Part 2

– Ha legelébb engedtetek volna kilépnem, miként én ohajtám, akkor mindez nem történt volna meg; Dementhurt és Szábikhot büszkeségök elveszté; de azért aludjatok csendesen az éjjel, mert én holnap összekötözött kézzel fogom ide vezetni azt a nagy Züliázánt, a ki végre is egy nagyon kis egyéniség.

Reggel, midőn a nap elhomályositá a csillagokat, a két hadsereg már lábon volt. Majmun büszkén lovagolt a küzdtéren s Szaif készült kilépni, midőn Szádun lábaihoz borulva mondá neki:

– Isten vezére! kérlek engedd meg, hogy ma én lépjek fel; mert ezt az embert, mint mondják, csupán azért hozták el vadonából, hogy ellenem küzdjön.

– Az lehetetlen – mond Szaif – mert arra várnak, hogy ma is én jelenjek meg a tusán!

– Két egymásutáni nap láttak téged – mond Szádun – s ez több mint a mit megérdemelnek; különben is ez az ember egy vad néger, mint a te alázatos szolgád, s ez jogosan őtet illeti; azért könyörgök, engedd, hogy én álljak szembe véle!

Végre hosszas kérések után Szaif engedett, s Szádun azonnal kiugratott s nehány másodpercz alatt Majmun mellett termett.

Ez rögtön megismerte, hogy az nem Szaif s rákiáltott:

– Állj meg, ki vagy?

– Hát nem tudod-é te, kit ellenem küzdeni hivtak meg; s ha nem ismernél, tudd meg, hogy én Szádun Eszendcse vagyok, a ki veled a halált ma meg fogja ismertetni.

– Hogy üdvösség ne érjen, a szerencse soha meg ne közelitsen! – kiált Majmun – én ma Szaif Züliázánnal küzdeni léptem ki s veled tusára kelni nem akarok, mert te nem vagy méltó az én fegyveremre!

– És te miféle kutya faj vagy – mond Szádun – hogy uramnak nevét még kimondani is mered? tudd meg, hogy elébb engemet kell legyőznöd, s csak azután közelitheted meg Szaif Züliázánt!

Az ezen szavak által dűhbe hozott Majmun, Szádunra tört, de ez feltartá a rohamot s iszonyatos harcz kezdődött; csak a kardok csattogását s a lándzsáknak a paizsokon való csengését lehetett hallani, s ez így tartott három egész óráig, végre két mérges szúrás ugyanazon időben történt, Szádun átdöfte Majmun paizsát; de ez megmenté életét, félrevonulván, s ekkor egy dühös vágást intézett Szádun fejének; – Szádun félrekapta fejét s Majmun kardja csak vállát érheté; de azért sebje veszélyes volt s Majmun megragadván, a tábor felé vonczolta, midőn egy csengő hang ezen szavakat hallatá mellette:

– Hagyd azon hőst s védjed magadat, Majmun! mert ha nem, halál fia vagy!

– Hogyan? – felelt Majmun visszafordulva – engem megakadályozni, hogy foglyomat elvihessem!

– Szeretném látni – mond az újonan érkezett – hogy egy emberemet elvigyék, míg én életben vagyok! én Szaif Züliázán vagyok! viadalra, mondom s félre a beszéddel!

Midőn Majmun megtudá, hogy Szaif Züliázán van előtte, elhagyta foglyát, mondván:

– Ha te vagy az, Szaif! úgy egy perczet sem akarok vesziteni s megbüntetem fennhéjázásodat s bosszut állok mindazon roszért, mit te szultán Szaif Rádnak okoztál.

S a két hős egymásra tört s az iszonyatos viadal elkezdődött, s két felbőszitett oroszlánként rohantak egymásra; fegyvereik villámként sujtottak, s ez az elszánt küzdelem estve feléig tartott. Ekkor Majmun egy erős vágással Szaif lovának fejét vágta szét s a szegény pára halva rogyott össze, Szaif ekkor Majmun lovát ölte le, s így mindketten gyalog folytatták a viadalt, mindaddig, míg lándzsájok nyelének csak darabocskája maradt kezökben; mindaddig, míg szablyáik darabokra törve hullottak ki markaikból, ekkor átölelték egymást, küzdeni kezdettek s egy egész óráig küzdöttek egyenlő erővel. A nap már lehanyatlani készült s Szaif Züliázán gondolá magában, hogy „én, a ki nemtőket s legnagyobb hősöket legyőzék, ne tudnék ezen négerrel végezni?“ ezen gondolat megkettőzteté erejét, megragadta Majmun karjait, s szemébe kiáltá:

„Alláh veh kebir fatapa veh Nászár veh khazala man kafir“ (A hatalmas Isten kinyitja a győzelem kapuját s a bálványimádókat megsemmisiti) – s megragadván övénél fogva úgy földre terité, hogy Majmun csontjai recsegtek s eszméletét elveszté. Szaif átviteté az arábok táborába.

Estve, miután a rend a két táborban helyreállt, s miután Szaif egy kissé kinyugodta magát, maga elébe hozatta a három foglyot s mondá nekik:

– Akarjátok-é fölvenni az igaz hitet és testvéreimmé lenni; – ha nem, akkor kénytelenek leszünk titeket kivégeztetni, mert, ti igen félelmes ellenségek vagytok, s ha ezen végletekre szoritanátok minket, halálotokat könyezném; mert oly hősök, minők ti vagytok, megbecsülhetlen érteküek akkor, midőn a jó és szent ügy mellett harczolnak.

Majmun felelé:

– Já, forisze Azamán (világnak nagy hőse)! nemtők és emberek legyőzője! én azt hiszem, hogy ha te engem legyőzél, inkább bátorságod- s hitednek köszönheted mint erődnek; én valójában erősebb vagyok nálad, de te Istenedet hivád segitségül s Istened győzelemre segite; én hát hiszek az ő hatalmában s részemről tétovázás nélkül mondom, hogy „La ilaha ila Allah veh Ibrahim kalife Allah“ (nincs más Isten, mint Allah s Ibrahim az ő szeretettje).

A más két fogoly is követte szerencsétlenségök társának példáját s Szaif a testvériség csókját adván nékiek, kimondhatatlanul örült megtérésöknek s ez az éj öröméj volt az arábok táborában.

De félelem- s remegésben volt a hábeshi hadsereg; a két vezér feledve, hogy minő gondot igényel táboruknak veszedelmes helyzete, bezárkoztak sátraikba s azon tanácskoztak, ha nem lenne-é tanácsos még ez éjjel elindulási rendeletet adni, midőn a shahirok megjelentek, mondván:

– Miért engeditek át magatokat az elcsüggedésnek? ha hőseitek elhulltak, itt vannak a shahirok! a ti seregeitek még sokkal számosabbak az ellenénél, s rendezzetek egy átalános harczot; mi pedig Szaifot és társait elfoglalandjuk!

– Hogyan – kérdik az örömre derült vezérek – tehetségtekben lenne-é a hadsereg főnökeit használhatlanná tenni?

– A tűz örök hatalmára – mondának a shahirok – igérjük nektek!

Ezen biztatás alapján a vezérek visszanyerték önbizalmukat s a sergeket előkészitették a reggel megkezdendő átalános támadásra.

Az arábok hamar értesültek e készületekről, s midőn a hajnal kétes világitásában a tárgyak feltüntek, már a két hadsereg szembe és harczkészen állott.

Barnokh ekkor megdöbbenve, hogy sem Szaifot, sem málik Efráh-t, sem Szádunt, sem a három új muszulmánt nem látja, azon sátor felé sietett, hol Szaif Züliázán társaival aludt, annak küszöbén az egyedül virasztó Shámát találta, ki mondá neki:

– Hozott az ég Barnokh-Asszahir, mert én azt hiszem, hogy e sátorban valami rendkivüli, valami természet feletti történék. – S ezt mondva, szétnyitá a függönyöket s a belépő Barnokh előtt egy megdöbbentő látvány merült fel; mert akkor, midőn egy átalános csata elkezdendő vala, Szaif Züliázán s a hadsereg minden főnökei oly mély álomba voltak merülve, hogy sem kiáltás-, sem megrázás által fölébreszthetők nem voltak.

– Ez bizonyosan egy Szihir (bűvölés) eredménye. Sháma, hozass hamar egy víztelt medenczét s rögtön eloszlatom ezt a boszorkányságot!

De alig mondá ezen szavakat Barnokh, midőn kivül rendkivüli mozgást s iszonyatos zajt hallott, s midőn kilépett, hogy annak okát kipuhatolja, látta hogy az ellenség megkezdte a rohamot és sebesen nyomul a sátor felé; de abban a perczben maga is körül lőn véve s elragadtatva légi lények által, kik nem voltak mások, mint volt társai, a tűzimádók. A rohanó ellen mind közelebb ért s már nem messze voltak, midőn a kezében kardot ragadott Sháma két porlepte lovagot látott jobbról és balról a sátor felé vágtatni.

XII. Szultán Szaif Züliázán.

A habeshi harcz vége. Az asszonyok cselszövénye. Kamaria.

A két lovag megérkezvén Sháma elébe, kérdék, hogy hol van a Mász hurin[1]-ok sátra? A herczegnő, ki fölemelt karddal állott, mondá:

– Íme, ez itt anyám! – mert ő két nőt ismert fel a két útasban s azok nem voltak mások, mint Akela (ki Szaifot a Kitab-Tarik-Enil megszerzésében málik Kamrun városában segité) és leánya Táma (ki ezen könyvet s a kalnuszát elvette, esküdvén, hogy addig vissza nem adja, míg Szaif őt nőűl nem veendi). – Belépvén pedig a sátorba, Akela gyorsan egy medencze vizet hozatott, valamely rejtvényes szót mondott rá s a víz rögtön főni kezdett, s ekkor ezen vízzel meghintvén az alvókat, azok rögtön felébredtek. Akela ekkor sietve mondá Szaifnak:

– Minden magyarázgatás előtt Szaif! siess hadserged élére, melyet az ellenség álmod alatt megtámadott; én pedig a shahirok által elragadott Barnokh segitségére sietek.

Szaif és társai rögtön helyeikre siettek, a két újonan érkezett pedig Shámával a sátorban maradott. Akela rögtön bűvészi műtételeihez fogott, a Shámával maradott Táma pedíg kérdé tőle, hogy mi a neve?

– Én Sháma, málik Efrah leánya vogyok! – felelt ez.

– Gondolám! – mond Táma. – Hát te vagy az a nő, a kit Szaif Züliázán nálam többre becsült s a kit annyira szeretett, hogy előtted más nőt elvenni nem akart?

S a herczegnőnek sértő szavakat kezdett mondani s vetélytársának szépsége oly dűhbe hozta, hogy kardot ragadott rá. Sháma védelmi helyzetet vett s a két nő verekedni kezdett, midőn Akela közbelépvén, megragadta leánya kezét s mondá neki:

– Valójában, nem szégyenled magadat szerelemféltéseddel egy ily perczben, midőn az ellenség itt van, készen, hogy mindnyájunkat megsemmisitsen; – félre ilyenkor a női perpatvarral! – azután a herczegnőhez fordulván:

– Kedves leányom – mondá – engedj meg ezen szegény bolondnak, a ki darab idő óta férjed iránti szerelemből elveszté józan eszét; – jöjjetek velem s meglátandjátok, hogy az én viadalom sokkal hasznosabb a tiéteknél!

Ezt mondva, a herczegnőt és Támát kivezette a sátorból, bal kezébe ötven darab összeszedett fehér papirkát helyezett, melyekre az ötven Shahir nevét előlegesen felirta volt, s bizonyos bűvös szavak kiséretében a levegőbe löké sodrott papirjait; azok rögtön tűzlándzsává változva a hábeshek felé repültek s mindenik a nevét viselő shahir felé irányulván, a tűzimádók saját elemök által legyőzetve s átszegezve, halva maradtak a csatatéren; csak Barnokh maradott élve, ki ellen nem volt tűzlándzsa intézve s visszatért Szaif Züliázánhoz, a ki társaival hadsergének élén csudaszerü bátorsággal küzdött. Nem sokára az ellen minden ponton meg volt verve, s a főnökeitől megfosztott s lovagjainak felét elvesztett hábeshi hadsereg visszavonult.

A két testvérvezér, Szkárdis és Szkárdion, le voltak veretve; mert reájok nehézkedett minden felelősség, midőn Szkárdis mondá testvérének:

– Íme, hőseink legyőzettek, shahirjaink megsemmisittettek s hadsergünk fut Szaif előtt mint egy juhnyáj, midőn a dühös oroszlán közébök üt; – mit tehetünk mi? minő reménybe helyezzük bizalmunkat?

– Testvérem! – mond Szkárdion – add kezedet és távozzunk; mert én a futásnál más módot nem látok, hogy Szaif Züliázán elől menekülhessünk.

S rögtön kisuhantak sátraikból, és rendeletet adva a visszavonulásra s a hadseregnek médina Adurba való visszatérésére, – gyorsan menekültek; a sergek, látva, hogy vezéreik elhagyják, nem várták a visszavonulási időt is, hanem még napfeljötte előtt hihetetlen zavarban megfutamodtak.

Mihelyt a hajnal megvilágitá ez összevissza zavart menekülést, Szaif, ki jól ismerte a rövid mellékútakat, két hadcsapatot iramitott utánok, s ezek egy óra alatt békeriték azt, ő pedig hátulról nyomult előre, s így a minden oldalról körülvett hábeshek nagy része elhullott; a megmaradottakat Szaif kegyelemből menekülni engedvén, visszatért táborába, hol hálaimák emeltettek égre a nyert győzelemért s a nehány napig tartó örömünnep után Szaif Züliázán, családja és barátjai körében diadalmasan vonult városába, hol a nép lelkes kiáltásai között foglalta el atyja trónját.

Alig nyugodott nehány perczet Szaif Züliázán, Akela jelenteté be magát s kérette, hogy fogadná el, s midőn béeresztetvén, közelébe jutott, mondá neki:

– Édes fiam! én téged mindig szerettelek, daczára azon sok szenvedésnek, melyet te akaratlanul leányom-, Támának okoztál; három év óta mindig figyelemmel kisértelek, a hír elregélte nekem kalandjaidat s látva szenvedéseidet, melyeket istentelen anyád egy Lueh segitségével neked okozott, rögtön gondolkozni kezdettem, miképp találhatnék oly módot, hogy tégedet az anyád birtokában levő Luehn való talszáméh befolyásától megvédjelek s nekem hosszas tanulmányozás, hosszas összevetés következtében sikerült egy öltöny készitése, melyen oly talszaméh van, hogy azt fölvéve, többé téged Airud megközeliteni nem tudand; mert ha ő ezen öltönyt érintené, rögtön megemésztené a tűz. Ezt az öltönyt hoztam el neked messze honomból s kérlek, hogy azt hord mindig testeden s ha éjjelre levetnéd is, tedd azt ágyadra, melyen alszol; soha magadtól távol ne hagyd!

– Ezerszer köszönöm neked, anyám! – mond Szaif, rögtön felöltve az értékes öltönyt – tudom, hogy te mindig jó voltál irányomban s mindig segitél tudományod hatalma által, s most utoljára is nem e tudomány alapján fedezted-é fel a minket elaltató shahirok cselét? neked köszönhetjük következőleg a kivívott fényes győzelmet is s lelkem legfőbb ohaja lenne, ha élted hátra levő napjait palotámban, városomban töltenéd, s hogy én napjaidat kedvesekké, örömdúsakká tehetném.

Mint fennebb mondók, Kamaria a sötétség eloszlatása után nyugodtan maradt és semmiképen belé nem elegyedve várta az események kifejlődését; midőn azonban fiát újból visszatérni s trónra ülni látta, eléhivatta Airudot s mondá neki:

– Airud! most már látom, hogy magamnak kell azt az átkozott pusztafit megsemmisitenem, mert ha én meg nem ölöm, mindig módot talál, hogy megmeneküljön; mondjon a világ a mit akar, de midőn Szaif Züliázán halva leend, akkor az aráboknak más uralkodója nem lehet mint Kamaria; – menj azért gyorsan, ragadd fel őt álmában, s hozd ide nekem!

Airud Szaif szobájába ment; de midőn Kamaria készitené kardját, a megijedt és egészen zavarban levő nemtőt visszatérni látta.

– Hát mi történt? kérdé ez.

– Asszonyom! kevésbe mult, hogy meg nem semmisültem, mert midőn Szaifot meg akarám fogni, tűzlándzsák szökelltek felém egy ágyán levő öltönyről s én bizonyosan elvesztem volna, ha általad ismert gyorsaságommal nem távozom onnan.

– S mit jelentsen ez? – kiált a szultánné.

– Az bizonyosan ama bölcs asszony müve, kit Akelának hivnak – mond Airud – s én azt hiszem, hogy ő Szaifnak azt az útasitást adta, miszerint ő ez öltönyt soha le ne vesse, s így fiad többé nincs hatalmunkban.

S míg ezeket mondá, az elégültség kifejezése titkosan ült arczán.

Kamaria pedig, mivel már Szaif életére befolyással nem lehetett, cselszövény- és ravaszsághoz fordult újból s nehány percznyi gondolkozás után mondá nemtőjének:

– Menj és hozd el nekem a létező legjobb aranymüvest!

Airud átérté, hogy asszonyának esze újból valami cselszövényen jár s a mennyire teheté, útját hosszadalmassá tette; de végre is egy hires aranymüvest hozva magával, megérkezett. Kamaria mutatván a Lueh-t ez embernek, mondá:

– Te, mint mesterségedben kitünő ember, bizonyosan ilyent tudni fogsz csinálni; de annak tökéletesen ilyennek kell lenni!

A művész átvette a talizmánt s nehány óra mulva egy a valódihoz tökéletesen hasonló másodikkal együtt hozta vissza.

Kamaria ekkor egyik kezében az általizmánnal, másikban egy karddal fiához ment; hol újból megújitá ama jelenetet, melyet már annyiszor eljátszott sikerrel fia előtt; szétszórt hosszu haja a földet seperte, könyei záporként hullottak s ő zokogva kiáltá:

– Én halált érdemlek, jól tudom, fiam! tégy velem, mit akarsz; vedd éltemet, hogy megbüntess; vagy hagyd meg azt, hogy legyen időm vétkeim megbánására; de e szerencsétlen talizmánt, melylyel az ördög annyiszor kisérte meg, vedd vissza, – én nem akarom többé látni is, – miért hagyád azt a multkor is kezeim között, nem tudod-é, hogy mindig vétekbe sodor?

Ezeket mondva, földre borult s Szaif lábait csókolá.

S Szaif, ki erőlködött szivét megerősiteni s megindulását legyőzni, végre kénytelen volt a kétségbeesés ékesszólásának, melyet így játszani lehetetlennek hitt, engedni. Ezen nő hihetetlen befolyásának tényezője az volt, hogy ő oly mély fájdalmat tudott játszani, oly szívrepesztően könyezni, hogy Szaif mindig áldozatul esett; az ő nemes lelkében a gyűlölet, a bizalmatlanság érzete nem férhetett meg; s most is szeretett; teljes szánalommal tekintvén anyjára, kezeit nyujtá neki, mondván:

– Kelj fel anyám! vigasztald magadat; az ég bocsásson meg néked, miként én is megbocsátok; magam is meggyűlöltem e Lueh-t, mely annyi bajt okozott s be fogom zárni, hogy szemeim többé ne lássák.

Szaif el is zárta a talizmánt; de feledékenységből-é vagy már az öltöny kelméje tetszett neki, az Akela hozta tunikát folytonosan viselte s így nehány hétig nyugodtan maradt s boldogúl, hogy honába visszaérkezhetett, s hogy anyjának szeretetét megnyertnek hitte.

S míg így béke s nyugalom uralgott Szaif palotájában, az alatt a fiatal Táma anyjához ment s mondá neki:

– Hát azon igéreted, hogy Szaif neje leendek, mikor teljesül? már három év óta várok s Szaif nem látszik reám csak gondolni is!

Szaifnak annyi más gondolni valója volt mindeddig – mond Akela – hogy nem lehet csudálni, ha a nőkkel nem foglalkozott; de most hogy minden nyugodt és csendes körülte, beszélni fogok vele ez ügyben. Holnap együtt hozzá fogunk menni, s mivel én neki sok szolgálatot tettem, reménylem, hogy nem fogja visszaútasitni kérésemet.

S más nap reggel Akela leányával Szaif Züliázánhoz ment.

– Mi az, kedves jó anyám? – mondá ez, mihelyt Akelát megpillantotta.

– Já, Ebeni! – felelt Akela – leányom téged szeret s az első percztől, hogy téged meglátott, nem hágy nekem nyugtot, mert én megjövendöltem volt neki azt, a mi igaz, azt a mit sorsod könyvében olvastam, t. i. hogy ő egykor nőd leend!

– Táma! te tán nem feledéd el – mond Szaif – hogy én a szent Isten nevére esküdtem, hogy mindaddig nőm nem leendesz, míg a tőlem elrabolt kalnuszát és könyvet vissza nem adod.

– Szaif igazat mond, s te mit felelsz leányom?

– Én – mond Táma – vissza fogom adni azokat a menyegzőnket követő napon.

– Én – mond Szaif – menyegzőnk előtti napon akarom azokat!

Ekkor haragosan mondá a fiatal leány:

– Istenre esküszöm, hogy ha Shámán kivül más nőt véssz el – ki már igéretedet birta, mielőtt ismertél engem – azt a nőt meg fogom gyilkolni s te tudod, hogy eskümet teljesiteni szoktam.

Ezt mondva Akela leánya, harag- és nehezteléssel távozott. Szultán Szaif pedig családjának kedves körében hamar elfeledte a fiatal leány könnyeit és fenyegetéseit.

Egyszer, midőn vezérei tanácsában ülne, jelenteni jöttek, hogy egy leányától kisért útas bebocsáttatást kér. Maga elébe eresztvén, az útasban Khamiméh Atalibére ismert, a ki segédkezet nyujtott arra, hogy a Hám-ben-Noéh várából a Lueh-t elhozza. Szaif öröm- és udvariassággal fogadta, székeket hozatott számukra, s midőn köszönetét nyilvánitaná megemlékezésökért, Khamimeh mondá neki:

– Azon nap óta, hogy minket oly rögtön és csudaszerüleg elhagytál, gyakran hallottunk rólad beszélni; leányom, ki itt van, csak a dicsőséged- és bátorságoddal foglalkozott s gondolva, hogy egy napon ilyen hős hatalmában volt, sajnálatát fejezte ki folytonosan a felett, hogy téged meg nem ismert s a Lueh-t jobban meg nem őrizte s csak azért, hogy az által rád befolyása lehetett volna; végre, midőn láttam, hogy a fájdalom, hogy a bámulattal kezet fogott szerelem egésségét megrontaná, nyugalmát feldulhatná, elhatároztam elindulni s leányomat elhozni neked, a ki harczias jelleme s dicsőség iránti szenvedélyéből kifolyólag hozzád méltó nő.

Szaif ekkor felelé:

– Hozott az ég! örvendek látásodon, atyám! s ajánlatodat elismeréssel fogadnám el; de egy fiatal leány, Táma, megesküdött, hogy saját kezével meggyilkoland minden nőt, a kit elveszek s így nem tehetem ki szeretett leányodat ezen veszélynek.

– Hallod-é leányom – mond Khamiméh – lenne-é bátorságod ily fenyegetéssel daczolni?

– Atyám – mond Dsiza – a legnagyobb dicsőség reám nézve az, hogy Szaif Züliázán neje lehessek és Szaif jól tudja, hogy midőn dicsőségről van szó, akkor a haláltól nem kell félni.

Hiában igyekezett Szaif a fiatal amazon lelkesedését leküzdeni, átlátta, hogy megbántás nélkül többé e házasságot vissza nem útasithatja, s így a leányt a mindenható védelmébe ajánlván, beléegyezett; azonban a menyegző a legnagyobb titokban tartatott s a boszulihegő Táma mit sem tudott meg, daczára a csudálatos kalnuszának, melylyel mindent láthatott a nélkül hogy láttassék.

Kevéssel ez események után Kamaria szobájában ült, midőn egy fiatal nő lábaihoz borult s kezeit könyei- s csókjaival önté el. Kamaria ezen elszomorodott nőre tekintvén megismeré, hogy az Nahida, a khinai málik leánya, a kit néha volt alkalma a palotában látni. A szultánné leültette maga mellé s kérdé bújának okát.

– Já, Szatti! – mond Nahida – Szaif engem nőűl vett atyám országában, midőn menyegzőnknek estvéjén egy nemtő utána jött hogy országába vigye, könyeim iránti szánalomból engem is magával hozott; de mióta megérkeztünk, engem egészen mellőzött és elfeledett, s én egyedül ismeretlenül maradtam; azért hozzád jövök oh Szatti! kérni, hogy fiadat emlékeztesd reám, s ha nem akar nőjének megtartani, legalább küldjön vissza atyámhoz, mert én többé ily helyzetben élni nem tudok.

Kamaria felelé neki:

– Hozott Isten, leányom! ha Szaif tégedet elvett, te neje leendesz; én követelni fogom tőle, hogy igéretét megtartsa s téged állásod- és rangodhoz illőleg helyezzen el; aztán nekem is leend egy kérésem hozzád, de mielőtt azt veled közölném, esküdjél meg, hogy senkinek azt megmondani nem fogod!

Nahida megesküdött.

– Tudd meg – mond Kamaria – hogy Szaif egy öltönyt visel, melynek kelméjébe egy talszámé van szőve, éjjelre rendszerint levetvén ez öltönyt, ágyára helyezi, – kérlek, hogy midőn az éjt Szaiffal töltended s ő el fog aludni, vedd e tunikát s hozd hozzám! én csak a talszámét akarom megvizsgálni s azonnal visszaadom neked, hogy visszatedd helyére.

Nahida megesküdött, hogy azt meg fogja tenni s Kamaria azonnal fiához ment, kit egyedül talált, s ki őt a szokott öröm- és előzékenységgel fogadta.

– Mivel lehetek szolgálatodra, anyám! – kérdi Szaif, miután megcsókolta a szultánnét.

– Egy dologra kérni jöttem hozzád – mond Kamaria – melyet reménylem, nem fogsz visszaútasitani!

– A te kéréseid parancsok előttem – mond Szaif – beszélj!

– Én Nahidáról, a málik Ashiné leányáról akarok beszélni, a kit te, fiam! elfeledtél.

– Az igaz – mond Szaif – de igyekezni fogok helyrehozni e hibámat; mondd a herczegnőnek, hogy uralkodónőként fog elláttatni s hogy ha elfogadhat, holnap vele töltendem az estvét.

Nahida rögtön egy pompás szobába vitetett s a szultánné elment tudatni vele, hogy férje holnap meg fogja látogatni, – megemlité esküvel erősitett igéretét, melyet Nahida újból teljesiteni igért.

Más nap Szaif Nahidához ment, ki mindazon tisztelettel fogadta, mely egy málikot megillet, s egy szerető nő minden kellemével. Ezután kitünő jó vacsorát szolgáltatott, s midőn Szaif reggel felé elaludt, s midőn szokása szerint tunikáját ágyára helyezé, Nahida figyelve hogy édesen alvó férjét fel ne ébreszsze, könnyeden elvette a tunikát s lassu léptekkel azon ajtó felé sietett, hol Kamaria várt reá, kinyitván az ajtót, halk hangon mondá:

– Szultánné, itt vagy-é?

– Hozod-é az öltönyt? – kérdé Kamaria.

– Íme, itt van! – mond Ashiné málik leánya.

De azon perczben, a midőn Kamaria kinyujtá kezét, egy kard villant meg a sötétben s Nahida feje a szultánné lábaihoz gördült.

Szaif, zajt hallva, fölébredt, ágyáról leugrott s éji lámpáját felragadva a szomszéd szobába sietett, hol a szegény Nahidának élettelen testét találta s egy meztelen kardot, mely látatlan kezektől mozgattatott, míg Kamaria futva távozott Szaif közeledtére.

– Já, Táma!… átkozott, mit tevél? – kiálta Szaif.

– Aűla ya katiát – el Arab! (szerencsétlenség rád, arábok fia) – felelt Akela leánya.

– Hát nem félsz Istentől, hogy egy ártatlan nőt így meggyilkolsz? – mond Szaif.

– Nem esküvém-é meg, hogy Shámán kivül minden nőt megölök, a kit veled fogok találni? más részről te ártatlannak mondod e khinai herczegnőt! nézd, mit tart kezei közt, ki elfutott, az Kamaria volt s fiatal nőd téged feláldozott, át akarván adni neki tunikádat.

– Engem feláldozni? miért?! kérdi Szaif.

– Mert elfeledted s mellőzted – mond Táma.