Part 12

– Vedd rögtön fiamat – mond Kamaria – s vidd ezen fiatalok városa közelébe s hullass a városra tűz- és kőesőt, s ha a lakosok kérdeni fogják, mit akarsz? – mondd nekik, hogy „én a ti kalnuszátok elrablóját hoztam el, vegyétek fegyvereiteket, s midőn összegyülve lesztek, én ledobom ezt az arábot, hogy ti darabokra vágjátok!“ S most, midőn alszik, vedd a puszták gyermekét – hozzátevé a szultánnő – s ügyelj, hogy rendeletem pontosan teljesitsd!

Airud távozott, magában mondva: Istenem, Istenem! mit tegyek? nekem teljesitenem kell ezen iszonyatos rendeletet. Istenem, minő szerencsétlen vagyok, hogy ily gyenge emberhez csatlakoztam, a ki engem mindig visszadob egy oly gonosz teremtmény kezei közé!

S megérkezve, fölvette őt a nélkül, hogy fölébresztené, s nem sokára Hakiméh Eflathun gyermekeinek városa felett volt. A reggeli lég frissesége s az útazás gyorsasága felébreszték álmából fiatalunkat, s midőn magát a levegőben röpitve látá Airud által, felkiálta:

– Mi történik velem?

– Mit kérdesz engem, szerencsétlen vak! nem kellene hogy még feleletet is adjak neked. Hát nem fogsz soha megszünni a világ leggonoszabb és legravaszabb nője játékszere lenni? Te hitelt adhattál anyád betegségének, melyet Szkárdis gyógyszere idézett elő? hát nem tudod, hogy vannak oly teremtmények, a kikkel való érintkezésben se a szemnek, se a fülnek nem kell hitelt adni? mindenki könyörgött neked, hogy ne higyj e nőnek; mindenki szánt téged, csak te nem voltál szánalommal önmagad iránt, s most saját hibád következtében meg fogsz halni, mert mi a Hakiméh Eflathun fiainak városa felett vagyunk s nekem téged ezen emberek boszujának fel kell áldoznom.

– Airud, az igaz hogy sorsom nagyon szomoru – felelt Szaif – de mikor valakinek olyan anyja van, milyen az enyim, azt hiszem jobb meghalnia mint élnie, úgy a hogy én éltem; ő az én anyám, én meg nem ölhetem; s míg ő él – legyen szívbeli gyengeség, legyen a vér hatalma, én reám ő oly hatalmat gyakorol, hogy erőltetett könyeinek s szinészi szerelmének én mindig hitelt fogok adni; azért elszánom magamat a halálra, mivel boldogul s nyugodtan élni nem tudok.

– Minő gyengeség! – mond Airud – egy az anyai névre méltatlan nő megszünik anya lenni.

– S ő mégis anya – mond Szaif – Isten maga nem vonhatja vissza tőle ezt a tulajdont s tehetünk-é mi többet a mindenhatónál?

Nehány percznyi szünet követé ezt; a nap feltünt a láthatáron, a nemtő egyszerre felkiáltott:

– Menjünk, nincs mit tenni!

S a város fő piacza felett megállva, tűz- és kőesőt hullatott le.

A lakosok föltekintének az égre, kiáltván:

– Ki az, a ki velünk igy bánik?

Airud felelé:

– Az én vagyok, s elhozám azon embert, a ki kalnuszátokat elrabolta volt; akarjátok-é, hogy én ezen embert nektek átadjam?

– Igen, igen! – kiáltá egyhangulag a nép – dobd le, hogy tépjük darabokra!

– Menjetek fegyvereitek után – mond a nemtő – s azok lakjaikba menvén, nem sokára a kopják, lándzsák és kardok ezrei fénylettek a nap sugáraiban.

– Most-ezer ölnyire fogok fölemelkedni s onnan fogom ellenségteket ledobni!

Hakiméh Eflathun fiai jobb szeretik vala, ha csekélyebb magasságról ereszti le; mert féltek, hogy a hosszas esésben meg fog halni, s igy boszujok éldeletétől meg lesznek fosztva.

Airud mindig emelkedett, s midőn a kijelölt magasságot elérte, lelkéből kiálta:

– Já, Szatti!

S azután eleresztvén Szaifot, nyilsebességgel elszállott.

Szaif az űrben lefelé zuhanván, az első száz öl esése alatt ismételte: „Já, Szatti,“ – a második száz ölben végső imáját végezte, a harmadik száz ölben már eszméletét veszté; a negyedikben élet nélküli testként zuhant mindig sebesebben a föld felé; – már 200 ölnyire volt csak a földtől s Hakiméh Eflathun fiai kiabáltak s örvendeztek, mintha Isten nekik Mózes mannáját hullatná le; de a mely perczben mindazon pontra jutottak, hová Szaif esendő vala, egy légi lény madárként átrepülvén, elkapta s villámsebességgel tünt el vele.

Ekkor Hakiméh Eflathun fiai dühökben szakállokat tépték s fegyvereiket mérgesen dobták a földre, s a ki nem elégitett bosszuvágy érzetével tértek lakjaikba.

A mi Szaifot illeti, őtet hű barátnéja Akisza ragadta ki a halál torkából; ugyan is, midőn Airud mondá, hogy 1000 öl magasságról dobja le Szaifot, remélte, hogy így időt nyerend Akiszát segitségére küldeni, mielőtt a szencsétlen áldozat földre érne; s mihelyt a jó nemtő értesült azon veszélyről, melynek barátja Szaif ki volt téve, a világosság sebességével rohant s elfogván őt – miként mondók – saját várába szállitotta.

Szaif egészen eszmélet nélkül volt. Akisza minden kigondolható módon ápolta őt, ágya mellett testvérként virasztva; de három egész napig Szaif semmi életjelt nem adott, s Akisza keservesen siratta azt, a kit ő már annyiszor megmente s kit ő a világ legnagyobb hősének hivott. Végre a negyedik nap reggelén kinyitá szemeit, összeszedé eszméit s látván Akiszát maga mellett, kérdezé, hogy hol van s hogy mi történt vele. Akisza örömtől ragyogó arczczal felelt kérdéseire, könnyü ételt hozott neki s azután kérte, hogy nyugodtan, csendességben maradjon. Akisza buzgó igyekezete s gondoskodó ápolása következtében Szaif Züliázán visszanyerte erejét s magát egészen meggyógyultnak hivén, egyszer mondá Akiszának:

– Kedves jó Akiszám! menjünk, kérlek, vissza anyámhoz, mert miután Isten nem akarja, hogy meghaljak, ezen iszonyatos helyzetnek véget kell vetni, s most bátorságot érzek magamban méltólag megbüntetni ezt a kegyetlen nőt, a ki szerencsétlenséget hozhat mindazoknak fejére, kiket én szeretek.

– Hogy a hatalmas Isten tartson meg ezen elhatározásodban; de annak végrehajtását el kell napolnod, mert én nem fogom engedni, hogy 3 hónap előtt váramat elhagyd, mivel annyi idő igényeltetik a te tökéletes kigyógyulásodra.

– Mivel te engem kedves körödbe letartóztatsz, kérlek Akisza! menj és nézd meg mi történik honomban; hozz hirt családomról s fiamról, ki eddig már bizonyosan az atya nevet tudja hangoztatni.

– Értem és engedelmeskedem – monda Akisza – s rögtön el is indult, s két nap mulva megtérvén, monda Szaifnak:

– Barátaid és családod tiszteltetnek, csókoltatnak, s mindnyájan jó egészségben s nyugalomban vannak az országot kormányzó málik Efrah védelme alatt, – mert Kamaria most örökre megszabadultnak hivén tőled magát, a börtönből kihozatta Szkárdist és Szkárdiont s gazdag ajándékokkal küldötte vissza szultán Szaif Rádhoz, de Barnokh azonnal rábocsátá mindazon csapásokat, melyektől már egyszer megmenté s a reszkető, megsiketitett s örökre sötétségben bolygó Kamaria kénytelen volt lemondani az uralkodás- és kormányzásról.

– És Sháma és fiam? – kérdé Szaif.

– Sháma és fiad Dumár igen boldogok voltak, megtudva hogy te veszélyen kivül vagy; ők lelkökből üdvözöltetnek s örömmel várnak.

Mindezen jó hirek után Szaif erősebbnek s nyugodtabbnak érzé magát, még három hónapot töltött Akisza várában, barátság-, nyugalom- és reményben élve.

Azonban, midőn a kiszabott idő eltölt, Szaif mondá barátjának:

– Látod, jó Akisza! hogy nem akartam veled ellenkezni; ápoltatni s kényeztetni engedém magam, mint egy nő; de nem kell magunkat a restségnek átengedni, midőn kedveseinknek szükségök lehet reánk. Menjünk s fosszuk meg Kamariát minden eszköztől, hogy ne árthasson!

– Most már nem bánom – mond Akisza. S vállaira emelvén Szaifot, elszállott vele.

Ezen nap estvéjén, midőn a föld szinéhez közel haladnának, Szaif kellemes hüvösséget s kedves illatot érzett, mely egészen hozzája felszállott.

– Honnan jön az a kellemes illat? – kérdé Szaif útitársától.

– Az az úgynevezett Leányok kertjéből jön – felelt Akisza – s így nevezik azért, mert a régi málikok azt a herczegnők időtöltési helyéül csináltatták. Ez a kert valódi földi éden s páratlan a földön; de a nemtők oda bémenni nem tudnak.

– És az emberek? – kérdé Szaif.

– Az emberek – mond Akisza – bémehetnek egy bizonyos rostélyzatig, mely levelektől rejtetten a kertet két részre osztja; de a kert ezen részében is csak nehány perczig mulathatnak.

– Kérlek, Akisza! engedd, hogy mehessek bé e szép kertbe; – csak nehány perczig maradok ottan s vissza fogok azután térni.

– Já, – mond Akisza – mi leszállunk; de azon föltétel alatt, hogy két óra előtt visszatérsz, s hogy nem fogsz az emlitett rostélyon túllépni.

– Igérem – mond Szaif – hogy követni fogom figyelmeztetésedet.

Akisza ekkor leszállt a földre s megmutatá Szaifnak a kert ajtaját.

– Ím, itt a kapu! Sétálj ottan, de ne feledd el szavaimat.

Mihelyt Szaif belépett a kertbe, mintegy káprázott a szeme azon sok szép tárgy özöne alatt, mely látérzékét egyszerre megrohanta; s inkább egy éden, egy bűvös álomban látott tündér liget, mint kert volt az. A zöldség itt sokkal bujább, a virágok itt sokkal fényesebbek és pompásabbak, a patakok csörgedezőbbek és tisztábbak voltak, mint másutt; a gyepből vanilia szag emelkedett; a gyönyörü fasorok környezte ösvények lágy mohával voltak benőve; s a gyümölcsök, melyek mindenütt virágokkal összekeveredve mutatkoztak, elbájolták a látó, a szagló és izlelő érzést. Könnyen érthető, hogy egy ily bűvös helyen az önfeledés, az elmerengés és kéj részegségre ragadja a lelket, s így megfoghatók Akiszának többször ismételt figyelmeztetései, hogy ottan ne időzzön sokáig.

Szaif meglepetésből meglepetésbe, elbűvölésből elbűvölésbe esett, s ily elfogultságában egy gyértyánfának ment neki, mely szétnyilván, rostélyzatot mutatott, mely hihetőleg az Akisza által emlitett s a kert tilos részét elválasztó támzat lehetett; s ő rögtön visszalépett, hogy barátnéja tiltásának engedelmeskedjék; de egy véletlen bétekintés egy még sokkal nagyobbszerü látványt tárt fel annál, mit eddig látott, s a bámulat és kiváncsiság, helyére szegezték.

Nagy s vakitó fényes tollazatu madarakat látott, melyek rubin, smaragd, violakő (amethyst) s topázzal látszottak kirakva; ezen gyönyörü madarak most a napon enyelegtek egymással; majd gyémánttiszta forrás mellett játszadoztak, majd zöldfák árnyába vonultak; de nem sokára figyelemmel a rostélyzat felé tekintettek s ott senkit sem látva, egy folyócska partjaira telepedtek, s ott egy szempillantásra levetkezvén tollhüvelyöket, éppen oly szép nőkké váltak, mint a minő szép madarak voltak. Csak egyetlen egy maradott a fán, s midőn társai vízbe szálltak, hivták őtet, mondván:

– Já szatti Maniatanufusz – miért nem jösz feredni velünk?

– Ma nem feredem meg, leányaim! – felelt a madár – roszul vagyok; szivemet szorongattatni érzem, szenvedek, boszus vagyok s nem tudom mi tárgya az én boszankodásomnak; nekem bús előérzetem van, hogy ma valami szerencsétlenség fog érni.

– Ha búskomoly, ha szomoru vagy, annálinkább velünk kell tartanod – mondának ezek – a mi vigságunk elűzendi a te búskomolyságodat!

S végre hosszas kérések után rávették a madarat, hogy leszállt fájáról, leveté tollhüvelyét. S legyen, hogy valódilag a szép kert általi elbájoltatás volt oka, de Szaifnak úgy tetszett, hogy ez az utolsó nő a legszebb teremtmény volt, melyet életében látott; egy darabig nagy érdekkel szemlélte s azután gyorsan távozva visszatért Akiszához.

– Induljunk Szaif! – mondá ez neki, mihelyt hozzája közeledett.

– Indulni, oh nem! – mond Szaif – itt hagynám szivemet?

– Szaif Züliázán – mond Akisza – te nem hallgattál reám; bétekintettél a tiltott rostélyzaton. Tudd meg, szerencsétlen, hogy ezen kerten egy Talszáméh van, a mely mindezeket a leányokat a férfiak ellenségivé teszi, s ha te oroszlányi erővel birnál is, erőd hasztalanná válna; mert ők képesek tégedet úgy megfogni kezeikkel, hogy te semmi ellentállást tenni nem tudsz, s akkor örökre veszve vagy.

– Azt a mely nekem annyira tetszett, Maniatanufusznak hivják – mond Szaif, a ki Akiszának szavait aligha hallotta.

– Az éppen az ők szultánjok – mond Akisza – egy büszke és fényelgő nő; leánya egy hatalmas máliknak, a ki nemcsak az emberek, hanem a nemtők felett is uralkodik. Higyj nekem, Szaif, s mondj le ezen bolondságról és ne tedd ki magadat egy nőért, a ki téged nem szeret, s a ki talán elveszteni akarand.

– És ha én neked megigérem – mond Szaif – s ha nekem sikerül ide vezetni azon büszke szép szultánnét, nem leend-é akkor az én hatalmamban?

– Bizonyosan, mert a Talszáménak csak a kert kapujáig terjed hatalma; de ő nem fog kijőni.

– Akarsz-é csak fél órát várni reám – mond Szaif – én csak ennyi időt kérek, s ha ez alatt sikert nem arathatok, egyedül vissza fogok jőni.

– Te nagyon bizol az én barátságomban – mond Akisza – hogy hasonló dolgokat kivánsz tőlem; de ha elhagynálak, akkor elpusztulnál; így hát várni fogok reád.

Ekkor Szaif Züliázán visszatért a kertbe; a rostélyzathoz közelitett s egy kis fahoroggval sikerült neki magához húzni Maniatanufusz tollhüvelyét, úgy hogy senki azt észre nem vette.

Csakhamar kijöttek a nők a vízből, a szultána felölté drága öltönyét; de midőn arra tollhüvelyét fel akará huzni, hiában kereste; akkor haragra gyuladt s a többi leányokat rútul kezdé dorgálni, hogy rosz előérzete daczára is őt feredésre késztették s több nőnek rendeletet adott, hogy egy más tollhüvelyt hozzanak; ezek nem érkezvén elég hamar vissza, másokat küldött utánok s így mindaddig, míg ő egyedül maradott.

Ekkor Szaif, elhárintván a lombokat, megmutatá magát s mondá neki:

– Urnője a sziveknek! mit keressz, nem tollhüvelyedet-é? az íme itt van!

A szultánné, midőn tollhüvelyét Szaif kezei közt meglátta, dűhbe jött, szitkokat szórt ellene s kérdé, hogyan merészkedett a málikok leányainak kertjébe belépni s őket méltatlan jelenlétével megbecsteleniteni?

S midőn ezen szavait bevégezné, kinyitotta a rostélyzat egy kapuját s Szaif felé kezdett futni. Ez mindig kezeiben tartván a tollhüvelyt, villámsebességgel iramodott a kapu felé; már csekély távolságra volt attól, midőn egy faág- vagy kőben megbotolván, leesett. Szaif ekkor egy könnyü kéz által hitte érintetni vállát.

– Íme – mond, hirtelen felugorva – a nők hatalmába estem!

(Vége az első kötetnek.)

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Szokásos felkiáltása az aráboknak.]

[Footnote 2: Aráb felkiáltás.]

[Footnote 3: Hosszu keskeny kelme, a melybe szokták takarni a müzülmánok a halott testét.]

[Footnote 4: A test mosásához s beillatozásához szükséges szerek.]

[Footnote 5: Kifejezésdús aráb mondat, a mi körülbelől egy jelentésü azzal: hogy az ördög vigyen el, vagy az ég verjen meg stb.]

[Footnote 6: Barátság jelképe, mely által kötelezi magát a küldő, hogy semmi ellenségest, semmi roszat tenni nem fog, hanem testvéri jó indulattal fogadja.]

[Footnote 7: Airud, neve az ezen talizmánhoz kötött nemtőnek, ki védnökévé és szolgájává lesz annak, a ki ezen Lueh birtokosa, s neki minden kérdésre kötelessége igazán felelni.]

[Footnote 8: Az aráboknál a jegyesnek bemutatása a szabadban felállitott sátorban történik.]

[Footnote 9: A keletiek, de főként az arábok, a kivégeztetéseknél egy bőrre álliták a bűnöst, melyet vérbőrnek hivtak.]

I. Kötet tartalma.

Előszó III I. =A rahalai arábok.= Szaif atyja szultán Züliázán végnapjai. Szaif születése és neveltetése 3 II. =Muktatif az óriás.= Szádun Eszendcse vára. Miként jár el Veh Shilfala megbizatásában. Győzelme s visszatérése málik Efrah városába 20 III. =A Nil történetének könyve.= Veh Shilfala megtudja valódi nevét. Mi érte a Kitab Tarik Enil keresésében. A Bair Akamik vagy mély kút 38 IV. =A csudálatos gyűrü.= Szaif útazása a nagy Akiszával. Miként jut bé Muktatif várába. A Nil forrásai 55 V. =Szaif Züliázán és Kamaria.= Szaif Rád követei málik Efrahnál. Szádun Eszendcse és a málik hadserge közötti harcz. Szaif visszatérte. Egy hadsereggel anyja ellen indul 77 VI. =A Khamimeh kertje.= Szaif Züliázán meggyógyulása. Kalandjai Ham eben Noeh kastélyában és a Khamimeh kertjében. Miként menekül Airud nemtő segélyével 98 VII. =Szaif (kard) Habesh fején.= Kamaria új kelepczéje 118 VIII. =Sháma.= Khéllán és Attulinok országa 137 IX. =Abuttai málik.= Oroszlánvadászat. A boszorkányok hegye. A hit győzelme 154 X. =Kelet.= A csudálatos hal. Hakiméh Eflathun gyermekei. A leányok kertje 175

Az ev. ref. főtanoda betüivel Kolozsvártt.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

31 |s láed Veh |s lásd Veh

52 |redeletet fogok |rendeletet fogok

59 |ezt moudván |ezt mondván

62 |fellet Szaif |felelt Szaif

140 |tartnmányban hagylak – fefelé |tartományban hagylak – felelé

147 |volt semmsiitve |volt semmisitve

149 |saámára készitsék |számára készitsék]