de ha reám hallgatni nem akarsz, induljunk.

Szaif búcsut vett családjától s Akisza vállaira ülvén, útra kelt; Airud követte őket s valahányszor Akisza elfáradt, ő vette át a szultánt.

Így útaztak több napokig, midőn egy dombot értek el, egy gyönyörü szép zöld dombot, mely alatt egy nagy város terült el, melynek számtalan házai, fénylő tavak s csergedező patakok által tarkázott bájos kertektől voltak környezve; tovább egy dús ligetek árnyába nyujtózkodó folyó kanyargott, mely a térséget két egyenlő részre látszott felosztani; a távolban egy a láthatár végpontján felmagasuló hegy alján egy más nagy város tornyai tüntek fel.

– Íme, itt lábaidnál ez az asszonyok városa – mond Akisza – tovább haladnunk esztelenség lenne. Az a város, melyet ott a messze távolban látsz, a férfiak városa, s a tért átszelő folyó az, hol a nők és férfiak minden évben egyszer találkoznak. Most ülj le, nyugodj; én rögtön vissza fogok térni.

S távozván, nehány percz mulva megtért, egy fehér szerszámzatu fehér lovat s egy fehér női ruhát hozván magával.

– Szaif! – mondá a máliknak –, ma éjjel itt maradunk, hajnalban fölveszed ezen öltönyt s arczod jól elleplezve ezen lóra ülsz, mert én értesültem, hogy a málika jó reggel ki fog jőni, megszemlélendő a város melletti térségen tartandó gyakorlatokat; rejtőzz el valamely sűrü ligetbe, honnan láthasd az uralkodónőt számos kiséretével elvonulni; testőrsége különböző színt viselő külön csapatokba leend felosztva, s midőn a fehér csapat elérkezend, te csatlakozz hozzájok s azután Allah védelmezzen.

– Igen – mond Szaif – Allah védelmezett eddig is, s most is reménylem szerencsésen bévezetend a városba.

Az éjt a hegytetőn töltötték, s más nap az Akisza segitségével nőnek átöltözött Szaif lement a város kapuja felé s ott sűrü növények lugosa alá rejtőzködvén, nem sokára látta a vezérnéje s más nagy hivatalt viselő nők közvetlen kiséretében a málikát; ez első csapat veres öltönyt viselt. A második csapat, melyet a hadsereg és testőrcsapat tisztjei képeztek, zöld öltönyt viselt. Ezek után a kincstárnok s annak számtalan tisztjei jöttek mind fehér lovakon s egészen fehér lemezben (ez a csapat legszámosabb volt s hihetőleg azért hozta volt a jó Akisza Szaifnak az ily színü öltözetet). Mihelyt e csapat elvonult, Szaif észrevétlenűl annak hátuljára sorakozott; senki figyelmet nem forditván reá, ő Maniatanufusz után kezdett szemlélődni, kit azonban sehol sem tudott fölfedezni.

A málika egy szép zöld fák árnyában levő aranyos széken foglalt helyet, a többiek kört alkottak az uralkodóné körül s játszodni kezdettek repűlő labdával; (ezen játékot két személy játsza s abból áll, hogy egy kis tollakkal ellátott labdát kezökben levő reczével (Racket) vissza kell egymásnak ütni; a melyik elejti, kiáll a játékból s helyét más foglalja el). Szaif részt vett ezen játékban, s csakhamar ügyessége irigyeket szerzett neki s több fiatal leányok mondani kezdették: „ki lehet ez a rút nő, ki minket gátol a játékban? nagyon rútnak kell lennie; mert arczát szorgalmatosan rejtegeti!“ Szaif hallván ez észrevételt s félvén, nehogy a figyelmet magára vonja, akarattal elejté a labdát s visszavonult.

A labdajátékot zene és énekverseny követé. Ez után kézviadal, (t. i. két nő egymásnak futva, kezen ragadták egymást s az erősebb a gyengébbet letérdelni kényszerité. Az esetszerüség úgy akarta, hogy a kincstárnok Szaifot választá ellenfelűl; de alig küzdöttek nehány perczig, Szaifot ereje és mozdulatjai elárulták, hogy nem nő; ekkor a kincstárnok mondá neki:

– Ne menjünk tovább, mert te férfi vagy!

Szaif kérte, hogy titkát ne árulja el.

– Hogy te idáig eljutottál, az azt mutatja, hogy nem vagy más, mint Szaif Züliázán.

– Igen, én vagyok; de hogyan van, hogy ösmersz? – kérdé ez.

A fiatal leányok ekkor tánczolni kezdettek a málika előtt s a kincstárnok félrevezetvén Szaifot, mondá:

– Hozott az ég, Já, Szaif Züliázán! itten mi biztosan beszélgethetünk: tudd meg, hogy engem Marjánának hivnak, én Maniatanufusz vezérnéje voltam, midőn ő az ide nem messze levő leányok kertjébe ment el, nem térvén onnan vissza; atyja gyanitá, hogy valamely idegennel megszökött s megtiltván, hogy még nevét is eléhozzák, második leányát Nurálhudát nevezte ki Málikának; ez szigoru jellemű s rosz lelkü nő, s mivel tudta, hogy testvérét szeretem, nem akart vezérnének megtartani; de mivel mégis a kormányzatban, melyhez semmit sem értett, szüksége volt reám, kincstárnoknak nevezett ki.

Nehány év mulva Maniatanufusz visszatért atyjához, de ez elfordulva tőle, mondá neki:

– Takarodj szemem elől, szerencsétlen! te megszöktél egy átkozott idegennel s most egy bitanggal térsz vissza, menj, távozz szemeim elől!

S azután megfogatva, ide küldötte a könyörületlen Nurálhudához.

– Nagy Isten! – kiált Szaif – mondd Marjána, mi történt nőm- és gyermekemmel, életben vannak-é vagy halottak?

– Élnek, de iszonyatos helyzetben – felel Marjána – a szultánné lánczra verette s egy sötét börtönbe dobatta, hová nekem nagy veszélylyel sikerült béhatolni; Maniatanufusz mindent elbeszélt „Az én férjem szultán Szaif Züliázán, nem pedig egy ösmeretlen – mondá ő – ő a világ legnagyobb hőse, s ha én most szenvedek, azért van, mert ő engem nagyon szeretett, s bár a kormány gondjai néha elvonák tőlem, de azért ő mindig örömmel látott engem s én távolléte alatt méltatlanul megszöktem, elragadván fiát is, a kit oly igen szeretett. Igen, én se türelem- se szánalommal nem birtam, és sorsomat megérdemlem. De Istenem! ennek a szegény gyermeknek is itt kell e sötét börtönben ártatlanul meghalni.“

Szaif ezeket hallván, nőképp sirni kezdett s könyörgő hangon mondá:

– Az Isten nevére kérlek, Marjána! eszközöld ki, hogy nőmet s gyermekemet láthassam, s te az életnél többet fogsz nekem adni.

– A mit kivánsz, az mindkettőnk életét veszélybe hozhatja – mond Marjána – de Maniatanufusz iránti szerelmem parancsolja, hogy minden veszélyt megvessek. Hallgass jól reám! midőn az éj bekövetkezik, jőjj a város falaihoz, a kaputól jobbra egy kötelet találsz, melylyel én téged felhuzlak, s majd aztán találunk valamely módot, hogy a börtönbe béhatolhassunk.

Ezen beszélgetés végeztével a málika visszatérni készült, Szaif visszavonult a ligetbe; s a málika kiséretével bément a városba, melynek kapui bezáródván, Szaif egyedül maradt.

Mihelyt az éj sötét árnya elboritá a földet, Szaif a Marjána kijelölte helyre ment, megragadta a kötelet s rögtön felvonatott a falra, onnan Marjána lakába vezettetett, hol három napig rejtve maradt, várva a napot, midőn a kincstárnokné szolgálatában leend a palotában. Elérkezvén e nap, Marjána Szaifot rabnőnek öltözteté s magával vitte a palotába; egész nap el volt foglalva hivatalával, de estve, midőn a szultánné hálótermeibe visszavonult, Marjána bezárkozott Szaiffal a palotájában levő szobájába s mondá neki:

– Látod e szobát? ezt én magamnak azért választám, mert ez közvetlen nőd és gyermeked börtöne felett van; elővigyázattal és hosszas kitartással egy kis rejtett lépcsőzetet csináltattam, mely a börtönbe vezet; most, Szaif, bátorság! én remélem, hogy eljutandunk hozzájok.

Ezt mondván, egy kis kézi lámpát adott a még mindig rabnő ruhát viselő Szaif kezébe, egy élelmi szereket s öltönyöket tartalmazó kosarat más kezébe, s azután a falnak egy táblázatát felnyitván, szűk csigalépcsőzetre értek, mely oly hosszu volt s oly mélységbe vezetett, hogy a lámpa léghiány miatt alig éghetett, s maguk is alig lélegzelhettek; végre egy sziklába vésett üregbe jutottak, a hol Szaif semmi kijárást fölfedezni nem tudott.

– Most – mond Marjána – fölkeresem a börtönőrt (ez egy nő, kit én egészen megnyertem); de mivel az ajtón álló őrök közel vannak, s mivel gyakran vizsgajáratot tartanak a börtönben, jobb ha a nőt nem ijesszük meg merészségünkkel; azért te maradj a rabnő szerepében, rejtsd el arczodat s ne beszélj.

Ekkor Marjána egy addig Szaif által nem látott, alig két láb magas és sziklaszerü vaslemezt nyitott fel, s földre feküdvén hallgatódzott; nem hallván semmi zajt, egy másik ajtót nyitott meg, mely a börtön felől hasonlóan falhoz hasonló kőszínre volt festve; Marjána ekkor térden és karon csúszva, bémászott, Szaif követte őt s beérve egy nyirkos folyósóra, ott találták az őrt, ki suttogva mondá:

– Veh Allah ya Szatti! szegény Maniatanufusz ma reggel óta számlálja a perczeket, mert tudja, hogy ma a te napod, és hogy csak te egyedül vagy a világon, a ki neki vigaszt és felbátoritást nyujtasz.

– Szaif! – mond sugva Marjána – maradj itt egy kevéssé, hogy készitsem el előre látásodra, mert ő nagyon el van gyengülve s a rögtöni öröm árthatna egésségének; – azután az őrhöz fordulva, mondá:

– Já Karkab! nyitsd föl nekem e szomoru börtön ajtaját s aztán menj őrködni a nagy ajtóhoz; a legkisebb zajra jöjj engem értesiteni.

– Já, Marjána! minő későn jössz, én már nem reméltem, hogy lássalak; midőn valaki ilyen szerencsétlen, hogyan higyjen a barátságban?

– Igaztalan lennél, ha barátságomban kétkednél, főképpen most – mond Marjána – ne engedd át magadat a bánatnak, szeretett barátném! még nincs minden elveszve.

Ezen szavakra zokogni kezdett Maniatanufusz s szeméből köny záporzott. Hogyan reméljek én, miként jöhetnék én ki ezen borzasztó börtönből; hogyan mehetnék ki e kastélyból, e városból még akkor is, ha levehetnéd ezen testemet szaggató, ezen gyermekemet terhelő lánczokat? szegény ártatlan gyermekem! bár csak őt menthetnők meg; – de csak egy lény van, a ki elég nagy, a ki elég bátor, hogy azt végrehajthatná; az az atya, kinek én szivét elzúztam, miként ezen lánczok zúzzák az én testemet. Oh, igen! én megérdemlem a halált.

S ezt mondva Maniatanufusz, összekulcsolta kezeit, melyek el voltak aszva, melyek gyengülten estek vissza térdeire, lánczaikat zörgetni.

Szaif Züliázán, nem tudván megindulását és könyeit tovább tartóztatni, a börtönbe rohant s neje és gyermeke elébe térdelvén, átkarolta őket, mondván:

– Szegény anya! Szárazd fel könyeid, mert Allah megenged neked s Szaif mindig szeret téged!

XIV. Az asszonyok városa.

Airud és Akisza. Szolimán kincse.

A kis Mászár megismervén Szaif Züliázánt, sirni kezdett, midőn Maniatanufusz kinyitván mélyen béesett szemeit egy perczre, újból bezárta azokat, mert a nagy megrázkódtatás eszméletétől megfosztá.

– Látod Szaif – mond a barátnéja fejét tartó Marjána – nem hagyál nekem időt, hogy előre elkészitsem látásodra; én tudtam, hogy a nagy örömnek rohama halálos lehet ezen elgyengült és kimerült nőre.

Szaif megijedve, ápolni kezdé nejét; hideg vizet öntött halántékára s egy perczig halvány és ijesztőleg elsoványodott arczán legelteté bús pillanatait, eczetet lélegzeltetett vele s kezeibe fogta jéghideg és vassebesitette kezeit; e gyöngéd ápolásra végre életet s eszméletet nyert Szaif neje, s visszanyervén beszélőtehetségét, felkiálta:

– Já, Szaif! miért jöttél ide? hogy halálom tanuja légy s talán, hogy a tiédet is itt találd? mert testvérem könyörületlen; de ha teheted, vidd el magaddal e gyermeket s én akkor nyugodtan fogok meghalni; de térj vissza hamar honodba, hogy ne legyek okozója a te vesztednek.

– Maniatanufusz! azon Istenre, ki engem hall és a ki engem ide vezetett, eszküszöm, hogy ha én honomba visszatérek, az csak a te és gyermekem társaságában fog megtörténni.

– Kérlek Szaif! mondj le azon reményről, hogy engem e börtönből kiszabadits – mond a szegény nő – az lehetetlen s ha lehető lenne is, nézz reám! lenne-é erőm, hogy kövesselek? Hajdan szépnek találtál; nézz most reám! csontváz, szánalom és tán utálat tárgyává lettem. Oh, jobb ha engem meghalni hagysz!

– A boldogság, a szerelem visszaadandja egészségedet, szépségedet – mond Szaif – mert a valódi szépség csak a szívvel hal meg; hajdan bámultalak s szeretni alig mertelek, most ha inkább leendesz szeretve, mint bámulva, kevésbé boldog leendesz-é, szeretett barátném!

Szaif rendithetlen megmaradt azon elhatározása mellett, hogy a várost csak neje és gyermeke társaságában hagyandja el; hiában mondá Maniatanufusz, hogy fel fognak fedeztetni, elfogatni, s hogy mindhárman menthetetlenűl veszve lesznek.

– Hát akkor együtt fogunk meghalni! – felelt Szaif.

Így tölték el az éjt, daczára az őr figyelmeztetéseinek, ki szorgalmazta Marjánát és rabnőjét, hogy távozzanak; végre Maniatanufusz összeszedvén minden erejét, mondá Szaifnak:

– Valójában el vagy határozva, hogy életedet koczkáztasd megszabaditásomért?

– Én változhatatlanul el vagyok határozva! – felelt Szaif.

– Ha így van – mond Maniatanufusz – ha semmi sem tud veszélyes vállalatodtól elvonni, úgy csak egyetlen mód van annak teljesitésére, s az a várost védő talszaméh megsemmisitése. Ez igen veszélyes mód, ismétlem, s hogy azt tehessük, Marjána segitségére van szükségünk, s számithatok-é közremunkálásodra?

– Ismét kétely! – felel Marjána szomoruan – légy meggyőződve, Maniatanufusz! hogy az életben soha sem volt nálamnál hűbb s áldozatkészebb barátnéd!

– Istenem! – felelt a rab – tegnap estve még oly nyomorult voltam, s ma már szerencséssé tesztek szenvedéseim közepette! Most az éjnek csak nyolcz órája tölt el, testvérem ilyenkor még mélyen alszik; a nélkül, hogy valakit felköltsetek, menjetek az ő hálószobájába s ágya két végére állva, azt három, négy lépéssel tovább kellene tenni (mit a nélkül hogy föl ne ébredjen, szinte lehetetlen), azután az ágy helyén egy szőnyeget fölemelvén, ott egy gyűrűt fogtok találni, melynek segitségével egy kis lépcsőzetre vezető lappancsot emeltek föl; ez a lépcsőzet egy földalatti terembe vezet, melynek közepén egy kiszáradott fa, s a fán egy mozdulat nélküli madár áll, melynek csőre egy vasszeggel van átütve; Szaifnak e szeget ki kell huznia, de nem egészen, hanem úgy, hogy az akkor essék le, midőn ti a földalatti termet elhagyjátok; ha ez így végrehajtható lenne, akkor talán menekülhetnénk; mert a talszáméh többé nem lenne a városon s az érczszobor nem védné többé. Vissza ugyanazon útat kövessétek, melyen mentetek; ha siker követendi lépteiteket, én itt egy óráig várni fogok reátok s kérni a hatalmas Istent, hogy vegyen minket oltalma és pártfogása alá.

– Gyorsan, gyorsan! – mond Szaif – ne veszitsünk egy perczet is; az éj halad s minden percz megfizethetlen.

Rögtön fölmentek Marjána szobájába s megfoghatatlan szerencsével teljesiték Maniatanufusz intéseit; a szolgálók, a testőrnők mind elaludtak; a szultánnő ágyát tovább tevék a nélkül, hogy ez fölébredjen; a madár száját elzáró szeg minden nehézség nélkül kihuzatott a megjelölt módon, s távoztuk után három negyed órával visszatértek Maniatanufuszhoz.

De alig léptek bé a börtönbe Szaif és Marjána, a városban iszonyatos zajt hallottak, s egy mennydörgő hang hallatá:

– Asszonyok városa! én távozom, városotok felett többé nem őrködöm; én szabadságomat visszanyertem, elhagyom a szobrot, melybe hakiméh-itek bezártak volt, s melyből egy hős kiszabaditott; most védjétek magatokat a férfiak ellen. Isten veletek, asszonyok! engem többé látni nem fogtok!

E kiáltásra a nők és leányok zajongva és jajveszékelve siettek az utczákra; Szaif, ki már neje és fia lánczait széttörte, Marjána segitségével annak szobájába vezette őket s az utczán való tolongás- és sötétség segitségével (mert még éjjel volt) elhagyták a palotát s Marjána lakására mentek; ennek kapujához érve, Marjána mondá barátainak:

– Most zárkozzatok bé lakomba; én, hogy minden gyanut elháritsak magamról, visszatérek a málikához; ne féljetek semmit; én rabnőimnek rendeletet adok, hogy senki másnak ki ne nyissák a kaput, csak nekem; s ha valami vész fenyegetne, rögtön tudósitni foglak.

Midőn Marjána a málikához ért, ez utolsó ijedten s iszonyu izgatottságban rendelte, hogy egy titkokat leleplező bűvésznőt hivjanak.

Midőn ez a nő, kit Kayhunának hittak, megérkezett, mondá neki, hogy fedezze föl ama férfi hollétét, ki a városvédő nemtőt kiszabaditá.

Ekkor Kayhuna kérte a szultánát és Marjánát, hogy kövessék az ő lépteit, s így kapuról kapura mentek; a bűvésznő mindenütt olvasott valamit egy könyvből s tovább ment mondván: „Nincsen itt!“ Igy mentek a Marjána házáig; itt szintén megállott a bűvésznő s könyvéből olvasván felkiáltott, hogy „az, a kit kerestek, itt van!“

– Hallod-é Marjána – mond a málika – mit mond a bölcs Kayhuna.

– A bölcs Kayhuna nem tudja, mit beszél – felelt Marjána.

– Hogyan! a mi bűvésznőnk nem tudja, mit mond? kérdi nyugtalanul a szultánné.

Marjána kiméletlen nyers feleletére a szultána rendeletet adott, hogy fogják el a kincstárnoknét s ajtaját erőszakkal törjék fel.

De Marjána fehér csapatjának minden nőfegyveresei kisérék urnőjöket s az elfogatási parancsot hallván, körülvették főnöküket s kardot rántottak a málika testőr csapatja ellen.

A viadal elkezdődvén, Szaif a fegyverzörejre kitekintett az ablakon s látva a történteket, mondá Maniatanufusznak:

– Most van a legalkalmasabb percz a távozásra; ezen zavarban a kapukon nem őrködnek figyelmesen s én a nélkül akarnék távozni, hogy ezen nők között vért ontsak; vedd azért fiunkat s kövess engem, majd én fogok útat nyitni neked!

Ekkor lementek, Szaif a kapu küszöbére lépve, jobb kezével fölemelte Hám-ben-Noéh kardját s kiáltá:

– Én vagyok az embereket és nemtőket legyőző Szaif Züliázán!

A szultána testőrei rá akartak rohanni, de sebesen forgatott kardjából lángsugarak törtek ki, melyek elvakiták őket s visszavonulásra kényszeriték; Szaif nem sujtott kardjával egyet is, hanem mindazok, a kik útjában voltak, ijedten vonultak vissza s Maniatanufusz, fia és Marjána követék őt a városon kivül.

De a szultánné dühöngve állott asszonyai előtt s mondá nekik:

– Az csak egy ember s ti nem szégyenlitek ezen ember és kardja előtt gyáván hátrálni?

Így fölébresztve büszkeségöket és bátorságukat, az egész nősereg Szaif üldözésére indult, már túlhaladtak a kapukon s a mezőkön nyargaltak; de azon perczben, midőn a menekülőket utólérendők valának, nagy porfelleget pillantottak meg, mely a villám sebességével közelgett feléjök; csakhamar ez a vakitó porfelleg körülfogta őket s számtalan lovagok ragadták fel nyergeikbe, s így pároslag nyargaltak bé a talszáméh által többé nem védett városba.

Szaif és társai megállottak volt bizonyos távolra, ezen jelenetet szemlélni, s midőn annak rájok nézve szerencsés kifejlődését látták, lejöttek a dombról, hogy annak megmagyarázását kérjék nehány hátramaradt lovagtól, kik nem találván nőket, ott lovaikat tánczoltatták.

– Íme – mondák ezek – ez úgy történt, hogy az asszonyok városát védett nemtő ma a mi városunk felett átrepülvén, lekiáltott: „Ja Jamat Arijale (Já, férfiak csapatja)! én az a Hamaz vagyok, a ki a nők városát védtem; nekem visszaadták szabadságomat s most ti félelem nélkül mehettek magatoknak nőt foglalni.“ – S mi úgy tevénk, ezt a várost és asszonyait elfoglaltuk.

Szaif búcsut vett a lovagoktól; a hegyre indult, hol Akisza várt reá, midőn Marjána mondá nekik:

– Daczára Maniatanufusz iránti szerelmemnek, én soha sem tudnám magam arra határozni, hogy honomat elhagyjam, s így búcsut kell tőletek vennem!

– Hogyan! – mondának egyszerre Maniatanufusz és Szaif – midőn neked köszönhetjük életünket s még többet életünknél, azon boldogságot, hogy együtt lehetünk, most te minket el akarsz hagyni egy városért, hol téged a nők legalább rosz szemmel fognak nézni?

– Én tudom mind azon kellemetlenséget, a mely reám vár – felel Marjána – de itten születtem s másutt élni nem tudnék.

– Isten veled hát! – mond Maniatanufusz, s Szaif felé fordulva hozzátevé:

– Látod, Szaif! mennyire szeretjük mi honunkat; megbocsátod-é most az én bolondságomat?

– Nekem kell bocsánatot kérnem – mond Szaif – hogy nem tudám azt veled elfeledtetni.

S bal karjával gyönge nejének derekát átölelve s fiát jobb vállára helyezve, fölvitte a hegyre, hol Airud és Akisza szerencséltették Szaifot, s míg Szaif egy perczre leült nyugodni, Airud hozzálépett s kezeit megcsókolván, térdre állott előtte.

– Já, Airud! mit ohajtasz tőlem? – kérdé Szaif Züliázán.

– Uram és parancsnokom! – felelt Airud – egy kegyelmet esdek tőled, én szeretem Akiszát; engedd meg, hogy nőűl vehessem.

– Miért ne, ha ő beléegyezik – felelt a málik; – távozz egy kissé, beszélni akarok vele.

S Akiszát elészólitva, mondá neki:

– Te tudod, Akisza! hogy Airud egy nagyon jó nemtő s hogy nekem mindig hű szolgám volt, akarod-é, kedves barátném! férjűl elfogadni?

Szaif ezen kérdésére Akisza elhalványult s felelé: