Part 3

– Mire szolgálhatna anyámnak ez az öltöny, miután visszaadta a Lueh-t? ha én ez öltönyt viseltem, azt szokásból s minden szükségesség nélkül tettem.

– Vizsgáld meg az anyád adta Lueh-t, s meg fogsz győződni, ha ő olyan nő-é, a ki előnyeiről le tudna mondani, s a ki jó útra térni képes lenne.

Akkor Szaif vissza akarta venni tunikáját, de Táma serényebben felkapva, távozott vele. Szaif palotájába sietett, elévette az ál Lueh-t, többször megdörzsölte, de minden eredmény nélkül.

Meggyőződvén ezáltal, hogy anyja újból rászedte, s hogy irányában való rosz akaratjával még nem hagyott fel, rögtön Kamaria után küldetett, de a szultánné megtalálhatlan volt s Szaif átlátta, hogy Airud segitségével elhagyta a várost.

Szaif ekkor a szerencsétlen Nahidát egy málik leányához illő pompával eltemetteté, s nehány könyet szentelt a szerencsétlen nőnek, meg levén győződve, hogy az elárulni nem akarta, s hogy az álnok szultánné cselszövényeinek s Táma szerelemféltésének ártatlan áldozatja volt.

Most már elmondjuk azt is, hogy mi történt a szultánnéval.

Ő, midőn a Nahida fejét elesni s Szaif Züliázánt közeledni látta, megértette, hogy a tunikától elesett s futni kezdett a sötétben szobája felé, itt eléhivta Airudot s mondá neki:

– Hamar Airud, menjünk Khinába, én málik Ashinét értesiteni akarom Nahida haláláról.

Airud azonnal felragadta Kamariát s felszállott vele; az út több napokig tartott, mindazonáltal megérkeztek Khina fővárosa fölé s Kamaria látván, hogy a málik palotája erkélyén űl, mondá Airudnak, hogy szállitsa le ezen erkélyre.

Ashiné málik, látván ezen váratlan személyek megérkeztét, ijedten kelt föl székéről, azt hivén, hogy valamely rosz ördög nemtő száll oda; de midőn látta, hogy a vélt ördög egy szép nő, megnyugodott s helylyel kinálta meg.

– Já, málik! én szokatlan úton érkeztem hozzád – mond Kamaria – mert egy szolgálatomban levő nemtővel jövök, ki ilyetenképpen szokott útazni; én Szaif Züliázán anyja vagyok s jövök, hogy leányod Nahida szerencsétlen haláláról értesitselek.

A szultánné elbeszélte a herczegnő gyászos esetét, a legsötétebb színben állitván elé Szaifot mint fő vétkest; mert ő a málikban a boszut ez által akarta felforralni. De a málik megkönyezvén leányának kora halálát, inkább Kamaria kellemeivel, mint fia elleni boszuval látszott foglalkozni, s a szultánné gondolván, hogy a málik szerelme mulhatlanul segéd leend tervei kivitelében, a kaczérság és találékony esze minden ravaszságát működésbe hozta, hogy a khinai uralkodó szivét megnyerje, ki csakhamar szépsége és ármányoskodásának rabjává lett.

Málik Ashiné szenvedélyes, jó asztalt és örömöket szerető ember volt, és a szultánné több hetet áldozott arra, hogy jó élet- és bor által elcsábitsa s eképp a málik akaratjának csakhamar ő volt vezetője.

Ez alatt Szaif Züliázán minden keresése daczára sem tudhatván anyjáról hirt hallani, egész buzgósággal a kormányzat ügyeivel, behozott hasznos újitásokkal foglalkozott; egyedüli a mi nyugtalanitá, Akela leánya volt, ki most a többi elorzott kincsekhez még tunikáját is csatolta, mely egyedül védheté Airud ellen, s bár ő ezen zhákhirák birtokában volt, Szaif inkább szerette magát bármily veszélynek kitenni, mintsem e gonosz leányt nőűl vegye.

Egy nap szultán Szaif Züliázán, hihetőleg unatkozván, Mániatanufuszról kezdett gondolkozni, kit egészen elhanyagolt, mióta honába visszatért, bár ez neki egy második fiat szült, kit Mászár-nak nevezett s Szaif rögtön második nejének házához sietett, ki szemrehányásokat tett neki elhagyottságáért, hozzátéve, hogy jobban tette volna, ha barátnéi közül el nem ragadva, szultánnéságától nem fosztotta volna meg. Ez érdemlett szemrehányások meghatották Szaifot s szerelmét fölébresztették második gyermekének anyja iránt s élénken nyilvánitá bánatát azon tetszőleges elhanyagolás felett, melyet az uralkodási gondok, Kamaria ármánykodásai s főképpen Táma boszujától való félelemnek tulajdonitott, ki nem tudva vele való házasságát, megesküdött, hogy Shámán kivül minden nőt meg fog ölni, a kit vele találand.

A fiatal szultánné boldogsággal hallgatá Szaif mentegetődzéseit s szerelmet lehellő szavait s beszélgetésök sokáig tartott; már az éj sötét leplével vonta bé a földet s a teremben, a hol Szaif és a szultánné volt, sötétség uralgott, mielőtt lámpagyujtatásra gondoltak volna, midőn Szaif lassu lépteket hallott s a sötétben egy kardvillanást vett észre.

Já, Táma! – kiálta az élénken felszökő Szaif.

– Aűla ya katiat el Arab! – felelt Táma hangja.

– Ne hidd, hogy hasonló jelenetek ismételhetők – mond Szaif – s hogy én egy nőmnek meggyilkolását másodszor is megengedjem!

– Én pedig meg fogom ölni! – mond a hang közeledve.

– Megtiltom, hogy közeledj – kiálta Szaif, a szultánnét a szoba szögletébe hátráltatván s kardot rántva, hogy Támát lefegyverezze.

S Szaif harczolni kezdett egy láthatlan árnynyal, melynek zajára a szolgák berohanván, eléhivták Akelát, ki sietve érkezett a viaskodók elválasztására.

– Anyám! – mond Szaif – ez mindent felülmúl, – hát leányod egy percznyi szabadságot sem enged nekem, s én maholnap szultánságomban nem leendek más, mint az ő alázatos szolgája azon talizmánok hatalma által, melyeket tőlem elorzott?

– Leányom csaknem eszét veszité – mond Akela – de te nem tudsz-é módot találni, hogy azt visszanyerje, s hogy te is zhakhiráidhoz juthass, és hogy ez a harcz bevégződjék? s végre is nincsen-é a végzet könyvébe irva, hogy te őt nőűl veended!

– Én csak a talizmánjaim visszaadását követő nap fogom őt nőűl venni, anyám!

– Lássuk! – mond az öreg Akela – én igyekezem ez ügyet elintézni, s mindkettőtöket összeegyeztetni: Te, Szaif! azt követeled, hogy a menyegzőt megelőző nap adja vissza zhakhiráidat, ő pedig csak a menyegzői nap után; ha én most azt mondanám, hogy a menyegző napján, az ünnepély folyama alatt adassanak vissza, mit mondanátok?

Ez a középút mind a két rész önérzetét kielégité; Táma ráállott; Szaif – gondolva, hogy ha elébb-utóbb el kell vennie, jobb most mindjárt bevágni az útját azon sok rosznak, mit okozhatna – szintén elszánta magát e házasságra, mutatván, mintha azt örömmel tenné. A menyegző nagy ünnepélylyel tartatott meg. Ugyanakkor Khamiméh leányának egy fia született s a fiatal szultán barátjai, négy neje és gyermekei körében végre nyugodt s örömdús napokat élvezett.

S midőn így Szaif végre annyi hányatás után nyugodtan űlne trónján, egy napon Akisza látogatta meg. Szaif örömmel fogadta, s miután nehány napig ott mulatott, s miután Szaif elbeszélte mindazt, a mi vele azon nap óta történt, hogy a szigeten elváltak, Akisza kérdé:

– Ohajtanál-é valamit tudni anyádról, Szaif! én azt hiszem, hogy könnyen kitalálhatnám hollétét.

– Ha szives léssz még e szolgálatot tenni nekem, kedves testvérem! igen le fogsz általa kötelezni – mond Szaif – s ha megtalálod, el tudnád-é nekem hozni?

– Nem – mond Akisza – én nem közelithetek hozzá, mivel ő a Lueh birtokosa!

– Já, málik Azamán! – mond az ezen beszélgetésnél jelen levő Barnokh – engedd meg, hogy menjek el Akiszával; én már egyszer e nő karjáról levettem a talizmánt, s az most is sikerülne nekem, főképpen, ha kalnuszádat ide kölcsönöznéd.

Szaif rögtön átadta Barnokhnak a csudálatos süveget, s ez elindult Akiszával s nehány nap mulva megérkeztek a málik Ashiné palotájának erkélyére.

Midőn az éj bekövetkezett – mondá Akisza útitársának:

– Most már megkezdheted kisérletedet, én itt fogok várni reád!

Barnokh ekkor kalnuszáját fejébe nyomva, lement a lépcsőzeten, áthaladt az előtermeken; bément a termekbe s bár halkan lépdelt, a szolgák és testőrök lépteit hallván, visszafordultak gyakran; de senkit sem láttak. Eként sokáig bolyongván a terjedelmes és nem ismert palotában, végre egy szobába ért, mely úgy tetszett neki, hogy a málik szobája.

Mozgást hallván, egy szomszéd teremben fölemelte az ajtófüggönyt s látá a málikkal egyedül mulató Kamariát a fölemésztett estebéd maradványaitól környezetten. Midőn Barnokh bément a terembe, a szultánné láthatta volna, hogy egy ajtófüggöny fölemelkedik és leereszkedik magától; de Kamaria nem látszott ezen körülményre figyelni; a szétszórt üres üvegek, a még félig tölt poharak s a két vendégeskedő állapotja arra látszott mutatni, hogy régóta folytatják a poharazást. A láthatatlan shahir a szoba egyik szögletébe vonult s onnan hallhatá, hogy a szultánné Airudot eléhiván, mondá neki:

– Szeretnék fiamról valamit hallani; most látom, hogy ez a részeges málik semmire sem tudja elhatározni magát; menj városunkba tehát s nézd meg, ha fiam még viseli-é a vén boszorkán készitette tunikát? mely nélkül már rég túlvilágra küldöttem volna; – szóval igyekezzél mindent kifürkészni s azután térj vissza, engem értesiteni!

Airud távozott, Kamaria és a málik pedig elkezdettek enni és inni s Szaif hős tetteit énekelni, melyeket a szultánné a legnevetségesebb modorban állitott elő, kigunyolván s illetlenűl kimókázván; de végre a részegség erőt vett rajtok s mindketten eszméletlenűl s mintegy életjel nélkül dültek el.

– Íme, itt a percz – mond Barnokh – s Kamariához lépvén, lecsatolta a Lueh-t s azzal sietve az erkélyre ment föl, honnan Akiszával rögtön útra keltek s visszatértek Szaif Züliázánhoz.

Barnokh örvendve adta át a becses talizmánt s a kalnuszát is, mely oly nagy szolgálatot tett neki, s azután elbeszélte anyjának szégyenteljes viseletét s mindazt, mit szemeivel látott és hallott.

Akkor Szaif Züliázán mondá Akiszának:

– Kérlek, kedves testvérem! menj és hozd el azt a becsület nélküli nőt, a ki nekem szégyent és gyalázatot halmoz fejemre, mert neki tovább élni nem szabad.

– Bár nagyon el vagyok fáradva – felelt Akisza – mégis elmegyek a szultánné után azon föltétel alatt, hogy átengeded nekem, sorsáról rendelkeznem.

– Menj csak, hozd el! – mond Szaif – s majd azután meglátjuk, mit felelhetek neked.

Akisza újból elment s nehány óra mulva visszatért, vállán hozván Kamariát. Szaif Züliázán, Sháma s barátjai és vezéreinek nagy része a palota erkélyén volt, midőn Akisza nagy magasságra felettök megállapodva, lekiálta:

– Szaif Züliázán! te tudod, hogy testvérileg szeretlek téged; érted elvesztém éltem nyugalmát, nagy szolgálatokat tettem neked; – ezen szolgálatok jutalmául átadod-é nekem e nőt, miként tőled kértem távozásomkor? rendelkezhetem-é sorsa felett?

– Igen! – mond Szaif – de elébb hozd ide, hogy lássam, hadd beszéljek vele.

– Nem, nem! – mond Akisza, – mert ő téged újból rászedne, újból megcsalna, mint mindig; mert méregbe mártott édes nyelvével újra lecsalná nemes szivedet; – egyedül én vagyok itélőbirája, a ki érdemei szerint büntetendem.

Ezt mondva Akisza, kardját Kamaria fejére eresztette; feje azonnal lezuhant az űrbe s testét leveté a város piaczára.

E látványra Szaif Züliázán iszonyatos kiáltást hallatott, elszaggatá ruháit, s eszméletlenűl esett az erkély padlazatára.

XIII. Maniatanufusz.

A koporsók. Az asszonyok városa.

Midőn Szaif visszanyeré eszméletét s szólástehetségét, az erkély felett lebegő Akiszához eként kiálta:

– Szerencsétlen! hogyan merészkedél anyámat meggyilkolni? Ha valaha kezemet reád tehetem, éppen úgy fogok veled bánni, mint te a szultánnéval; és én el foglak még téged érni, Akisza!

– Szaif Züliázán! – mondá ez – míg ez az utálatos nő élt, gyakran látogattalak meg, mert nem volt egy percznyi nyugalmam is, mert mindig életedért remegtem; de most, hogy a téged üldöző nem él, sorsod iránt nyugodt lehetek, s te engem mostanság látni nem fogsz!

Akisza e szavak után elszállott; Szaif pedig anyjának holt teteme mellett siránkozott és három napig folytonosan sirt, búsult, nem akarván hallgatni barátjai vigasztaló szavait, kik mondák neki:

– Já, málik Azamán! te oly vigasztalhatlan vagy fájdalmadban, mintha valamely sajnálatra méltó tárgyat vesztettél volna el; hát elfeledéd-é, hogy ki volt ez a nő? elfeledhetéd-e mindazon roszat, mit neked okozott? elfeledhetéd-e hatalomféltés okozta istentelen tetteit, s hogy hányszor emele öldöklő fegyvert saját gyermeke ellen? Tudd meg, hogy ha Akisza meg nem öli, mi magunk végeztük volna ki; mert ő százszorosan megérdemelte a halált.

– De ő azért anyám volt – mondá Szaif – és soha más nő azt a fiui szerelmet, melyet irányában éreztem, nem fogja szivemben fölébreszthetni; én mindig reméltem az ő javulását s őszinte megtérését s most remény, szeretetteljes ragaszkodás, minden megsemmisült, s azért szomoru az én lelkem.

Szaif nagyszerüen temetteté el anyját; megajándékozta a mecseteket és azok papjait; alamizsnát osztott ki a nép szegényei között, hogy azok engesztelő imát emeljenek anyjáért az éghez.

Nyugodtan gyakorolta szultáni hatalmát a nélkül, hogy anyja halála miatti búja enyhült volna.

S hogy szórakozást szerezzen magának, gyakran ment gazellavadászatra, hogy testi fáradalmai feledtessék lelki fájdalmait; vagy oroszlánvadászatra, hogy erejét és bátorságát gyakorolhassa, – s ily vadász kirándulásai alkalmával gyakran láthatá országának számos falvait; de hallván, hogy az ő uralkodása alatt levő törzs atyja halála után számos és a fővárostól távol fekvő városokat épitett, elhatározta vadászati kirándulásait úgy rendezni, hogy ezen városokat meglátogathassa. Előkészületeket tétetett hát a nehány hónapig tartó útra s nagy kisérettel és számos lovagok társaságában elindult.

Mint mindig, úgy most is, távollétében apósa, málik Efrah vezette a kormányt; nejei pedig, maguknak szórakozást szerzendők, felváltólag vendégségeket rendeztek, melyeken gyakran gyerekeikkel együtt megjelentek. Egy napon Akela leánya, Táma rendezett egy pompás estebédet, s miután a kertben való sétálás-, táncz- és játékokban kifáradva, beszélgetni leültek, Táma eképpen szólt Maniatanufuszhoz:

– Já, Szatti! midőn én az enyelegve játszadozó vagy a távolban elszárnyaló s szabadon élő madarakat látom, mindig reád gondolok, a ki hajdan mindez előnyökkel birtál! De miként is repülhettél tollhüvelyeddel? az valóban bámulandó!

E visszemlékek már gyakran fakasztának könyeket a szép Maniatanufusz szemeiben, s most is búsan felsohajtva, felelé:

Já, Táma! a tollhüvely használata csudás titkon alapszik; hallottam Szatti! hogy te szultán Szaiftól az én régi tollhüvelyemet kérted nászajándékul; ha ide hozatnád, megmutatnám használati módját, egy kis mulatságos előadást rendezvén megláthatnád, hogy miként kell repülni azzal.

– Já, Szatti! – mond Táma – félnék azt tenni, mert te akkor könnyen elszállhatnál s visszatérhetnél honodba.

– Miként hiheted azt – felelt Maniatanufusz – nincsen-é gyermekem? hogyan hagyhatnám azt el? másfelől én atyámhoz, a kit megsérték, nem térhetek vissza; nem régi társnőimhez, a kik engem megvetnének s kínoznának, hogy nem becsültem előbb a halált egy férfinál való raboskodásnál.

Táma e biztositó szavak után lakába távozott s nem sokára Maniatanufusz tollhüvelyével tért vissza, ki azt örömmel öltvén magára, egy nagy madárrá változott át, mely fáról fára repülve a szerály erkélyére szállt föl; azután leszállott a bámulattól elragadott nők közé s a kertben játszadozó fiát, Mászárt fölvéve, felrepült újból a fáknak magas csúcsára.

A vén Akela e perczben érkezett a kertbe s leánya nevetve kiálta neki:

– Nézd csak, anyám! hogy egy nő miként repülhet.

Midőn a bűvésznő látná, hogy mi történik,

– Szerencsétlen! – kiáltá leányának – mit miveltél? mit fogunk mondani a visszatérő Szaifnak, ha e nő elrepül? pedig én bizonyos vagyok abban, hogy el fog repülni.

S ezt mondva, azon fa alá sietett, melynek tetején Maniatanufusz ült s mondá neki:

– Já, Szatti! már eleget bámultuk ügyességedet s könnyüded kellemeidet; most már nem lennél-e szives leszállani hozzánk, valamely komoly tárgyban akarnék veled értekezni!

Maniatanufusz hangos kaczajban tört ki s mondá:

– Já, anyám! neked nincs más közlendőd, mint hogy könnyüded kellemeim félelemmel töltnek el téged, mivel zavarban vagy, hogy miként tudasd a visszatérő szultánnal menekülésemet; de te elég találékonysággal birsz, hogy magadat a bajból kisegitsd. A mi engem illet, én tollhüvelyemmel egyszersmind szabadságomat is visszanyervén, rabszolganő többé nem leszek; én fiammal médina Ábánát-ba (asszonyok városába) menendek, hol reménylem jól fogadandnak; különben nem nyerém-e vissza szárnyamat? s ezek által a föld minden városai nyitva állnak előttem.

Ekkor Maniatanufusz elbúcsuzván a nőktől, elszállott; de egy ötlet visszavezeté a fára, honnan lekiálta Akelának:

– Azt hiszem, anyám! hogy szultán Szaif engem nagyon szeretett, s hogy szerelmünk ezen gyümölcsét, kis fiát szintén szereté; ha körútjából visszatérve, távoztom felett könyezni fog, ha az irántam való szerelem szivében újból föléledend, akkor kérlek mondd meg neki, hogy Maniatanufusz üdvözölteté s örömmel fogná viszont látni, ha néha az asszonyok városában fölkeresné.

Ezt mondva, véglegesen búcsut vett a nőktől s fiával együtt elrepült.

Akela haragra gyulva, leányát megdorgálta s módot keresett, hogy miként titkolhassa el Szaif előtt ez eseményt; a többi nők is mind egyesültek vele ezen szándokban; mert mindnyájan féltek a vádtól, hogy szerelemféltésből segédkezet nyujtának a máliktól szeretett szép Maniatanufusznak megszöktetésére.

Hosszas tanakodás után végre abban állapodott meg Akela, hogy a menekült nőt s gyerekét halottnak hazudja. Két koporsót rendelt azért, két sirt ásatott Maniatanufusz kertjében; az imámok (papok) elhivattak s megáldák, és a békeimát elmondák a leszegzett koporsók felett s azután a koporsók sirba helyeztettek, s a sirdombra helyezettt kövek egyikére „Maniatanufusz, szultán Szaif szeretett neje,“ a másikra „Mászár, szultán Szaif Züliázán nagyreményü fia“ vésetett. Senkinek ez a csalás föl nem ötlött s csak is Szaif három neje, egy orvos és két szolga volt a titokba avatva s Maniatanufusz emberei a legőszintébb meggyőződéssel öltöttek gyászt.

Szultán Szaif nehány hónap mulva visszatérvén az uralma alatti városokban tett körútjából, alig ölelé át málik Efráht, szeretett Shámáját s idősb fiát Dumárt, bizonyos előérzettől nyugtalanitva Maniatanufusz lakába sietett, melynek ajtójához érve, látá, hogy pókhálókkal van körülfonva, mely körülmény mutatá, hogy az az ajtó régóta nem volt kinyitva; szivét szorulni érzé, kiáltására senki sem felelvén, kinyitotta az ajtót, átfutott az elhagyott házon és udvaron, összejárta a még hallgatagabb kertet, hol csakhamar felötlött előtte a két siremlék.

Az ezek mellett őrködő imámot kérdezvén, értesült arról, mit a városban beszéltek, hogy t. i. azon estve, midőn Támánál összegyültek, Maniatanufusz annyi szeszes italt vett magához, hogy annak következtében meghalt s hogy fia, midőn látta anyjának élettelen tetemeit lakába vitetni, ijedtében és bújában szive megrepedvén, csakhamar követé anyját sirjába.

Szultán Szaifot mélyen hatotta meg ez a szerencsétlen hír annál inkább, mert ő önmagát vádolta, mint a ki ez idegen és pártolás nélküli nőt elhagyta s többi nejei, de főképpen a könyörületlen Táma szerelemféltésének kitette; ekkor eszébe ötlöttek az elfeledett Maniatanufusznak elmenetele előtt hozzá intézett szavai, midőn mondá neki: Szaif, hát azért ragadál el bűvös kertemből s szeretett társnéimtól, hogy én itt elfeledve s elszigeteltségben éljek? – Igen! – mond Szaif – ez az elhagyottság s elszigeteltség egészen a sírig kisérték a szegény nőt. Mert ő éppen nem akart hitelt adni azon hírnek, tudva, hogy Maniatanufusz a szeszes italok ellensége volt, s így halálát valamely gaz cselszövénynek tulajdonitá, s ez eszme annyira feltüzelé fájdalmát, hogy egész napokat s éjeket töltött a sírok felett, mintha valójában vétkes lett volna; s elhanyagolván országlása gondjait, el a hosszas fáradalmak s útazás miatt elgyengült egésségét, nem hallgatva barátjainak figyelmeztető s vigasztaló szavaira; egészen átadta magát ezen képzelet okozta lelkiösmeret-furdalásnak, s ott kesergett folytonosan a két sír felett.

Akela látván ezt s azt is, hogy a szultán őtet és leányát is a legnagyobb hidegséggel fogadja; sőt még nem is felel nekik, megérté, hogy ő sokkal terhesebb vád alatt van, mint valójában megérdemlené, s elhatározta, hogy meg fogja vallani az igazat Szaifnak, ez által mindnyájok helyzete csak javulhatván. Azért egy napon, midőn a málik fiának, Mászárnak sirján ülne, hozzája sietett s megcsókolván őt, mondá,

– Kume Já forisze Azamán! (kelj fel, világ nagy hőse!) szünjél meg ez üres sírok felett könyezni; mert tudd meg, hogy nőd és gyermeked él. S ekkor elbeszélte a történteket; el, miként szedte reá Támát Maniatanufusz, miként távozott, s mit izent Szaifnak.

A szultán ezt végig hallgatván, mondá:

– Hogyan volt lehetséges, Akela! engem ily soká csalogatni s e sötét fájdalom éjében bolyonganom hagyni?

Meggyőződvén pedig, hogy a sírok csakugyan üresek, fölkelt s palotájába visszatérvén, megfürdött, mintegy lemosandó magáról a fájdalom salakját; vezértanácsát meglátogatta; rendeleteket adott; igazságot szolgáltatott; sétalovaglásokat tett; szóval rendszeres életet kezdett élni; azok pedig, a kik e rögtöni változás okát nem ismerték, csudálkoztak, hogy a málik hogyan feledheté egyszerre szivét marczangoló fájdalmának még emlékét is.

Így tölt el nehány hó, midőn egyszer a tanácsban ülő Szaif Züliázánnak jelentik, hogy Akisza ohajt vele beszélni, s midőn Szaif mondani akará, hogy elfogadja, akkor a nagy útaztató megjelent, Szaif azonban fejét elforditván, mondá neki:

– Valójában, Akisza! nem hivém, hogy te oly merész légy, hogy előttem megjelenj; remélted-é, hogy én azon kezet érintendem, melylyel te szegény anyámat meggyilkolád?

Akisza könytelt szemekkel s érzékeny hangon válaszolá:

– Já, málik Azamán! te tudod, hogy én téged szeretlek, hogy rendithetlen hűséggel ragaszkodom hozzád s haragodnak is kitevém magam, hogy Kamaria halála által a te életedet biztosithassam, azt hivém, hogy elég bátorsággal birandok haragoddal daczolhatni; de túlbecsülém erőmet, mert most látva, hogy tőled gyűlöltetve élni nem tudok, azért jövök, hogy kérjelek, fogadnál vissza barátságodba, hiszem, hogy mint mindig, most is okos és méltányos ember vagy. Já, Szaif! emlékezzél mindazon szolgálatokra, melyeket neked tettem; én sokszor mentélek meg; sok jót és soha roszat neked nem tettem; s te mindazt most elfeleded; gyűlöleteddel üldözsz engem, mert megmentélek egy átkozott némbertől, kit anyádnak hivni senki nem akart.

Szaif barátjai mind meg voltak hatva Akisza fájdalma s igazság átlengte panaszai által, s mindnyájan pártjára állva kérték a málikot, hogy béküljön ki, hogy adja vissza barátságát s közösen mondák neki:

– Neheztelésed ez igaz barát ellen már is soká tartott; mert tudd meg, hogy ha Akisza meg nem öli Kamariát, mi öltük volna meg, vagy mindnyájan elhagytunk volna téged; mert a te és a már húsz év óta ezen nő zsarnoksága által pusztuló ország elvesztének nem lehetünk vala czinkosai.

Szaif látva, hogy minden oldalról roszalással találkozik, s hogy anyja emlékét a szánalom csak egy kis szavacskájával sem védi senki, Akisza felé fordult s mondá neki:

– Akisza! én igyekezni fogok, hogy csak barátságodra gondoljak; de te ügyelj, hogy soha egy szóval se emlitsd Kamariát.

Akisza megigérte ezt s több hetet töltött az arábok városában.

Egy napon a málik búsongó kedélyben levén, Akisza közös útazásaik emlékének felújitásával igyekezett elszoródást szerezni neki. Szaif, ki örömmel hallgatta e kalandos útazások elbeszélését, egyszerre felkiáltott:

– Akisza! még egy szivességre kérlek; egy oly dologra, a melynek kivitele azt hiszem, nagyon bajos; de igérd meg, hogy bárminő nehéz legyen is az a feladat, teljesitended!

– Ha csak reám nézve van veszély – mond Akisza – bárminő legyen is az, igérem, hogy teljesiteni fogom; ha reád nézve is veszélyes, akkor tanácsolási jogomat fenntartom; de ha te ezekre nem hallgatva mégis akaratosan ragaszkodnál föltételedhez, akkor is engedelmeskedni fogok parancsodnak.

– Ohajtanám, Akisza! – mond Szaif – hogy engem médina Ábánát-ba (asszonyok városa) szállits el.

Akisza nagyot sohajtva mondá:

– Képzelhetém ezt, miután Maniatanufusz elszökésének történetét nekem elmondád; de, Szaif! ez lehetetlen, mert férfi azon városba bé nem léphet; hallottál-é már beszélni azon városról?