Part 4

– Já, málik Azamán! – monda neki – veh alaczer, a veh avane (az idő minden dolgot felvilágosit) én a tegnap csináltam Roml-ban láttam, hogy az idegen nincsen városunkban, hogy az Ammaz tévedett s oknélkül ütött lármát. Légy hát nyugodt, málik! nincs abban semmi igaz s nekünk nem kell aggódnunk. De ha tanácsomat követni akarod: ma a hónap elsője, el kellene mennünk a szent kúp alá, megvizsgálni a Kitab Tarik Enilt s Istennek hálát adni, hogy annyi félelmek alól megszabaditott.

E szavakra a málik s tanácsosai felállottak, hogy a kápolnába imádkozni menjenek. A kápolnát bezáró szent kúp kapujához érve, mindnyájan leszálltak lovaikról, Akéla Szaifnak újból ismétlé figyelmeztetését. A málik és kisérete bevonult a kápolnába s leborulva a szent könyv előtt, sokáig imádkoztak.

Míg imádkoztak, Szaif mindég az öszvért tartotta s végre monda magában:

– Tehát te vagy, Szaif Züliázán! azon ifju ember, kiről dicsőséges és dicséretes tetteket beszélnek. Hogyan, te a szolgák között rejtezel akkor, midőn a véletlen felmutatja talán azon egyedüli alkalmat, hogy a kivánt könyvhez juthass? Akélának megigértem, hogy nem fogok beszélni; de azt nem, hogy a kápolnába bé ne menjek. Azonban a félelem, hogy Akélát veszélynek tehetné ki, visszatartóztatá nehány perczig, de végre is az ohaj, hogy vállalatját önerején hajtsa végre, túlsulyt nyert s elhagyva öszvérét a néptömeg közt befuródott a szent kúp alá s onnan a kápolnába. De alig tett annak belsejébe egy lépést, a kerek épület közepén felállitott, márvány-oszlopon nyugvó könyv elvált helyétől s hétszer körülfutván a kápolnát, nyitva és mozdulatlanúl megállt Szaif Züliázán lábainál. Kamrun málik még le volt borulva, midőn nagy mozgást vevén észre közelében, fölemelte fejét s megpillantá az ajtó mellett álló arábot és a nyilt szent könyvet lábainál.

A málik rögtön kirohant a kápolnából s jelt adott testőreinek, a kik Szaif Züliázánra rohantak. Ez lelkét Istennek ajánlva s karjaiba erőt könyörögve, a falhoz támaszkodott s kardját kivonva, az elsőt, ki hozzá közelitett, levágta s mindazok, kikhez sujta, leestek, s kik leestek, nem keltek fel. Nem sokára kijöhetett a kápolnából, holttesteken menve s mindég vágva maga előtt; így ért az utczára, harcz nemtőjeként forgatva maga körül tűzkardját s azok fejei, kik körülte voltak, mind lábaihoz gurultak.

Egy órai öldöklés után ifju hősünk azok közé jutott, kik futottak előtte s kik még űzték őt. Most visszafordulva a futóktól az űzőkkel állott szembe s azok százanként hullottak lábaihoz. A halál előtte lebegett mint az ég villáma, mely egy nagy fát meggyujtván, megsemmisiti s hamuvá teszi az erdő minden fáit.

Ez iszonyú űzés reggel óta tartott, pedig már a nap megközelité a délpontot s az ifju hős még mindég küzdött, remélvén, hogy a városból kijuthat.

Már balkezébe vevé a kardot, már csaknem egészen ki volt merülve, midőn egy a mezőre nyiló s kevéssé védett mellékkaput pillantott meg; de ekkor lábai egy holttestbe megbotolván, szerencsétlenűl földre bukott; nehány őtet közelről követő harczos rá veté magát, s lefegyverezvén megköték kezeit s győzelem kiáltások között Kamrun málik szerályába vezeték.

Midőn Szaif Züliázán a málik elébe vezettetett, ez testőreinek kiálta:

– Ne mutassátok ez ember arczát. Nem akarom látni. Vezessétek a börtönbe; majd rendeletet fogok adni, hogy kivégeztessék.

Szaif Züliázán az éjet egy mély és iszonyatos börtönben töltötte, lelánczolva, mint egy gonosztevő. A nap első sugarainak feltüntével pedig elindittatott a vesztőhelyre.

A várostól bizonyos távolra magas hegyek között egy nagyon régi kút volt, melyet nyolczvan mázsányi ónfedél zárt el; 80 év óta nem nyitották ki. A kút iszonyu mély volt, s midőn fedelét leemelték, egy óránál tovább fekete fojtó lég gőzölgött ki. Ide vezették az ifju arábot mindazoktól kisértetve, kiket kardja életben hagyott s kik mind gyönyört találhatni reméltek végvonaglásának látásában; de várakozásukban csalatkoztak, mert a halálra itélt egy erős kötéllel megköttetvén, a kút közepéig leeresztetett s miután a kötelet jól megerősiték, a kolossalis fedőt reá illesztették.

A nép szétoszlott s minden vigyázat felesleges levén, maguk az őrök is lakjaikba tértek s a hegyen csak a hallgatagság maradt s az éj, mely nem sokára fekete fátyolát boritá a földre, a csillagok felgyultak az égen, hogy az embert lenyugvása előtt imára hivják vagy hogy vezéreljék az elkésett útast, a kit gyerekei, neje és atyja várnak.

Minden csendes volt, mindenki nyugodott, csak a szegény Szaif Züliázán csüngött egy örvény felett, fojtó légkörben s minden bátorsága daczára szemei könynyel teltek meg és elkeseredett lélekkel ekként fohászkodott Istenhez:

„Nagy birája a mindenségnek! vétettem-é szent törvényed ellen a tegnapi nagy napon? Akéla bölcseségére kell vala-é magam biznom s nem leölni egy város felét egy tárgyért, melyet zajtalanúl megkaphatok vala? Égnek Istene! ha elkárhoztatsz engem, vedd kegyelmedbe szegény lelkemet.“

Midőn ez imát bevégzé, úgy tetszett Szaif Züliázánnak, hogy az oldalfal kinyilik s egy lágy édes hang mondá:

„La baisza alik, ya forisze Azaman, ya Szaif Züliázán (semmi rosz ne érjen téged, oh korunk nagy hőse, Szaif Züliázán)“ s hozzá tevé hogy:

„Az ég Istene kárhoztatja az oktalanságot; de védi a bátorságot és hitet!“

IV. A csudálatos gyűrü.

Szaif útazása a nagy Akiszával (_nőnemtő_). Miként jut bé Mukhtatif várába? A Nil forrásai.

Az ifju aráb fölemelvén szemeit, egy természet felett, nagy nőt pillantott meg, a ki rögtön eloldá kötelékeit s egy föld alatti úton a mezőre vezeté. Midőn ily csudás módon megszabaditva látta magát Szaif, kérdi az előtte levő csudás teremtménytől:

– Ki vagy te? honnan ismersz engemet?

– Elbeszélem! – felelé a nő – s legelébb egy téged meglepő dologgal kezdem: Emlékszel-é Mukhtatif óriásra, a kiről te azt hiszed, hogy megölted, midőn málik Efrah városába ment Sháma herczegnő után? Ez iszonyatos nemtő (genius) nem halt meg sebében. Ez egyike a legféltebb s legveszélyesebb lényeknek. Ő egy Afrit (rosz és hit nélküli nemtő), én müszülmán vagyok, a hit nemtőjének leánya. Ez az Afrit elég merész volt atyámtól kezemet kérni, s oly félelmes, hogy atyám egy ily Afrit kafirnak (hitetlen, Iszlámot tagadó) áldozott fel, mondám neki: Lehetséges-é atyám, hogy te engem, ki müszülman vagyok s egy Istent hiszek, egy hit nélküli szörnynek adj. Atyám eként felelt nekem:

„Já, Eb neti (leányom)! hogyan útasitsak vissza egy lényt, a ki égetés- és gyilkolással boszulja meg magát? Igyekezz magadnak valakit keresni, a ki védjen és megmentsen tőle. Én már igen vén vagyok, semmit sem tehetek ily körülmények között.“ Én hallva ezen szavakat, távoztam s több nagy nemtőt fölkerestem, kérve védelmöket; de midőn megtudták, hogy Mukhtatif ellen kell védniök, mindnyájan azt felelték, hogy az lehetetlen. Kétségbeesetten egy istenes emberre gondoltam, kit Sheik-Abduszalámnak hivnak s ki túl a tengeren egy minaretben lakik. Elbeszéltem neki szerencsétlenségemet, s ő azt mondá: Já, Akisza! Mukhtatiftól senki sem menthet meg más, mint az, a ki az ő kezét levágta. Ez egy ifju, a kit Szaif Züliázánnak hivnak. Ő most málik Kamrun városának Bair akamik-jában (mély kút) van. Menj oda rögtön, vezesd ide őt s én megmondandom neki, mit tegyen, hogy a világot ezen Afrit-tól megmentse.

– Íme, miért jöttem ide, s ha most akarod, én elviszlek téged a Sheikhez.

Szaif feleletére, hogy készen van, Akisza megfogta egyik kezével mint egy kis madarat s egyik vállára helyezvén, fölemelkedett vele oly magasságba, hogy Szaif tisztán hallhatta a Tasbik Allamlak fi alfiak-ot (az angyalok énekét az egekben), s azután egyenes vonalban a tenger tulsó partjának tartott, oly hihetetlen gyorsasággal repülve, hogy reggel a nap feltüntekor Szaifot a minaret kapujában tette le.

Az ifju aráb tisztelettel közeledett Sheik Abduszalámhoz s megcsókolta kezeit; a Sheik örömmel fogadta s eképp üdvözlé:

– Ahélan ya, Szaif, iniszte hada ádiár (hozott Isten, Szaif, e föld örvend jelenléteden) s azután részletesen megismerteté vele Akisza szomoru helyzetét.

– Olvastam az Isten titkából, hogy néked kell megsemmisitned ezen félelmes nemtőt, Szaif Züliázán! – mond a Sheik – s megmenteni ezt az igaz hitű nőt. Menj vele! a gondviselés vezetend nemes vállalatodban, melyet ha végeztél, jőjj ide vissza.

Szaif búcsut vett a Sheiktől, s Akisza vállaira emelvén szokott modorában útra kelt. Valahányszor az ifju elfáradt, földre ereszkedett, hogy pihenje ki magát. Útjok három nap és három éjjel tartott, s végre a negyedik nap hajnalán megérkeztek a Dsebal Ahamar ani mamba Enilhez (a hold hegyekhez és a Nil forrásához). Ezen magas pontról Akisza megmutatá az ifjunak Mukhtatif óriás várát.

– Já, Szidi! én nem közelithetek ez átkozott várhoz. Menj magad. Engem e hegytorkolatban fogsz találni.

Szaif Züliázán egyedűl indult a vár felé, melyet többé szem elől el nem veszthetett, mert tömör tornyainak tetőzete egész a fellegekig nyúlt fel. A vár közelébe érkezve látá, hogy az egészen körűl van véve fallal, de a melyen belsejébe vezető kaput sehol sem fedezhetett föl. Megkerülte kétszer a várat a nélkül, hogy a várba bévezető útat találhatott volna. Már csüggedni kezdett, midőn az előfal egyik szögletén elrejtett szűk ablakot fedezett föl, mely mellett emberi alakot vesz észre. Közelebb menve, egy őtet oda intő nőt ismert föl; az ablak megnyilt s a nő intett neki, hogy közeledjék a falhoz. Oda érve egy övekből s különféle ruhadarabokból összeillesztett kötél ereszkedett le. Szaif, ki e felmászási móddal nem régiben ismerkedett meg, oda köté a derekához s felhuzatván, egy kerek teremben találta magát vagy tíz ifju hölgy között.

E hölgyek mind bájoló szépségüek voltak s valamennyien egyszerre felkiáltának:

– Hozott az ég körünkbe, Szaif Züliázán!

– Honnan ismertek engem, s ki mondá meg nektek nevemet? – kérdé ez.

Egyik a nők közül így felelt:

– Tudd meg, Szaif! hogy mi mind málikok leányai vagyunk, kiket Mukhtatif óriás szülőinktől elragadott s ide várába hozott, hol mi éjet nappalt sirással töltünk el. De a mult éjjel társnéink egyike, Nahida, álmában egy természetfeletti lényt látott, ki neki ezt mondá: „Já, Nahida! szünj meg sírni; Isten neked egy szabaditót küld; holnap nézz a távolba, ott egy férfit fogsz látni, a kit Szaif Züliázánnak hivnak. Igyekezz társnőiddel őtet a várba béjuttatni; mert ő az, a ki a titeket itt fogva tartó utálatos kafirt meg fogja ölni, és akkor társnéid mind visszatérhetnek szülőföldükre; de reád nézve, Nahida! Isten azt határozá, hogy a szabaditó nejévé leszesz, fölvevén az ő hitét.“ Nahida fölébredvén, elmondá nekünk álmát s mi azt mondók neki: ha álmodnak teljesülnie kell, akkor mi nem sokára látni fogjuk e férfiut s valójában kitekintvén az ablakon, látánk téged a vár felé közelitni s bár arczod vonalait nem vehetők ki, még sem kételkedheténk, hogy te vagy Istentől küldött szabaditónk!

– Ané vallahi (igen, én vagyok)! ne tünődjetek sorsotokon; Isten a ti megmentéstekre külde engem – felelé Szaif.

Az ifju hölgyek körülvették és csudálattal nézték Szaifot; mert ők már régóta bé levén zárva, férfiut nem láthattak s mint már emlitők, Szaif nagyon szép férfi volt. Míg így bámulnák, sötét felhő tünt fel a távolban, gyorsan s dörgéshez hasonló morajjal közelitett s nehány percz alatt oly közel vala a várhoz, hogy a nap elhomályosult. Az ifju nők megpillantván, mint madarak az ölyv közeledtére, ijedten menekültek különböző irányba; az egyedűl maradott Szaif pedig bámulva nézte megfoghatatlan menekülésöket; de midőn ő is kitekintett, látta az óriásnak roppant testét kibontakozni a felhőből, lábai hajóárboczoknak tetszettek, s feje oly nagy volt, mint egy várerősség, szemei villámként lángoltak s szájából tűzgolyókat lehelt ki.

A felhő az ablakhoz érvén, az óriás becsúszott, s azon nagy terembe lépett, hol Szaif volt; kit megpillantván, dörgő hangon kiálta rá:

– Hogyan! te vagy az te sehonnai, a pusztának átkozott növendéke; te vagy az, a ki saját lakomban is daczolni mernél velem?

És ezt mondván, kinyujtá egyetlen kezét, hogy Szaifot megragadva az ablakon kidobja; de ez kivoná kardját s miután mondá, hogy Isten egyedül nagy és hatalmas – két kézre fogott szablyájával lecsapta a szörnynek karját.

Mukhtatif a földre terült, iszonyú siralmas orditást hallatott, s a halál hörgése közt mondá az ifju arábnak:

– Szaif, még egy vágást, hogy e borzasztó kínoktól megments!

Szaif szánalomtól indittatva, teljesiteni készült az óriás kérését, midőn egy hang mondá: „Megállj, ne sujts többet, mert egy második vágás fölelevenitené a szörnyet s mindaz, mit tettél, eredménytelenné lenne.“

Szaif visszahökkent. Az óriás testét láng fogta körül s nehány percz mulva egy halom hamuvá lett.

Szaif elforditván szemeit ezen redkivüli látványtól, a mellette álló Akiszát pillantotta meg, a ki így szólt hozzá:

– Én voltam az, a ki feltartóztatám karodat, midőn te jószivüségből az óriásra egy második csapást akartál tenni. Áldott a kar s Istentől átkozottak legyenek ellenségeid, oh világnak legnagyobb hőse, emberek és nemtők legyőzője!

A fiatal leányok értesülvén a történtekről, örvendezve jöttek elé rejtekökből és siettek Szaifnak kézcsókolására.

Ekkor Akisza kérdi Züliázántól:

– Mit tegyünk ezen leányokkal? Sorsuk elrendezése tőled függ.

– Te gyors útazó vagy – viszonzá az Akiszának – vidd őket vissza szülőikhez!

– Értem, rendeleted végre leend hajtva!

S Akisza kettesével, hármasával (az út minőségéhez mérten) haza szállitá a leányokat. E különböző útak több napot vettek igénybe s már a várban nem maradt más, mint Nahida, a ki szultán Assin-nak volt leánya; ez pedig a föld túlsó felén Khinában egy roppant kiterjedésü birodalomnak volt uralkodója.

Midőn Szaif látta, hogy a fiatal leány még nem szállittatott el, megszólitá Akiszát:

– Hát ez miért nem ment el a többivel s miért maradt itten egyedül?

Nahida ezt hallván, keservesen zokogni kezdett:

– Hogyan? – mond ő – te engem el akarsz küldeni, mint a többit?! Hát nem Isten akaratja-é, hogy én a te feleséged legyek?

– Én nem tudom, minő Istenről beszélsz – felel Szaif – de az én Istenem nekem erről semmi parancsolatot nem adott. Én Sháma herczegnőt szeretem, következőleg mást nem is vehetek el; de ha Isten valójában azt határozta el, hogy te nőmmé légy, Nahida! az meg fog történni elébb-utóbb. Bé kell tehát várnunk a végzet határzatát. Akisza! vedd hát e fiatal leányt s vidd rögtön haza.

A nagy útaztató megfogván övénél a khinai herczegnőt, vállára emelte s késedelem nélkül felszállt; de alig hagyá el a földet, mondá ez:

– Akisza! könyörgök neked, engedd, hogy még nehány szót mondhassak Szaif Züliázánnak, aztán nem tartóztatlak vissza, vigy a hová akarsz.

Akisza megállapodván, Nahida – hogy Szaif hallhassa – hangosan kiáltá:

– Já, Szaif Züliázán! te elszomoritád lelkemet, széttépted szivemet. Isten úgy rendelte, hogy én a te nőd legyek s te nem hallgatál reám s visszaküldesz atyámhoz, miután a szerelem tüzét felgyujtád szivemben. Könyörtelen idegen! engedje a mi hatalmas istenünk, hogy egyszer a mi honunkba jőni lássalak, megfosztva a föld minden javaitól, nyomorultan, arany- és öltöny nélkül, fedetlen fővel s meztelen lábakkal és ily helyzetben esdekelj előttem segély- és könyörületért, előttem, kit ma megbántottál, előttem, Nahida előtt!

– Ifju leány! – felelt Szaif Züliázán – bajosan feltehető, hogy én valaha a te távoli országodba vetődjem. De ha a végzet határzata az lenne is, reménylem, nem oly nyomorult állapotban, miként ohajtod. Akisza! Szállitsd el a herczegnőt s térj vissza hozzám, mihelyt teheted.

Szultán Assin leánya elszállittatott s Akisza nehány nap mulva visszatért, tudatva Szaiffal, hogy a Mukhtatifnál talált foglyokat mind elszállitá szülőikhez s hogy igérete szerint kész őtet Sheik Abduszalámhoz visszavinni.

Szaif nem sokára elhagyta az elhunyt óriás várát s Akisza vállán légi útjára kelt, miközben Akisza eképp szólt Szaifhoz:

– Szeretnéd-e látni a Nil forrásait, hogy azok mint jőnek ki az Édenből?!

– Nagyon ohajtanám látni! – monda Szaif.

Akisza leszállván a földre, monda Szaifnak:

– Intézd lépteidet azon székesegyház felé, melyet amott látsz s midőn megnézted, térj vissza, én itt megvárlak.

Szaif elmerengve lépdelt a régi templom felé, melyet egy égyiptomi hagyomány az Édenből származtat, s ezen nevezetes forrásokhoz meghatott lélekkel közeledett.

Tagadhatatlan, hogy a nagyság elemeit magukba záró tárgyak s azok melyek nagy eszméket költenek fel, a képzeletre hatalmasan hatnak még akkor is, ha azok nem egyezők a mi erkölcsi és vallásos fogalmainkkal. Így Szaif, noha gyemekkorában a Nil forrásairól, az égyiptomiak hagyományáról nem hallott; bár ő müszülmán s az égyiptomiak akkor bálványimádók voltak, mégis tiszteletteljes megindulással közelitett ama nagyszerű márvány templomhoz, melynek négy oszlopon nyugvó méltóságos kúpja oly magasra tornyosult, mintha az égboltozat támogatására lenne épitve. Ifju arábunk megkerülte a szép faragványokkal ékitett kúpot s egy bő vizű forrást pillantott meg, mely a templom közepén levő óriási medenczéből tör ki s azután négy ágra oszolva, s a kúp négy oszlopát az elválasztó négy közön hagyva, lecsörtetnek a mezőkre négy ellenkező irányban. Ezen négy folyó neve fel volt vésve a forrás felett: Szayahun, Jajahun, Alfarat és Enil.

Szaif bément a templomba s ott lelkét Istenhez emelvén és egy pillanattal üdvözölvén e nagyszerű épületet, visszatért Akiszához, a ki néhány óra mulva Sheik Abduszalám minaretjének kapujánál tette le.

A Sheik igen örvendett látásán, szerencséltette vállalatának sikerét, megköszönte a nagy szolgálatot, melyet Akiszának tett, s azután ehez fordulván, monda neki:

– Já, Akisza! Szaif Züliázán most mintegy testvéreddé lett, barátságodra jogosult s neked minden vállalataiban segitened kell őt. Ma estvére Szaif az én daif-om (vendégem); de holnap délkor jöjj el s tudatni fogja akaratját.

Akisza távozott s Szaif egyedül maradván a Sheikkel, ez így szólt hozzá:

– Tudd meg, Szaif! az Ur azt határozta, hogy a mai éj éltem utolsója legyen. Én ez élettől a holnapi hajnal feltünte előtt megválok. Reád számiték, hogy az utolsó tiszteletet, melylyel minden müzülmán tartozik testvérének, te fogod nekem megadni. Midőn tehát a lélek elszálland testemből, te azt a tengerpartra fogod vinni, ott jobbra megtalálod a khiéffint[3], balra a henut-ot[4] s miután megmostad és beillatszerezted testemet, mondd el fölötte imádat, a jó Isten a többiről gondoskodni fog.

Szaif Züliázán bámulva nézett a Sheikre, kinek nyugodt vonásain a közel halálnak semmi nyoma nem mutatkozott, csak hogy megszünt beszélni s lassu hangon egyedül Allah nevét emlitette mind hajnal közeledtéig. Ekkor hideg láz lepte meg s szemeit behunyva elmondá a Tavhid utolsó szavait (csak egy Isten vagyon) és elköltözött e mulandó világból abba, a mely nem fog soha elmulni.

Szaif látván, hogy a lélek csakugyan elköltözött a testből, fölvette azt és a tengerpartra szállitá, ott – a mint a Sheik mondá – jobbról megkapta a khiéffin-t, balra a henut-ot, mely csudálatos jó illatot árasztott. Elkészitvén a testet, felkiáltott: Aszalát ali ayanasza, ya ibadu Allah! (Imádkozzatok a holtakért oh Isten teremtményei) s midőn e felkiáltást megtevé, több tisztes, de különös kinézésű embereket látott közeledni, a kik a halott feletti imát végezvén, visszatértek a nélkül, hogy Szaif Züliázánhoz egy szót is intéztek volna.

Ekkor egy csapat fénylő zöld madár szállott le s a testet körülfogva, fölrepültek vele az ég felé.

Szaif egész óráig mozdulatlanúl, gondolataiba mélyedten s égre emelt szemekkel állott ottan, de nem sokára Akisza hangját hallotta, ki mondá:

– Íme, Szaif! itt vagyok. Mit tegyek? mik terveid?

– Valójában én nem tudom neked megmondani. A Kitab Tarik Enil elhozatala volt útamnak czélja s én azt hiszem, hogy málik Kamrunnak időt kell engedni, hogy szerencsétlen kisérletemet egy kissé feledje el. Kétségkivül ő azt hiszi rólam, hogy a mély kútban elpusztultam; de azért talán egy kevéssé jó lesz várnom ama városbani megjelenésemmel, hogy feledjék arczom vonásait.

– Ha tanácsot adhatok neked, Szaif! – mond Akisza – az a lenne, hogy induljunk el minden esetre. Talán útunkban oly előre nem látott dolgokat fedezhetünk fel, melyek a vállalatot kivihetővé teszik.

Szaif elfogadta e tanácsot s nem sokára a fellegek közé emelkedtek, honnan az angyalok énekét hallhaták.

Nehány óráig szelték ekképp a légkört, midőn Akisza kérdé Szaiftól, ha nem ohajtaná-é látni a hét Hukama városát?

Szaif igenlő feleletére leszállottak.

– Íme – úgymond Akisza – megérkeztünk a medina el Hakimeh Eflathun-ba (Eflathun bűvész városába). Én e városba nem mehetek, mert úrnője a Talszámékkal áll szövetségben. Téged azonban semmi sem akadályoz az oda menetelben s én megvárlak itt.

Szaif a városhoz közeledvén, egy réten hét csatázó lovagot pillantott meg. Mihelyt a lovagok meglátták, feléje nyargaltak, mondván:

– Íme, egy idegen; válasszuk őt itélőbiránknak, megegyezvén előre, hogy itéletében meg fogunk nyugodni. S Szaifhoz érve, így szóltak hozzá:

– Tudd meg, kharibé (idegen), hogy mi Eflathun hakiméh fiai vagyunk. Atyánk halálakor egy csudálatos kalnuszát (süveg) hagyott hátra. Ez a kalnusza avval a tulajdonnal bir, hogy minden szem előtt láthatatlanná teszi azt, a ki fejére teszi. Mi heten levén, ezen kalnusza felett veszekedünk, s azt hisszük, hogy az ég küldött közénkbe, hogy kiegyeztess, s mi igérjük, hogy itéletedhez fogunk alkalmazódni.

Szaif Züliázán hallván ezt a beszédet, így szólt magában:

„A hatalmas Isten bocsássa meg bűnömet; de íme egy kalnusza, a melynek birtoka csak engemet illetne.“

S azután így szólott a lovagokhoz:

– Kétségkivül van egy igen egyszerü mód e perpatvar kiegyenlitésére: Mindenek előtt a kérdés alatti kalnuszát az én kezeimbe teszitek le; azután én egy kopját fogok eldobni s ti egyszerre s ugyanazon pontról iramodtok el és az első, a ki a kopjához ér – lesz a süveg tulajdonosa!

– Helyes! – kiáltnak fel a fiatal lovagok s rögtön átadták Szaifnak a kalnuszát, ő meg eldobta a kopját s a hét testvért egy vonalba helyezvén, jelt adott az elindulásra s azután nyugalmasan fejére húzta a bűvös süveget, s midőn a győztes és legyőzött lovagok visszatértek feléje, nem találtak senkit. Az itélőbiró eltünt.

– Meg kell vallani – mond az idősebb testvér – hogy együgyüek vagyunk. Egy ismeretlennek egyszerü inditványára ráállunk, átadtuk egy jövevénynek a mi zhakhirah-nkat (kincs), s többé az életben soha vissza nem fogjuk kapni.

Eflathun hakiméh fiai turbánjaikat földhöz vágták, szakállokat tépve tértek vissza medinájokba s boszúkönyeket hullatva mondák egymásnak:

„Ha valaha ezt az embert feltaláljuk, drágán fogja megfizetni ezt az árulást.

Szaif pedig kisérletet akarván tenni kalnuszájával, fejére illeszté, Akiszához ment s nevén szólitja őt.

Ez minden irányban nézegetvén s semmit sem látván, monda:

– Valójában Szaif! azt hihetné az ember, hogy Eflathun hakiméh kálnuszáját kézre keritetted.

– Ugy is van! – mondá az ifju aráb.

S levevén süvegét, Akiszát üdvözlé.

Akisza szerencsélteté a nagybecsű zhakhirah megszerzésének ügyesen végrehajtott munkájáért.

– Most már – monda – induljunk, hogy a neked megmutatni igért második medinába menjünk.

S midőn oda megérkeztek, Akisza monda Szaifnak:

– Menj, látogasd meg e várost s azután jöjj ide vissza!

Szaif a város felé indult; de alig lépett kapuja küszöbére, egy a kapu fölé helyezett Talszamé az egész várost felriasztó kiabáláshoz fogott, a kapuőrök rögtön körülvették Szaifot s elfogván a málikhoz vezették.

– Íme, kegyelmes málik! – mondának az őrök – a réz szobor képében kapunkra helyezett Talszamé kiáltott, midőn ez ember bé akart a városba jőni; ezt hallván mi, elfogtuk s elődbe hoztuk.

A málik ekkor a tengerész főnök- s kikötő parancsnokhoz fordult, mondván:

– Abdi-Alkdus! ezen embert az éjre zárasd börtönbe, holnap köttesd egy zsákba, vedd csolnakodba s evezz ezen ablak alá, s midőn én az ablakból jelt adok, dobasd a tengerbe.