Part 7

– Valójában – felelé Szaif – ha nem lennél szent ember, azt hinném hogy eszelős vagy, mert nincs emberi erő, mely ezen távolságot egy szökéssel át tudná ugrani, még a madarak sem tudják azt átrepülni, mert mint mondják, a folyam sebessége az örvénybe sodorja az itt átrepülőket.

– Kishitű ember! – mond a remete – azok után, miket a mindenható Isten veled tett, még kételkedni s habozni is tudsz? Te ez által új vállalatodban új nehézségeket érdemelsz meg; de én kérni fogom a könyörülő Istent, hogy háritsa el azokat. Most nézd ezt!

S Khamiméh a márványba két, több vonalnyira bemélyedt lábnyomot mutatott.

– Helyezd lábaidat azokba!

Szaif engedelmeskedvén, látta hogy azok a lábnyomok tökéletesen találnak az ő lábaihoz. A remete felkiálta ekkor:

– Vhe Allahi anta ova ya Szaif Züliázán (Isten nevére azok éretted vannak, Szaif Züliázán)! s te vagy az, a ki egy szökéssel át tudod ugrani ezen közt, mert e lábnyomokban egy a te nevedhez kötött Talszaméh van s te egyedül hajthatod végre azon müvet.

A mint ezen szavait végzé, a napnak egy sugara megaranyozá Szaif homlokát s Khamiméh monda:

– Most szökjél, mintha a tulsó fokra akarnál ugrani!

Szaif nem habozott ez alkalommal s mihelyt ugrott, érzé mintha valamely támpont helyeződnék lábai alá, mely őtet a szemben levő fokra vitte át, a hol lábai két hasonló nyomatba helyeződtek, mint a minőket a tulsó fokon elhagyott.

Ekkor Szaif kiálta Khamiméhnak:

– Ím itt vagyok! mi az a mit nekem parancsolsz, hogy megtegyek?

– Most – felelé az öreg – menj azon nagy várhoz, a melyet amott látsz és zörgess! Ha kérdik, hogy ki vagy, mondd meg nevedet és a kapu ki fog nyilni előtted. Elébb egy külső udvarra érsz, a hol három szobát fogsz látni. Menj bé abba, a mely a kapuval szemben van; itt e nagy terem közepén egy ébenfa koporsót és a koporsóban egy Kheffinbe burkolt holttestet fogsz találni; a holttest jobb keze mellére van helyezve, mintha valamit rejtene, míg balkeze a test mellett van elnyujtva. Ez a test, fiam! a Noé fiáé, Hámé. Te meg fogsz állani jobbról, elmondva Ibráhim azon versét, mely úgy kezdődik hogy: Áldás legyen rajtad! Akkor Hám jobb keze fel fog emelkedni s takaratlan hagyandja a keze által fedett Lueh-t. Ez egy dió nagyságu ékszer, mely egy szép aranylánczra van akasztva. Te el fogod venni a Lueh-t- és a lánczot s visszatérsz hozzám!

Szaif végig hallgatván ezen beszédet, elhagyta a fokot s a vár felé vette útját. A kapun zörgetvén, egy hang kérdi: ki vagy?

– Én Szaif Züliázán vagyok – felelt a fiatal aráb.

A kapu megnyilt, Szaif bément az udvarra, áthaladott azon, egyenesen a halottas szobának tartva.

Ott a roppant teremnek közepén megpillantá koporsójában az alvó ember helyzetében levő Hámot. Utasitása szerint a patriarcha jobb oldalára állott s elmondván Ibrahim kijelölt imáját, a halott keze lassan fölemelkedett és feltárá a mellén levő Lueh-nek hivott drága talizmánt. Szaif ovatosan leoldá azt s keblébe rejté, még egy végső pillantást vetett ezen nagyszerü ős teremre és sietve távozott a várból.

Csakhamar megpillantá Khamiméh-t a tulsó hegy előfokán, ki messziről kiáltá:

– Szaif, hozod-é a Lueh-t?

– Ím, itt van! – felelt az ifju felmutatva a nap sugaraiban ragyogó talizmánt?

– Most dobd át nekem – folytatá Khamiméh.

– Hogyan, hiszen a vízbe esik – felelé Szaif.

– Ne félj semmit! – biztatá a remete – a Lueh-n levő szent iratok meg fogják menteni azt a vízbe eséstől. Dobd csak bátran, ha mondom.

Ekkor Szaif egész erejéből elhajitá a talizmánt s az egyenesen az öreg nyitott kezébe esett. Khamiméh ekkor nem tudá örömét fékezni, megcsókolá azt, keblére helyezte s felindulása oly nagy volt, hogy mintegy eszméletlenül földre rogyott.

Szaif, a ki a szemben levő fokon útasitását várta, békétlenűl kiáltá át:

– Já, Khamiméh, mi lett, hogy részeg ember gyanánt feldölsz, engem itt feledsz ezen ismeretlen szirt élén.

Szaif ezen szavai eszméletre hozák az öreget, ki fölkelve, mondá:

– Já, Szaif! te elhozád a Lueh-t, de ez nem elég. Neked most el kell hoznod Hám kardját, a melyet bal karja alatt találsz meg. Midőn a koporsóhoz érsz, mondd el Ibrahimnak már elmondott imáját s a holt test bal karja fel fog emelkedni lassan, miként a Lueh-t fedte jobb kar s fedetlen hagyja oda helyezett kardját; de vigyázz Szaif! ne érintsd a próféta arczát fedő fátyolt; mert ha azt tennéd, hidd el, szerencsétlenség érne.

Szaif visszatért a várba s a koporsó bal oldalára állva elmondá imáját. Hám karja fölemelkedett, s a test mellett hosszan elnyujtott kardot fedetlen hagyá. Szaif szent tisztelettel vette el a fegyvert s már kimenendő vala, midőn egy végzetszerü gondolat villant át agyán.

„Hogyan Szaif!“ – gondolá ő – „majd ha visszatérsz honodba s kérdik: Szaif, te valójában behatoltál-é a félelmes Hám-ben – Noé (Ham Noé fia) titokszerü kastélyába? hát milyen az a vár? akkor te elmondod, hogy az egy fellegek körében elvesző s hozzáférhetetlen sziklahegyen fekszik, mely hegyet sebes folyam nyargal körül, melyen átvezető híd nem létezik. És ha kérdik: A próféta fiának testét láttad-é Szaif? hol van az? felelni fogom, hogy az egy régi és nagy kiterjedésü terem közepére helyezett ébenfa koporsóban nyugszik. És ha kérdik: hát az arcza milyen? hogy néz ki? arra semmit sem tudnék felelni. Nem, nem Szaif! az lehetetlen, hogy miután az isteni gondviselés annyi csuda bámulása végett oly csudaszerüleg ide vezetett, megfosztana legfőbbikétől a csudáknak akkor, midőn csak egy fátyolt kellene fölemelnem, hogy egy jogosult kiváncsiságot kielégithessek. Mit jelentsen Khamiméh tilalma? az egy gyerekes, előitéletes félelem lesz, mely beférkőzött elméjébe, és én ily gyöngeségek által nem engedhetem magam vezéreltetni.

S Szaif egy hatalmas ohajnak sugallatát követve, visszatért, letérdelt a koporsó mellé s mély megindulástól remegő kézzel félrevonta a patriarcha arczát fedő fátyolt.

De a koporsóban fekvő arcza életszínt nyert azonnal, mondhatlan nagy szemei megnyiltak s a szemgödrökben megfordulva, oly haragos tűztekintetet löveltek Szaifra, hogy ez ijedten ereszté vissza a fátyolt s el akara futni, de egyszerre mély sötétség vette körül s egy siri hang ezeket a szavakat mondá:

– Hogy zúzassál darabokra te, a ki a próféta szent arczát lefátyolozni merészkedtél!

S egyszerre a terem kövei elváltak és iszonyu zúgással omlottak alá. A föld ingott, a falak megrázkodtak, tűzlángkévék sarjadtak, átmetszve egymást a sötétségben.

Szaif Züliázán sikertelen kereste az ajtót s nehány perczig tévelygett ezen iszonyatos zürzavarban, míg végre egy nyilást találva, kirohant a várból s nem messze a foktól, csaknem megsemmisitve s eszméletlenül esett le.

A fiatal aráb eszmélni kezdett, midőn Khamiméh a túloldalról kiáltá:

– Szaif! mit miveltél? Te tanácsomat megvetéd, a próféta szent arczát megtekintéd s most már a halál órájáig azon megközelithetlen szigeten maradhatsz; mert te már elvesztéd az onnani kijöhetés tehetségét. Senki rajtad segiteni nem tud. Lásd, én elláttalak a szükséges útasitásokkal, de vétkes kiváncsiságod tanácsaimat lábbal tiprá.

Ne vádolj hát senkit, szerencsétlenséged kovácsa tenmagad valál; én az utolsó köszöntést küldöm neked, melylyel ez életben találkozni fogsz.

Khamiméh megfordult s mináretje felé indult; de alig távozott, Szaif a fok végpontjára sietett s lábait a bényomatba helyezvén, kiáltá:

– Já, Khamiméh! várj, hogy menjünk együtt, én rögtön átugrok.

– Hát nem értéd meg – mond az öreg visszafordulva, – hogy te nem hagyhatod el többé a szigethegyet, mert ha most az átugrást megkisértenéd, a folyamba merülnél el, s mielőtt oda jutnál, jobb lesz várakozni.

Ezt mondva, Khamiméh eltávozott, Szaif egyedül maradván a puszta szigethegyen, bejárta annak kopár sziklaoldalait minden irányban, ha nem találna-é valamely menekülési pontot. De azzal a szomoritó tapasztalással tért meg vizsga-útjából, hogy a remete szavai igazak valának.

Az éjt a vár kapuja mellett töltötte el, s fölébredtekor két kenyeret és egy korsó mézet talált maga mellett. Több napokig maradt a hegyen s minden reggel a két kenyeret és a mézet maga mellett találta. De ilyen tengődés elviselhetetlen volt Szaifra nézve. Jobb – gondolá – meghalni, mint egy ily elszigetelt élet, minőt még a vadállatok sem képesek kiállani. S miután Szaif ezen határozatra jött, egy hajnalban fölkelt s a márványfokhoz menvén, lábait a mindig ott levő két nyomatba helyezte s Isten szent nevét segitségül hiván, neki ugrott az űrnek.

De ekkor nem az a Szaif Züliázán volt, ki egy ugrással átszökött egy hegyről a másikra, ő most egy gyarló ember volt, a ki ügyetlenül lezuhant a folyóba.

Ekkor a folyam rohama elkapta őt s képzelhetlen gyorsasággal ragadta; Szaif megkisérté úszva a parthoz érni, de az lehetetlen volt, mert a függőleges part oly hegyes sziklaélekből állott, hogy azokhoz közeledni veszélyesebb volt a folyam árjánál, s így semmi reménye nem lehetett a megállhatáshoz, sőt még a megnyugváshoz sem, s legfeljebb arra szoritkozhatott, hogy a víz színén magát fentartsa és vigyázzon a Hám kardjára, melyet derekára kötött volt.

Egy nap és egy éjjen át a folyam mindig ragadta. Alig maradt ideje a lélegzetre s az éhség kínainak gyötrelmeit érezni. Nem sokára annyira elgyengült, hogy a halál perczét hivé elérkezettnek.

De a remény egy sugara fölelevenité. Két hegyet pillantott meg, a melyek előtte összelapultak s azon reményre jogositották, hogy a folyó általok feltartóztatva vesztend sebes árjából és sikerülend neki valamely lábolható partot találni. De fájdalom, a még dühösebbé vált ár ragadá őt. Nehány percz mulva a hegy kebelébe vésett öblöt pillantott meg, hová az összeszoritott folyó iszonyu zúgással rohant bé. Alig tette ezt a szomoru fölfedezést Szaif, testét szétszaggatni érzé a földalatti bémenetel kérgét alkotó éles sziklarétegeken, s nem sokára tökéletes sötétség volt. Sebesen ragadtatott újból egy egész nap és egy egész éjen át; az éhség gyötrelmeihez járult még sebeinek fájdalma és az a tudat, hogy a sötétben az őt fenyegető új veszélyeket sem tudja felismerni.

Ekkor Szaif Züliázán a gondviselésre bizta testét s Istennek ajánlá lelkét, szemeit bezárta részint gyengeség- és elcsüggedésből, részint mert a látás lehetlensége szükségtelenné vált a sötétben; de újból kinyitván szemeit, úgy tetszett, mintha egy a sötétségben áttörő világosság sugárt pillantana meg. A reménynek a szenvedés éjén áttörő sugara volt. Az ár mindig ragadta; csakhamar kiért a földalatti üregből úgy, miként oda bejutott, s újból meglátá az eget, a napot és a tért. Még nehány másodpercz s a folyam kidobá egy nagy kertbe, a mely valódi földi éden volt.

Ez a kert, a melybe Szaif oly rendkivüli úton jutott, gyönyörű virágokkal s izletes gyümölcsökkel díszeskedett. Virág, gyümölcs, fa és zöld növényzet, kristálytiszta források cseppjeitől élénkültek itt. A lég lanyha s kellemes illatot hordott s szép tollazatu madarak zengzetes éneke hangzott a kies magányban.

Midőn Szaif csaknem meztelenül s a fájdalom- és éhség által majdnem megsemmisülve ezen földi édenben találta magát, egészen új életre üdült. Nehány gyümölcsöt evett, megszáritá és fölmelegité magát a nap jótékony sugarainál, s aztán a fák lombjai alá rejtőzve, vizsgálódni kezdett s a sűrü növényzet által fedve elővigyázattal haladott elé. Egy nagy lakház közelébe jutott. De nem sokára lódobogást s emberi hangokat hallva, még jobban elrejtőzött. A kapu megnyilt s több lovag mellette haladván el, mondá:

– Vajjon hová rejtőzött az az ellenség, a kinek ma a folyó árjával kellett megérkeznie?

Szaif hallván ezen beszédet, még jobban bemélyedt a sűrübe, s miután a lovagok elhaladtak, visszavonult és egy biztos rejthely után tekintett; de jobbat nem találhatott mint egy a kert közepén levő lombos és terebélyes fát. Felhágott tehát erre s a sűrü levélzet között elrejtőzött.

Alig foglalta el lombpáholy helyét, egy ritka szépségü fegyveres tiszt által vezetett fegyveres csapat érkezett a fa alá, a hol Szaif rejtve volt, s a tiszt mondá embereinek:

– Most menjetek újból s keressétek mindenütt ellenségünket és ha megtaláljátok, hozzátok ide.

A lovagok elszéledtek a kert minden irányában, de egy negyedóra mulva visszatértek, mondván:

– Já mawlane (urunk)! mi minden zege-zugát felkutattuk a kertnek, de nem találtuk meg.

– Lovagjaim! – mond a fiatal főnök – az a ki engem ezen ember jöttéről értesitett, soha se hazud. Bizonyosan valamely sűrüséget elmellőztetek. No de se baj! most reggelizzünk egy keveset s azután én magam elmegyek az idegen keresésére.

Ekkor teritett asztal hozatott elé, melyet körülülve, enni kezdének.

A reggeli kitünő és gazdag volt s az ételek szagja felpárolgott szegény Szaifhoz, a ki annyi nap óta csak vizet és fáradságot izlelt. Minden perczben érzé, hogy elgyengülése miatt leesendő azon asztalra, a hol mindenki oly jó étvágygyal falatozott. Hiában küzdött magával, hogy gyöngeségét legyőzze. Az ételek illatos gőze mindig párolgott fel s ő nem állhatván többé ellent étvágyának, fuldokló hangon lekiálta:

– Adjatok nekem is!

E hangra mindnyájan föltekintének s megpillanták Szaifot, a ki ágról ágra szökellve sietett lefelé. Ekkor a tiszt mondá:

– Idegen, jer s étkezzél velünk!

Szaif köszönté s minden további kináltatás nélkül asztalhoz ült.

– Most ki vagy te s honnan jösz? – kérdé a tiszt.

– Engedd meg, hogy egyem elébb egy keveset. Azután felelni fogok kérdéseidre – viszonzá Szaif iszonyatos étvágygyal kezdvén falatozni.

Evés közben elgondolá, hogy nem okosság Hám váráról és az ott történtekről beszélni.

Végezve az étkezést, a tiszt kérdezé:

– Megtudhatnók-é már, hogy miként jutottál közénkbe?

– Já Szidi! – felelé Szaif – én kereskedő vagyok s honomból egy hajón indultam el. De útunk szerencsétlen volt, mert hajónkat elzúzta a vihar. Én úszva menekültem s a hullámok engem a Baher Almuhit (tenger neve) egy puszta szigetére sodortak, a hol sem lakos, se semmi tenyészet nem volt, csak egyetlen fát fedezhettem föl, a melyre felhágtam a vadállatoktóli félelmemben. Reggel egy roppant nagyságu madár szállott a fára. Gondoltam, hogy Isten küldé ezen állatot megmentésemre, s midőn elrepülendő volt, lábaiba kapaszkodtam és ő elszállt velem. Ilyeténképpen útaztam körülbelől egy óráig; de az átkozott madár észrevette a szokatlan terhet, mely röptében gátlá; lenézett s megpillantván szegény fejemet, nagy csőrét nekem irányozta; én ijedtemben eleresztém lábait s egy folyamba estem. Úszni kezdettem, nehány percz alatt ezen kertbe érkeztem, mely bizonyosan a tiéd, szidi! Ezen fára pedig azért másztam, mert úgy vettem észre, hogy engem nem a legjobb szándékkal kerestek.

A fiatal tiszt semmit sem szólott erre az elbeszélésre, s egész estig a kertben maradtak. Akkor a tiszt Szaifot kastélyba vezette, s miután együtt vacsoráltak, egy az övével szomszédos hálószobába vezette Szaifot, jó éjt kivánt s az ajtót bezárva, távozott.

Ily iszonyatos megrázkodtatások után Szaif nem aludhatott annál inkább, hogy a lovagoknak irányábani szándokát nem tudta; főnökük nem igen volt közlékeny s Szaif gondolá, hogy jó lesz figyelemmel lenni.

A mint sétálva vízsgálná a szoba falait, egy eddig észre nem vett ablakocskát fedezett fel, melyen át a tiszt szobájába lehetett látni. Rögtön eloltá gyertyáját s az ablakhoz vonult vizsgálódni. De minő nagy volt bámulata, midőn látá, hogy a tisztnek vélt lovag egy nő s nem más mint Dsiza, Khamiméh Atalibe leánya.

Szaif folytatá vizsgálódását a fiatal hölgy szobájában. Dsiza karját egy kissé erősen kinyujtván, valamely öklére szoritott tárgy elesett, s midőn a leány azt felvevé és karjára helyezé, Szaif Züliázán megismeré, hogy az nem volt egyébb, mint a Hám melléről elhozott Lueh. E percztől fogva még nagyobb figyelemmel kisérte azt, a mi a szobában történik. Dsiza, miután figyelmesen karjára erősité a Lueh-t, jobb kezével azt élénken kezdte dörzsölni s azonnal egy kis tiszta csengésü hang jött ki a zhakhiráhból (drága tárgy) s mondá:

– Nám, nám (mi tetszik)?

Akkor Dsiza kétszer ismétlé:

– Airud Já. Airud![7].

És a hang felelé:

– Lábik ya szállár (parancsolj asszonyom)!

– Akarnám tudni – mond Dsiza – hogy ki az az idegen, a ki ma estve házamba jött, a kinek érkeztét te a tegnap előre megmondád?

– Az Szaif Züliázán, ki engem Hám várából a próféta kebeléről elvett. Midőn atyád engem neked adott, elbeszéllé, hogy ez az ember engedetlensége következtében a hegyen rekedett; de ez elszigeteltségét tűrni nem tudván, ezelőtt három nappal a folyamba szökött és az ár egész idáig hozta.

– Jól van; tudom már a mit tudni akartam. Több kérdeni valóm nincs.

S Dsiza ezt mondva lefeküdt és elaludt.

Szaif várt, míg ez az álom annyira mély lesz, hogy észrevétlenűl bémehessen a nő szobájába; midőn ezt a perczet elérkezettnek hitte, nagy óvatosan felnyitá az ajtót és zajtalanul közelitett az ágyhoz; gyöngéden megfogta Dsiza kezét, lekapcsolta a talizmánt úgy, hogy a fiatal leánynak édes álmát egy árny sem zavarta meg, s aztán örömtelt szívvel tért vissza szobájába; mert azt a zhakhirát, a melyért annyit szenvedett, visszaszerezheté.

A nap feltünt, midőn a fiatal leány fölébredt, sietve felölté lovagi öltönyét s a kertbe ment azon fa alá, a hol Szaif elrejtőzött volt.

Leülvén rendeletet adott, hogy a foglyot hozzák be.

Szaif elébe vezettetvén, Dsiza köszönté őt, a reggelit felszolgáltatta, s azután mondá:

– Ülj le és egyél!

Szaif keresztbe vetett lábakkal, miként az arábok szoktak, leült s nem figyelve egyébre mint étvágyára, enni kezdett.

Dsiza ekkor jelt adott egy lovagnak, hogy Szaif fejét üsse le.

Ez engedelmeskedett e jelre; de midőn kardját csapásra emelte, az visszafordult s a lovag fejét üté le.

Szaif jól látta a történtet; de mintha semmit sem vett volna észre, nyugodtan folytatta reggelijét s Dsiza meggyőződve, hogy ő semmit sem látott, zajtalanul elvitette a holttestet.

Nehány percz mulva egy öreg férfi közelitett a fához s Szaif megismeré, hogy az Khamiméh Atalibe, s monda neki:

– Já, Khamiméh!

– Üdvöz légy! – felelé ez.

– De ne legyen részed ez üdvben neked – monda Szaif – te engem a hegyen hagytál s egyedül távoztál.

– Nem figyelmeztetélek-é előre? te senkit sem vádolhatsz csak önmagadat, – s azután leányához fordulva mondá: – tudod-é gyermekem, hogy ez az a lovag, a ki Hám várából elhozta a drága Lueh-t, melyet neked adtam.

Khamiméh ezen szavai Dsizát figyelmessé tevén a talizmánra, fölemelé ruhája ujját, megnézendő azt s nem találván, fájdalmas elbámulásában egészen megzavarodott; mert ezen zhakhirához kötött hatalom a nagyravágyó büszke nőnek minden vágyát betölté; az elbódulás első perczein túlesve, könytelt szemekkel mondá:

– Atyám, én elvesztettem a Lueh-t! meg tudnád-é mondani, hol van?

– Nálam van! – mondá Szaif nyugodtan.

– Allah, Allah! – kiálta fel Khamiméh – mindennek vissza kell térni tulajdonosához.

Igen! – mond Dsiza – de az nem megy. Szaif Züliázán vagy adja vissza Lueh-met vagy vegyen el nőűl!

– Mo ád Allah! – felelé rögtön Szaif – Sháma herczegnő az én jegyesem s én mást előtte nőűl nem vehetek.

De Dsiza nem akart oly könnyen lemondani zhakhirája birtokáról, s egy elszánt perpatvar támadott, mely elől Szaif látva, hogy másképpen nem menekülhet, észrevétlenül elévette a Lueh-t s megsurolván, a kis hang mondá:

– Nam?

– Vigy el a hová akarsz, csakhogy innen távoztass – felelé erre Szaif.

Alig mondá ki e szavakat, érezte, miként emelkedik a légben oly könnyüséggel, mintha szárnyai lennének. Mindenki bámulattal tekintett utána; de a kert az ott levőkkel s a várak csakhamar egy kis ponttá váltak; maga a föld is elhomályosult hegyeivel, folyóival Szaif szemei előtt.

Midőn mérhetetlen magasságig feljutottak, Airud kérdé Szaiftól:

– Já Szidi! mely irányban akarsz haladni most?

– Menjünk hazámba! – felelé Szaif – meg akarom büntetni anyámat, Kamariát, undok árulásáért s megtudni, hogy mi történt barátom Szádun Eszendcsével, a ki engem szülővárosomba kisért volt.

Az Airud által röpitett Szaif Züliázán egész napot a fellegek körében töltötte. Estve felé alább szállottak, s midőn az éj elsötétité a földet, a fiatal aráb maga alatt nagyszerü kivilágitást látott, az örömkiáltások s a zene hangja is felhatott hozzá és láthatá a tömeget tolongani a tűzijátékok és víg zene közepette.

Bizonyosan valamely ünnepély volt ottan s Szaif, ki nem régen annyi félelmek- és veszedelmeknek volt kitéve, mintegy kedvetlen érzettel látta e zajos vigadást.

– Airud! – mondá nemtőjének – tudod-é miféle város ez? s miért van azon ünnepély?

– Já Szidi! – felel Airud – ez médina Adur, Habesh fővárosa, melynek uralkodója szultán Szaif Rád. A mi az ünnepélyt illeti, az azt hiszem, hogy valami jelentékeny menyegző lehet.

– Hagyj engem ezen a hegyen – mond Szaif – menj le a városba, igyekezz megtudni az ünnepély okát s jöjj sietve vissza és értesits!

Airud engedelmeskedett, s a hegyen egyedül maradott Szaif nyugtalanul várta a kiküldés eredményét. Kedélye bús volt s hogy azt földeritse, szép jegyesére gondolt, a kit oly szenvedélylyel, oly hűséggel szeret s kit nőűl vesz, mihelyt atyja trónjára lép. Ekkor büszkének érezte magát, hogy ellent tudott állani annyi szép leány csábitásának, a kik mintegy czélul tüzték volt ki eltántoritani s igéretének megtartásában gátolni. Megköszöné mind ez- mind más alkalmakkal tapasztalt pártolását a végtelen jóságu Istennek.

Ezen édes emlékek s főképp hizelgő reményei, és a szép Shámának lelki szemei előtt felötlő képe elfeledteték nyugtalanságát, el rosz kedélyhangulatát, el még a kiküldött Airud nemtőt is; midőn ez megtérve mondá:

– Uram! én nem csalatkoztam, ez médina Adur.

– És az ünnepély? – kérdé Szaif.

– Az menyegző, egy jelentékeny menyegző, a nagy szultán menyegzője. Én láttam málik Szaif Rádot, fénykörnyezte trónban s mellette bájos nejét, a kit Sháma herczegnőnek hivnak.

Szaif Züliázán nagyot kiáltott és villámsujtottként álla ott.

VII. Szaif (kard) Habesh fején.

Kamaria új kelepczéje.

Az elrémülés és fájdalom első rohama után Szaif föleszmélt s átlátta, hogy siránkozás helyett itt rögtön tenni kell, azért nemtőjének mondá:

– Airud, végy engem és sietve szállits a sátorba[8], a hol a menyegző tartatik!

Az engedelmes nemtő megindult s nehány percz mulva a málik sátrának ajtajánál tette le.

Szaif Züliázán minden béjelentés nélkül belépett a menyegzői sátorba. Sháma szultán Szaif Rád mellett ült. Könyek fereszték szép arczát s habkarjai keblén szorultak össze, mintha szivét akarná visszanyomni, melyet fájdalom dobogtatott szeretett Szaifjának halála miatt. Szaif meggyilkoltatásának hire hamar megérkezett málik Efrah városába, s így semmi ellenvetést tenni nem lehetett a szultán Szaif Rád kérésének.

Sháma bús gondolataitól elnyomatva most egy szórakozott pillantást vetett maga körül, s midőn szemei találkoztak Szaif szemeivel, egy öröm és félelem előidézte mozdulatot tett, mert képzelme által eléidézett túlvilági jelenetet vélt látni. Azonban intett annak, a kit árnyéknak gondolt, hogy közeledjék s halk hangon mondá:

– Já Szaif! te vagy az? élsz-e vagy meghaltál?

– Élek Sháma! – felelé Szaif – Isten megszabaditott, s most a te szabaditásodra küld.

Alig hogy a két szerető e nehány szót válthatá, a szultán észrevevé, hogy neje valakivel beszélget s mondá neki:

– Kivel beszélsz, imádottam!

– Én szivem- és lelkem szerelmével beszélek – mond Sháma – azon nemtővel, a ki könyeimet felszáritani jött s engem a szerencsétlenség karjaiból kiszabaditand. Én Szaif Züliázánnal beszélek!

E szavakra, e név hallatára a szultán testőreit hivá be s mondá nekik:

– Ezt a bitangot, bitangnak fiát, ki meghivás nélkül itten megjelenni merészkedett, fogjátok el!

S a testőrök elfogandók, Szaifra rohantak, de ez nem vesztve egy perczet is, eléhivta Airudot s balkarjával Shámát felölelve, jobb kezébe kardját ragadva, miként a tűz útat nyit a száraz cziher között, akként vágott útat magának az őrök tömegén át, s midőn a sátoron kivül voltak, tűz- és kőeső hullott Habesh-re, s rémülten futottak szét, míg Szaif Züliázán és Sháma madárpárként emelkedtek föl a légbe, mind addig, míg egészen eltüntek a szultánok szultánjának látköréből, a ki rémülten s a bámulat miatt némán állt ottan.