Part 8

Airud a herczegnőt és Szaifot egy gyönyörü termékeny, árny-, patak- és virágdús völgybe szállitá át, a hol megállapodtak, s miután Istenhez hálaimát emeltek, egymásnak karjai közé estek, s annyi kiállott szenvedés után, a viszontlátás boldog érzetének s gyöngéd szerelmöknek adták át magukat; de mivel az ily örömek, az ily boldogság leirhatlan, hagyjuk együtt a két szeretőt s mondjuk el, mi történt Kamariával gyilkossága elkövetése után.

Miután a már előttünk ismeretes módon fiát elárulta, ez az iszonyatos nő lóra ült s egyenesen médina Adurba ment. Megérkezvén, rögtön kihallgatást kért a szultántól, a mi neki megadatott. Akkor földre borulván, szultán Szaif Rád lábait megcsókolta. A szultán pedig monda neki:

– Já Kamaria! te bocsánatot esdekelni jösz. Ugy látszik Szaif Züliázán nagyon rád ijesztett, hogy a félelem hozzám kergete.

– Az Isten szent nevére esküszöm, oh málik! – mondá Kamaria – sem a félelem nem űzött hozzád, sem nem mint menekült jöttem ide, hanem jöttem, hogy azon szerencsés hirt tudassam veled, hogy legnagyobb ellenségedtől megmentettelek.

– Hogyan!… Szaif Züliázán…?

– Szaif Züliázán nem él többé – felelt Kamaria – én elhitettem vele, hogy anyja vagyok s ezáltal a harczot lehetlenné tettem; azután kelepczébe csaltam és megöltem; de hű fegyvertársa a vad néger Szádun Eszendcse várja városunkba urát s én jóságodtól egy levelet kérek, hogy a Szaifot kisért tiszt segédkezet nyujtson nekem, hogy valamely fortély segitségével elfoghassam azt a szelidithetetlen félelmes négert.

Szultán Szaíf Rád, ki örömmel értesült Szaif Züliázán haláláról, Kamaria tervét helyeselte. Rendeletet adott a kért levél megirására, ajánlván fötisztjének, hogy mindenben engedelmeskedjék a szultánné akaratjának.

Kamaria átvette a levelet, leborult újból a málik előtt, felpattant lovára s egy perczet nem vesztve, visszasietett az arábok városába.

Ott, mielőtt szeralyába ment volna, meglátogatá Szaif Rád főtisztjét s átadta neki felhatalmazó levelét.

A tiszt Szaif Züliázán haláláról értesülvén, nem tudta a haragnak és iszonynak egy mozzanatát eltitkolni. Rágondolt, hogy ez az előtte álló nő meggyilkolta saját fiát, egyikét a föld legnagyobb hőseinek, s hogy undok vétkével még dicsekedni mer, de megvetése- és visszatetszésének e felindulását csakhamar elpalástolá, mert urának rendelete ezen nő alá helyezé őt.

S a sereg vezére kérdé Kamariát, hogy mivel lehet szolgálatjára.

– Azt akarom – mondá Kamaria – hogy te Szádunt hivasd magadhoz azon ürügy alatt, hogy urának nyugtalanitó távolléte felett akarsz vele értekezni. Ő minden gyanu nélkül el fog jőni. Én rabszolgáimmal elrejtőzöm, s midőn ő semmit sem sejtve nyugodtan fog ülni, megrohanjuk.

– Értem – felelé a tiszt – s engedelmeskedni fogok.

Ekkor Kamaria elrejté katonáit és rabszolgáit. A tiszt meghivá Szádunt a fennebb emlitett ürügy alatt. Szádun minden gyanu- és fegyver nélkül jelent meg s leülvén a habeshi tiszt mellé, beszélgetni kezdettek, midőn Kamaria katonáitól környezetten belépett a terembe s Szádunt körülvétette, a ki elbámultan állott fel s kérdé:

– Mi ez? mi történik itt? mit akarnak velem?

De midőn Szaif halálát megértette, iszonyatos átkokat szórt Kamaria ellen.

– Nyomorult! – kiálta ő – hát meggyilkoltad azon ifjut, a kihez hasonló erő- és szépségben nem találtatott e földön; hogyan tudta kőszived ezen undok vétekre adni magát; hát se Isten- se embertől nem félsz? ha szabad lennék, istentelen anya! elevenen ennélek meg s meginnám véredet.

Kamaria cselének sikerültén örvendvén, nem sokat gondolt Szádun átkaival; csak katonáinak rendelé, hogy erősen kötözzék meg, s Szádun ellentállás nélkül engedte tenni, mert ez a vad s rémületes ember arra gondolva, hogy Szaifot, kit ő szeretett és tisztelt, elveszté, gyerekként kezdett könyezni.

Akkor a szultána mondá a habeshi tisztnek:

– S most ezt az embert élve vitesd a mi urunk-, málik Szaif Rádhoz.

Ez esemény híre alig terjedt el a városban, Szádun négerei összegyültek sietve s azon reményben, hogy főnöküket megszabadithatják, kivonultak a városból a Habeshbe vezető útra. De Kamaria sergeivel utánok indult s utólérvén, kiálta nekik:

– Hová mentek? mit akartok tenni? elébb védjétek önmagatokat; mert ti nem fogtok sokáig élni.

S a harcz elkezdődött a négerekkel; de ez utóbbiak magas hegyek között, szűk szorosban kedvező állást foglaltak, s valahányszor Kamaria sergei meg akarták rohanni, nagy szikladarabokat hengeritettek le, melyek százanként tiporták el a támadókat; így több napot és éjet töltének el, éjjel valami eledelt szerezve a hegyekben s nappal hősileg védve magukat a szultánné rabszolgái ellen.

Szádun Eszendcse pedig lánczokkal terhelve médina Adurba vitetett a parancsoló tiszt által s málik Szaif Rád elébe vitetvén, a tiszt mondá:

– Já, málik Azamán! ez Szádun, a kit én mint foglyot hozok hozzád.

– Já, Szádun! végre vasra és az én hatalmamba kerültél? – monda ekkor a málik.

– Aila ya malun (szerencsétlenség reád átkozott)! – felelt Szádun Eszendcse.

A szultán ezen feleleten dűhbe jöve, monda testőreinek:

– Ez ember szemtelensége határt nem ismer; én ezt nem türhetem. Vétessék feje azonnal!

A hóhér eléhivatott s átvevén Szádunt, a vérbőrre[9] helyezé s csak a jelre várt, midőn egy tisztes öreg közeledett. Ez Rif vezér volt, kiről történetünk kezdetén szóltunk s szultán Züliázánt értesité a Kamaria által végrehajtandó árulásról. Az öreg vezér látva a Szádun feje fölött felemelt pallost, szultán Szaif Rádhoz sietett s monda neki:

– Tudd meg hatalmas málik, hogy Szádun halála reád nézve se jó, se hasznos nem lehet. Ha ez az ember illetlenkedett irányodban, oka az, mert ő egy elösmert vad ember; de te ura a földnek, te olyan vagy mint a kristályfolyam, melyet nehány zavaros csepp nem homályosithat meg. Vedd tekintetbe, hogy ha ez a vadonban növekedett néger nem tudja is, hogyan beszélnek a málikokkal, legalább tudja, hogy miként verekednek a harczban. Ő egyike korunk leghirhedtebb hőseinek, a ki ezer emberrel képes szembeszállni, s nem rég ideje a vívásban páratlan volt. Az ily öntetü embereknek nem szabad hóhérpallos alatt vérzeni el, engedelmességre kell szoritani s mi bizonyosan fogunk módot találni, hogy hódolatra kényszeritsük a szilaj Szádun Eszendcsét, és akkor a te szolgálatodban egy minden málikok által remegett hős leend, a ki ha lehetséges, birodalmad hatalmát és dicsőségét még növelni fogja. Különben nagy málik! tiéd a gondolat és a rendelet.

A tisztes Rif ezen beszéde lecsendesité kevéssé a szultán haragját, átlátta, hogy bizony vezére okosan beszél s rendeletet adott, hogy vigyék Szádunt a városi börtönbe s minden módon igyekezzenek rábirni, hogy adja meg magát.

Ezalatt Szkárdis, málik Efrah vezére, médina Adurba érkezett testvére Szkárdion látogatására, s kihallgatást kérvén szultán Szaif Rádtól, miután a szokásos leboruláson átesett, mondá:

– Já, málik Azamán! te elfeledéd ama szép fiatal leányt, a kit nőűl akartál venni, Sháma herczegnőnket.

– Az igaz; az események rohanva következtek egymásra, – egészen kiverték ez eszmét fejemből.

– De atyja számit azon megtiszteltetésre, hogy neked nőűl adhassa egyetlen leányát, a ki legszebb gyöngye a föld minden leányainak, s a ki csak egyedül téged illethet, hatalmas málik!

– Jól van! hogy feledékenységem némileg helyrehozzam, irni fogok málik Efráhnak, hogy ő maga hozza el kedves leányát.

S rögtön rendeletet adott nehány tisztnek, hogy Sháma atyját, nejét s rokonait hivják meg médina Adurba a máliknak Sháma herczegnővel tartandó menyegzőjére.

A követek elindultak s nehány nap mulva megérkezvén, átadták a szultán meghivó levelét, elbeszélték Szaif halálát és Szádun bébörtönöztetését. Málik Efrah nem tudta könyeit visszatartóztatni, midőn fogadott fiának, a saját gyermekeként szeretett Szaifnak gyászos haláláról értesült. E hír egy tőrszurás volt szivének s mégis azt neje- s leányával közölnie kellett. A herczegnő kétségbeesése határtalan volt, annál inkább, mivel lehetetlen volt a szultán zsarnoki meghivása elől menekülnie. Könyzápor közt tették készületeiket az útra, s nem sokára elindultak médina Adur felé; útjokat Szaif halálának tudata tüskössé és göröncsössé tette.

Közeledtekor szultán Szaif Rád vezéreit küldé elejökbe.

Málik Efrah kiséretével s a fogadásukra kiment országnagyokkal a szultán szerályába ment, hol a legnagyobb kitüntetéssel fogadták. A fogadási ünnepély hét napig tartott, s a málikok málikja a herczegnőt képzeletén felül szépnek találta.

Ekkor elkezdődtek a menyegzői készületek, s nehány nap mulva Sháma herczegnőt a menyegzői sátorban bemutatták a szultánnak. Ott találta meg elszomorodott jegyesét Szaif Züliázánt s onnan ragadta el mindnyájok szemeláttára, mint fennebb látók.

Midőn Airud tűz- és kőesővel elszéleszté a habeshi csapatokat s Szaif Züliázánt és a herczegnőt a hegyekre ragadta, a vezérek, a két testvér vezér Szkárdis és Szkárdion szultán Szaif Rádnál összegyültek tanácsülésre.

– Mit tegyünk ezen emberrel? – kiálta fel a szultán – nem volt-é elég félelmes önmagában is? s most midőn talizmánok- és nemtők segitségével rendelkezik, ki tudna neki ellentállani?

– Já, málik Azamán! – felelé Szkárdis – én gyermekkorától fogva ismerem Szaif Züliázánt, ismerem nagylelküségét s hiszem, hogy nem fog oly hatalmakat igénybe venni, melyek ellen mi képtelenek vagyunk küzdeni. Ha te, nagy szultán! megengeded, hogy fölkeressem s vele beszéljek, igérem, hogy rá fogom birni, hogy természet feletti oltalmakról lemondva s csak saját erejére támaszkodva, szálljon velünk szembe, akkor meglátjuk, mit határozott a végzet.

A vezértanács és a szultán helyeselték ez inditványt s Szkárdis hosszas utánjárásának sikerülvén Szaif hollétét fölfedezni, hozzája ment s mondá neki:

– Aena szabahuh ya foresze Azamán! (Napod szerencsés legyen oh világ nagy hőse).

– Mit akarsz? – kérdi Szaif.

– Hozzád jövök emberek- és nemtők leggyőzője! – mond Szkárdis – mert tudom, hogy becsületesség s nemesség tekintetében feljül állasz századunk minden hősein. Én a nagy szultán Szaif Rád üdvözletét hozom, hogy te mint józan gondolkozásu ember érteni fogod, hogy ő Sháma herczegnőt szülői beléegyezésével vette nőűl, s te nejét felsőbb hatalom segélyével ragadtad el; oly hatalmak segélyével, melyek ellen ő küzdeni képtelen; azért reméli, hogy a te egyeneslelküséged, a te hősies büszkeséged nem fogadhat el egy nem saját érdemednek felróható győzelmet, hogy te mint ember fogsz a küzdtéren megjelenni s ha győztes leszesz, akkor a herczegnő tiéd lesz; de ha a hadi szerencse nekünk kedvezne, akkor ő a mi málikunk törvényes neje marad. Ily módon oldatva meg a kérdés, ha győzelem követi léptedet s legalább azt zavartalanul élvezheted, senki nem fogja mondani, hogy láthatatlan lények háta mögé rejtezetten győztél le minket.

Szaif végig hallgatá a vezér beszédét s azután nagyot nevetve mondá:

– Ezt a ravasz cselt értem, vezér! de legalább az az érdemed van, hogy átértéd szándékomat; mert ezen kérdésnél sehogy se akarom a természet feletti erőket igénybe venni; azért vidd üdvezletem mellett a szultánnak izenetemet, hogy én meg fogok jelenni a küzdtéren egyedül Istenem segitségére s önerőmre támaszkodva.

Szkárdis elégülten tért vissza, tudtúl adandó küldetésének szerencsés eredményét. A szultán még az nap összevonta seregeit, s más nap csatarendbe állottak a térségen.

Ekkor Szaif eléhivá Airudot, egy jó lovat s egész fegyverzetet kért tőle, s azután így szólott védnemtőjéhez:

– Most, Airud! megtiltom neked, hogy bármiben is segitségemre légy, még akkor is, ha darabokra vágatni látnál.

Azután lovára vetvén magát, sebesen vágtatott le a hegyen, s megérkezve az ellenséges hadsereg s szultán Szaif Rád elébe – ki mint hadbiró jelent meg – többször végig lovagolt a habeshi sergek előtt, harczménét oly könnyüség- és annyi erővel forgatván, hogy a málik legbátrabb harcznokai félelemmel teltek el ennek látására. Végre Szaif kevéssé távozva a harczsortól, eként kiálta:

– Én Szaif Züliázán vagyok! Van-é köztetek bátor hős, a ki velem mérközni akarna?

Egy jól fegyverzett lovag rögtön kilépett a sorból s elfogadta a felhivást. A két vívó tisztelgett egymásnak s azután egymástól távozva, összecsaptak mint két hegy. A habeshi döfött elébb kopjájával, a melyet Szaif felfogott s azután szablyát ragadva, egy vágással kettéhasitá ellene sisakját és fejét. Egy második lépett helyébe, s ezt is hasonló sors érte. Így egy harmadik, negyedik, s ez így tartott estig. Ekkor a győzelmes Szaif visszatért a hegyek közé, a hol az elébe jövő Shámának egy csókja gazdagon kárpótolá a nap fáradalmaiért.

A szultán ezt látva haragra gyult s hadai főnökeinek mondá:

– Hogyan! nem szégyenlitek magatokat? Hát nincs köztetek egy ember, a ki ezt az idegen kutyát meg tudná ölni?

– Já, málik Azamán! – felelé a főnökök egyike – a harcz koczkajáték; egyszer övé, máskor miénk a szerencse. Meglásd, holnap mit tudunk, s ha férfiak vagyunk-é vagy nem?

Következő nap, midőn az ég ívezete kipirosodott a nap első sugárai csókjaitól, Szaif lerobogott a hegyekről s újból felszólitá viadalra a harczosokat. Habesh leghirhedtebb hősei egymásután mind kiléptek a küzdtérre, s Szaif egyiket a másik után mind leölte. És ez így tartott tíz napig, úgy hogy Szaif Rád fékezhetlen dühében vezéri tanácsot hivott össze s abban rendelé, hogy az összeirási lajstromba harczosait mind nőknek irják bé, mert a férfi nevezetet nem érdemlik meg.

Akkor Rif, az öreg vezér, fölkelt s leborulván a szultán előtt, mondá:

– Já, málik Azamán! még nincs veszve minden, mert elfeledők rabunkat Szádunt, a ki Szaif Züliázán után legnagyobb hőse a földnek, s ha az ég védelmét nem vonja meg tőlünk, ő megment minket az arábtól.

– De – mond a szultán – ez a néger fog-é vívni Szaif Züliázán ellen, a kit ő barátjának s urának nevez?

– Já, málik Azamán! az oly öntetü embereknek, minő Szádun, nincsenek se urai, se barátjai, s nagy jutalom igéretnek, azt hiszem, nem fog ellentállani; meg kellene igérni neki, hogy ha sikerrel vív, te őt vezérednek fogod kinevezni s leányodat nőűl adod neki.

– Megteszem, mert szomoru szükség kényszerit; de hiszed-é, hogy Szaif ellen sikerrel vívhat?

– Hallottam, nagy málik! hogy ők már egyszer megmérköztek – felelé Rif – s hogy egyik se tudott a másik felett előnyt vívni ki; de Szádun szeszély- vagy rokonszenvből megszakitá a viadalt, a fiatal arábnak barátságát s pártfogását kérve. Azért, ha megengeded, én a négerhez megyek, közölni vele a föltételeket; estve tudatni fogom veled feleletét.

– Jól van, menj s mondd meg, hogy ha Szaifot legyőzi, birodalmam vezérévé s leányom férjévé teszem.

Rif rögtön Szádun börtönébe ment, a ki még mind ura halálát siratá. Rif leült mellé s Szaifról beszélt neki. Szádun egy fájdalmas sohaj után felkiálta:

– Oh Szaif, oh én fiatal oroszlánom! minő csapás, hogy téged elvesztélek.

– De Szaif Züliázán él – mond a vezér – s elbeszélé neki csudálatos meggyógyulását, s hogy most miként sujtolja Habesh-t.

Szádun e beszédet hallva, búkönyeit örömkönyekkel cserélé föl s felkiálta:

– Istenem! ha én uram mellett lehetnék, lábait és kezét csókolnám meg.

– Hisz’ én azért jöttem hozzád – mond az öreg vezér, hogy uradhoz juttassalak; de Isten szerelmeért, mikor a málik elébe visznek, tedd magad s hitesd el vele, hogy Szaif ellen vívni fogsz, ha győzelem esetében téged vezérének nevez s leányát neked adja; akkor a fiatal aráb ellen küldenek, ló lesz alattad, fegyver a kezedben, azaz szabad fogsz lenni.

– Értem! – mond Szádun – s köszönöm, vezér! Te barátságomat birod, mely épp oly hatalmas és tartós mint gyűlöletem. Igyekezni fogok, hogy szerepemet jól játszam a szultánnál.

Rif rendeletet adott, hogy Szádunt bocsássák szabadon s ez megtörténvén, idővesztés nélkül a málikhoz vezeté.

Szádun most leborult a szultán előtt, s midőn ez mondá:

– Já, Szádun!

Szádun azt felelte:

– Labik ya málik Azamán? (mit parancsol a világ ura).

– Vállalkozol-é, hogy Szaif Züliázán ellen vívj?

– Igérem, hogy verekedni fogok s hogy Szaif Züliázánt élve felségedhez hozom.

– Ha megteszed – mond a szultán – leányomat adom neked nőűl s vezéremmé nevezlek ki.

És rendeletet adott, hogy a legjobb lovat és legfinomabb fegyverzetet válasszák ki Szádunnak, s így kiállitva várta a reggelt.

Szaif ekkor is megjelent a nap első sugaraival a küzdtéren, s miután Habesh hőseit viadalra felhivta, Szádun Eszendcse kiugratott, magában mondva:

– Valójában, egyszer már harczoltam Szaiffal, és akkor én engedtem a viadalban s megbékültünk a nélkül, hogy tudnók melyikünk erősebb. Jó lesz meggyőződni ez alkalommal, hogy hát csakugyan erősebb-é az én uram nálamnál?

Szádun leeresztett sisakrostélylyal és némán rohant Szaifra, a ki mint érczfal a gránit szikladarabot, fogadta őt. Csakhamar a viadal iszonyatossá fejlődőtt, a föld rengett alattok s a felvert porfelleg a felhőkig nyult fel. Így folyt ez mindaddig, míg a nap sugarai függőlegesen estek reájok; fullasztó meleg, miként tűzokádóhegy körületét, vette őket körül, s a már lankadozó Szádun fegyverét egyik kézből a másikba cserélte, míg ellenkezőleg Szaif ereje minden perczczel éledni s növekedni tetszett.

Midőn Szádun Eszendcse ezen felsőbbséget felismerte, leugorván lováról, térdre hullott Szaif előtt és monda:

– Uram! engedj meg, hogy még egyszer ki akartam próbálni vitézségedet, – és sisakrostélyát fölemelve mondá: Én vagyok Szádun!

Ekkor Szaif Züliázán is leszállott lováról s szeretettel ölelték át egymást.

A habeshiek ezt látva, körülvették a két lovagot, hogy visszavonulásukat elvágják. Mit ezek észrevevén, hirtelen lovaikra pattantak s Szaif monda Szádunnak:

– Te maradj jobbról, én balról maradok s eként vágjunk át ezen hadsergen.

És kardot rántva előre rohantak.

Szaif Rád örömre derülten várta perczről perczre, hogy a két hőst mint összelánczolt foglyot hozzák elébe; mert lehetetlennek vélte, hogy azok annyi ezer ember közül kimenekülhessenek; de Szaif és Szádun úgy rohantak át a harczosok sűrü sorain, mint egy sebes folyam átfut a tónak nyugodt hullámain. Letiporták mindazokat, a kik útjokat akarták állani, s már többször kivághatták volna magukat s a hegyekre menekülhettek volna, de a harcz tüze elragadta őket, kedvtelve szeldeltek barázdákat a hullámzó aczéltengeren át.

Eként küzdöttek naplementéig; de ekkor lankadás nehézkedett karjaikra, fegyvereik sulyosabbaknak tetszettek s kevesebb harczos hullott csapásaik alatt. A habesh-iek észrevevén, hogy a két hős lankadni kezd, vérszemre kaptak, összeszedték soraikat s úgy összeszoritották, hogy csak csuda mentheté meg őket.

Egyszerre oly orditás hangzott a légben, hogy a harczosok rémülten állottak meg. Azonnal kőzápor s tűzlándzsák hullottak a habeshiek fejére, a kik azt hivék, hogy az ég szakad reájok, szétfutottak félénk juhnyájként.

Airud ekként leszállott s Szaifot és Szádunt felvevén, a reájok váró Sháma herczegnőhez repité fel a hegyre.

Szaif a megmenekülés után mondá Airudnak:

– Miért jöttél segitségünkre, midőn megkértelek volt, hogy azt ne tedd?

– Já, Szidi! – felelé a nemtő – mindaddig, mig az önvédelemre szoritkoztál, rendeletedet követtem; de legyőzvén a sikra kiállott minden harcznokot, miért nem törtél át Szádunnal a téged körülvett harczosokon? Te akkor győzelmes valál s jegyesed elvitázhatlanul téged illete. Kötelességed azt parancsolá, hogy térj vissza hozzá; de te hiábavaló harcz tüzétől elragadtatva, bizonyos halálnak tevéd ki magadat, közbe kellett hát lépnem s téged akaratod ellen is megmentenem.

– A nemtőnek tökéletesen igaza van – monda Szádun – én nem látom azon élethalálra való küzdés szükségességét egy egész hadsereg ellenében s más részről az idő is roszul volt választva, mivel a herczegnő várt reád s te az övé vagy és ő a tiéd!

A két hős az éjt együtt töltötte s reggel fáradságukat kinyugodván egy kissé, Szaif monda Airudnak:

– Most kedves nemtőm! mind hármunkat vezess szülővárosomba, hogy megmentsem honomat Kamariától, s hogy tudjam, mit tett ő Szádun négereivel.

Emlékezni fogunk, hogy midőn Kamaria Szádunt mint foglyot szultán Szaif Rádhoz küldé, az őt megmenteni akaró négerekkel elkeseredett harczot kezdett. Ezek a hegyek közt besánczoltan még mind ez ideig hősileg védték magukat. Kamaria békétlenül nézte e hosszura nyuló küzdelmet s egy személyesen vezényelt átalános rohamot rendelt. A határozó nap elérkezvén, ő a szoros torkolatánál foglalt állást, míg egy erős csapatot álútakon a négerek háta mögé küldött; az így körülkeritett hősök elveszte elkerülhetetlen vala, midőn egyszerre kő- és tűzeső záporzott le Kamaria rabszolgáira, a kik ijedten menekültek a városba, míg Szaif, Szádun és a herczegnő leereszkedtek az őket elragadó örömmel fogadó négerek közé.

Midőn Kamaria Szaif megérkeztéről értesült, elébb lehetetlennek hitte azt, de saját szemeivel látván őt, a nélkül hogy láttassék, rögtön ármány- és ravaszsághoz folyamodott.

Nehány óra mulva, a mint Szaif a városba lenne bévonulandó, látta Kamariát fájdalmas arczczal, mezitláb, szétszórt hajjal, egyik kezében kardot, a másikban a halottak khieffinjét vive, feléje jőni s könyező szemekkel és elfojtott zokogással Szaif lábaihoz borulva, mondá:

– Fiam, keblemnek egyedüli gyümölcse! én a legvétkesebb, a legméltatlanabb nő vagyok, elismerem s utálom vétkemet s érdemlett büntetését elfogadom. Vedd e kardot s sujtsd anyádat, a ki eljöve, hogy jogos boszut állhass rajta.

Ezt mondva, átölelte Szaif lábait s annyira könnyezett és oly szívszaggató sohajokat hallatott, hogy a leggyanusitóbb jellemü ember se hitte volna, hogy az tettetés, annál kevésbé az egyenes és nyilt lelkü Szaif, a ki szánalomtól áthatva nyujtá kezeit anyjának, s mondá:

– Kelj fel anyám! A hatalmas Isten is engedjen meg neked, miként én megbocsátok!

De Kamaria mindig Szaif lábainál maradva mondá:

– Nem, nem! én megérdemlem a halált; őrült voltam bár akkor, de azért én vétkes vagyok, mert el tudám feledni, hogy anyád vagyok, s mert önmagamat is elfeledtem volt.

Ezen fájdalmas jelenet oly sokáig tartott, hogy végre Szaif maga is csaknem leborult anyjához, mintha ő lett volna a vétkes s ő kérte, hogy száritsa fel könyeit és menjen vele a városba.

Ekkor Kamaria mintegy erőltetve s engedve fia kérésének, beléegyezett, hogy ne haljon meg s lovára felülve követé fiát és társait.

Szaif szerencsés megérkeztének hire már elterjedt volt a városban. A vezérek és az ország nagyjai a kapunál várták. Örömkönyeket sirva s Istennek hálákat adva borultak le málikjuk előtt. A nép s a katonaság az utczákra tódult s víg zenével és zászlókat lobogtatva kisérték urokat szerályába, a hol diadalmenettel vitetett atyja szerireh-jére (trón vagy málikok széke), itt hódolatát s hűség esküjét fogadta a vezéreknek s főnöküknek, míg a nép örvendezett a városban és megéneklé Szaif szerencsés érkeztét s Kamaria zsarnokságának megszüntét.

Mihelyt Szaif Züliázán szultánságát elfoglalta, ohajtotta tudni: mi történt fogadott atyjával, málik Efráhval, a ki hihetőleg a szultán Szaif Rád boszujának volt kitéve s azért elévette a mindig magán hordozott Lueht és megdörzsölvén, Airud kérdé:

– Labik ya Szidi (mit parancsolsz uram)?

– Airud! menj médina Adurba s tudd meg mindazt, a mi ottan eljövetelünk után történt. Aztán jöjj ide nekem hirt adni!

A nemtő eltünt s nem sokára visszatért, mondván:

– Oh nagy málik! miután mi a habeshi sergeket szétkergettük, szultán Szaif Rád a legnagyobb ingerültségben összegyüjté vezéreit s kérdé, hogy mit kell tenni?

– Já, málik Azamán! – felelt Szkárdis – jelenleg nem látom, hogy mit tehetnénk, de mindennek, a mi minket ér, oka málik Efrah, ki földünkön az ő városában növelte fel s tartotta ezen arábot. Én ezerszer figyelmeztettem a veszélyre, de ő nem akart nekem hitelt adni, vagy inkább ez ifju iránti ragaszkodása nagyobb volt a felségednek tartozó szeretetnél.

Szultán Szaif Rád meggyőződvén ezen tényállás valóságáról, dühében rendeletet adott, hogy málik Efráht rögtön végezzék ki s midőn én eljöttem, már a vérbőrön állott s a bakó fölemelt pallosával csak szultán Szaif Rád intésére várt.

Midőn Sháma ez utolsó szavakat hallá, zokogva kiálta:

– Oh atyám, oh szegény atyám! oh Szaif! ez iszonyu, elveszteni őt, ki minket annyira szeretett!