Part 10

Ti tanácsot adátok nekem, hogy miként zavarjam el új honukból e veszélyes arábokat; én követém azt s inkább jót tevék mint árték vele, mert mi nagy munka és áldozattal segiténk az ők vízhiányán.

A vezérek türelemre kérték föl szultánjokat s megigérék, hogy oly talszáméh-t csinálnak, melynek következtében a vizet elvonják, s eként pusztitják el az arábok új telepét.

Munkához is kezdettek s csakhamar készen voltak talszáméh-jokkal, s midőn a Nil kiöntésének korszaka elkövetkezett volna, az nem önté el a Szaif népe lakta vidéket. Akéla csakhamar átlátta, hogy az egy talszáméh eredménye s Barnokh Szahirral azt észlelvén, csakhamar fölfedezték annak ellenszerét; de az egy szomoru és kegyetlen szükségesség volt, mert minden évben egy szép és gazdagon öltöztetett fiatal leányt kelle a kiöntés korszakában a Nilusba dobni.

Szaif eléggé kérdezé, ha nem lenne-é mód – és lehetőség azt kikerülni; de az sorsszerüleg el levén határozva, azon változtatni nem lehetett s egész Ómár (Mahomed próféta követője) általi meghóditásáig Égyiptomnak fent is maradt ez a szokás[3].

Szaif folytatta új városának szépitését, s midőn nyugalom állott bé, Akisza kiházasitására gondolt, ki végre Airud kitartó szerelme és hűsége által megható beléegyezését adta.

Szultán Szaif Rád azonban boszutervéről nem tudott lemondani s azt hivé, hogy ezen új és még eléggé nem ismert vidéken az arábok könnyebben legyőzhetők leendenek. Azért ezen reményben ellenök készült, roppant birodalma minden harczosait összegyüjté, s így egybesereglett hadserge 600,000 harczost számlált. Fővárosa médina Adur kormányzását fiára, Almukakál-ra bizva, roppant hadsergével médina Mászár ellen indult.

Szaif Züliázán értesülve ezen sereg közeledtéről, összegyüjté vezéri tanácsát, s a teendők iránti véleményöket kérte. Ezek azt tanácsolák, hogy küldje ellenök nemtőit, mert csak így menekülhetnek meg egyszer a hábeshektől. De Szaif Züliázán ezen módot most is mint mindenkor visszautasitá.

– Azt akarjátok-é – mondá nekik, hogy ha győzelmet vívandunk, azt ne saját hősiességünk, hanem a nemtők közreműködésének köszönhessük! Nem, nem! ha mindjárt mind el kellene is vesznünk ezen harczban, küzdjünk nyilt bátorsággal emberiesen s miként eddig, úgy most se engedjük magunkat a gyáva félelem által visszarettentetni.

Szaif önbizalmas s lelkes szavai felbátoriták a vezéreket és harczosokat s elhatározák, hogy a város elébe felállva fogják várni a hábesheket. Hirnökök futottak szét a külön városok és parancsnokaihoz s az arábok hadi ereje gyorsan egybegyült.

S midőn a táborhely elkészült, egyszerre a vidéket kopja erdő boritá el, az egész láthatárt ellepé a hábeshek roppant hadserge; tíz egész nap kellett, míg az arábokkal szemben felfogott táborhelyre az egész hadsereg megérkezett s a viadal kezdete a tizenegyedik napra határoztatott.

Ez estve Szaif Rád magához hivatá vezéreit és tanácsosait s monda nekik:

– Látjátok, mily csekély számmal vannak a szegény arábok; ha mi egész táborral ellenök rontanánk, könnyen eltiporhatnók; de az reánk nézve, kik kétszer többen vagyunk, nagy szégyen lenne s így csak harczos harczos ellen kell hogy vívjon; de igyekezzetek bátran harczolni s a főnököket elejteni, s akkor a többivel könnyen végezhetünk.

De Szkárdis és Szkárdion eként feleltek neki:

– Já, málik Azamán! hányszor kisértők meg a páros viadalt velök s mindannyiszor nem legyőzeténk-é?

– Úgy van! – felelt Szaif Rád – de akkor még az aráb hősök mind fiatalok voltak; most az évek megfogyaszták erejöket, Szaifot magát is bizonyosan megviselte a hosszas útazás s a kiállott vészes kalandok; utolsó győzelme is reménytelen megérkezése okozta lelkesedésnek volt eredménye; de most az ő varázs hatása gyengülni kezd. Szaif már idős, fiai nem méltók hozzá, málik Efrah egy erőtlen öreg s többi főnökei mind megannyi kis uralkodók, kik saját érdek- és nagyravágyással birnak.

A haditanácsba gyült fejedelmek pártolák a szultán véleményét s felbátoriták a vezéreket, mondván, Szaif Züliázánt legyőzve, vagy halva fogják elhozni.

Következő nap hajnalán a hirnökök kikiálták a viadal kezdetét; az első, ki megjelent a küzdhomokon, Szaif Züliázán maga volt, ki a hábeshek sorai előtt végig lovagolva, kiáltá:

Van-é köztetek bátor harcznok, ki velem mérközni akar?

Ekkor Szaif Rád hadsergének leghirnevesebb kapitánya, Rek Alfala kiugratott s az arábok szultánja elé állva, kiáltá:

– Íme, Szaif! vedd a mit én neked szántam! – S az egy erőteljes kardcsapás volt; de Szaif felfogá azt s fölemelve félelmes fegyverét, kiáltá:

– Nem úgy kell sujtani, miként te; hanem így ne!

S ekkor már ellene holtan terült a földre.

A hábeshek soraiban szomoru meglepetéssel látták ezt; mert minden reményöket az elhunyt Rek Alfalában helyezék. Azonban egy más lépett ki, kivel Szaif hasonló módon bánt, s ez így tartott estig; vagy harminczan hullottak el Szaif rettenetes fegyverének csapásai alatt.

Következő nap Maymun lépett Szaif Züliázán helyébe s az ő modorát utánzólag kiáltá:

– Allah hatalmas! én a vad Maymun vagyok, ki halálra küldi megtámadóit. Ha van köztetek valaki, a kinek baja van s ki az életre reá únt, hadd jőjjön ide, én könnyü móddal megmentem az élet terhétől.

Ekkor egy néger, feketébb mint ő, és sokkal nagyobb termetü vágtatott ki.

– Ki vagy, hogy hivnak? – kérdé Maymun.

– Én Alkamkam vagyok – felelt ez – ki előtt még senki megállni nem tudott.

– Hallottam én még rólad beszélni, s ha még le nem győzettél, én megmutatom miként kell azt tenni.

Erre a viadal a két néger között elkezdődött; összecsapásuk olyan volt, mint két szikladarabé, melyek két ellentétes hegyről legurulva, összeütődnek, de el nem zúzatnak. Maymun nem akarván a viadalt hosszura nyujtani, ellenéhez szorult s mint Szaif szokta, kiáltá, hogy „Allah hatalmas!“ S e felkiáltás szerencse hozó volt, mert Alkamkam jelenlétét vesztve, Maymunnak egy hatalmas csapása által földre terittetett.

Egy második, harmadik harczost hasonló sors ért, s ez így folyt egész estig; s Maymun visszatért miután éppen annyi harczost ölt meg, mint Szaif az azelőtti napon.

S tíz napig így folyt ez; a győzelem mindig az arábok részén volt.

A dolgok ily állásában a vezérek mondák Szaif Rádnak:

– Já, málik Azamán! mi előre mondók, hogy ez fog történni; de te nem hivéd; most már nincs egyetlen hősünk is, ki Szaiffal s hőseivel megmérközni merne; mik most terveid?

Szaif Rád az átalános támadást rendelte el s azt remélve, hogy a nagy számra nézve talán előnyösebb lehet sötétben támadni, – éji harczot rendelt.

Az arábok nyugalomra készültek; de az éber Szaif észrevevén az ellen tábor készüléseit, csapatait hadirendbe állitá s nyugodtan várta a támadást; s bár kevesebb volt hadserge száma, de legyőzhetlen hadfőnököktől vezéreltetve, 24 óráig rendithetetlenül ellenállott Szaif Rád egyesült erejének. Az éj már másodszor is közeledett, mindkét rész ki volt fáradva s a győzelem még bizonytalan, midőn Szaif Züliázánnak egy eszme szülemlett meg agyában s maga köribe gyüjtve fiait, legbátrabb hadfőnökeit s sergének egy jelesekből kiválasztott kis csapatját, mondá nekik:

– Kövessetek engem az ellenség középpontjára szultán Szaif Rádhoz!

S előretörve, útat nyitott magának az ellenség sűrü sorain; mint ért kalász a sarló alatt, hullottak azok, kik útját akarák állani, s az elszánt kis csapattól követtetve, csakhamar a hábeshi zászló mellett s a szultán előtt volt, ki nehány percz óta régi dicsőségének védzászlója alá vonta volt meg magát.

S midőn Szaifot és kis csapatját előretörni látá, fel akart kelni; de Szádun, kit egykor halálra itélt volt, átdöfé kopjájával s ledobta trónjáról; az arábok gyorsan elmetszék fejét s Szádun kopjájába huzva, átrobogtak az ellenség sorain s kiálták:

– Hábesh és Szudán katonái! málikotok nincs többé; kiért csatáztok hát? Szünjetek harczolni s szultán Szaif Züliázán méltóbb uratok leend mint a régi.

S látva szultánjok elmetszett fejét, a hábeshi sergek mind lerakák fegyvereiket s megadták magukat Szaif Züliázánnak, ki felfüggeszté a harczot, s csak is a két vezért fogván el, küldé médinah Mászárba bébörtönözendő.

Szaif maga serge egy részével médinah Adur felé nyomult s ott Szaif Rád fiával tudatta atyja halálát s sergének önmegadását. Almukalkal összegyüjtve vezéreit, mondá nekik:

– Én megadom magamat; atyámnak nem volt igaza, mindig feléleszteni ezen eredménytelen s annyi áldozatba került harczokat; most életével lakolt érette. Szaif egy nagylelkü hős s nincsen miért félnünk tőle.

A vezérek kijelenték, hogy az ő véleményén vannak s Almukalkal egész tanácsának kiséretében Szaif elébe ment s leborulva, tiszteletteljes hódolatát jelenté neki.

Szaif boldog volt, hogy egy ily hosszas harcz, mely oly hosszasan rongálá a két népet, ily szerencsésen végződhetett; gyöngéd jósággal fogadta ellenségének fiát s vigasztalá szerencsétlenségében; nem bántá a hábeshek független belkormányzatát; meghagyta máliknak Almukalkalt; de Szaif magasztos nagylelküsége s csudált erényei s a Hábeshbe visszatért Rif annyira megnyerték a hábeshiek sziveit, hogy az egész nép önként átállott a muszulmán vallásra.

Szaif Züliázán visszatérve övéi közé, még nehány évig boldogul élt, népe boldogitására forditván mindazon tapasztalatokat, melyeket eseménydús életén át tett, mit a tanulmány s vallás kifejtett benne. S végre annyi hányattatás után a nyugalom szükséges voltát érezvén, népe kormányzatát fiának, Mászárnak adta át, maga visszavonult a közügyektől.

S Szaif Züliázán ekkor, mint egy patriarcha, mint vallási bölcs, élt, uralkodva tudománya s bölcs tanácsai által mind azon mulukokon, kiknek országokat szerzett.

De végnapjainak nyugalma és édessége nem sokáig tartott; mert alig hagyta el az uralkodást, a halál elragadá legkedvesebbjeit. Málik Efrah, Szádun és a szeretett nő, Sháma, csaknem egyszerre haltak el; nehány hónappal később egy mérges kigyó marása következtében Maymun halt el; ezt követte minden gyermekeinek halála, kivéve Mászárt, ki atyjával túlélte egész családját. De Szaif Züliázán, kit ennyi fájdalom és csapás ért, maga is csakhamar elbetegesedett s a tudomány minden segélye s fiának leggyöngédebb s figyelmesebb ápolása daczára kimult fia karjai között.

A ki a hatalom minden hiuságairól lemondott volt é földön, eltiltott minden ünnepélyességet és pompát temetésénél; de egész népe kisérte tetemeit s sok hónapokon át öntözé könyeivel a honszerző Szaif Züliázán sírját.

Sőt mondják, hogy félszázaddal halála után is mindazok, kik ösmerék vala, vallásos tisztelettel s meghatott lélekkel beszéltek róla.

Mert ő nemcsak dicsőité fényes tettei által nemzetét, hanem gyöngéden szereté is.

(Vége a második kötetnek.)

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A shahirok hatalma által elaltatottak.]

[Footnote 2: A mai Damaszkus.]

[Footnote 3: Ómár véget vetendő ezen kegyetlen szokásnak, ily tartalmu levelet irt: „A mindenható, kegyes és könyörülő Isten nevében Ómár-ben-Alkhitáb a Nilushoz! – Ha te, Nilus! saját akaratodból öntessz ki, mi, kik Istenben hiszünk és szolgái vagyunk, nem akarunk a te jótéteményedről tudni; de ellenkezőleg, ha a mindenható Isten akaratjából öntessz ki, akkor elégséges, hogy Isten ezen rendelete beléd dobassék, s te az ő hatalmánál fogva ki fogsz önteni.“

Ezt Ómár-ben-Alkhitáb elküldé vezérének, Ómár-ben-Aas-nak, rendelvén, hogy azt ünnepélyesen dobja a folyamba; ő azt megtevé s a Nilus kiöntött, s ezóta a leányáldozat eltöröltetett.]

II. Kötet tartalma.

XI. =A habesh-ek és az arábok.= Szaif tengeri útazása. Szultán Szaif Rád nagy hadmenete 1 XII. =Szultán Szaif Züliázán.= A habeshi harcz vége. Az asszonyok cselszövénye. Kamaria 23 XIII. =Maniatanufusz.= A koporsók. Az asszonyok városa 42 XIV. =Az asszonyok városa.= Airud és Akisza. Szolimán kincse 61 XV. =Út Szolimán Konutz-ához.= Szaif jegyese. A halottak városa. Az óriások 78 XVI. =Út Szolimán kincstárához.= Takemár. A szahirok városa. A gyöngyló 95 XVII. =Ataj veh Albedellah.= Szolimán csolnakja. Airud és Akisza. A két királynő 111 XVIII. =Ataj veh Albedellah.= Szuria Hamera. Airud és Akisza. Az arábok új hadjárata. Mászár, Szaif fia 126 XIX. =Szaif Züliázán gyermekei.= Dumár és Mászár. A habeshi hadmenet vége 139 XX. =Égyiptom földje.= Az arábok kivándorlása. A habeshek utolsó hadjárata. Szaif Züliázán halála 151

Az ev. ref. főtanoda betüivel Kolozsvártt.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

71 |nálad leeedek |nálad leendek

112 |nem árthaszt |nem árthatsz

131 |sem sehetünk |sem tehetünk

131 |Értettem, assonyom! |Értettem, asszonyom!]