Part 5

Abdi-Alkdus az ifjut börtönbe vitette s lábait és kezeit egy fahengerhez kötvén, lakába tért. Szaif így maradt egész éjjel, míg a csillagok átpillantgattak az eget boritó sűrü felhőkön, egy mozdulatot sem tehetett, a kezére és lábára szoritott kötelek szenvedhetlen fájdalmat okoztak s ő szerencsétlen helyzetében gyakran gondolt a csudás süvegre, melyet meggondolatlanúl Akiszánál hagyott volt s mondá magában:

„No, már aztán megérdemli-é, hogy az ember magának ellenségeket csináljon és magát gyűlölet- s tán boszunak is kitegye egy oly zhakhirah birtokáért, melynek nem tudja hasznát venni? Nekem, oh nagy Isten! nem marad hát egyéb, mint a sors elleni erőtlenségem érzete s azon erőm, hogy az ima szárnyain hozzád emelkedjem, hozzád, kegyelemnek nagy Istene!

S ekkor imádkozni kezdett az ifju; imádkozni, miként ő tudott, szeretet- és hitteljes lélekkel.

Midőn így a hit malasztja feledteté fájdalmait, a sötétben egy hozzá közelitő embert vett észre, a ki egy csókot nyomván homlokára, feloldá kötelékeit s monda neki:

– La baisza aliek ya Szaif Züliázán! (semmi rosz téged ne érjen, Szaif Züliázán) Szaif Abdi-Alkdus hangját hivén felismerni, kérdé:

– Hogyan van, hogy ismersz? hisz’ te vagy, ki engem ide ily irgalmatlanúl lekötözél s most te jősz kötelékeimet feloldozni?

– Tudd meg, Szaif! hogy tegnap, miután téged ide vezetélek, haza mentem s lefeküdtem; de alig szenderedém el, midőn egy fénykörtől környezett férfiu jelent meg álmomban s így szólott hozzám: „Já, Abdi-Alkdus! a férfiu, kit a fához kötöztél, egy Avlijavhé Allah (Istentől szeretett), kit Szaif Züliázánnak hivnak. Kelj fel, menj azon ifjuhoz, old fel köteleit, légy segitségére s vedd fel az ő hitét; mert ha nem engedelmeskedel, átszurlak ezen tűzlándzsával, melyet kezemben látsz.“ Ekkor remegve ébredtem fel, s íme itt vagyok! Mondd meg most, Szaif Züliázán! mit kell tennem, hogy vallásodat fölvegyem?

A fiatal aráb mondá:

– Mondd utánam e szavakat: La ilaha ila Allah Ibrahim kalifeh Allah (csak egy Isten van s Ábrahám az ő kedveltje).

Abdi-Alkdus elmondá ezen hét szót s müzülmánná lett.

S midőn az áttért, Szaifot lakába vezeté, monda neki:

– Most miképp mentsünk meg téged a málik dühétől?

– Tudhatnám-é okát – mond Szaif – az én adavatom-nak (üldöztetés, háboru), hogy a málik egész nyugalommal halálra itél egy békés idegent, a ki országát látogatni jött.

– Já, Szaif! – felel Abdi-Alkdus – málikunknak van egy őseiről öröklött gyűrüje, a melynek tulajdonsága nekünk már sok roszat okozott, t. i. midőn ez a gyűrü valakinek ujján van s ez egy mást meg akar ölni, csak gyűrüt hordó kezét kell fölemelnie s amannak feje magától leesik. Ezen az úton mi mind a málik rabszolgái vagyunk és senki sem mer az utált de rettegett zsarnokkal kikötni. A minap régi tudományok nyomán fölfedezte, hogy egy Szaif Zuliázán nevű idegen a csudatevő gyűrüt elsajátitandja s rögtön azon Talszameh-t állittatta, hogy az idegen ne jöhessen bé hír nélkül a városba. Most láthatod, hogy módot kell találnunk megmentésedre.

– De hát mit tegyünk? – kérdé Szaif.

– Gondoltam valamit – monda Abdi-Alkdus. – Van nekem egy igen bárgyu, de rosz lelkü rabszolgálóm; majd felszólitjuk, hogy térjen az izlámra s ha nem akarja megtenni, helyetted a zsákba tesszük s ő a tengerbe fog dobatni a szerály ablakánál.

Szaif szeretett volna ugyan más módot találni, de fölfedezni képtelen volt, mert egy embernek minden esetre vízbe kellett dobatni a málik szeme láttára. Belé kellett hát egyeznie a cserébe. A rabnőt eléhivták s Szaif felszólitá, hogy hagyja el a napimádást s higyjen az egy igaz Istennek; de visszaútasitván az ajánlatot, zsákba dugták a szerencsétlent s a meghatározott időben csolnakba téve, a málik ablaka alá vitetett. Szaif a csolnakba rejtőzött. Nem sokára a málik mutatkozott s egy kezében levő zsebkendővel jelt adván, a zsákot rögtön a tengerbe dobták. De a málik az intéskor kezét mozditván, érezte, hogy – mintegy bűverő által vonzatva – a gyűrü kicsúszott ujjából s a tengerbe esett, mire kétségbeesetten s remegve kelt fel helyéről, mert a jóslatra gondolt, melynek teljesülése megkezdődött.

E közben Abdi-Alkdus csolnakát eltávolitván a szerálytól, monda Szaifnak:

– Az okosság azt parancsolja, hogy ne menj bé a városba. Tanácsom az, hogy vedd ezen csolnakot, tanulj meg halászni s így könnyen elélhetsz nehány napig ismeretlenűl.

Szaif elfogadta a tanácsot, ellátta magát a szükséges halászati eszközökkel, s miután új barátjának egy helyet jelölt ki, a hol más nap találkozzanak, evezni kezdett s távozott a parttól.

Szaif kellemes éjet töltött gyöngéden hintázó csolnakában, reggel halászni kezdett és sok halat fogott. A mint egyiket tisztitaná, belében igen szép gyűrüt talált, melyet megmutatott Abdi-Alkdusnak, kivel a kitüzött helyen találkozott. Ez figyelmesen megnézte s aztán mondá:

– Já, Szaif! ha málikunk elvesztette volna gyűrüjét, azt hinném, hogy ez az.

– Ha ugy van – mond Szaif – megyek hozzá és megölöm a kegyetlen zsarnokot.

– Türelem! – mond Abdi-Alkdus – egyáltalában nem vagyunk bizonyosak ez iránt s ha nem az ő gyűrüje, akkor te menthetetlenül elvesztél!

– Nem hiszem – felelé Szaif – a málik meg sem nézte még jól arczomat és ő engem a tenger fenekén képzel. Meg akarom kisérteni ezt a kalandot, bármi történjék.

S a fiatal, Abdi-Alkdust elhagyván, a szerályba ment, alkalmat keresvén, hogy a málikhoz jusson. Ezt az alkalmat meg is szerezték neki, mert egy személy megismerni hitte őt, s e gyanuját közölve az őrökkel, ezek elfogták és az uralkodó elébe vezették.

A málik, miután őt egy darabig figyelmesen vizsgálta, elbámulva monda neki:

– Nem te vagy-é az, a kit tegnap tengerbe dobattam! Ki mentett meg?

– Engem az én Istenem mentett meg – felel Szaif – az én Istenem, a ki hatalmas és egyetlen, a ki az égben trónol s minden földi trónok fölébe van helyezve. Most válassz, ha te is fel akarod venni a müszülmán hitet, mentve leszesz, de ha az egy igaz Isten hitét visszaútasitod, e gyűrüvel jelt adok!

Mihelyt a málik gyűrüjét a Szaif kezén megpillantá, elhalványult s reszketni kezdett; vezérei körülvevén, kérdék tőle:

– Já, málik! hol van gyűrüd?

– Hihetőleg hárememben hagytam – felelé a megijedt málik.

De a vezérek, kik megismerék a csudatevő gyűrüt, mondák Szaifnak:

– Fiatal ember! sorsunk kezedben van, adj jelt a málik fejének, ő nem érdemel szánalmat!

– Nem! – felel Szaif Züliázán – én felszólitom őt, hogy az Izlámra térjen át s ha az igaz hitet fölveszi, az által jóvá lesz; de ha felszólitásomat visszaútasitja, akkor jelt fogok adni a gyűrüvel.

Szaif újból felszólitá a málikot; de ez azt felelvén, hogy ősei vallását soha elhagyni nem fogja, Szaif a gyűrüt hordó ujjával rámutatott s a málik feje azonnal lábaihoz hengeredett.

Mihelyt ez esemény köztudomásra jutott, az öröm általános lett. A vezérek közakarattal Szaif Züliázánt választották máliknak s a közkiáltó által a városnak hírül adták az uralkodó- és vallás változtatást; mert a vezérek rögtön felvették az új málik hitét.

Szaif hét napig mulatott közöttük s azután összegyüjtvén a vezéreket, így szólott hozzájok:

– Nem maradhatok tovább közöttetek; vissza kell térnem honomba s reménylem, hogy később újra látni fogjuk egymást. Addig is helyettem málikul hagyom a bölcs Abdi-Alkdust. Engedelmeskedjetek neki; legyetek mindég jó müszülmánok s ne tegyétek azt másnak, mit nem akartok, hogy mások nektek tegyenek.

Ezután Szaif elindult s csakhamar eljutott Akiszához, a ki csudálkozott hosszas kimaradásán. Szaif elbeszélte a történteket s Akisza ekként felelt neki:

– Már most nem viendelek semmiféle medinába többet, mert valahányszor egy városba betérsz, mindég valami rendkivüli esetnek kell történni; a mi végre is valami szerencsétlenséggel végződhetnék s akkor magamat vádolnám, mint okozót. Én Kamrun málik medinájában találtalak, ha ohajtod, visszaviszlek oda.

– Valójában útam czélja ama város; mert nekem a Kitab Tarik Enil kell, mely oly átkozottul kisíklott körmeim közül.

Rögtön el is indultak s nehány nap mulva Szaif Züliázán azon város kapujánál volt, hol egy egész néppel harczolt. Búcsut vett Akiszától, kérvén, hogy láttassa magát gyakran, s azután kálnuszája segitségével egész kényelmesen Akéla házához sétált.

Mig Szaif közelgett, az alatt Táma anyjával beszélgetve, monda:

– Meglátod, anyám! hogy engem rászedtél, azt jövendölvén, hogy én a Szaif Züliázán neje leszek. Ő már rég meghalt a mély kútban és én szegény leány, szivemet neki adtam volt s most is gondolataim tárgya; de a te hibád, anyám! mert mielőtt őtet megismertem, közeledben boldog voltam, hanem mihelyt megismertetted őtet, én szerettem s el is vesztem!

– De a szent Istenre esküszöm – viszonzá Akéla – Szaif mentve van minden veszélytől s te elébb-utóbb az ő neje leszesz! Midőn e szavait végzé, a kapun koczogtak: Íme, gyermekem! menj és nyiss ajtót annak, a kit szeretsz, a ki miatt hitet és reményt vesztettél!

Táma az ajtóra rohant, s midőn Szaif Züliázánt megpillantotta, nem tudott ellentállani, hogy karjaiba ne rohanjon s örömét ekként ki ne fejezze. Azután anyjához vezette, a ki szintén nagy bensőséggel fogadta.

– Isten küldött, Szaif! hogy visszaadd nyugalmát annak a szegény leánynak, a ki éjjel nappal sír a végzetszerü naptól fogva, midőn téged a Bair akamikba (mély kút) temettek.

Az ifju ekkor elbeszélé kalandjait s öreg barátnéja szerencsélteté a magával hozott értékes szerzeményekért.

Nehány napot együtt töltöttek, várván a hónap elsőjét, mert ezen nap reggelén szokott a málik kiséretével a kápolnába menni.

Ez a nap pedig megérkezvén, Akéla így szólt Szaifhoz:

– Most vedd kálnuszádat, jöjj a templomba velünk, s midőn mi leborulunk, te elveheted a Kitab Tarik Enil-t.

Az ifju különös érzettel s élénk megindulással követte a menetet, mert ő mindent látott a nélkül, hogy őtet valaki látta volna. Megérkezve a kápolnába, mindenki leborult, csak Szaif maradott állva. Ekkor a könyv leszállott állványáról, megkerülte hétszer a kápolnát s Szaif lábánál megállapodott. Ez nyugodtan fölvette azt s visszatért Akéla lakába.

Kamrun málik hallotta a könyv által okozott zajt s fölemelkedett; de a könyvet nem látva és senkit a ki azt elvinné, kétségbeesetten dobta földre turbánját s tépte szakállát. Visszatérve szerályába, az egész udvar mély gyászt öltött a Kitab Tarik Enil eltünte miatti bánat kifejezéseűl.

Akéla otthon találta Szaifot, a ki rendkivül örvendezett, hogy végre birtokában volt az a könyv, melyért ő annyit fáradott és szenvedett.

Táma ekkor mondá Szaifnak:

– Íme, te vágyaidat elérted s mi minden kitelhető módon segiténk téged. Most már, miként anyám a csillagokból olvasá, te nőűl fogsz venni engem s honodba viszesz magaddal.

– Én Shámát szeretem – felelt Szaif – érette tettem ki magam annyi veszélynek s én jelenleg mást nőűl nem vehetek.

Táma ezt hallván, a szerelemféltés lázával kiáltott fel:

– Ki az az átkozott hölgy, a kit te előmbe teszesz? a kit annyira szeretsz, hogy előtte engem nőűl venni nem akarsz. Ez oly gyalázat, mit türni nem fogok. Te nélkülem innen nem fogsz elmenni.

– Já, Táma! sajnálom makacsságodat – felelé Szaif – mert én édes anyád vonzalmára számitottam s én nem lennék arra méltó, ha kötelességem elleni dolgot követnék el.

De a fiatal leányra ez az okoskodás nem hatott. A szerelemféltés érzete eszméit összezavarta s ő nem szünt meg dühöngeni. Szaif végit szakitandó e kellemetlen jelenetnek, szobájába vonult s lefeküdt, gondosan feje alá helyezvén kálnuszáját és a Kitab Tarik Enilt.

De reggel fölébredtekor nem lelte többé se süvegét, se könyvét. Sietve kelt föl s a nőkhez sietett, kérdezve tőlök: ha tréfából dugták-é el azokat.

– Nálam vannak – mond Akéla leánya – de nem tréfából foglaltam le, mert esküszöm az Isten nevére, hogy vissza nem adom azokat, míg engem nőűl nem veszesz. Most térj vissza szeretett Shámádhoz ha tetszik, mert ő előttem nőd nem lesz.

Hiában igyekezett Szaif ezzel a megháborodott leánynyal az okosság nyelvén beszélni; meggyőzni nem tudta s harag- és nehezteléssel távozott a két nő házától; kiment a városból s a tengerpartra Aikha felé ment, azon óriás madár felé, mely őt ezen szerencsétlen földre szállitá.

Míg Szaif a tenger felé ment, azalatt Táma emésztő szerelemféltéstől űzetve, Kamrun málikhoz sietett.

– Já, málik Amazán – monda – a ki a Kitab Tarik Enilt elorozta, éppen most hagyta el a várost s a tengerpart felé tart, ha üldözésére rendeletet adsz, még bizonyosan utólérhetik.

A málik maga indult el nagyszámu lovagok kiséretében.

Szaif már a part közelében volt, midőn a lovak dobogását meghallotta; visszafordulván, rögtön átérté a fiatal leány árulását s futni kezdett a part felé, hol már megpillantá a homokon nyugvó Aikhát; – az indulni készülő madár tollai közé ugrott s midőn Kamrun málik a partra ért, hogy a fiatal arábot elfogja, a bámulat oda szegezte, látván a távol messziségben elvesző tengert, a dicsőségesen lenyugvó napot s azon szép nagy madarat, mely a szép Szaif Züliázánt égbe látszott felragadni.

V. Szaif Züliázán és Kamaria.

Szaif Rád követei málik Efráhnál. Szádun Eszendcse és a málik hadserge közötti harcz. Szaif visszatérte. Egy hadsereggel anyja ellen indul.

Szaif szerencsésen megérkezvén a tulsó partra, sietve indult a mináret felé, régi barátját, Sheik Dsiávét fölkeresendő. Ez örömmel fogadta őt s midőn Szaif elbeszélte kalandjait s hogyan tette Táma gonoszsága sikertelenné fáradozásait s viszontagságos vállalatait, a Sheik azt felelte neki:

– Soha se búsulj azért, Szaif Züliázán! Ha én az isteni gondviselés szándékát elárulhatnám, még sokkal rendkivülibb dolgokat jósolhatnék neked, melyek a megpróbáltatás és küzdés ezen világában veled történni fognak. De szükség, hogy te saját bátorságoddal s hited erejével győzd le azokat, s mivel az éjjelre vendégem vagy, megmondom neked, hogy én is ez éjjel az örökkévalóságba fogok átköltözni s kérlek, hogy nekem is tedd meg azt, a mit Sheik Abduszalámért tevél.

Testemet a tengerpartra viended, a hol jobbról a khiffint, balról a henuthot megtalálod. Az ima után temess el mináretem aljához, azután vedd nálam hagyott lovadat s térj vissza Efrah málik városába.

Szaif némán maradt a Sheik mellett, a ki folytonosan halk hangon imádkozott s Isten nevét mondotta ki; hajnal felé a halál veritéke kitört halántékain, elmondta a zhahadá-t s a szent lélek égbe ment oly jó illatot terjesztve, hogy az egész mináret megtölt.

Reggel Szaif a testet a tengerpartra vitte, mindent megtalált a kijelölt helyen és módon. Az ismeretlen férfiak eljöttek imádkozni az elhunyt nyugalmáért s azután eltemette. Lovára ülvén pedig Szaif, málik Efrah városa felé tartott.

Most elmondjuk nehány szóval, mik történtek e városban Veh Shilfala távozta után.

Tudjuk, hogy Szkárdis követelése szerint Veh Shilfalának bár semmi fogalma nem volt a kért Kitab Tarik Enil hollétéről s daczára Szádun és Sháma igyekezetének, hogy erről a tervről lebeszéljék, mégis elindult éjnek idején.

Más nap reggel Szádun barátját meg akarván látogatni s nem találván, rögtön a málikhoz ment:

– Minő új feladatot tüztél ki az én uramnak? Te egy könyvet kérsz tőle a nélkül, hogy ki tudnád jelölni, hol keresendő az. Egyszer az én fejemet kéréd tőle, mit megszerezni nem könnyü dolog s most egy ismeretlen könyvet követelsz tőle; de én tudom, hogy te nem akarsz mást, mint ezen hős elvesztét, igaz-é a mit mondok?

– Nem én tettem sem az első, sem ezt a föltételt – felelé málik Efrah – hanem fővezérem Szkárdis.

– Tudtam – mond Szádun mennydörgő hangon s a vezérhez fordulva –: de Isten szent nevére, a te fejed felelős uramért s ha mielébb visszatérni nem látom, vagy róla hirt nem hallok, akkor mind megsemmisitlek titeket: téged s minden harczosaidat.

Ezt mondva, Veh Shilfala kastélyában levő négereihez vonult s mindennap kiment azon reménynyel a városból, hogy visszatérő fiatal barátját meglátandja s mindennap visszatért a vezérhez megújitani ugyanazon szemrehányásokat, ugyanazon fenyegetéseket, elannyira, hogy Szkárdis végre nyugtalanul kezdett lenni a dolog kimenetele felett, szobájába zárkozott s testvére Szkárdionnak, szultán Szaif Rád fővezérének, a következő levelet irta:

„Üdvözöllek téged, testvérem! s tudatom veled: 20 éve, hogy egy eldobott s az aráb málikok jegyét hordó gyerek került a mi tartományunkba. Málik Efrah, daczára minden ellenmondásomnak, ezen gyereket fölneveltette s ezen idegent közénk fogadta, közénk, kiknek Noé átka teljesülésétől mindig félnünk kell. A máliknak egy gyönyörü szép s a fiuval egykoru és ugyanazon jegyet viselő leánya van. Ez a körülmény az én aggodalmaimat fölkeltvén, el akarám veszteni ezt a leányt. Az ifjut kivihetetlen vállalatokra küldém ki s most reménylém, hogy nem fog visszatérni; de ez az aráb, a ki nagy bátorság- s hadi jelességgel bir, köztünk hagyta a rettegett s félelmes Szádun Eszendcsét, kit sikerült barátjává tennie, s ez a herczegnőtől ingereltetve, négereinek félelmes erejére támaszkodva, naponta megsemmisitéssel fenyeget, ha hamar vissza nem tér Veh Shilfala, a kit ő urának nevez.“

„Ezért kérlek, mondd meg Szaif Rádnak, hogy Sháma herczegnő mily bájoló szép s hogy ez a nő csak egy oly szultánt illethet mint ő; ezen módon belé fog szeretni. Tanácsold, hogy kéresse meg, biztositván, hogy ez által minő megtiszteltetés- és szerencsében részesitend minket. Megértetted-é jól, testvérem! hogy ez mindnyájunkra nézve igen fontos!“

Szkárdis ezen levelet egy hadcsib (szolgálati tiszt) által küldötte el azon meghagyással, hogy azt csak is Szkárdion vezérnek adja át.

Mihelyt e követ megérkezett médina Adurba, szultán Szaif Rád fővárosába, átadta a levelet a vezérnek s ez elolvasván, rögtön a szultánhoz ment s oly magasztos színben tünteté föl Sháma herczegnő szépségét, erényeit s miveltségét, hogy egy 1000 ember által kisért főtiszt rögtön rendeletet kapott, hogy elmenjen málik Efrah hasonlithatatlan szépségü leányát megkérni a szultánok szultánjának.

A követség elindult s puszták- és hegyeken át vonulva közeledett málik Efrah városához. Ez értesülvén az őt érendő megtiszteltetésről, vezéreit a követség elébe küldötte s az akkor szokásos ünnepélyesség- és udvariassággal fogadtatta. A lakosok tömegesen tódultak ki, hogy lássák a nagy szultán Szaif Rád követségét s diadallal kisérték a málik szerályához. Szádun Eszendcse értesülvén a követség megérkeztéről s ohajtván küldetésének czélját ismerni, a málik szerályába ment.

A főtanács össze volt gyülve a követek fogadására s Szádun is bément a gyülekezetbe. Megjelenésekor a málik és a vezérek mind fölkeltek köszöntésére. Csak a követ maradott ülve. Szádun ezt látva, így szólott hozzá:

– Idegen! te ugyan büszke vagy, hogy akkor, midőn a nagyok fölkelnek üdvözletemre, te nem is mozdulsz helyedről. Mi az ok, mi téged oly fenhéjázóvá tesz?

– És te ki vagy? – felel ez – hogy én előtted fölkeljek. A mi engem illet, én a málikok málikjának, a nagy szultán Szaif Rádnak vagyok követje s ide jöttem, hogy Sháma herczegnő kezét uram számára megkérjem.

– Anyád veszitsen el[5] málikoddal együtt! – kiált fel Szádun bőszülten – hogyan mered Veh Shilfala jegyessének még nevét is kimondani? Soha ez a herczegnő másé nem lesz, mint az övé.

Szádun ezen szavaira a követ haragra gyult s fölkelve kardot húzott, mondván:

– Ha e gyülésnek tisztelettel nem tartoznám, Zahl csillagzatra eszküszöm, fejét metszeném ennek a szemtelennek.

S azután kardját hüvelyébe eresztve, leült.

– Gyáva fia gyávának! – mond Szádun – minő dicsőség karddal fenyegetőzni s azután a gyülés iránti tiszteletből azt félretenni? Én azt hiszem, hogy a dicsőség a megtételben van, miként én daczára a gyülésnek megteszem.

Ezt mondva fölemelé hatalmas szablyáját s egy csapással leüté a követ fejét.

Erre a vezérek fölkeltek és Szkárdis igy szólt málik Efráh-nak:

– Já, málik Azamán! szemeid előtt ütik le a nagy szultán követjének fejét s te még sem daraboltatod össze ezt a vadat? ha rendeletet nem adsz ez ember elfogatására, én Isten bocsássa! azt fogom hinni, hogy egyetértesz ezen őrjöngővel.

Erre a málik testőreihez igy szólt:

– Fogjátok el ezt a szemtelen vadat; de ne öljétek meg!

A testőrök tömegesen rohanták meg Szádunt; de ez kardot rántva a tömeg közé vág, mint oroszlán a nyáj közé s azok nemsokára rémült juhok gyanánt menekültek. Szádun átmegy a palotán, azután a városon, sujtva kardjával, vagy karjával hárintva el a sok remegő kéz tartotta fegyvert, melyek fel akarák tartóztatni. A főkapunál négereire talált, a kik a történtekről értesülve főnökük segitségére siettek s az ők segitségökkel a mezőre vonult.

De Szádun Eszendcse nem távozott a várostól, mert nem akarta hogy azt higyjék, hogy megijedt, hanem tábort ütött csekély távolságra a falaktól. Ez alatt a málik egy hadserget gyüjtött össze s következő nap Szádun kis csapatjára tört azon hiedelemmel, hogy azt nehány óra alatt megsemmisiti; de a kis csapat a hadsereg közé veté magát s ott oly mészárlást vitt végbe, hogy estve, midőn a hirnökök takarodót kiáltottak, a málik hadserege megnégyedelten tért vissza a városba.

Szádun ekkor egy kissé visszavonult a hegyek aljába s erős állást vett, az éjet sánczhányatásra használta, hogy a reggelre várt rohamnak keményen ellentállhasson.

S valójában reggel a málik erősitett s rendbeszedett sergei megtámadták. Szádun s emberei rendithetlen szívvel s ércz karral állottak ellent. A támadás elszánt, a védelem kitünő és szerencsés volt s az elszánt küzdelem estig folyt, midőn megszünt, hogy más nap újból kezdődjék.

És ez igy folyt több napokig s málik Efrah mindenfelől új sergeket szedett, jeles vezetőket toborzott, s hadserege rövid időn hatalmasan növekedett. Szádun veszteni kezdett merészségéből s kénytelen volt a hegyek közé vonulni vissza, a hol ostromzár alá tétetett, az élelmi szerek megszerezhetési útja elvágatván, éhség által hitték őket feladásra kényszerithetni. De ez késvén, málik Efrah bé akarta gyorsan végezni a táborozást s rendeletet adott egy általános támadásra.

A roham megkezdődött, a küzdelem iszonyatos volt; nem lehetett többé se ostromoltat, se ostromlót megkülönböztetni, a harcz dühe iszonyatosan vérengzett. Valahányszor Szádun egy embert levágott, helyét tíz foglalta el s kétségbeesett hősiessége daczára is talán elbukott volna, midőn a távolban porfelleget pillantának meg, melyből nem sokára egészen vasba öltözött lovag bontakozott ki; szemei villámként szikráztak s közelebb érve felkiáltott:

– Allah veh akber, Já kilál héda ádiár vhe édimen! ana Szaif Züliázán! (Az Isten nagy, ti ezen hely és tartomány kutyái! én Szaif Züliázán vagyok).

Legelébb málik Efrah ismerte meg e hangot; de a Szaif Züliázán név zavarba hozván, kérdé Szkárdistól:

– Ugy tetszik, mintha Veh Shilfala hangját hallottam volna; nem az-é az?

– Isten mentsen téged, málik! azon helyzettől, melyben most Veh Shilfala van – felelé a vezér – ő bizonyosan nem él többé; a föld meg van mentve az ő jelenlététől.

A mint a vezér ezen szavakat végezné, a lovag mellette állott s hangosan mondá:

– Engem halva hisznek; de Allah nagy: én Szaif Züliázán vagyok!

Ekkor Szkárdis zavartan mondá a máliknak:

– Íme, mit miveltél! Fölnevelted ez ifjut, ő elmegy Veh Shilfala név alatt s visszatér, mint Szaif Züliázán. Oh, én nem kétlem többé, hogy ő Szaif (kard) Habesh élete fölött!

A málik rendeletet adott, hogy a harczot szakitsák félbe.

Szkárdis előrelátva mi történend, a város felé menekült.

Szaif fogadott atyjához közelitve, átölelé őt s monda neki:

– Já, abi (atyám)! miért ez a harcz? mi annak oka?

– Já, ébeni (fiam)! mindennek oka Szkárdis ellened való gyűlölete s egy kevéssé Szádun hevessége is.

Ekkor Szádunhoz mentek. Midőn ez Szaif Züliázánt megpillantotta, odarohant s lábaihoz vetette magát; elbeszélte a történteket, hogy málik Efrah három hét óta minő irtó harczot folytat ellene. Szaif roszalta, hogy mérgét fékezni nem tudta, hogy a követet megölte s azután hozzátette:

– A mi a málikot illeti, ő a mi atyánk, neki joga van minket büntetni és megbocsátani nekünk; mert mi az ő gyermekei vagyunk.