Part 6

Kérte azután, hogy kölcsönösen feledjék el a viszályt s béküljenek ki. Mi megtörténvén, a seregek szétoszlottak s ők hárman vonultak bé a városba. Szaif Züliázán a málik jobbján lovagolt; estve pedig Szádun Eszendcsével visszatért várába.

Szkárdis kétségbe volt esve a dolgok fordulatán s bár látta, hogy Szaif a Kitab Tarik Enilt nem hozta magával; de azért látta, hogy fogadott atyja épp oly kitüntetéssel, épp oly melegen fogadta mint máskor. Újból irt hát testvérének Szkárdionnak, tudatta vele, hogy Szádun miként ölte meg a szultán követjét s hogy Szaif Züliázán reménytelen megérkezte miként hárintá el róla a büntetést; ezt a levelet pedig biztos embere által küldötte el Szkárdionhoz.

A követ átadván a levelet, Szkárdion rögtön Szaif Rádhoz ment s közölte vele a kapott tudósitást. A szultánt ez oly dűhbe hozta, hogy a napot és holdat összekáromolta s azután vezéreit összehivatván, tanácsot tartott a követjének megöletéséből eredő sértés és Szaif Züliázán megboszulása iránt.

S míg a vezérek tanácsa e kérdéseket tárgyalná, a szolgálati tiszt egy aráb követet jelentett bé.

– Vezesd bé! – mond a szultán.

Bévezettetvén pedig ez, meghajolt a szultán előtt s így szólt:

– Szerencsés legyen a te napod já málik Azamán! és életed örökös. Küldetésem tárgya ez: vagy húsz évvel ezelőtt a mi málikunk, szultán Züliázán, leszállitott lovainkról s innen nem messze egy várost épittetett a te hatalmad alatti területen. Akkor te szerencséltetéd őtet s ajándékokat küldél neki, az ajándékok közt egy Kamaria nevű rabnőt is, a ki a mi málikunk kedvencz nejévé lett s halálakor terhesen maradván, általunk mint uralkodónőt ismertette el a gyerek születéséig – azon kikötéssel, hogy ha a gyerek fiu lesz, az legyen a mi szultánunk, egy igazgató tanács adatván melléje, ha pedig a születendő gyerek leány lenne, akkor az uralkodjék felettünk, a ki nőűl veszi. A gyermek fiu volt. Mi láttuk születésének negyedik napján s szultánnak kiáltók ki. De e naptól fogva soha többé nem láttuk s valahányszor az özvegytől kérdjük, hogy mit csinált gyermekével, ő fenyeget hogy megölet minket bérenczeivel, a kiket maga körül gyüjtött, s a kik testőrsergét képezik. Igy mi nem tudjuk ha szultánunk él-e vagy meghalt s hontársaim azért küldenek hozzád, hatalmas málik! hogy téged kérjelek fel, hogy Kamariát szoritanád reá az igazság megmondására, mert te egykor neki ura s most is főnöke vagy; ő engedelmeskedni fog rendeleteidnek.

Midőn szultán Szaif Rád végig hallgatta az arábot, eképp szólott Szkárdionhoz:

– Egy tárgy felett tanácskozni ültünk össze s íme már most kettő is van. Két hadserget kell-é kiküldenünk? egyiket Szaif Züliázán, a másikat rabnőm Kamaria ellen! hogy tetszik neked?

– Já, málik Azamán! talán lehetne a két kérdésből egyet csinálni, s ha én tanácsadásra merészkedném, az a lenne, hogy Szaif Züliázánnak irjunk egy barátságos és szivélyes levelet, melyben megirnók, hogy jöjjön színed elébe, hogy legyen hadvezér egy dicsőséges vállalatban, ugyanakkor elküldenők neki Amán kendőjét[6] azon biztositással, hogy rangját s hősi hirét megillető tisztelettel fogadjuk. Igy őtet Kamaria ellen küldjük; ha legyőzetik, akkor csak egy had küldésre lesz szükségünk; ha győztes lesz, akkor majd könnyen találunk valamely titkos módot elvesztésére.

– S azt hiszed – mond a málik – hogy meghivásunkra Szaif eljövend?

– Hiszem – felelé Szkárdion – mert tudom, hogy Szaif Züliázán egy meggondolatlan ifju, teljes bizalommal levő önmaga és mások iránt, egy fiatal, ki hirt, dicsőséget vadász s a ki a nehéz vállalatoknak embere. Meg lehetsz győződve, szultán! hogy ő bizonyosan eljön.

Vezére ezen biztositására Szaif Rád rendeletet adott, hogy Szkárdion ajánlata szellemében irják meg a levelet, mely elkészittetvén, Amán kendővel együtt elküldetett Szaifnak.

Mindezt átadták egy főtisztnek azon útasitással, hogy azt sietve vigye málik Efrah városába.

Nehány napi út után a küldött megérkezett a város kapuihoz s megismertetvén, hogy ő a nagy szultán új követe, a vezérek elébe mentek s a nép által nagy tisztesség- és örömmel fogadtatott; midőn pedig a máliknak átadta levelét és tiszteletteljesen érinté, feje fölé emelte; azután ajkaival érintvén felbontotta és elolvasta, s Szaif Züliázánhoz fordulván, monda:

– Já, ebeni (fiam)! nézd mit irnak neked. Ha mellettem akarsz maradni, örömest áldozom éretted lelkemet s minden kincseimet is; de ha te a nagy szultán szives meghivását elfogadva, oda akarsz menni, abban sem gátollak. Fontold meg; te jobban tudod mit kell tenned s azt teheted, a mit tetszik.

Szaif elolvasta a levelet s nehány percznyi gondolkozás után monda a máliknak:

– Já, abi (atyám)! az a szultán Szaif Rád egy nagylelkü uralkodó, s miután engem magához hiv, nem hiszem illőnek visszaútasitani felszólitását, mert azt hihetné, hogy mi bizalmatlanok vagyunk iránta; pedig meg vagyok győződve, hogy a bizalmatlanság és félelem inkább előidézi a rosz körülményeket, mint a bátorság és becsületesség. Én el fogok hát menni engedelmeddel, jó atyám! hogy szultán Szaif Rádnak karomat és szolgálatomat felajánljam.

Szaif elútazása Sháma könyeinek daczára elhatároztatott. A fiatal herczegnőt nyugtalanitá az az eszme, hogy szeretett mátkája újból távozik s új veszélyek elébe megy.

Nehány nap mulva búcsut vett Shámától s málik Efráht átölelvén elindult Szádunnal, a ki nem akará többé elhagyni, és a szultán Szaif Rád által küldött főtiszt társaságában.

Szaif medina Adurhoz közelitvén, több nagy hivatalnok jött elébe, a kik nagy tisztelettel vitték a városba; azután a málikok málikja elébe vezettetvén, leborult előtte s szultán Szaif Rád intett kezével, hogy üljön le; de Szádun Eszendcse elfeledé földre borulni a málik előtt s leült urával együtt, egy időben; ekkor a szultán feléje fordulván, monda:

– Já, Szádun!

Ez pedig rögtön felelé rá:

– Já, malun (átkozott)!

A málik békétlenűl kezdett trónján fészkelődni, midőn Szkárdion monda neki:

– Já, málik Azamán! ne vedd számba, a mit ez az ember mond. Ő egy vad, a kinek nincs miveltsége, a ki nem tudja hogyan kell a szultánokkal beszélni, sem azt hogy minő tisztelet illeti hatalmukat.

A málik még sem tudá megállni, hogy ne mondja Szádunnak:

– Tudod-é te vad, hogy feleleted szemtelen s ha azért meg nem büntetlek, köszönd annak, hogy azzal jöttél, a kinek én az Amán kendőjét küldöttem.

– Bizonyosan – felel Szádun – ha jövetelem nem ezen fiatal oroszlánért (Szaif Züliázánra mutatva) történt volna, én nem kegyeskedtem volna eljőni a te arczodért.

– Ja, málik Azamán! ne beszélj ezen nyers emberrel, mert végre megharagudhatnál. A te nagyságodnak olyannak kell lenni, milyen a tenger végtelensége, melyben a szemét és a dög elvész a nélkül, hogy nyomot hagyna.

Szaif Züliázán kérte Szádunt, hogy vonuljon vissza. A málik a fiatal aráb jelenlétében ebédelt s ezt bevégezvén, monda neki:

– Tudod-é Szaif! hogy miért hivatálak ide?

– Ja, málik Azamán! – felelé ez – a parancsolat és a rendelet a tiéd s mi a te engedelmes szolgáid vagyunk. Rendelkezz és parancsaid hiven lesznek teljesitve.

– Tudd meg tehát – mond a szultán – hogy rabnőim egyikét Kamariának hivják. Ez a nő irányomban roszul viselte hajdan magát s azon nép, melyet kormányoz, most hozzám jött panaszt emelni zsarnoksága ellen, mivel pedig én dicsőségedről, csatákbani hősiességedről sokat hallottam beszélni, téged választának ki szemeim, hogy ez engedetlen nőt megbüntesd s uralmam alá hajtsd.

– Értem – mond Szaif – s mindent, mi hatalmam- és tehetségemben van, meg fogok tenni, csakhogy magasságod mellém tiszteket s illő számu katonaságot rendeljen, s igy reménylem, hogy hamar fogunk egy nővel végezni.

Szultán Szaif Rád több főtisztet s 4000 embert rendelt ki. Szaif Züliázánnak tábornoki czímet adott.

Nehány nap mulva a sátrak, fegyverek, élelmi szerek s minden e hadjárathoz tartozó kellékek kivitettek a városból.

A hadsereg elindult s egy nagy pusztán átvonulva, megérkezett Kamaria medinájához.

Szaif Züliázán sátrait a várostól csekély távolságra üttette föl. Kamaria ezen hadizenetet megértvén, egy kis hadsereggel kivonult a városból s tábort ütött Szaif hadseregével szembe.

Az éj elérkezvén, a hadsergek őrködtek egyik a másikra. Szaif miután a szükséges rendeleteket kiosztotta, egy keveset nyugvandó visszavonult sátrába, midőn egy őrt álló tiszt jelenteni jött, hogy egy fegyveres harczos, a ki magát Kamariának lenni mondja, a táborkapunál várakozik s béeresztést kér. Szaif rendeletet adott, hogy eresszék be.

Gondolá magában, hogy ez a nő bizonyosan megijedt s most azért jön, hogy a feladás módja felől értekeződjék.

Midőn Kamaria belépett a sátorba s fölemelte sisakrostélyát, Szaif Züliázánnak kápráztak szemei e nő bájló szép arczának láttára. A hold 15-ik napján sem szebb, mint a minőnek ez az arcz tetszett. De közelebbről vizsgálva, volt e nőnek arczában valami, a mi bizalmatlanságot ébresztett. Szaif udvariasan fogadta s kérte hogy üljön le s azután kérdést tett, hogy mi vezette ide egyedül az éj sötétében?

– Ja, Szaif! te szultán Szaif Rád által ellenem, de csak egyedül ellenem küldettél.

– Ugy van! – felelé Szaif.

– S mivel csak én vagyok kérdésben – mondá Kamaria – nekünk kötelességünk megakadályozni hadsergünk összeütközését, a hasztalan vérontást. Azért én kettőnk közötti magány viadalt ajánlani jöttem ide. A győztes átveszi a város parancsnokságát s az egyesült seregek neki hűséget és engedelmességet fognak eskünni.

– Beléegyezem – mondá Szaif – s holnap reggel ki fogunk állani!

De Kamaria a helyett hogy búcsut vett volna, vetkeződni kezdett s azt mind addig folytatá, míg egy könnyü ruha maradott rajta. Szaif ezt látva, megdöbbenve kérdé:

– Mi ez? mi szándékod?

– Félre az akadályokkal, hogy egyikünk se mondhassa, hogy a nehéz öltöny és fegyverzet szabad mozdulatait gátlá s hogy különben győztes lesz vala a viadalban.

Szaif Züliázán átlátta, hogy Kamaria éjjeli s fedetlen testtel való csatát akar.

– Mo ad Allah (Isten mentsen)! – kiáltott fel Szaif – én nem fogok egy ismeretlen hölgygyel ilyetenképpen vívni. Törvényem tiltja azt s én tenni nem fogom.

De Kamaria szilárdan ragaszkodott tervéhez, mert remélte, hogy kellemeinek feltárása által a fiatal erejét elgyengitendi s akkor a győzelem az övé lesz; azért így szólt:

– Meg kell történni, Szaif! én akarom!

S ezt mondva, ő maga Szaifhoz lépett és felöltönyét huzni kezdette mintegy erőszakosan lefelé; de ezen műtétel közben Kamaria megpillantá a fiatalnak kerekded izmos karjain azon Akd-át (gyöngy-karszoritó), melyet ő hajdan a pusztán elhagyott gyermekének karjára helyezett volt.

A szultánné visszahanyatlott s halvány fehér lett mint a liliom levél és remegő hangon kiálta fel:

– Vhé vhé ladaha (oh, oh, ez az én fiam) s azután átölelendő, közelitett hozzá, de Szaif visszataszitva, mondá:

– Asszony, miként lehetne az? miként lehetnék én a te gyermeked? én a kinek nem volt anyja, én a kit a pusztán egy vadállat szoptatott! Te valamely árulást akarsz megkisérteni. Távozz innét!

Kamaria sírva fakadt s fájdalommal mondá:

– S te mégis az én gyermekem vagy, én nem csalatkozhatom, s hogy ezen karodon hordott Akd az enyém volt, bebizonyitom. Különben is te tudod, hogy az arábok frászát-ja (felösmerő tehetség) igen élénk. Én meg vagyok győződve, hogy népem nagyjai, noha csak egyszer láttak téged négy napos korodban, de azért mégis megismernének valamely jegyről.

– Ez nem valószinü – felelé Szaif – hanem én mégis alávetem magamat e kisérletnek s örömmel fogadandom el néped nagyjait; de elébb mondd meg nékem, hogy ha anyám vagy, miként történhetett, hogy én mégis árva valék Istennek földjén.

– Édes fiam! – felelé Kamaria – te még csecsemő voltál, midőn én és dajkád egy kis útazási kirándulást tettünk, a nap melege égető volt s mi egy fa árnyában kerestünk enyhet, a hol elszunnyadtunk; a dajka maga mellé helyezett téged, de fölébredvén sehol sem találtunk. Három nap sikertelen kerestünk. Hihető, hogy valamely gazella kicsinyjének vélvén téged, elragadott a pusztába. Én szétdult szívvel tértem haza a hosszas eredménytelen kutatás után s azután sokszor feresztém könyzáporban anyai fájdalmamat; de hála Alláhnak, újból feltaláltalak s szivem az öröm tengerében fulladoz látásodon.

Ezt mondván Kamaria távozni készült s Szaif félig meggyőződve ez elbeszélés által, megengedé magát öleltetni, azután fölsegélé lovára, kérvén, hogy hamar térjen vissza vezérei s a nép nagyjainak kiséretében.

Kamaria nehány órai távollét után visszatért Szaifhoz, a boldogult szultán Züliázán volt vezéreinek s a nép véneinek társaságában, s mihelyt ezek az ifjura veték szemeiket és megpillanták az arczán levő jegyet, egyszerre felkiáltának:

– Ímhol a mi málikunk! igen, ő a mi szeretett szultánunknak fia, kit 20 évvel ezelőtt karjainkban tartánk, a kit szultánunknak kikiáltánk.

S midőn bizonyságot tettek, hogy a karján levő Akd valójában a Kamariáé volt, Szaif anyjának kezét megcsókolta s engedelmet kért, hogy kétkedett beszédjének igazságán. Azután kiment anyja és a vezérek társaságában, tudtul adni a két ellenséges seregnek, hogy a harczot megszünteti azon nem remélt fölfedezés, hogy ő Kamariának fia.

Szaif Züliázán még az nap bévonult szülővárosába, a hol határtalan lelkesedéssel fogadták, a mit kettős ok idézett elő, az hogy feltalálták szultánjokat s az hogy az idegen rabnő zsarnoki uralmától végre menekülni fognak. Szaifot rögtön kikiáltották máliknak s nagy pompával és örvendezéssel ültették atyja trónjára.

Ennyi váratlan s rendkivüli esemény váratlanúl és mélyen hatotta meg Szaif jótékony szivét s alig üdült fel e kemény rázkodtatások lázából, midőn Kamaria hozzámenvén, mondá neki:

– Fiam! még egy körülményt kell veled megismertetnem: Haldokló atyád egy neked szánt nagy kincset adott nekem át, én egyedül ismerem a helyet a puszta szélén, a hol az letétetett. Azt hiszem, most lenne ideje azt elhozni, hogy megérkezted ünnepén a nép és katonaság között ajándékokat osszunk.

Szaif anyja véleményén volt s az útra előkészületeket tevén, éjnek idején magukra indultak el a kincs fölkeresésére.

Az ezen éjre következett egész nap és éjjel útaztak, a második nap reggelén Szaif így szólott anyjához:

– Szeretett anyám! hát hol van az a kincs? messze van-e még?

– Messzecske van fiam; de el fogunk érkezni, ne nyugtalankodj! bátorság, fiam!

– De ha útunk még hosszu, akkor nyughatnánk egy kevéssé, anyám!

– A nyugalmat feltaláljuk – mond Kamaria – az jön a nélkül, hogy hivnók; mindenek előtt bé kell végezni hivatásunkat, azután alhatunk.

És útaztak egész nap és éjen át s a harmadik nap hajnalán átlépték a homokpuszta határát. Még három órát haladtak, midőn egy roppant nagyságu fát pillantottak meg, a mely egyedül állt társtalanúl a puszta kietlenében. Ezen fa levélzete a pálmafáéhoz hasonlitott, de ágai ernyőszerüleg terültek el s oly terebélyes volt, hogy ezer ember letelepülhetett volna jótékony árnyában.

Szaif fáradságtól aléltan ezen fának tartott, mondván:

– Anyám! itt végre csak megpihenhetünk!

– Igen, fiam! – felelé Kamaria – itt kell neked nyugodnod, itt fogod találni ama kincset.

Leszálltak lovaikról s az eleséget levéve, a fa alá leültek. Fullasztó meleg volt. A puszta zajtalan, mozdulatlan, s megmérhetlenűl terült el körültök. A gazella – az egyedüli élő lény; mely e magányt meglátogatja – déli álmát aludta.

Szaif bizonyos fogultságot, bizonyos feszültséget érzett elannyira, hogy nem tudott enni s mondá Kamariának:

– Engem szomoruság nyom el e helyen ugy, hogy lélegzeni is alig tudok. Sokáig maradunk-é itt anyám?

– Nem – mondá Kamaria – mihelyt kissé kinyugodtad magad, kiássuk a kincset s aztán visszatérünk városunkba. De e pusztának lége miért lankaszt el téged ennyire? hisz’ éppen ezen fa alatt voltam szerencsétlen téged elveszteni.

– Ha ez a hely, a hol én a szerencsétlenséget megizlelém, akkor nem csudálkozom többé azon, hogy rosz behatással van reám – mond Szaif.

S meghatva szemlélte újból a helyet, a hol egykor a gazella által tápláltatott; de nem sokára álom nehezült szemeire s anyja észrevevén, mondá neki:

– Já fiam, szivemnek fele! helyezd fejedet térdeimre s nyugodj csendesen. Én őrködni fogok feletted.

S fiának fejét gyöngéden helyezé térdeire s a bámulat és gyűlölet tekintetét legelteté rajta.

Kamaria egy darabig nézte ez Isten és természet kedvezéseiben részesűlt lényt, a ki bizalommal szunyadott térdein; nézte ékes és fölségesen szép termetét, fényes szép hajzatát, melynek gazdag és selyemlágy fürtei kellemdús és nőileg fehér nyakra hullámoztak le, a korálpiros ajkak által vetett gyönge árnyat s a hosszu szempillákat, melyek égszín szemeit árnyalák. A rabnő szultánné különösen bámulta nyilt és tiszta magas homlokát s a hibátlan arczélt, a nagyság és nemes faj jelét s mindezen tökélyek szemlélése iszonyt és undort gerjesztett, melyről nem tudott magának számot adni. Ő, a vakitó szépségü nő, nem birt ily szép, ily tökélyes vonalokkal s irigy tekintetet vetve rá, monda magában:

– Valóban én nem tudom mit érzek, midőn ez emberre tekintek; nekem ugy tetszik, hogy ő inkább született uralkodásra, mint én; pedig anyja vagyok. S hát én rabnője legyek-é? Nem, nem! az nem lehet!

S így e gyermek tökélyei és kellemei, melyek minden más anya dicsőségét és boldogságát idézték volna elé, e szörny emésztő féltékenységét még inkább növelék s látván, hogy Szaif mélyen alszik, kivonta szépen térdeit feje alól és egy kőre helyezé, azután nehány lépést hátrálva, mondá:

– Szegény bolond, elhitette magával, hogy én uralkodni engedem magam helyett!

S azután kardját kivonva, hozzátevé:

– Ha én hajdan a Dahia bolond tanácsára nem hallgattam volna, ma nem kellene ezen munkát végrehajtanom.

S a mint ezen gondolatját bevégzé, fölemelte kardját fiára és háromszor sujtott a nélkül, hogy oda tekintsen.

Ezen vágások csak a testet érték s Szaif kinyitván szemeit, igyekezett fölemelkedni, de Kamaria negyedikszer is fölemelé gyilkoló fegyverét s fejére sujtván, Szaif kiomló vérének tavába hanyatlott.

A nő messze dobván magától kardját, lovára veté magát s ördögi mosolylyal mondá:

– Most már nyugodtan alhatom, mert én mindörökké szultánné leszek.

VI. A Khamiméh kertje.

Szaif Züliázán meggyógyulása. Kalandjai Ham Eben Noeh kastélyában és a Khamiméh kertjében. Miként menekül Airud nemtő segélyével.

Az éj gyászfátyollal takará el az iszonyatos gyilkosságot, sötét leplével bevonta a puszta végtelenségét, sötét felhők nyargalták át a légkört s az elhalványult csillagok csak itt-ott pillantának át a fellegek rétegein. A fiatal aráb lelke egész éjen át bizonytalanúl lebegett az alanti árnyak és az örökkévalóság világossága közt.

De Isten nem akará még magához hivni ezen még alig született lelket, a melyet az emberek közé azért küldött le, hogy segélyt nyujtson s nemes példákat adjon az erény útain.

A regg első villanatakor a lég frissesége s talán a favirágok balzsamszerű jó illata Szaifba az eszmélet érzetét fölébreszték, kinyitá szemeit, érezte sebeinek sajgó fájdalmát; mozdulni akart, de nem tudott s nem volt körülte sehol egy élőlény, a ki segélyt nyujthatott volna.

Szaif most az eddigieknél sokkal marczangolóbb fájdalmat érzett, mert iszonyatosnak tetszett neki az anya keze által osztott halál, s hogy ezen iszonyu s vérlázitó eszmét magától eltávolitsa, imádkozni kezdett áhitattal lelkét Istennek ajánlva, a kinek szent akaratja ily ifjan szólitja ki az életből.

Míg így imádkozott, a fa leveleit hallotta feje fölött mozogni, s egy kedves kis hangot, mely mondá:

– Üdvöz légy Sheik Abduszálám!

Szaif két szép fényes és zöld tollazatu madarat pillantott meg, a melyek egyike eképp felelt:

– Üdvösség szálljon reád, Sheik Dsiadé!

– Lásd – monda az első – az istentelen Kamaria miként árulá el fiát!

– Kamaria – mond a második madár – képes, nem egyszeri, hanem hétszeri árulásra is.

– Hanem bámuld az isteni gondviselést, mert ez az undok nő roszul választá bűnének helyét, midőn gyerekét ezen egyedüli fa alá vezeté, mely neki az életet vissza tudja adni, mert ezen fa levelei csalhatatlan gyógyerővel birnak a sebekre, ezen fa volt Szaif Züliázánnak bölcsője, itt e fa árnyában tápláltatott az anyjától elhagyott árva a puszta gazellája által, míg egy becsületes szivü ember feltalálta. Ma ez a fa rögtön meg fogja gyógyitani, mert nem kell egyéb, csak hogy fogaival nehány laput elrágjon s az így keletkezett tésztát sebeire tegye és sebei meggyógyulnak úgy, hogy még helye sem fog látszani.

A két kis madár üdvözlé egymást s azután elrepült ellenkező irányban.

Szaif átérté, hogy azon madárkák a minaretben talált két zarándok lelkei voltak, a kiknek egyike Sheik Dsiadé neki az Aikha madarat jelölé ki a tengereni átútazásra, a másik Sheik Abduszálám, a ki mentésére küldé Akhisza nemtőt, midőn a mély kútban volt s a kiket ő később eltemetett.

Szaif hallván barátjai szellemének jó tanácsát, ohajtott a csudás fa lapujához jutni s megkisérté fölkelni, de ez lehetetlen volt. Átlátva erőlködése hasztalanságát s látva a fa ágainak magasságát, kétségbeesetten sírni kezdett azon gondolatra, hogy az életfájához ily közel kell néki meghalnia.

Míg így sírva imádkozott, szél kerekedett, mely megrázván a fa ágait, több levelet csaknem a sebesült kezébe hullatott, ki bátorságot nyerve, azokat használta úgy, miként az isteni gondviselés megtanitá a madarak beszéde által s valahányszor a levéltésztát egy sebre alkalmazta, az azon perczben eltünt, úgy hogy csakhamar Szaif oly erőteljesen s oly épen kelt föl, mintha semmi se érte volna.

Ekkor leborult s hálát adott a jóságos Istennek s nem messze onnan megpillantván lovát, mely rája látszott várni, reá vetette magát s elvágtatott ettől a végzetszerű helytől, neki iramodván czéltalanúl a puszta kietlenének.

Szaif Züliázán tíz napig útazott, gyökerekkel táplálkozva s felfogott esővízzel egyhitvén szomját; a tizenegyedik napon két hegy oldalához ért, melyeknek sziklacsúcsai az ég felhői közé emelkedtek föl.

E két hegy között egy oly sebes folyó nyargalt, hogy a víz színe fölött elrepülő madarat a rohanó hullámok magukhoz kapták s elmeriték.

Szaif vizsgálván a ködborongta hegyeket, egyiknek tetején egy Szumát (minaret), a másikon egy pompás épitészetü várat fedezett föl, mely nagy kiterjedésü sziklavár oly magasságban feküdt, hogy a felhők alatta táboroztak. Egy más ponton a két hegynek két ellentétes s messze előszökő márványfoka volt, melyek egy bizonyos távolból tekintve, összeérni s a két hegyet összekötő és a sebes folyam fölött ívesülő hídat látszottak képezni.

Szaif elébb a minaretet hordó csúcsra mászott fel, s annak kapujához érve erős hangon kiálta:

– Já, szákine Almákán (héj, lakója ezen helynek)!

Egy hang erre a Szuma belsejéből eként felelt:

– Szhah–elene vhe merhaba ya Szaif Züliázán (Jöttöd és fogadásod kedves leend, Szaif Züliázán)!

Az ajtó megnyilt s egy magas termetü, barna arczu öreg, kinek homlokán a leborulás jegye látszott – lépett ki, mondván:

– Aniszta hadcsa adiár ya Szaif Züliázán (Ezen helyet jelenléteddel megtiszteled, Szaif Züliázán)!

– Ki vagy te? – kérdé Szaif a remetétől – s honnan ismersz engem.

– Én Khamiméh Atalibe vagyok s már 40 év óta várlak, hogy egy minden málikok által birni ohajtott, de csak általad birható hatalmas zhakhirát adjak át. Légy ma estvére vendégem!

S ezt mondva, Szaifot bévitte a minaretbe.

A fogadásnál szokásos beszélgetések után Szaif kérdé gazdájától:

– Hát mi az a hatalmas zhakhira, melyről nekem az elébb beszéltél?

– Majd megtudod holnap – felelt Khamiméh – most falatozzál egy keveset s azután nyugodj le. Holnap hajnal hasadtakor fel foglak költeni.

Reggel, mikor a nap első sugarai megaranyozák a hegyszirt gerinczeit, a remete fiatal vendégét a hegyeken vezette. Csakhamar elérték a már távolból látott összehajló márvány fokok egyikét, s miután mindketten annak végpontjáig haladtak, Khamiméh monda Szaifnak:

– Mihelyt a nap feltünik a láthatárra, te ugordjál át a szemben levő fokra s midőn ott leszesz, én meg fogom mondani, mit kell cselekedned.