Part 2

S ezen beszéde után Veh Shilfalát egy rengeteg erdőbe vezeté, hol nagy mennyiségű fát mutatott, melyek mind át voltak szúrva.

– Látod, e fákat mind én szegeztem át; megmutatom, miként kell azt tenni. – Lándzsáját fölemelvén, visszalépett s megiramodva egy előtte levő vastag fának hajtotta; de a fegyver a helyett hogy a fába furódott volna, visszapattant s Harrak Eszedcser lábaihoz esett.

– Íme, ez életemben először történik velem. Ugy látszik szerencsecsillagom leszáll s a tied fölemelkedik, Veh Shilfala! Lássuk, vedd e kopját s kisértsd meg, jobban megtenni, mit én tevék.

Veh Shilfala felragadta a fegyvert s minden megerőltetés nélkül a legvastagabb fának dobván, azt egészen átszegezte.

Midőn Harrak Eszedcser ezt látá, elhalványult s turbánját a földre sujtva fölkiáltott:

– Oh, látom hogy te fogod Noé átkát teljesiteni. Fuss, nyomorult! távozz e városból, miként távozál Habeshből; menj rögtön, mert ha nem, megöllek.

– De, atyám! hová menjek én? – mond Veh Shilfala; nekem nincs menhelyem sehol, nem ismerek senkit; s az ifju annyira elszomorodott, hogy könybe lábadtak szemei; de Harrak Eszedcser nem engedé magát könyek által elérzékenyittetni s e szavakkal inté:

– Ha még egy napig maradsz, a város lakóit értesitendem s te gonosztevő módjára fogsz kivégeztetni. Fuss, szerencsétlen! távozz rögtön, menj a hová tetszik, csak távozz!

S midőn látná Veh Shilfala, hogy nincs mit tennie, távozott sirva, nem tudta hová megy s mit teszen.

Veh Shilfala 18 éves korában egy férfiu erejével, bátorságával s értelmével, de gyermeki érzékeny szivvel birt; málik Efrahnál megszokta volt az atyai gyöngéd szeretetet s midőn távoznia kellett, azon férfi ragaszkodásába vagy legalább jóakaratjába helyezett reményt, kire sorsa bizatott – most egyedűl állott a világon, mely neki végetlen magánynak tetszett. Megindult s ment megnyugvás nélkül. Pusztákon ment át, hegyeket mászott meg s lejtett le azokról. Néha ugy tetszett neki, mintha az azelőtti napon átfutott útat követné; mert nem talált senkire, ki neki az útat kijelölte volna. Éjjel nappal ment füvek- és gyökerekkel táplálkozva s a mint a világ terjedtebb tért nyert, azon mértékben az ő fájdalma is mélyebbült; mert a láthatár mindég ugyanazon helyen állott, mintha vele útaznék, hogy mindég azon magány- és elhagyatottságban maradjon.

Sok napok után végre ugy tetszett neki, mintha egy nagy várost látna. Felbátorodva közeledett s az csakugyan egy város volt, melyhez közeledve ugy tünt fel előtte, mintha e helyhez régi elmosódó emlékek lennének kötve; pedig mit ismerhetett a szegény elhagyatott gyerek, a ki éltének legboldogabb korszakában is málik Efrahnál alig merte elhagyni védnökének kastélyát.

Midőn a város falait megközelité, látta, hogy annak kapui zárva vannak s hogy a falakra gyült népség a térségre tekint, a hol valami rendkivülinek kell történni. A tekintetek irányát követve, Veh Shilfala két egymás mellé helyezett sátrat fedezett föl s rögtön a sátrak elsője felé irányzá lépteit, noha a népség eleget kiabált és intett, hogy oda ne közeledjék. Ő sejtette, hogy ott valami titokszerünek, valami iszonyatosnak kell történni, s bátorsága és nemes lelke ösztönzé, hogy megjelenjék mindenütt a hol a gyengét az erős ellen segiteni kell.

Midőn a czélba vett sátorhoz ért, megállapodott hallgatózni egy perczig; de nem hallván semmi zajt, fölemelé függönyét s nagy volt meglepetése, midőn egy pamlagon ülő s keservesen siró fiatal leányt pillantott meg.

Veh Shilfala nehány perczig mozdulatlanúl vizsgálta a fiatal nőt, a ki szép és nemes volt, de a kinek könyei záporként hullottak s kinek fájdalma a legérzéketlenebb szivet is elrepesztette volna.

Veh Shilfala megjelenése felfüggeszté perczre a nő fájdalmát, figyelemmel kezdé vizsgálni a szép ifjut s ugy tetszett neki, mintha a sírjából feltámadott, megfiatalodott és fényözöntől körülövedzett Juszuf patriarchát látná. Ez a két fiatal egykorú lehetett, egyik olyan szép volt mint a másik, s így egymásra nézve ugy tetszett nekik, mintha ismernék egymást, mintha egy jobb, egy szebb világban már találkoztak volna s szemeik sugarain kinyargalt lelkeik egyesültek a szerelem oceánjában.

Veh Shilfala a szép ösmeretlenhez közeledett s mélyen meghajtá magát.

– Életemnek lelke! ki vagy te? – kérdé – és miért sirsz?

– Hát te ki vagy? – felelt a nő.

– Én egy szegény idegen vagyok, a ki Istennek földén útazik, nevem Veh Shilfala.

– Engem pedig Shamának hivnak; málik Efrah az én atyám.

II. Mukhtatif az óriás.

Szadun Eszendcse vára. Miként jár el Veh Shilfala megbizatásában. Győzelme s visszatérése málik Efrah városába.

A mondottakból sejthetők, hogy az a város, melyhez Veh Shilfala ért, nem volt más mint málik Efrah városa, s míg az egymásról rég nem hallott fiatalok elbeszélik gyerekéveiknek apró történeteit, mí elmondjuk mi történt a városban, mióta Veh Shilfala elhagyta azt.

Midőn málik Efrah, vezére Szkárdis fenyegetéseinek engedve s kormányzósága elvesztésének félelmében eltávolitá Veh Shilfalát, egyetlen leányára ruházta át mindazon szeretetet, a melylyel az ifju iránt viseltetett s Sháma egyikévé lett a legtökélyesebb nőknek. Ő kitünő vala értelem- és erőre nézve, ugy a női kellemek- mint a hadi tulajdonokban; mert ez időben a nők éppen ugy tanulták a vívást és a harcztudományt, mint a férfiak s rövid időn a herczegnő mindazon tökélyekkel birt, melyekkel egy uralkodó leányának birnia kellett. Nem volt lovag, a ki lovat több kellem- és ügyességgel vezetett volna mint ő, és a fegyvereket jobban forgatta volna mint ő.

Sháma egy gyöngéd nő alakjával, de egy hős hatalmával birt. S azért Szkárdis gyűlölete Sháma ellen szinte oly nagy volt, mint az arábok fia ellen. Nem gondolhatott remegés nélkül azon veszélyre, mely honát fenyegeté, ha valaha a két szerencsétlen jegyet viselő lény egymással egyesül; s e legyőzhetetlen rettegéstől vezettetve, egy öreg kuruzsolóhoz ment, ki a közönséges emberek előtt rejtett dolgokat ismerte, s elbeszélvén nyugtalanságait, megkérdé: nem ismer-é módot, hogy Habesh-t Sháma jelenlététől megmentse.

– Semmi se könnyebb ennél – felelt az öreg jós – hozz nekem egy serpenyőt tele parázszsal!

S midőn a szénparázs meggyujtatott, az öreg lángoló fehér port dobott reá s ismeretlen nyelven bizonyos szavakat mondott. Alig végezte a műtételt, a szoba falai megnyiltak s egy félelmes nagyságú s iszonyuan rút óriás jelent meg.

Meg kell jegyeznünk hogy ezen korban a természet feletti lények (a jó és rosz) gyakran mutatkoztak az emberek között, s közvetlen érintkezésben voltak velök. Ezen nemtők használtak egyiránt megbüntetésére a roszaknak, felbátoritására és felsegélésére a gyengéknek s az igazhivők védelmére a vész perczeiben s később, midőn Mohamed látnok az emberekhez küldetett, tevékenységök, hitök elvei a szent könyvbe irattak meg s ekkor a nemtők közbejövetele szükségtelenné tétetvén, Isten a népek közötti megjelenésöket megtiltá.

Az emlitett félelmes óriás neve Mukhtatif (elragadó) volt s megjelenvén, kérdé az öregtől hogy miben lehet szolgálatára.

– Mukhtatif, én neked rendelem, hogy rögtön málik Efrah városába menj – mondá az öreg – s odaérkezve hullass tűz- és kőesőt a lakosokra s midőn haragodnak okát tudakolandják, mondjad, hogy te Shámát, a málik leányát kéred s hogy hét nap gondolkozási időt hagysz nekik, s ha akkor kivánatodat nem teljesitik, szétzúzod házaikat, eltiprod gyermekeiket.

– Értem uram! – felelt az óriás – akaratod teljesitve lesz.

És a fertelmes óriás tűzfelhőbe burkoltan, megérkezett málik Efrah városához s tüzes kőesőt hullatott a városra. A megrémült lakosok megpillantván az óriást, kérdezték hogy mit akar.

– Shámát, a málik leányát. S ha nem teljesititek kivánatomat, házaitokat szétzúzom, gyerekeiteket megölöm; hét nap alatt készitsétek el, hogy visszatértemkor legyen a városon kivül egy sátorban egyedül és ünnepélyes nászöltözetben!

Hallván ezt a lakosok, tömegestől a málikhoz mentek s elbeszélvén a történteket, kérték hogy az óriás kivánságát teljesitse, jobb levén hogy egy szenvedjen mint mindnyájok.

E hirre a málik magán kivül sietett háremébe, hogy nejével közölje a szomoru hirt, kinek fájdalma sikoltásokban tört ki. A két szerencsétlen szülő kétségbe volt esve a hét napon át.

Szkárdis örömtől ragyogott. A hetedik nap elérkeztével két sátor vonatott a városon kivül. Egyikbe az ünnepélyesen öltöztetett Shámát helyezték, a másikban a málik és neje várták az óriás érkeztét.

Igy állottak a dolgok Veh Shilfala megérkeztekor Sháma sátorában, s midőn a fiatal leány elbeszélte Veh Shilfalának a történteket s hozzátevé:

– Szememnek világa! távozz, mielőtt az utálatos óriás megérkeznék, mert téged is elragadna s mind a ketten el lennénk veszve.

– Téged elhagyni! – kiált föl ez – Isten mentsen ily gyávaságtól, inkább ezerszer meghalok, mintsem ezen szörnynek oda engedjelek!

S hiába könyörgött Sháma a puszta fiának, hogy ne veszélyeztesse életét. Ez szilárdúl állott határozata mellett, hogy maradni és őtet védni fogja.

E közben egy felhő emelkedett a láthatáron s oly sebesen növekedett, hogy nem sokára a nap világát is elsötétitette.

Látni lehetett e felhőben az óriást, a ki lábával a puszta homokját érinté, míg feje az ég felhői között veszett el. Bizonyos távolban a roppant szörny kibontakozott felhő burkából, egyenesen Sháma sátrának tartott; oda érve, megragadta annak csúcsát s gyerekjátékként fölemelve, egy gúnyos tagmozdulattal háta mögé dobta.

De midőn az ifjut az egyedül hitt Sháma mellett megpillantá, félelmesen összeránczolt szemöldökkel kiálta föl:

– Ho, hó! bitang, anyától eldobatott gyerek, mit keressz szép mátkám mellett? Távozz rögtön, mert ha nem, eltiporlak.

S ezt mondva, kinyujtá karját, hogy Veh Shilfalát – miként tevé a sátorral – fölemelje. De ez magában az Allahtól szeretett Ibrahimnak egy imáját elmondva s hangosan béfejezve, hogy „Allah egyedül hatalmas“ – kardjával odasujtott s legvágta az óriás kezét.

A szörny iszonyu keze lábaihoz esett s ekkor az oly iszonyut bődült, hogy a föld rengett belé s azután az ifjunak mondá:

– Bitang! te engem megöltél. Ha csak egyet léphetnék, nem élnél egy perczig.

Ezzel összerogyott s vér helyett füst és lángok környezték (mert a nemtők teste tűzanyagból van alkotva).

A város lakói nagy ünnepet rendeztek az ifju hős tiszteletére. Málik Efrah atyai gyöngédséggel ölelte meg őt, s Sháma anyja nem tudta hogyan fejezze ki háláját és boldogságát.

A tett szolgálat jutalmáúl a málik Veh Shilfalának egy kastélyt ajándékozott s egészen feledve régi félelmeit, nagy-tanácsában egy helyett adott neki. Igy Veh Shilfala mindennap láthatta a herczegnőt s viszonyos szerelmök naponta gyöngédebbé s szenvedélyesebbé lett.

Sháma már régóta várta, hogy Veh Shilfala a máliktól kezét megkérje; de az ifju e lépésre nem látszott elhatározottnak. Végre e feletti bámulatát nem rejthetvén, így szólott hozzá:

– Szivem szerelme! nem te ragadál-é ki engem a legiszonyubb helyzetből? nem te tetted-é atyámnak a legnagyobb szolgálatot? hiszed-é, hogy ő téged eléggé jutalmazhat? s hogy bármit kérnél is tőle, ő azt megtagadhatná? Veh Shilfala, te tudod, hogy mennyire szeretjük egymást. Miért van mégis, hogy te mindeddig nem kértél meg engemet?

– Imádottam! én csak téged ohajtlak nőműl; de én egy szegény üldözött árva vagyok s félve egy tagadó választól, mely szivemet zúzhatná szét, nem mertem a máliktól oly nagy megtiszteltetést, oly nagy nem érdemlett boldogságot kérni. De most általad fölbátoritva, még ma estve elmegyek és megkérem kezedet.

Elment tehát Veh Shilfala a málikhoz azon szilárd elhatározással, hogy föltárja előtte szive érzelmét; de valahányszor ezt akarta tenni, bizonyos félelem visszatartá őt s végre távozott a nélkül, hogy egy szóval érintette volna azt.

Alig érkezett haza, a herczegnő hozzá sietett s monda neki:

– Veh Shilfala! te nem merted megkérni atyámtól kezemet.

– Nem, de holnap habozás nélkül megteszem.

Sokáig elbeszélgettek ezután szerelmökről s a boldogságról, mely reájok vár; végre Sháma távoztakor mondá:

– Igyekezz holnap bátrabb lenni, mert többé ily bizonytalanságban élnünk nem lehet.

Következő nap Veh Shilfala a tanácsba ment, hol a málik is jelen volt; de ekkor még félénkebb, még zavartabb volt mint az első nap. Estve Sháma hozzá menve, monda:

– Valójában azt hinnék, hogy az én kezemet megkérni szégyen. Hát Veh Shilfala az, ki egy szótól remeg? ha így van, akkor fátyolozza el arczát, mert többé nem fogják bátornak mondani.

A herczegné annyira sértette gúnyos modorával az ifju arábot, hogy egész éjjel nyugtalan volt, mintha égető homokon feküdnék s más nap sietve ment a vezérek tanácsába; de midőn a málikot üdvözlené, előtte állva maradott a nélkül, hogy egy szót képes lett volna kimondani.

Málik Efrah észrevevén zavarát, bátoritó gyöngédséggel mondá neki:

– Fiam! látom, hogy valami közlendőd van; beszélj bátran!

– Igen, nagy málik atyám és uram – mond végre az ifju – én azon szándékkal jöttem hozzád, hogy leányod Sháma kezét megkérjem. Méltó vagyok-é uram, hogy vejeddé legyek? kegyes leendesz-é beléegyezéseddel megtisztelni?

A jelen levő Szkárdis hallván e szavakat, turbánját földhöz vágta s szakállát tépte.

– Im, itt van – kiálta föl – itt van, a mitől mindég remegtem, a mit előre láttam. Ezen két egy jegyű egyesülend Habesh-ben és mí menthetetlenűl veszve vagyunk.

A málik ekkor fővezéréhez fordulva, monda, félelmeid álomlátások. Miként félhetnénk attól, a ki minket megmentett? Miként tudnám én megtagadni leányomat attól, a ki a szörnytől megvédte őt? Ha ismernék ennél nagyobb jutalmat, azt is készséggel adnám neki.

– Málik, felelt Szkárdis, engedd hogy én vezessem ez ügyet. Az ifjut útasitsd hozzám. Én kötelezem magamat, hogy mindnyájunkat kielégitő választ adok neki.

Ekkor a málik az ifju arábhoz fordula:

– Fiam! – ugy mond – kérésed természetesnek és jogosnak találom s én nem tagadom meg azt tőled; de tudd meg, hogy a málikok leányai a vezérek előleges beléegyezése nélkül nem adhatók férjhez; azért fordulj fővezérünk Szkárdishoz s én nem kétlem, hogy ő kérésed meghallgatja.

Veh Shilfala engedelmeskedett s a vezérnek is ismételte azt, mit a máliknak előbb mondott.

– Beh, beh![2] – felel Szkárdis – ki kérhetné jogosabban a herczegnő kezét, mint te! de Szidi, a málikok leányai nem olyak, mint a népleányok! azokat nem arany- és ékszerekkel vásárolják meg, hanem dicsőség és hős tettek jutalmául nyerik el. – Ez a nászajándék, melyet a málikok leányai követelnek. Mi tehát a mi szép herczegnőnk nászajándékául Szadun Eszendcse (fekete Szádun) fejét kérjük. Hozd el és akkor férje lehetsz a bájos herczegnőnek.

– Igen jól van – felelt Veh Shilfala – én ez ember fejét el fogom hozni.

A tanács eloszlása után Sháma Veh Shilfalához ment.

– Szerencsétlen! – kiálta föl – mit tettél, miért igérted Szadun Eszendcse fejét, a nélkül, hogy tudnád ki az. Tudd meg, hogy az egy iszonyatos vad lény, s a vezér csak azért kérte fejét, hogy téged általa megölessen. E rémes fekete szörny iszonyatos rabló, a ki rettegésben tartja egész Habesh-t és éppen oly erős, oly bátor, mint a minő kegyetlen és rút. Még eddig senki sem tudott vele mérközni, s a nagy szultán Szaif-Rád gyakran küldötte ellene leghősebb harczosait, de egy se tért közülök vissza. Ez a rabló főnök 80 négernek parancsol, kik közül mindenik képes 100 emberrel megmérkőzni s a hegyek keblében egy magas sziklára épitett bévehetetlen s közelithetetlen várban lakik, melyet soha egy málik sem kisértett ostromolni, tudván hogy ahoz hozzáférni lehetetlenség. Íme, az a kinek fejét elhozni igérted! Szkárdis mindkettőnknek vesztét akarja; meneküljünk együtt, menjünk egy más országba, hol szerencsésebben mint atyám házánál – együtt zavartalan boldogságban élhetünk.

– Herczegnő! – felelt Veh Shilfala – Allah mentsen attól, hogy én téged gyávaság és háládatlanság bérén birjalak. Soha Sháma! Kezedet dicsőséggel fogom elnyerni; én hozzád méltó akarok lenni.

A herczegnő látva, hogy fiatal barátja kérelmét miként fogadja, sértődve hirtelen távozott a nélkül, hogy visszanézne.

A herczegnő ily haragos távozása után Veh Shilfala nyugtalan és békétlen lélekkel, hiában keresett egy órai álmot; nem engedett lelkének fölhevülése percznyi nyugalmat. Fölkészitteté tehát harczi ménét, felövedzte fegyvereit s viradat előtt távozott, a nélkül, hogy valakitől búcsut vegyen, a nélkül, hogy tudja merre intézze lépteit, Szadun Eszendcsét feltalálandó.

Már jó messzire haladott, midőn dél felől egy egészen vasba burkolt lovagot pillantott meg, a ki feléje vágtatott, s midőn húsz lépés távolságra ért, megállott, csatára felhivólag s azután reá rohant egy erőteljes kopja döféssel. A mint Veh Shilfala e döfést felfogta, láthatá hogy ellene egy gyönyörű szép lovon űl s azt oly ügyesség- és otthonossággal kormányozza, mihez a hadtudományban nagy jártasság volt szükséges. Ekkor a két lovag között erős elszánt viadal kezdődött. Egy óránál tovább szikrazápor pattogott a kardok és paizsok között s Veh Shilfala gondolta magában: Íme, egy harczos, a ki már elég dolgot ad nekem, miként harczolandok én Szadun és 80 négere ellen? s talán egy perczig szemrehányást is tett merészségeért magának; de végre e percznyi habozást megbánva, oly élénken rohant ellenére, hogy sarkantyuik összeértek. Ekkor megragadva a lovagot, övénél fogva a földre akarta dobni, midőn ez felkiáltott:

– Ne tovább, Veh Shilfala! te megbánnád azt!

Az ifju előtt e hang ismeretesnek tetszett. S midőn az sisakrostélyát fölemelé, Veh Shilfala maga előtt látá mátkájának szende szép arczát.

– Sháma! – kiálta föl ez – te teszed ki magad csapásaimnak! miért? mi czélból angyalom?

– Miért? – felel a herczegnő – irántad való szeretetből; mi czélból? azért, hogy megpróbáljam bátorságodat, hogy tudjam ha képes vagy-é ama hősök ellen vívni? most már ismerem hősiességedet s a vívásbani jártasságodat; tudom, hogy megijeszteni, visszarettenteni semmi nem fog, – csak félek a veszélytől, melybe e rettenthetlen bátorságod vezethetne. Engedd, hogy veled menjek, Veh Shilfala! s mi ketten ki fogunk játszani minden ármányt, legyőzünk minden veszélyt.

– Nem, nem! az nem lehet, Sháma! mentsen az ég, hogy kedves életedet veszélynek tegyem ki, s másfelől ha te velem jőnél, nem mondhatnák-é, hogy ha Sháma vele nem lett volna, sikert nem mutathatna fel.

Az ifju herczegnő látva, hogy Veh Shilfala minden kérelmének ellent mond s hogy tántorithatlan föltételében, – bús szívvel tért vissza; de távozva, könyeit nem tartóztathatá s felkiáltott:

– Istenem! tudod, hogy én őt miként szeretem, ismered azon áldozatot, melyet ezen szerelmemért tettem; most ő megtiltja osztoznom a veszélyben, melyre magát érettem kiteszi. – Istenem, hozd őt bajba, hogy segélyére siethessek, hogy ragaszkodásom s feláldozó szerelmemről meggyőzhessem!

Ez ima után sirva folytatta útját, azon gondolkozva, hogy mit tegyen.

Veh Shilfala szintén ment ellenkező irányban, három napig folytonosan homokdombok között haladott, s a negyedik nap alkonyán érkezett azon magas sziklacsúcs alá, melyen Szadun Eszendcse fellegvára állott.

Ifju arábunk nappal nem mutathatván magát a vár közelében, elrejtőzött egy hegyszakadásban. Az éj bekövetkeztével lódobogást s több ember beszédét hallotta, kik a vár felé haladtak. Ezek az ő rejthelye mellett vonulván el, gyalog követte őket; mert megérté, hogy azok Szadunnak a várba visszatérő négerei, kik egy karavánt fosztottak ki s lovakat és foglyokat vittek magukkal. Midőn a vár kapujához értek, Veh Shilfala a foglyok közé keveredett s bément észrevétlenűl. A csapat egy magas torony felé intézte lépteit, mely a főnök lakása lehetett. Ő követte azokat a torony lépcsőzetéig s annak keskeny csigagrádicsán fel kezdett menni; de midőn a 20-dik lépcsőt elérte, az magára felnyilt s egy mély örvényt tárt fel. Ugyan ekkor két gyilok szökelt ki a fal ellentétes két oldalából s Veh Shilfala összeszorittatva az örvény felé ragadtatott. E helyzetében nem mozdulhatván, Alláhnak ajánlotta magát s szemeit égre emelve monda: „Oh te, ki a szerencsétlenek, a benned bizók s hozzád folyamodók imáját meghallgatod, nagy Isten! te egyedűl tudsz engem megmenteni. Midőn ezen szavait elmondaná, ugy tetszett, mintha valaki a lépdéken fölfelé jőne; nem sokára közelében volt mondván:

– Szalamalik iza! forisze azamán! – Üdvöz légy világ nagy hőse! – S ösmeretlenünk a pokoli tőrök közül kiszabaditván fiatal arábunkat, hozzátevé:

– A harcz oroszlánja csak ily módon győzethetik le s lásd Veh Shilfala! én mégis megmentettem életedet.

Az ifju újból mátkájára ismert s meglepetve fordult hozzá:

– Sháma! hogyan történhető, hogy te velem egyszerre itt légy?

– Midőn elváltunk egymástól, én lépést haladtam imádkozva és sirva; de nyugtalanságom és szerelmem nem engedték, hogy téged elhagyjalak s én visszafordulva, téged távolról mindég követtelek. E várba épp azon módon jutottam bé mint te s lásd barátom, jóltettem hogy szivem sugallatát követém s most még akaratod ellenére is veled maradok.

E kényes helyzetben Veh Shilfala átlátta hogy nem lehet ellenkeznie, s hogy a bátor nő önelszánását vissza nem útasithatja. Felindultak tehát a lépcsőkön; de most elővigyázattal haladtak: minden lépcsőt előbb megpróbálva, mielőtt ráléptek volna. Fenn egy kis kerek ívezet alá értek s előttük egy kettős szárnyú ajtó állott, melynek egyik szárnya fel levén tárva, nagy kúppal ellátott mecsetszerű terembe pillantottak, mely egy függő lámpa által volt világitva; Szadun ott ült négereitől környezve.

Nem sokára a barbár főnök mennydörgő hangját viszhangozták a kúp ívezetei:

– Mit tettél a foglyokkal? – szóla egy bejövő négerhez – lelánczoltad-é jól börtöneikbe, mielőtt feljöttél számot adni nekem kiküldetéstök eredményéről? – ha csak egy is elszabadúl közülök, tudod hogy mindnyájan menekülnek. Egyik menjen le megnézni, hogy minden rendben van-é s hogy a kapunál őrködnek-é?

Midőn egy néger a többiektől elválva a lépcsőzet felé indult, Veh Shilfala halkan mondá a herczegnőnek:

– Íme egy ember, ki erre jön, midőn előttem elhaladna, én megölöm s te dobd le a lépcsőzeten.

A néger a kerek ívezet alá érvén, midőn lábát az első lépcsőre tette, egy kard villant fel a sötétben s feje tolluként esett le. A herczegnő a testet fölvéve, levitte a lépcsőzeten.

Szadun Eszendcse sokáig várta küldöttének visszatértét; de az nem érkezvén, egy másodikat inditott el, kivel éppen az történt, mi az előbbivel. Látva, hogy ez sem tér vissza, Szadun kételkedni kezdett, hogy valami rendkivüli történik s nyugtalanúl fölkelve, monda környezőinek:

– Menjünk le mindnyájan, jertek velem valamennyien!

A négerek mind fölkeltek, hogy főnökjöket kisérjék s midőn Szadun a terem ajtaját átlépte, észrevette az ifju harczfit, a ki kihivólag állott elébe.

– Mondtam ugy-e, hogy valaki itt van, és te vakmerő ifju, ki vagy és mit mivelsz itten?

– Én Abdun Allah (isten szolgája) vagyok s fejedet akarom leszelni! – felelt Veh Shilfala.

– Az én fejemet? és miért? – kérdé Szádun.

– Tőlem kérték, hogy nászajándékúl vigyem Sháma herczegnőnek.

– Ki az atyja ezen herczegnőnek? kérdi a vad.

– Málik Efrah.

– Ha, ha, ha! Az a málik nem talált valami jobb kivánni valót fejemnél? de mivel te bátor ficzkó vagy, mint látom, mí vívni fogunk ketten s ha győztes leszesz, fejemet elviended, mivel kivánták tőled, s megtiltom, hogy ez ügybe senki se merjen avatkozni!

A két küzdő lement együtt. Szádun Eszendcse felölté fegyverzetét, leereszté sisakrostélyát s Veh Shilfalától követve a vár udvarára sietett. Itt iszonyatos harcz kezdődött köztük: vágásaik hatalma oly nagy volt, mintha két hegy ütődnék össze, vagy két tengernek egymás ellen bőszült hullámai csattognának. Azonban sem az egyik sem a másik helyéből kimozdittatni nem engedé magát. Valahányszor az egyik egy cselvágást tett, a másik azt előre látván és felfogván, egy más ravasz vágással felelt, mely hasonlólag kivédeték. Valahányszor ez egy kaput kinyit, a másik azt beteszi. A hegyek viszhangzák fegyvereik zaját s paizsaik visszatűkrözék a nap sugarait, mert bár ők a vívást viradatkor kezdették, a nap most az égi kúp középpontjára ért föl.