Part 1

KELET TÜNDÉR VILÁGA,

VAGY

SZAIF ZÜLIÁZÁN SZULTÁN.

ARÁB REGE.

Ali-bey után

FORDITOTTA

ORBÁN BALÁZS.

MÁSODIK KÖTET.

KOLOZSVÁRTT, 1864.

KIADJA STEIN JÁNOS, ERD. MUZEUM EGYLETI KÖNYVÁRUS.

XI. A habesh-ek és az arábok.

Szaif tengeri útazása. Szultán Szaif Rád nagy hadmenete.

Midőn Szaif, oly hirtelen, miként leesett, talpra ugrott, – visszatekintett, ha az valójában a szultánnő keze volt-é, a mi vállait érinté; de az nem volt más, mint egy nagy és szép virág, mely egy szomszéd fáról reáesett. De a szultánnő keze is nyilsebességgel közeledett s már szinte utólérte, midőn egy hatalmas ugrással kisikult kezei közül s nehány másodpercz alatt átlépte a kaput. A szultánnő még inkább dűhbe jövén, hogy oly közelről elszalasztotta ellenségét, észrevétlenül túlhatolt a vészes határon; de alig tett három lépést, Szaif hirtelen visszafordulván, megfogá szép hajzatánál fogva s mondá:

– Világ királynéja! szépségnek eszményképe! én szeretlek téged. Akarsz-é velem jőni?

– Fájdalom – mond Maniatanufusz könyezve – én itt nem vagyok más, mint rabszolgálód!

S azután megpillantván Akiszát, mondá neki:

– Ah! hát te hozád ez embert a leányok kertjébe, hogy elragadja királynéjokat?

– Én bizonyosan nem adtam neki azt a tanácsot – mond Akisza – de légy nyugodt Szatti! mert ez nem közönséges ember, ez a világ legnagyobb hőse. Ő málik s a málikok fia, és te mint neje, inkább fogsz tiszteltetni s becsültetni, miként valál mint szultánnő.

Szaif, ekkor kérte barátnéját, hogy vezesse vissza várába, hol kevéssel azután nőűl vette Maniatanufuszt, s több hetet szentelt ott új szerelmének, midőn egy estve Akiszával társalogva, mondá neki:

– Tudod-é, hogy én most szinte félek visszatérni honomba, s hogy lelkiösméretem szemrehányásokat tesz, hogyha arra gondolok, hogy ott szerencsétlenség érhette barátaimat, családomat, kikhez indulánk akkor, midőn szerencsétlen sorsom azon kertbe vezetett s én, kit soha egy nő sem tudott Shámától eltántoritani, most egy nő, ki engem nem szeret, csak erőszaknak engedve jött hozzám – oly szenvedélyes szerelemre gerjesztett, melyet legyőzni, szivemből kitépni nem tudok! Istenem, miért van, hogy a legerősebb embernek is megvannak gyenge oldalai?

– Mivel te félsz honodba visszatérni, mielőtt tudnád, hogy ott mi történik, – én elmegyek még egyszer hirt hozni s jogos is, hogy magamat ezen kis fáradsággal büntessem, mert az az én hibám, hogy te Maniatanufuszt megismerted, mert igen jól elhagyhatám vala, hogy neked azon szép kertről beszéljek.

S más nap Akisza elment az arábok városába s nehány óra mulva megtért, mondván:

Já, Szaif! neked rögtön el kell indulnod, mert anyád még mindig a Barnokh által ráküldött csapások alatt szenvedvén, szultán Szaif Rádhoz folyamodott segélyért s ez egy hatalmas, birodalma minden részeiből összeszedett hadsereggel indult barátaid ellen, s azért neked Sháma atyja és Szádun Eszendcse segélyére kell sietned, kik hősies védelemre készülnek.

– Menjünk rögtön Akisza! én kész vagyok.

S Akisza alig vevén nehány percznyi nyugalmat, elszállt Szaiffal és új nejével az arábok országa felé.

Az idő nagyon kedvezőtlen volt s gyakran le kellett szállniok a földre, s így ez az út nyolcz napig tartott s Akisza ekkor mondá Szaifnak:

– Nem tudok veletek tovább maradni, te ismered Szolimán látnoknak tett igéretemet, hogy ugyanazon személynek egy huzamban nyolcz napnál tovább nem szolgálok; de te már közel vagy honodhoz, egy tengerpartra teszlek le, honnan a mindennap elvitorlázó számos hajók egyike tégedet elszállitand hazáig.

Akisza letevé őket egy igen szép sziget partjára s búcsut vevén tőlök és megigérvén, hogy hamar meg fogja látogatni, eltávozott.

Szaif és neje több napokig maradt a szigeten a nélkül, hogy egy hajó is érintette volna azt a partot. Szaif nyugtalanságában egy magas hegyre mászott, honnan messze el lehetett látni a tengeren, s csakhamar több hajót pillantott meg, melyek azon sziget közelében horgonyoztak, kedvező szélre várván; estvére pedig az idő kedvező fordulatot vevén, a hajók mind elindultak, – egy közülök észrevevén Szaif jeleit, csolnakát utánok küldé.

A partra szállott tengerészek elbeszélék, hogy ők egy oly szigeten vannak, hol többnyire minden hajó meg szokott állani, vízkészletét megújitandó; azonban nehány nap óta oly rosz idők voltak, hogy a hajók veszély nélkül nem közelithettek a szigethez. Ezt elbeszélvén, megtölték hordóikat, tömlőiket egy oda közel felbuzgó forrásból s Szaifot is magukkal vitték.

Mihelyt ő a hajóra lépett, bémutatták a főnöknek, s mily kellemes volt meglepetése, midőn Abuttai málikra ismert, kit több hónapokkal azelőtt elhagyott. A két jó barát örömmel látta viszont egymást; egymás karjaiba borultak s aztán Szaif kérdé Abuttaitól:

– Hogyan van, málik! hogy te egy év óta vagy tengeren, egy oly rövid út megtételére, melynek legfölebb egy hónapig kell vala tartania?

– Já, Szaif! – mond a málik – azon nap óta, hogy te minket elhagytál, útat tévesztettünk; de én látom, hogy a hatalmas Isten veled van s most minket a jó útba visszavezetend.

Szaif ekkor elbeszélé a Kigyószigeten és Khinában viselt kalandjait; s minden szerencsés befolyás daczára, útjok egy egész hónapig tartott, – 30-dik napon földet pillantottak meg, s Szaif megismeré, hogy az az ő szülővárosa közelében levő Jamáni partvidék, – elhagyták hajójokat. S mig ők az arábok városa felé haladnak, mi elmondjuk, hogy mi történt Kamaria utolsó árulása után az arábok és habesh-ek között.

Akisza elbeszélése után tudjuk már, hogy Szaif Rád vezéreinek börtönbőli kiszabaditása után Kamaria újra Barnokh üldözése alá esvén, a nagy szultán Szaif Rád segélyéhez folyamodott. Ez, ki boszut esküdött volt Szaif, Sháma, málik Efrah és Szádun ellen, inkább e boszu, mint Kamaria iránt jó indulattól ingereltetve, összegyüjté vezéri tanácsát, rendeletet adott, hogy egy oly hatalmas hadsereg öszpontosittassék, mely sikerrel működhessék a szultánné hatalmát bitorló szövetségesek ellen. Szkárdion felállván, eként szólott:

– Já, málik Azamán! én és testvérem Barnokh-Assahirral megmérközendünk; mert a tudományt, mely által ő hat, mi is ismerjük; de egy hőst kell találnunk, a ki Szádunnal – ki egyike a föld legnagyobb hőseinek – szembeállithassunk. A mi hadsergünk harczosai közül egy sem mérközhetik meg.

A tanácsnokok ekkor elésorolták Habesh és Zudán minden hirneves hőseit s főképpen hármat neveztek, a kik legyőzhetleneknek tartattak. S ezek voltak: Szábik-Ásszálásh, Dementhur-Álvahish, ki mindig két oroszlántól kisérve jelenik meg a küzdtéren, és végre Majmun, a rabló főnök, ki meghódithatlan s egész Habesh rettegte haramia; a málikok, sőt maga a nagy szultán is, gyakran küldöttek ellene erős hadcsapatokat; de azokat mindannyiszor megsemmisitvén, kénytelenek voltak engedni, hogy rablásait nyugodtan gyakorolja.

– Hát el kellene küldenünk e három hős után – mond a málik.

– A két elsőnek megszerzése könnyü – mond Szkárdion – de Majmunra nézve bajosabb az eljárás; felségednek egy biztositó levele igényeltetnék arra, melyben neki tökéletes bűnbocsánat lenne igérve s vezéri czím, ha a vállalatban szerencsés leend.

– Valójában, vezér! – mond a málik – ezen megbizásra náladnál alkalmasabb egyént alig találhatnék; azért téged bizlak meg levelem elvitelével ezen vad haramiához, s hogy tarts neki egy ékes rábeszélő szónoklatot, melyben náladnál senki sem jártasabb.

Szkárdion jószívvel mellőzte volna ezt a veszedelmes követséget; de a nagy málik kimondá s el kellett mennie.

Szkárdion el is ment több fegyveresek kiséretében s kereste Majmunt a hegyekben és a pusztákon; végre értesülvén, hogy a harambasa egy erdőben van, egyedül – Szkárdion leszállott lováról s kiséretét elhagyva, gyalog ment a kijelölt erdőbe; – egy negyed óráig haladott ilyetenképpen, midőn megpillantá az egy hegymagaslaton ülő Majmunt. Ez azonnal fölkelt s szembe jött vele, s midőn nehány lépésnyi távolra ért, dörgő hangján mondá:

– Most megállj! ki vagy? s miért jössz?

– Egy levelet hozok neked – mondá Szkárdion – a nagy szultán Szaif Rádtól!

Majmun ekkor közelebb inté a vezért s átvette a levelet.

– S mit mondasz? – kérdé Szkárdion – minő feleletet vigyek uramnak?

– Urad – mond a harambasa, miután a levelet elolvasá – igéri, hogy vezérének nevezend s leányát nekem adja nőűl, ha nekem sikerülend egy személyt, kit Szádun Eszendcsének hivnak, legyőzni; valójában a jutalom ily csekély munkáért igen nagy, mert bár sokat hallottam ez emberről beszélni, még sem tartottam érdemesnek arra, hogy vele megmérközzem. Azonban követni foglak, hogy uradnak örömet szerezzek, s azon reményben, hogy ennél valamely méltóbb küzdtárgyat is fog nekem juttatni.

A vezér, örülve, hogy küldetésében ily könnyen boldogult, elindult Majmunnal s négy napi útazás után médina Adurba megérkezve, bémutatá őt a szultánnak.

Ez látva a hatalmas termetü harambasát, örömmosolylyal kérdezé, hogy hiszi-é, miszerint Szádun Eszendcsét legyőzheti?

– Já, málik Azamán! – felel ez – ha tudnám, hogy van a világon ember, a ki velem a küzdtéren megállhasson, én azon perczben elhagynám ezt a világot.

Ez a túlbizottság tetszett a máliknak, megengedte, hogy jelenlétében leüljön, értékdús ruhákat küldött neki ajándékba, s parancsot adott a hadmenet gyors elrendezésére. Majmun, Szabik-Asszalásh és Démentur Alvahish vezető hadvezérekké neveztettek ki; nem sokára a sátrak és az élelmi készletek kiköltöztettek a városból s a sergek elindittattak az arábok városa felé. Az út első szakában egy csapat nagy termetü embert vettek észre a levegőben, kik orsószerüleg forogva magok körül, haladtak médina Adur irányába. A katonák ijedten néztek reájok, midőn a különös útazók lekiáltának hozzájok:

– Ne féljetek, mi is emberek vagyunk, mint ti s egy foglyot keresünk, kit a mi főnökünk Barnokh-Assahir elragadott tőlünk; már régóta keressük ezt az embert s nekünk azt mondák, hogy városotokban legjobban útba fognak igazitani.

A vezérek hallván e szavakat, örömmel felelék:

– Mi magunk is éppen ez ember- s Barnokh ellen megyünk; csatlakozzatok hát hozzánk s nyujtsatok segédkezet azon egy czélu hadmenetünkben.

Ezek pedig a szahirok vagy tűzimádók voltak, kiknek kezeiből Szaif Züliázán menekült Barnokh-kal leszállván megközelithetlen hegyekről, s így rögtön csatlakoztak Szaif Rád csapatjaihoz s velök együtt nyomultak az arábok városa ellen.

Most térjünk át málik Efráh-hoz, a ki értesülvén az ellene tett hadi készületekről, erélyesen készült a védelemre; már sergei fel voltak állitva a város előtt, midőn egy reggel a láthatárt elfedő nagy porfelleget pillantának meg; a szellő egy lendülete elháritá ezen vastag porfüggönyt s egy végtelen mozgó erdeje tünt fel a lándzsáknak, s a tenger fövényeként megszámlálhatatlan és a nap sugaraiban ragyogó sokasága a sisakok- és paizsoknak.

Az ellenséges sergek megközelitvén málik Efrah táborát, megállapodtak; de számuk oly nagy volt, miszerint három egész nap kellett arra, hogy egyesüljenek s tábort alkossanak; azután nem sokára a védsánczok elkészültek s a két sereg hadi rendbe állott egymással szembe. De midőn a következő reggel a habeshi sergek meg akarták kezdeni az ellenségeskedést, bámulva látták, hogy az arábok táborát s városát tenger környezi, melyen vitorlát huzott hajók járnak és sok apró halászcsolnakok nyüzsögnek.

A vezérek ezt látva, elrémültek; de azután gondolák, hogy az bizonyosan egy Barnokh által kitalált Szihir (bűvészet, mágia). Ekkor Szkárdion és Szkárdis és az úton talált Szahirok visszavonultak egy sátorba s ott sokáig működtek, hogy a Kamariát környező sötétséget és az arábok városát s táborát környező tengert eltüntessék.

Málik Efrah és Szádun Eszendcse pedig magukhoz hivaták Barnokh-ot s mondák neki:

– Az, a mit tevél, minket nagyon hátráltat s nem vezethet czélhoz; sőt meg is gyaláz, mert mi hősökhez méltólag vassal vas ellen, mellel mell ellen akarunk küzdeni; s a te képzelt erősségeddel azt hitethetnők el, hogy félünk.

– Az én szándékom csak az volt – mond Barnokh – hogy még egy darabig feltartóztassam az ellenséget, hogy így ti időt nyerjetek elkészülni s egész erőtöket kifejteni; de mivel ti ellenzitek, én nem fogok többé semmit is tenni.

Szaif Rád vezérei és a Szahirok negyven napig maradtak a sátorban, a negyvenedik nap kijöttek, óncsöveket hozva magukkal, melyeken réz tollal irt talszámék voltak; ezen óncsöveket bizonyos távolságra egymástól felszurták a tenger partján, nehány bűvszavat mondtak, s a tenger vize elörvényült s a csövekbe szivódott mindaddig, míg egy csepp sem maradott; a hajók és csolnakok a vízzel egyszerre eltüntek. Ezután egy nagy fehér papiros darabot vettek elé, eldobták azt, nehány rejtvényes (cabalisticus) szavak kiséretében, ez mindig nagyobbodva emelkedett föl, s végre mint egy óriási sátor szállott Kamaria palotájára, hol rögtön világosság lett s a szultánné szenvedéseitől menekült; de ő nyugodtan otthon maradott, várva a megkezdendő harcz kimenetelét.

Ekkor a két hadsereg szembeállván, a harcz megkezdése kihirdettetett s az éjet kölcsönös őrködéssel töltötték el.

Más nap hajnalban Szádun Eszendcse volt első, ki a jól elkészitett küzdtérre kilépett s nehány fordulatot tevén lovával s a hábeshek hadsora előtt végig lovagolván, kiáltá:

– Van-é köztetek harcznok, ki velem szembe merne állani? én Szádun Eszendcse vagyok, a ki még mindig a halál karjai közzé riasztá ellenét.

Alig hangzott el kihivó kiáltása, hogy a hábeshi hadsereg leghirhedtebb hőse kilépett, s azonnal iszonyatos viadal kezdődött; de csakhamar porfelleg rejté el a kiváncsi szemek elől a vívókat egy egész óráig, ekkor az őket környező por szétoszlott s a hábeshiek láthaták a küzdtér közepén két darabra szelt hősöknek élettelen tetemeit.

Nagy zaj támadt az ellenséges táborban s szitok zápora szóratott Szádun ellen; de ez oly nyugodtan sétált a küzdtéren mint az oroszlán, midőn az útjába került gyenge ellent félrelöki. – Egy más lovag lépett ki, s ez az elsőnél rövidebb idő alatt le volt győzve, és így egy harmadik, egy negyedik s egész estvéig, s a küzdés arányfokozatosan mind könnyebb és könnyebb lett Szádunra nézve; mert a legjobb vívók az elsők voltak; mindössze e napon huszonnégy lovagot ölt meg, kik mind a hábeshi hadsereg legkitünőbb lovagjai valának. Az elválás órája kikiáltatván, a két hadsereg visszavonult táborába.

Ezen estve a vezérek Majmunnal, Dementhur-, és Szábik-Asszalásh-al együtt összegyültek s szultán Szaif Rád mondá nekik:

– Íme, legjobb s leghiresebb harczosaink elvérzettek, s ha mi minden lovagjainkat egyik a másik után síkra állitjuk is, bizonyosak lehetünk, hogy Szádun Eszendcse mind meg fogja ölni. Ti – mond a három vezérhez fordulva – azért jöttetek velünk, hogy nyugodtan nézzétek hadsergünk legyilkoltatását?

De a három hős egyhanguan mondá:

– Ki ez a Szádun Eszendcse, hogy mi vele foglalkozzunk? állits előnkbe fegyverünkhez méltóbb bajvívót s meg fogod látni, hogy mit fogunk tenni!

De Szkárdion felelé:

– Zahl csillagzatra esküszöm, hogy most már senki sincs a hábeshi hősök közt, ki Szádunnal mérközhetnék.

Erre a vezérek visszavonultak s más nap a csatarend megalakulván s a küzdtér elkészittetvén, újból Szádun Eszendcse volt, ki az arábok részéről kiállott; több hábeshi hős kiállott egymás után, hogy Szádun villámcsapásai alatt elhaljanak, s Szádun e nap sokkal többet leölt mint az azelőtti napon, s ő még legkisebb karczolást sem kapott.

A vezérek nyugtalanul s elhalványulva néztek az új tábornokokra.

A harmadik napon málik Efrah jelent meg a küzdtéren, s a málik hasonlóan hősileg vívott s csaknem annyi ellent ölt le mint Szádun, s azonkivül nehány foglyot is ejtett. Ez így folyt több napokig; málik Efrah és Szádun váltogatva állván ki, megsemmisiték a hábeshi hadsereg legbátrabb tiszteit.

Ekkor a vezérek türelemvesztve mondák a három hősnek:

– Ti nem akartok Szádun ellen küzdeni, mert nem hiszitek magatokhoz méltó bajvívónak; de láthatjátok, hogy hadsergünk hová jutott, hogy maholnap tisztek nélkül maradunk; ha e lenne czélotok – a mit hinni nem akarunk – azt már körülbelől elértétek.

De ezek fennyelgően felelék:

– Bármennyi vészt hozott is reátok ez az ember, mi mégsem fogjuk magunkat hozzá lealacsonyitani; rendeljetek átalános harczot s meglátjátok, hogy észrevehető lesz-é tiszteiteknek hiánya! Mi kipótoljuk helyeiket, s ha a véletlen a tusa folytán ama Szádunnal összehozand, érdemlett büntetését elveszi.

A vezérek elfogadták ezt a tanácsot s más nap csatarendbe állittattak a sergek. Málik Efrah rögtön átlátva az ellenség szándokát, nem várt egy perczig is, hanem rohamot fuvatva, támadólag lépett föl. A két hadsereg összecsapott s iszonyu tusa, iszonyatos öldöklés kezdődött; nem lehetett többé hábeshit és arábot megkülönböztetni, s a vér patakként folyt, a fejek százait sodorva magokkal, – sok gazdag és szegény egyenlő volt e napon a halálban; – s hogy e nap minden iszonyait jellemezzük, följegyezzük a történeti hagyomány szavait, hogy „még a bölcsőben levő kis gyerekeknek is megfehéredett a haja az ijedség miatt.“

De az elválási óra bekövetkezvén, a két hadsereg nagy bajjal elvált egymástól s mindenik visszavonult tanyájára.

Reggel hasonló harcz folyt, s ilyen a harmadik nap is. Szádun Eszendcse négereinek merész bátorsággal párosult hősiessége sokat tett arra, hogy málik Efrah sokkal kisebb serge előnynyel állhatott meg a nagy szultán roppant hadserge előtt. De a harmadik napon gyengült a kis sereg hősiessége; érezték, hogy többé az ellenség túlnyomó erejének ellent nem állhatnak; már sátraik felé visszanyomultak, midőn a hatalmas Isten egy könyörülő tekintetet vetve reájok, segélyt küldött számukra.

Míg amazok a hábeshiek előtt gyengülve ingadoztak, az alatt két lovag vágtatott feléjök, s az Szaif Züliázán s a tengerészeit vezető Abuttai málik volt.

Szaif Züliázán közeledvén a két hadsereghez, rögtön átlátá a helyzetet s hatalmas hangján kiáltá:

– Allah nagy és hatalmas! átkozottak, én Szaif Züliázán vagyok!

Abuttai ismétlé, hozzátevén, hogy

– Én málik Abuttai vagyok!

S az arábok élére állottak.

Szkárdis és Szkárdion Szaif megérkeztét látván, elhalványultak; a mellettök elhaladó. Majmun őket remegni látván, kérdé, hogy mi félelmök okozója; – de mielőtt felelhettek volna, Szaif Züliázán, Abuttai s társaitól követve, előttök volt s betört a hábeshiek sűrü rendeibe, s a fejek hullottak előtte, mint a búzafejek a sarló alatt; csakhamar a hábeshi sergek ijedten nyomultak vissza, útat nyitva a félelmes hősnek.

A vezérek ekkor megmutatván Majmunnak Szaifot, mondának:

– Íme, az arábok nagy hőse, a ki okozója mindezen bajoknak, s ki előtt egész Hábesh remeg!

– Hogyan – mond Majmun – ez a ti ellenségtek legerősbike? ez az, a ki nagy szultánunk szivét annyira sebzé, hogy az még maig sem gyógyulhatott bé? Jól van, ezzel már megvívok örömest s idővesztés nélkül megyek megmenteni titeket ezen személytől.

De a nap lehanyatlott a láthatárról s más napra kellett hagyni e harczias tervet. Szaif pedig kedves Shámája, málik Efrah és Szádun ölelésére sietett, kik őszintén örültek megérkezésén s azon szükséges segélynek, melyet hősiessége csalhatatlanúl igért.

Szaif Rád táborában pedig vezéri gyülés tartatott, melyben a két testvérvezér nagyon nyugtalan volt Szaif reménytelen megérkezte miatt; de a vad Majmun biztatólag mondá nekik:

– Az az ember nyugtalanit titeket? Ha azon ember az, kit én láttam, úgy esküszöm, hogy holnap reggel egy kézzel fogom lezúzni mint egy szalmaszálat. Legyetek hát nyugodtak; meg fogjátok látni, holnap minő fordulatot veendnek a dolgok!

De ekkor a más két hős kérdé, hogy minő joggal akar Majmun első kiállani Szaif ellen, s a felett, hogy ki legyen az első, el kezdettek vitázni.

– Valójában – mond Szkárdis – éppen most van ideje ilyen perpatvarnak. Adja Hábesh védcsillaga, hogy ne kellessék holnap mind a hármatoknak vívni!

– Igazán – mond a, három hős – a te félelmeid, vezér! egy cseppet sem hizelgők reánk nézve s főképpen egy viadal estvéjén a vészmadarakat nem igen szokták szeretni.

– Engedjetek meg – felelt a vezér – én nem kételkedem hősiességtekben; de ti Szaif Züliázánt kinézéséről és termetéről itélitek; – én pedig ismerem azon nap óta, midőn mint csecsemőt a pusztáról hozták s tudom, hogy még soha senki előtt egy lépést sem hátrált s azon első nap előre láttam mindazt, mi lassanként valósult; mert ő eddig valójában kard volt Hábesh feje felett. Ne higyjétek azért, hogy valamely közepes tehetséggel lesz bajotok, mert soha a világon nagyobb dicsőségü hős nem leend mint az, ki Szaif Züliázánt legyőzi.

A ravasz Szkárdis igen jól tudta, hogy kiknek beszél, mert alig végezte szavait s a perpatvar újból megkezdődött, s mindenik első akart Szaif Züliázánnal megvívni. De a vezér ekkor mondá:

– Három egyenlő hősiességü ember között választás nem lehet, ott a véletlennek kell határozni; azért nektek sorsot kellene huzni, hogy melyik küzdjön holnap Szaif ellen.

A három tábornok ezt a javaslatot elfogadta s a sors Szábik-Asszalásh-t jelölte ki.

Következő nap, midőn a nap fénylő sugárözönét a földön szétönté, a két hadsereg csapatjai fel voltak állitva a csatatéren s Szaif Züliázán a regg tüzétől fénylő fegyverzetével úgy jelent meg, mint a teremtés első reggelén felötlő új nap. Méltóságos komolysággal vonul el a hábeshi sorok előtt, s azután a vezérek- és tábornokokkal szembe megállván, kiáltá:

– Annak, a ki már ismer, ez az ismertetés elégséges; de annak, a ki nem ismer, tudtára adom, hogy én Szaif Züliázán, a harcztérek királya, emberek és nemtők legyőzője vagyok.

Ekkor a sorstól kijelölt Szábik-Asszalásh rögtön kilépett s szót sem ejtve egy erőteljes támadással lépett föl; Szaif, vágásaiból nehányat felfogott s minden erőfeszités nélkül visszánozta, mintha csak védeni, de nem támadni akarna. De nem sokára ellenfele balkézre vette fegyverét, s azután kevés perczre ki volt merülve; ekkor Szaif, Asszalásh mellé ugratott, övénél megragadván, szemébe kiáltá:

– Az Isten hatalmas s védelmezi a benne hivőket és a bálványimádókat üldözi!

Ezt mondva, kiemelte a nyeregből, mintha egy madár lett volna, s átadta foglyul katonáinak.

Éppen dél volt s daczára a vívott harcznak, Szaif Züliázán a küzdtéren maradt, várni látszatván egy második bajnokra; de a meglepetés uralgott e perczben az ellenség tisztjein s Szaif látva, hogy senki sem lép ki, visszatért sátrába.

Következő napra a két hős újból sorsot huzott s az Dementhur-Alvahish-t találta, a ki két oroszlánával jelent meg a küzdtéren; – ez a két állat úgy volt betanitva, hogy urokat gyengülés esetében segiték; s midőn Dementhur, Szaiffal szemben, állást foglalt, az oroszlánok egyike jobbról, másika balról foglalt helyet. Dementhur megkezdé a harczot, s mivel ő tegnapi elődénél erőben gyöngébb volt, több ügyességgel pótolta e hiányt, s a vívás egész estig tartott; de ekkor gyengülni kezdvén s látván, hogy Szaif éppen semmit sem vesztett erejéből, visszahuzódott, mintha egy percznyi nyugalmat akart volna venni, s a jobb oldalon levő oroszlánra nézett; ez rögtön ugrásra vonta össze magát; de Szaif leugrott lováról s kardjával fogta fel az ugrást és az oroszlán fejét két darabra szelte; a bal oldali oroszlán ezt látva, szinte Szaifnak ugrott, de ezt is hasonló sors érte. Dementhur bajtársait halva látván, felkiálta:

– Hogy vágják le kezedet, Szaif! s hogy ellenségeid úgy tegyenek veled, mint te oroszlánaimmal!

S ezt mondva, dűhvel rohant Szaif Züliázánra; de ezt megrenditni nem tudá, s bár Dementhurnak ereje lankadott, de nála az ügyesség és tudomány pótolta az izomhiányt, s így a viadal még egy óráig tartott; – ekkor Szaif bevégzendőnek itélte a harczot s ellenéhez ugratott, kiáltva:

– Allah hatalmas!

S leragadván ellenét lováról, mint foglyot az aráb táborba vitte.

Szaif barátjai örvendeztek e kettős győzelem felett, míg a hábeshi hadseregben bámulat és félelem uralkodott, s a két-testvérvezér Majmunhoz menve, mondák neki:

– Most egyedüli reményünk benned öszpontosul; nagyok az érdekék, melyeket kezeid közé helyezünk; mert ha te is legyőzetnél a többiekként, akkor nem maradna egyéb hátra, mint egy rögtönzött s szégyenteljes visszavonulás.

Ekkor Majmun fennyelgően eképp felele: