Part 11

Megállapodtunk és láttuk, hogy ezek az emberek a feljövő nap sugárainál apró üvegeket fényleltetnek, melyekre bizonyos s jeles szavakat mondván, tűzlándzsák törtek ki s repültek felénk, melyekből azonban egy sem ért minket. Ekkor Barnokh egy darab papirost vett elé, melyet ember alaku szeletre metszvén, egy vízzel tölt korsóra helyezte; nehány bűvszavat mondván, mindenfelől emberek emelkedtek fel, kik kifogták s eloltották az ellenünk szórt tűzlándzsákat, míg a korsóból Barnokh által kiöntött víz sebes folyammá változott át, mely a tűzimádók felé folyt iszonyu zúgással, s ezek – hihetőleg úgy félvén a víztől mint a tűztől – elkárhozottakként kezdettek orditozni; de egyszerre mindeniknek lába között egy kút méjjült el s kényszerité őket, hogy lábaikat szétvetve oly állásba tegyék magukat, melyben semmi mozdulatot tenni nem tudtak; ekkor a folyam apró patakokra oszlott szét, melyek mind megannyi moslékgödrökbe vesztek el.

De a lefolyt vizek iszapot, sárt hagytak maguk után, melyből nagy mennyiségü kigyó s más veszedelmes állatok születtek; Barnokh ezen csuszó állatok közé skorpiókat dobott, kik a többieket megtámadták s összemardosták; ekkor egy iszonyatos harcz, egy pokoli, hihetlenül undok boszorkánytáncz kezdődött, mely fölkeveré s megmozgatá mindazt, mi utálatos s eldobott piszok van a természetben s a tisztátalanság ezen pokla környezte a boszorkányokat.

Hogy mi történt velök, nem tudom; mert én iszonynyal forditám el arczomat az undoritó látványtól s megpillantám Akiszát, ki Airud által értesittetve segitségemre jött; kértem, hogy nőmhöz vigyen új barátom s hitsorsosom- Barnokh-al együtt.

Ez elbeszélés után Szaif Züliázán még nehány napig Abuttainál maradt; egy hajó fölszerelésével foglalkozott, tengeren térendő vissza szülővárosába, – midőn egy napon Barnokh hozzá menvén, mondá neki:

– Já, Szaif! nekem elbeszélték anyádnak irányodban való nemtelen viseletét, s hogy te miként estél hatalmába a tőled kicsalt talizmán ereje által. Engedd meg, hogy én téged megelőzőleg Kamariához mehessek: én tudományomat s a bűvészetbeni jártasságomat arra forditom, hogy tőle a Lueh-t elsajátitva, neked átadjam, midőn szülővárosodba megérkezel!

Szaif örömmel egyezett ezen tervbe s Akiszát eléhiva, mondá neki:

– Légy szives az én barátomat, Barnokh-ot országomba vezetni; úgy nőmet és gyermekemet is vidd el atyjához, málik Efráh-hoz, elővigyázattal azonban, hogy Kamaria, városábani jelenlétekről semmit se sejtsen.

Akisza megigérte kérésének teljesitését s csakhamar elindult útasaival, míg Szaif Abuttaival a már egészen fölszerelt s indulásra készen álló hajóra ment.

Ez időkben csak a phöniciaiak és az égyiptomiak értették a hajókázást, a többi nemzeteknél ez a tudomány igen fejletlen s gyerek póláiban tengődő volt, s így Abuttai hajója nem evezvén mindennap, csak lassan haladott; egy hét óta voltak már útban, midőn az idő gyönyörű s a szél kedvező volt. Szaif leült a hajó fedélzetére s a máliknak élete eseményeit kezdette elbeszélnie midőn, a léget mozogni érezvén, visszafordult s a lecsapó Airudot pillantá meg, ki újból mondá hogy: szerencsétlenség reád!

– Újból! kiálta Szaif:

– Honnan jösz? ki küld?

– Hát nem tudod; nem te adtál-é át kedves anyádnak, hogy az ő rendeleteinek legyek hív végrehajtója?

– De miként értesült az én visszatértemről? – kérdé Szaif.

– Hát ki más, mint tenmagad által? Nem te küldéd-e hozzá Barnokh-ot?

– Hát mit tett Barnokh? – kérdé Szaif sohajtva.

(Nehány percz óta Abuttai eltávozván, ezen beszélgetésből senki semmit sem hallott; mert a nemtők rendszerint csak azok által láthatók, a kikkel beszélnek.)

– Tudd meg – mond Airud – hogy Barnokh-Assahir megérkezvén, egy a városhoz közel levő hegytetőre telepedett, honnan Kamaria palotájára oly bűvsorsot vetett, hogy az egyszerre tökéletes sötétségben volt és pedig olyan sötétségben, hogy lehetetlen volt gyertyát vagy tüzet éleszteni; ugyanakkor anyádat oly idegrángatódzás fogta el, hogy egész testében reszketett, s mennydörgést túlhaladó hangok kábiták és csaknem szétrepeszték fejét. Ekkor Kamaria engem eléhivatott s kérdé, hogy ki miveli mindezt.

– Azt a fiad által küldött Barnokh boszorkány teszi, – felelék én.

– Hát fiam életben van még? – kérdé Kamaria s én kéntelen voltam elésorolni neki új kalandjaidat.

S ő egy percznyi gondolkozás után mondá nekem:

– Eddig Szaifot mindig nyugati tartományokba küldöttem, honnan mindig visszatért, most kisértsük meg kelet pusztaságait; menj és vidd őt valamely puszta szigetre.

„S íme, itt vagyok, hogy oda vigyelek!

– Istenem – mond az Abuttait visszatérni látó Szaif – mit mondjak én a máliknak? ha ezen folytonos elragadtatásokról beszélek, ki fog nevetni! nem kárhoztatá-e az én anyám iránti túlságos leereszkedésemet? Legjobb lenne, ha a tenger színe felett vezetnél mindaddig, míg a málik elől kiérünk a látkörből s így azt fogja hinni, hogy én isteni hatalomtól feltartatva a tenger színén járok s így nem sejti, hogy te jöttél el, újból elragadni engem.

– Tudod, Szaif! hogy szeretlek és becsüllek téged – mond Airud – s bár arra kárhoztattál, hogy a Kamaria nemtelen üldözéseinek eszköze legyek; én azért mindent megteszek szolgálatodra, a mit korlátolt hatalmam megenged; most is engedelmeskedem hát szeszélyednek; – menjünk hamar.

– Abuttai – mond Szaif – hajódat igen lassunak találom, szeretnék előtted megérkezni szülővárosomba; én tehát előremegyek s ott várni foglak!

– Előre menni! de minő módon? – kérdi Abuttai.

– A hit és akarat hatalma által – mond Szaif, – a hit hegyeket költöztett át s meghóditja a szilaj elemeket is; én egyszerüen a vizen sétálva fogok honomba menni.

– De az lehetetlen! – mond Abuttai.

– Midőn te egyszer egészen hivő leendesz, Abuttai, meglátod, hogy kevés az, a mi lehetetlen.

Ezen szavak után Szaif Züliázán búcsut vett barátjától, leszállt a hajóról s sebesen iramlott a víz színén, míg a málik tiszteletteljes bámulattal nézett utána.

X. Kelet.

A csudálatos hal. Hakimeh Eflathun gyermekei. A leányok kertje.

Midőn Szaif Züliázán a tenger színén haladva, bizonyos távolságra jutott Abuttai hajójától, Airud szokott útazási modorát követve, felszállott az űrbe fiatal arábunkkal s nem sokára egy elhagyott szigetre tette le, hol búcsut vevén tőle, elhagyá.

Szaif sokáig bolyongott miveletlen, vad és kopár helyeken, hol a szem semmi növényzetet nem tudott fölfedezni; de végre egy nagy köves térség közepén egy egyedül álló fát pillantván meg, epedve sietett feléje, annak jótékony árnyában kevés nyugalmat keresni.

S míg Szaif a fa árnyába telepedve, bolygó és nyugalom nélküli sorsával tépelődnék, nehány lépésnyi távolságra egy szűk, sötét s kútszájhoz hasonló nyilást fedezett föl s hozzá közeledve látá, hogy ezen kútmeder kövei lépcsőzetszerüleg vannak rakva. A láthatás és ismerhetés ohajától ösztönöztetve, megkisérté e sötét és oly szűk nyilásba leszállni, melyen az ő karcsu teste is alig csúszhatott le; egy darabig eként szállott lefelé, de nem sokára a lábtó fogak hiányzottak lábai alatt s Szaif Züliázán egy iszonyu mélységbe zuhant alá, s bár az esés roppant magasságról történt, de ő homok ágyra esvén, semmi baj nem érte.

Bár már régóta hozzászokott az útazás minden nemeihez fiatal arábunk, mégis egy kissé elszédült váratlan sebes esése következtében; de midőn ijedségéből felüdült, látta, hogy az elhagyott szigettől egészen különböző tájékon van; itt az egy ezüst folyamtól ezüst szalagként átkigyózott mező zöld, nevető és növénydús volt; e folyam bájos ligetek közt folydogálva, a tenger felé sietett. Szaif e folyam partjain haladott azon reménynyel, hogy valamely emberi lakra fog találni; de ő csak egy a folyam partján ülő s természetfelettien nagy emberre talált, ki midőn észrevette Szaif Züliázánt, ijedten kelt föl s mondá neki:

– Idegen, könyörgök neked, hogy ne bánts engemet.

– Én azt hiszem – mond Szaif – hogy inkább nekem kellene félni tőled, ki háromszor akkora vagy mint én; de mondd meg nekem, ki vagy? miféle fajhoz tartozol?

– Én meg fogom neked mondani, hogy ki vagyok, ha megigéred, hogy bántani nem fogsz.

Szaif elmosolyodott s gondolá, hogy most ugyancsak kevéssé harczias nép közé jutott s azután ünnepélyesen megigérte ennek a nagy embernek, hogy bántani nem fogja.

– Tudd meg tehát – mond ez – hogy egy Noé fiaitól származó törzs vagyunk, minket Nuhiá-nak hivnak, ezen sziget közelében lakunk s mind egy igaz Istent hivő muszulmánok vagyunk.

– S miért jöttél ide? – kérdi Szaif.

– Azt is megmondom, ha megesküszöl, hogy nem fogsz akadályozni a honombai visszatérésben.

– Eh, ne félj semmitől! – felel Szaif – ki már békétlenkedni kezdett ez óriás gyávasága miatt.

– Minden évben mi ezen folyam partjára jövünk Asburah hó 10-dik napján (mely ma van), mert ezen a napon egy sok színü kigyót szokott a folyam erre a helyre hozni, mi kifogjuk s visszatérünk honunkba; s midőn a kereskedő hajók a mi partjainkat érintik, kelméket s egyéb czikkeket adnak cserébe a mi feldarabolt kigyónkért.

– Úgy hát az igen becses állat?! s mi az ő tulajdonsága? – kérdi Szaif.

– Ezen állat bőre – mond a Nuhia – a vakoknak szemevilágát visszaadja; elég ha ezen kigyóbőr egy kis darabjával megsuroljuk a vaknak szempilláit, s az rögtön visszanyeri láttehetségét.

– Az valójában csudálatos jótékony adomány! – de alig mondá Szaif e szavakat, a folyam dagadni kezdett s medréből kiszökellt; hullámai a szivárvány színeit vevék fel s nem sokára két roppant hal – melynek alakja a kigyóéhoz hasonlitott – egészen melléje a víz szélire jött. A Nuhia egyik megfogására készülvén, monda Szaifnak:

– A másik hal bizonyosan számodra jött, mert mióta törzsünk létezik, soha egynél többet nem láttunk, s így bizonyosan a másodikat Isten neked küldé.

Szaif ekkor megfogta azt, a mit Isten neki küldött s halásztársát az onnan nem messze levő csolnakhoz követé, ezen csolnakban az előbbihez hasonló két ember volt, kik hasonlóan megijedtek az ő jelenlététől; de miután a halász megnyugtatá, hogy nincs mitől félniök, a parthoz húzák csolnakukat s a halászt és Szaifot fölvéve s a két halat sem feledve el, a tengernek eveztek s nehány óra mulva megérkeztek országukba.

Partra szállván, a halász első gondja volt, hogy Szaifot a málikhoz vezesse, kinek elbeszélte, hogy miként találkozott vele s hogy neki is egy kigyója van, mely a hatalmas Isten kegyének elvitázhatlan jele. A nuhiák málikja ekkor mondá fiatal arábunknak:

– Kicsiny barátom! igen sajnálom, hogy közöttünk nem maradhatsz; de mi az idegenektől félünk, s a mit érted tehetünk csak az, hogy egy hajócskát s élelmet adunk neked, hogy azon vagy honodba visszatérhess, vagy tetszésed szerint tovább folytathasd útadat.

S más nap egy csolnakot megraktak eleséggel s Szaif tengerre szállott azon szándékkal, hogy honába visszatérjen. De a szél és hullámok ellenkező irányba ragadták, elannyira, hogy ő kénytelen volt minden ellenműködéssel felhagyva, átengedni hajóját a tenger folyamnak, mely három nap és három éjen át iszonyu sebességgel ragadta ugyanazon irányba, a nélkül, hogy ezen útjában egy hajóra is talált volna; de végre a negyedik nap reggelén aggódni kezdett volt, hogy száraz földet sehol sem talál, és sehová meg nem érkezik; midőn nem sokára egy feléje jövő hajó vitorláit pillantá meg. Szaif örvendve kezdett evezni, hogy a távolságot megröviditse; s nem sokára a látott hajó közelében volt, midőn egyszerre egy iszonyatos száj nyilt meg előtte s csónakját iszonyu sebességgel nyelte bé. Szegény Szaifnak alig volt ideje a tengerbe ugrani s sebesen úszva távozni ettől a falánk kalóztól, s midőn fejét vissza meré forditani, látá, hogy az egy óriási hal volt, melynek vitorlákhoz hasonlitó fehér szárnyai voltak.

Szaif ekkor ruháit levetkezve, úszni kezdett a szél irányába s így úszott egész nap a nélkül, hogy kutató szemei valahol partot pillantottak volna meg; a sötét éj leereszkedett s ő érzé, hogy lankadni kezd, hogy fáradság- és éhségtől kimerülve van s nem sokára már annyira elfáradt, hogy mozdulni képtelen volt; ekkor érezte, hogy végpercze közelg, s elkezdett buzgón imádkozni, Isten védelmébe ajánlván magát.

Nehány óra mulva fiatal arábunk a lételnek oly csekély érzetével birt, mennyi a halálnak érzetére szükséges; úgy tetszett neki, hogy a hullámok megszüntek őt vinni, hogy ő sirjának hideg kövén fekszik. De a nap első sugarai csakhamar lezáródott szempillái alá sikultak bé, a lég frisesége fölelevenité eltompult érzetét; végre felnyitván szemeit, a tengertől távol, nedves hideg földön találta magát, nem messze tőle nehány fa állott; Szaif nagy erőfeszitéssel oda mászott, hol egy forrást s nehány vad gyümölcsöt találván, egy kissé visszanyerte erejét, s miután nehány óráig kinyugodta magát, egy a távolban megpillantott város felé intézte lépteit.

A mint közeledett a városhoz, az mind inkább szépnek és nagynak tünt fel előtte. Szaif ekkor öltözetére, mely egy gatyából állott, vetvén szemeit, szégyelte így a városban megjelenni, s szét nézett, ha nem találhatna-é künn a mezőn valamely falusi lakot, hol meghúzhatná magát. S a mint így vizsgálódnék, több sirva és jajgatva menő embereket pillantott meg, kiknek nyakukra kötél volt akasztva, s a vesztőhely felé vezettetének, őket kisérő fegyveres emberek által. Szaif ez utóbbiakhoz közeledvén, kérdé, hogy mit akarnak tenni? és miért sirnak azon emberek?

– Ezek orvosok – felel egyik – s málikunk halálra küldi a feletti haragjában, hogy egyetlen leányának szeme világát nem tudták visszaadni.

Szaif rögtön halbőrére gondolt, melyet hajótörése daczára is testére kötve megvédett s mondá a katonáknak: Ne menjetek tovább, hanem vezessétek e szegény orvosokat vissza a városba, mert ők nem gyógyithatták s nem gyógyithatják meg a herczegnőt. Csak egyetlen egy szere van annak, s egyedül csak én ismerem azt; s hallván messze levő honomban a málik leányának szerencsétlenségét, csak is azért útaztam ide, hogy neki szeme világát visszaadjam.

A katonák kérdést tettek: hogyan van hát, hogy ő egyedül és öltözetlen érkezik? Szaif elmondá, hogy a hajó, melyen jött, nem messze a parttól törést szenvedett, s hogy neki sikerült, úszva partra jutni.

A málik értesitve lőn, s a hozzája vezetett Szaifot szivesen fogadta, s az általa nyujtott remény kimondhatatlan boldoggá tette, s illőleg felöltöztetvén, a herczegnőhez vezette.

Mihelyt Szaif Züliázán belépett a hárembe s szemeit a betegre veté, azonnal megismerte, hogy az nem más mint Nahida, a khinai máliknak leánya, kit Mukhtatif óriás várából kiszabaditott, s ki midőn látná, hogy nőűl nem akarja venni, kivánta, hogy egy napon arany, öltöny és kenyér nélkül érkezzék az ő országába. – Különös – mondá – hogy ezen leány imája teljesült.

Szaif elévett ekkor egy darab halbőrt s megdörzsölte vele a herczegnő szemeit, ki rögtön olyat sikoltott, hogy a körülte levők azt hivék, hogy meghalt. A málik nyugtalanul távozott családja után s azon perczben lépett a szobába, midőn Nahida kinyitván szemeit, megismeré Szaif Züliázánt s a viszontlátás örömében nyilt karokkal omlott keblére, akkor atyja feddő hangon mondá neki:

– Leányom, mit teszesz? ezen orvos iránti elismerésed igen messze ragad!

– Atyám! – mond Nahida – ez az a hős, a kiért én annyit könyeztem, hogy végre meg is vakultam; ez azon Szaif Züliázán, a ki engem Mukhtatif óriástól megmentett s ő újból az, a ki látásomat visszaadta, melynek azért örülök főképpen, mert kinyilt szemeimnek első pillantása az ő arczára eshetett újból, mely azért boldogit főképpen engem, mert tekintetemet ő rajta legeltethetem, kit oly hűn s oly reménytelenűl szeretek.

– Fiam! – mond ekkor a málik Szaifnak – hasonló szolgálatokért csak egy jutalmat ismerek, s az leányom keze.

Ekkor Szaifnak drága öltönyöket adtak, a mufti és a kadi (főpap és biró) rögtön eléhivattak, a házassági szerződés megkészittetett, a vigalom és örömünnep hét napig tartott.

A hetedik napon Nahida leggazdagabb s legpompásabb öltönyét véve föl, Szaif Züliázánhoz vitetett s a bemutatási ünnepély végeztével mind visszavonultak, s a két házaspár magára hagyatott. Szaif a szoba egyik szögletébe vonulván, imádkozni kezdett, s a mint imádkoznék zajt hallott a szoba talaján, s föltekintvén Airudot pillantotta meg.

– Já, Airud! – mond Szaif Züliázán.

– Labik ya Szidi! – felel a nemtő.

Szaif, Airud modorának megváltoztán csudálkozva, kérdé:

– Honnan és miért jössz?

– Jövök – mond a nemtő – hogy honodnak, nőd- és gyermekednek visszaadjalak.

– Végy hát és induljunk! – mond örömmel Szaif.

De Nahida hallván ezen beszédet, könyekre fakadt s kiálta:

– Hogyan! most már, midőn nőd vagyok, újból el akarsz hagyni? – s kezeit imára emelte föl.

– Vigyük e nőt is magunkkal – mond Szaif – mert félek az ő imájától; mert imája következtében érkeztem nyomorultan és minden nélkül e távol országba.

Airud ekkor mindkettőjöket fölvevé s rögtön elindultak az arábok országa felé.

Nehány óra alatt Szaif honában volt, s azonnal bezárkózott Airuddal s kérdé, hogy miként van, hogy nincsen többé Kamaria hatalmában?

– Emlékezni fogsz bizonyosan – mondá a nemtő – azon sötétségre, melyet – mint akkor elmondám neked – Barnokh Assahir Kamaria palotájára bocsátott, s azon szenvedésekről, melyekkel a szultánát kínozta; ezen perczben küldött volt el engem, hogy kelet valamelyik lakatlan szigetére vigyelek. Távoztom után szultán Szaif Rádhoz küldött, kéretvén őt, hogy nyomoruságában segitsen rajta s küldje el Szkárdiont, hogy Barnokh ellen védje őt. Ez utolsó, bűvészete által megtudta Kamaria kérését Szaif Rádhoz; rögtön alakot változtatott s Szkárdion alakját vette magára, s egy gazdagon ékitett öszvérre ülvén a szultánnő palotájába ment.

Kamaria, mihelyt Szkárdion megérkeztét béjelenték, maga elejébe ment s a legnagyobb udvariassággal s tisztelettel fogadta; elpanaszolta neki idegrángatódzásait s a sorvasztó hideglázt, mely egy perczig sem hagyja nyugodni, s azon iszonyu zajt, a mi fejét csaknem szétzúzza; – „a mi a sötétséget illeti, vezérséged is láthatja; s ez elől menekülnöm sem lehet, mert bárhová menjek, követ engem, s mindazok, a kik velem beszélnek vagy körülöttem vannak, e kiállhatatlan sötétségbe vannak sülyesztve.“

Ekkor az ál Szkárdion elbeszélte neki, hogy azok mind egy Szihir (boszorkányság, bűvészet) következményei s hogy ő reményli, hogy azoknak befolyását megsemmisitheti. Rögtön munkához is fogott s bizonyos bűvészi összelés (combinatio) által lerontá legelébb annak hatását, s a nap sugarai behatottak a palotába s Kamaria visszanyerte egészségét.

A szultánnő örömének özönében nem tudott szavakat találni, hogy az álvezérnek háláját nyilvánitsa, s nem akart tőle egy perczig is távozni; Barnokh oly szeretetre méltóvá tette magát, mint csak lehete; mindig valamely módot keresvén, hogy a szultánnő karján levő Lueh-t elsajátithassa. Az éj elérkezett a nélkül, hogy alkalom mutatkozott volna; már illő lett volna távozni, s az álvezér fel is állott, hogy búcsuzzon, midőn Kamaria mondá neki:

„Maradj az estve nálam; te igen nagy műveltségü ember vagy s én szeretek veled társalogni.“

Barnokh örömmel fogadta el ezen meghivást s miután sokáig beszélgettek, a szultánnő saját szobájába vettetvén ágyat az álvezérnek, lefeküdt.

Barnokh igen lekötelezett volt ezen figyelemért, mely terveivel oly öszhangzásban volt.

S midőn látná, hogy a rég nyugalmat nem élvezett Kamaria mélyen elaludt, felkölt, gondolván, hogy ha ezen alkalmat elszalasztja, soha az életben többé fel nem találja. Ekkor nagy elővigyázattal a szultánnőhez lépett, fölemelte lassan kezét s lekapcsolá a Lueh-t, melynek lánczát ujjaira tekerve tartotta Kamaria s azután ágyába visszatérve, megdörzsölte azt s rendeletet adott, hogy jőjjek utánnad s hozzalak el. S íme, én örömmel teljesitém ezen rendeletet.

Még éj volt. Szaif Kamaria szobájába ment, ki még mindig mély álomba volt merülve; megcsókolta ottan Barnokh Assahirt, ki neki kézbesité a becses talizmánt azon figyelmeztetéssel, hogy ezután azt soha senkinek át ne adja, s azután mindketten málik Efráh-hoz siettek, hol Szaif családját megtalálta.

Kamariának szokása volt, minden reggel nehány órát a trónteremben tölteni, hogy vezéreit kihallgassa, itéleteket hozzon s rendeleteket adjon. Most is, fölkelvén a trónterembe sietett; de mily nagy volt meglepetése, midőn a trónt Szaif Züliázán által elfoglalva találta, kinek jobbján málik Efrah, balján Szádun ült.

A szultánnő szemeit törülé meg, azt hivén, hogy azok még valamely álomlátás befolyása alatt vannak; de midőn a valóságról meggyőződni volt kénytelen, könyeket és zokogást veve újból elő, az anyai gyöngéd szeretet fegyverét vevé kezébe; de alig kezdé el ezen új, szinpadilag ügyesen játszott szerepét, hogy málik Efrah, Szádun s mindnyájan, kik jelen voltak, felkiáltának:

– Szaif! ha te ezen nőnek újból hitelt adsz, ha az ő pokoli ravaszsága által újból rászedetni engeded magadat, akkor téged közülünk senki sem fog szolgálni, mert nekünk nem csak téged, hanem magunkat is féltenünk kell.

Ekkor Szaif monda?

– Vigyétek és zárjátok a vár börtönébe!

Nehány hétig nyugodtan s alattvalóit boldogitva ült Szaif atyja trónján.

De nehány hét mulva értesitve lőn, hogy a két testvér vezér, Szkárdion és Szkárdis, a városba vonulnak bé s az itt történt változásról semmit sem tudva, Kamariához igyekeznek. Szaif rendeletett adott, hogy értesitetlenül hozzája vezessék. S midőn a két vezér Kamaria helyett Szaif Züliázánt találta a trónon, oly zavarba jöttek, hogy egy árva szót sem tudtak kiejteni. Szaif pedig a börtönbe küldé, ahhoz, a ki az ők segélyéhez folyamodott.

Mihelyt a vezérek Kamaria társaságába jutottak, ez elbeszélte nekik az eseményeknek csudás s nem remélt kifejlődését. Szkárdis ekkor mondá neki:

– Ha módot találok téged ezen fogházból kiszabaditani, szabadságunkat vissza fogod-é adni?

– Hogyan gondolhatod – mond Kamaria – hogy börtönben hagyjalak titeket akkor, midőn én szabad leendek?

Akkor Szkárdis zsebéből egy fehérport tartalmazó papirost vett ki, s ezen port egy kevés vízben felolvasztván, megitatá Kamariával; ez csakhamar elhalványult, szédülni kezdett s csaknem eszmélet nélkül esett földre; de még annyi ereje maradt, hogy Szkárdisnak mondhassa!

– Hát te engem megétettél, vezér?

– Sehogy sem, – mond Szkárdis – én egy ártatlan szert adtam bé neked s holnap semmi bajod sem lesz; de én ismerem Szaif Züliázánt s te holnap szabad leendesz.

S valójában a várparancsnok értesiteni ment Szaif Züliázánt, hogy anyja veszedelmesen beteg, s nehány percz mulva Szaif remegve futott anyjához.

S midőn halványan s erőhagyottan látá, könyezni kezdett és mondá neki:

– Anyám, anyám! én méltatlanul bántam veled, én vétkes vagyok, hogy téged bezáratálak; bocsáss meg nekem, anyám!

S rögtön rendeletet adott, hogy a palotába szállittassék át.

Szaif szorgalmas s szeretetteljes ápolása következtében Kamaria csakhamar felépült mesterkélt betegségéből; ekkor Szaif mondá neki:

– Anyám, kedves anyám! tartsd meg egésségedet, nyugalmadat és örömedet; nékem nincsen szükségem a szultánságra, sem a Lueh-re, tartsd meg mindazt; én ha országot akarok, tudok magamnak hóditani nemtők segitsége nélkül is!

A szultánnő sirni kezdett. – Fiam, szeretett gyermekem! ki az anyai szívnek büszkesége vagy, – tartsd meg azon talizmánt, mert engem újból vétkessé tehetne; én félek tőle, mert tudom mennyi roszat tettem vele neked; vedd vissza, kérlek!

– Nem, nem! – mond Szaif – mivel neked szenvedést okozott, én nem akarom többé birni s más részről mi roszat tehetnél vele nekem, midőn én önként elhagyom azon hatalmat, melyet te szeretni látszol, s melyben oly jól találod magadat.

– Kedves fiam! – mond az álnok Kamaria – ha te ugyancsak erőltetsz, hogy ezt a talizmánt megtartsam, én ezen butor-rejték fiókba bezárom, hogy megtartsam számodra, ha egy nap szükséged lenne rája.

S mihelyt Kamaria a talizmán birtokába jutott, víg kedélyét s merészségét visszanyerte s nem várt tovább, mint azon nap estvéjeig, – s mihelyt egyedül lehetett, elővette a Lueh-t s Airudot eléhivta s mondá neki:

– Igaz-é, hogy Szaif hajdan egy kalnuszát vett el a Hakiméh Eflathun fiaitól?

– Igaz! – mond Airud.