Part 8

Ezeket a tanokat nagy készültséggel ismerteti de la Vallée-Poussin és Dahlmannal megegyezően azt vitatja, hogy ez a felfogás nem egyéb, mint nyugati ferdítés. A nirvána kialvást, nyugalmat jelent ugyan, de a tűz kialvása nem egyenlő a megsemmisüléssel. A nirvána az abszolut való, melyre nem illik rá a mi lét- vagy nemlétfogalmunk; az örök élet teljessége ez, mely tagadja az élet szomját, vágyát; a teljes tökéletesség, mely nem születik és nem hal meg, nem lehet beteg és nyomorék, nem bajlódik és nem szenved.[85]

A vélemények útvesztőjébe és a szavak hüvelyezésébe nem bocsátkozhatunk. Szerintünk a hindu lélek alapjában ugyanaz, mint az európai lélek. Benne is teljes mértékben érvényes az emberi lélek gravitációs törvénye: a boldogságra való törekvés; de megáll ennek a törvénynek negatív oldalánál, annál a boldogságnál, mely megszüntet minden hiányérzést, letörül minden könnyet, begyógyít minden sebet; örök békét, egységet és harmóniát ad.

_A negyedik főigazságban_ kifejti a középutat, mely a beszéde elején említett két véglet között nyugalomra, ismeretre, világosságra, a nirvánába vezet. Az első lépés ezen az úton Buddha tanításának elfogadása, az igaz hit, mely három gyümölcsöt terem: igaz gondolatot, igaz szót és cselekedetet. Az ötödik helyen álló helyes élet az előbbi három összefoglalása. Ez a gondolatmenet eddig megtalálható a védákban, az iráni és a keresztény erkölcstanban. A hatodik, a helyes igyekezet mérsékelt aszketikus gyakorlatokat jelent. Helyes megemlékezés nem egyéb, mint Buddha életére, tanaira mindennap történő visszagondolás. A nyolcadik a végcél, az igazi elragadtatás, melyet annyira becsül, hogy ezzel az állapottal való dicsekvést a meg nem bocsátható bűnök közé sorolja és a dicsekvőt kiteszi szerzetéből.

A négy főigazságot számtalanszor megismétli hallgatósága előtt és megtérésük után hozzáfűzi jelszavát és utolsó szavát: «Aminek kezdete volt, végének is kell lennie. Ennek világos belátása maga az üdvösség.» A jelmondatnak összefüggése a négy igazsággal valószínűleg úgy oldható meg, hogy a szenvedés végső oka mindennek a mulandósága, semmisége és ennek a semmiségnek felismerése adja a megszabadulást, a megváltást.

2. _A lélek nem létezése._ Deussen szerint Buddha nem adott választ arra nézve, van-e az embernek lelke vagy nincsen és a léleknélküli lélektan későbbi tanítványok véleménye.[86] Ezzel szemben Oldenberg olyan részleteket közöl Buddha leghitelesebb beszédének, a híres benáresi prédikációnak folytatásaként, melyek legalább is nagyon valószínűvé teszik, hogy az aktualizmus magára Buddhára vezethető vissza.

Az első szerzetesek felavatása után beszélget még velük:

«Szerzetesek! először testiségünk nem az én, mert ha az volna, nem lenne betegségnek, változásnak alávetve és mondhatnók róla: ilyen legyen az én testem és olyan ne legyen; másodszor érzésünk nem az én; harmadszor képzeteink, negyedszer lelki képződményeink vagy inkább akaratunk és végül ötödször tudatvilágunk nem az énünk… Mondhatjuk-e arról, ami állhatatlan, ami szenvedésnek és változásnak alávetett, mondhatjuk-e: ez az enyém, ez vagyok én, ez az én énem?…

Ezért, szerzetesek, tanaim értelmes, nemes hallgatója elfordul a lét öt mozzanatától, az öt szkandha-tól: a testiségtől, az érzésektől, a képzetektől, az akarástól és a tudatos ismeréstől. Amennyiben ezektől elfordul, annyiban szabadul meg az élnivágyástól. Ez a vágytól mentesség megváltja őt és felmerül benne annak a belátása: megváltattam! Megsemmisül a születés, tökéletessé lesz a szent élet, betelik a kötelesség; nincsen többé visszatérés erre a világra. Íme, ezt ismeri meg.» Így beszélt a Magasztos. Az öt szerzetes örömmel üdvözölte; lelkük megszabadult az élethez ragaszkodástól, megmenekült minden szenvedéstől. Ebben a percben hat szent élt a világon, t. i. Buddha és az őt megértő szerzetesek öten.[87]

Mi az _az öt életmozzanat_, az öt szkandha, amit Buddha itt mindjárt beszédében felsorol, erre nézve a buddhista íróknál bábeli zürzavar uralkodik. A testiség magyarázatánál 28-féle alfajt sorolnak fel, az érzésnél 18, az akaratnál 52 és a tudatnál nem kevesebbet, mint 89-félét.

Igaza van Deussennek, a fogalmak megmagyarázásánál nyugodtan támaszkodhatunk a saját lélektani tapasztalatunkra, mely a buddhisták lelki szemei előtt éppúgy tárva-nyitva volt, mint mielőttünk. Az első a testiség, magában foglalja mindazt, amit mi a külső tapasztalat tárgyának nevezünk, a másik négy pedig a lelki világot tartalmazza: az érzést, megismerést, akarást és mint valamennyi foglalatát, a tudatot. Ez az ötféle belső tevékenység az öt lételem, melyből minden összetevődik. De tulajdonképpen test, lélek, isten vagy bármilyen cselekvő alany nem létezik. Így a buddhizmus a hindu idealisztikus bölcselet fejlődésének végső tagja. A vedantarendszer merész idealizmusa panteizmusra, kozmogóniára és teizmusra vezet, mely az atmánt egy személyes istenre és sok egyéni lélekre (purusa) tagolta szét. A szánkja feleslegesnek találta Isten működését és így eljutott az istentagadáshoz. Buddha ezt magáévá teszi, de tovább megy, ő már a lelket, a megismerő alanyt sem tartja szükségesnek és eljut Csárvákának a pszichizmusára. Ezt az annyira modernnek gondolt tant főképviselőinél, Ebbinghausnál és Wundtnál szemléletesebben világítja meg a páli irodalom legszebb terméke a «Milinda-panja, Milinda kérdései» című kultúrtörténeti regény.

Milinda tulajdonképpen Menandros ión király, Nagy Sándornak egyik legkiválóbb utóda, ki sorra cáfolja a buddhista bölcselőket, míg össze nem kerül a leghíresebbel, Nagaszénával és ezt is kérdezi: «Ha nincsen cselekvő alany, akkor ki az, aki nektek adja a mindennapi táplálékot és ki az, aki az adományokat elfogadja? Ki az, aki jót és rosszat cselekszik? Ha igazatok volna, akkor nem léteznék sem cselekvő, sem élvező, se érdem vagy bűn, se jutalom vagy büntetés. Ha valaki téged megölne, nem követne el gyilkosságot.» Kérdezi tovább, vajjon a tudós haját, körmét nevezik-e Nagaszénának, vajjon a fogait, csontját, bőrét, testi alakját, érzését, képzetét, vagy pedig ezenkívül létezik-e cselekvő alany, mert ha nincsen, akkor nincsen Nagaszéna. Most a bölcsre kerül a sor és ő felszólítja a királyt, magyarázza meg a kocsit, amelyen jött: Vajjon a rúd-e a kocsi, vagy a tengely, a kerék, a küllő, a szíjak, vagy ezeknek a részeknek egysége, vagy valami a kocsin kívül. A király tagadó válaszára a hallgatóság óriási tetszése mellett alkalmazza a retorziót: Akkor tehát a királynak nincsen kocsija. A király erre megjegyzi: hogy ahol rúd, tengely, kerék együtt vannak, ott használják a kocsi kifejezést. Ezzel a nominalisztikus magyarázattal Nagaszéna malmára hajtja a vizet, ki a király válaszát önmagára alkalmazza.

«Amint a kocsi szót használják ott, ahol a kocsi részei együtt vannak, úgy a lélek, a személy kifejezést használjuk ott, hol a lét öt mozzanata találkozik.»

«Pompás, bámulatos a válaszod, tiszteletreméltó Nagaszéna, ha Buddha élne, bizonyára ő is legmagasabb tetszéséről biztosítana téged.»[88]

Hogyan fér össze ez a tan a lélekvándorlással és a megváltó nirvánával; hogy lehet a nem létező ember felelős a tetteiért? Ezt Nagaszéna a király kérésére több hasonlattal magyarázgatja. Gondoljuk el, hogy egy ember, ki mangó gyümölcsöt lopott, a törvény előtt így védekezik: én nem loptam el ennek az embernek a mangóját, mert az a gyümölcs, amit ő ültetett nem azonos azzal, amit én elvittem; tehát semmiféle büntetést nem érdemlek meg és mégis a bírák joggal ítélik el a tolvajt, mert az ellopott gyümölcs termése az elültetett gyümölcsnek. Vagy lámpát visz valaki a padlásra, tüzet fog tőle a ház és leég tőle a fél falu. Földieivel szemben védekezhetik-e így ez az ember: nem én gyujtottam fel a falut, mert az a tűz, mely a községet felperzselte, különbözött attól a lámpától, amit én a padlásra vittem. Itt is az elítélő bíráknak van igaza, mert egyik tűz a másik eredménye. Ugyanez a kapcsolat forog fenn az emberi név és alak között, létének különböző formáiban. Amint az éjjeli mécs lángja nem ugyanaz az éj első szakában és az utolsóban, de a lámpa ugyanaz marad, úgy a személyiség elemei is folyton váltakoznak, de a személy folytonossága megmarad. Minden pillanatban olyan és annyi az ember, amennyinek tudatában van. A lámpa a testet, a láng a tudat folyton hullámzó tartalmát jelzi.[89]

A hasonlatok tényleg szellemesebbek, mint azok, amelyek akár Heraklitosnál, akár Wundt-nál vagy Paulsen-nél találhatók, de a szép képek már akkor sem elégítettek ki mindenkit olyan könnyen, mint a regényben Milinda királyt. Azért, hogy Buddhának egész rendszere a lélekvándorlással, megváltó nirvánával együtt össze ne omoljon és szét ne essék, a buddhista bölcselők visszatérnek a védák karma tanához. A halál pillanatában felbomlik ugyan a lét öt mozzanatának egysége, de megmarad a tettek gyümölcse, erkölcsi érdeme a karma, mely az elemeket újra egybegyüjti és új életre kényszeríti. Ez a titokzatos fogalom alig egyéb, mint a lélek tagadása és a másvilági jutalom közt fennálló ellentmondás homályba burkolása.

3. _A tizenkéttagú oksági kapcsolat._ A benáresi beszédben a négy nemes igazságon és az öt létmozzanaton kívül Buddha említi a tizenkéttagú lánckövetkeztetést, melynek felfedezése őt az egész világon a legmagasztosabb igazság meglátójává tette, az istenek, brahmán, sátán, minden aszkéta és brahmin fölé emelte.

Ez a tizenkéttagú oksági elv a négy főigazság hármas tagozásából áll elő (3 × 4 = 12), de oly homályos, zavaros, hogy a benne elmélyedők sem tudnak vele zöldágra vergődni. Nem hiába ismétli meg 21-szer maga Buddha is a megismerés fája alatt elejétől végéig és végétől elejéig. Kedvenc tanítványa Ananda egyszer próbál dicsekedni vele, hogy a gondolatmenet most már egész világos előtte; Buddha azonban leinti. Ne beszéljen ilyen dőreséget, ez a formula olyan mélységes kinyilatkoztatás, hogy az emberiség nem fogja megérteni és éppen azért nem képes megszabadulni a lélekvándorlástól és nem jut be a nirvánába.

Az egész formula – úgy látszik – nem egyéb, mint nyakatekert kísérlet arra, hogy Buddha a maga tanát a védákkal és a szánkja-rendszerrel egybeforrassza, amennyiben a szenvedést okozó életszomjat a védákban és szánkjában annyit szereplő tudatlanságra vezeti vissza. Ez a tudatlanság nála természetesen az ő tanainak nemtudása: bizonyítandó tétele tehát a következő: Buddha tanának nemtudásából származik minden szenvedés. Ennek igazolására építi fel a következő láncolatot:

1. Aki Buddha tanait nem ismeri, el nem hiszi, nem szabadul meg az élniakarástól és ezzel az újjászületés csírájától.

2. Az újjászületés csírájából származik az egész tudatvilág.

3. A tudatvilág, másszóval a lelki tevékenységek összege alkotja a tapasztalati ént, a lélektani egyéniséget.

4. A lélektani egyéniséggel együttjár hat szerv, hat képesség (öt érzék és a szellem, manasz).

5. A hat érzék késztet arra, hogy érintkezésbe lépjünk a külvilággal és így létrehozza az érzetet, képzetet.

6. Az érzeteket állandóan kíséri az érzés, a gyönyörűség.

7. A gyönyörűségből az ember mindig többet kíván és így ebből származik az élet szomja, a test kívánsága.

8. A test kívánságából, az élet szomjából származik ehhez a léthez tapadás.

9. A léthez tapadás magával hozza a fogantatások sorozatát, tehát az örökké megújuló létet.

10. A fogantatásból következik a születés.

11. A születésből ered az öregség, a halál, a fájdalom, szomorúság, kétségbeesés.

12. A lánckövetkeztetés zárótétele tehát: Buddha tanainak nemtudásából keletkezik a születés, a halál, az öregség, szenvedés és fájdalom.

Lehet, hogy Buddha egész eredetinek tartotta ezt a gondolatmenetét, pedig az általa ismert szánkja- és jóga-rendszerben fellelhető. Láttuk, hogy ezek szerint a természetben a prakriti-ben alakul ki a lelki élet valamilyen csalódás hatása alatt és ez a lelki élet teljesen független magától a tehetetlen lélektől. Buddha elejti ezt a henye fogalmat és az ő tanainak nemtudását állítja a purusa tévedése helyére.

A tanok mélyebb értelme megegyezik a modern aktualizmussal: nincsen világ, isten, lélek, test, vagy bármilyen magánvaló (substantia), hanem csak keletkezés és elmúlás, örök történés, mely örökérvényű törvényeknek van alávetve. A buddhizmus tehát abban is megegyezik a modern pozitivizmussal, hogy a törvényt megszemélyesíti, mindenek fölé emeli, a test és a lélek szerepét vele tölteti be.[90]

4. _Buddha erkölcstana._ Emlékezzünk arra, hogy a védák mindenkit remeteéletre köteleznek. Az öregembernek teljesen egyedül kell kóborolnia «félve a tömegtől, mint a kígyótól, a kényelemtől, mint a pokoltól, és az asszonyoktól, mint a hullától».[91] Buddha is ilyen remetékből toborozza tanítványait, és később is csak az lehet igazán híve, aki odahagyja otthonát, vagyonát, teljesen koldús életre szánja el magát és belép a szanghába, a szerzetbe. Kolduló társadalom azonban magában nem állhat fenn, azért a szerzeteseken kívül szükség volt tisztelőkre, világi testvérekre, akik a teljesen szemlélődő életet élő és semmiféle termelő munkával nem foglalkozó szerzeteseket eltartották és ennek fejében lelki vigaszt nyertek.

A szangha nem ismeri a nyugati szerzetes élet legfőbb fogadalmát, az engedelmességet, csak az öregeknek járó tiszteletet. Annál szigorúbban betartja a szegénységet és a tisztaságot. Kéthetenként tartott gyónási ünnepeken felolvasták a bűnök ősrégi jegyzékét. Ebben a négy meg nem bocsátható bűn a következő: 1. A nemi élettől való teljes tartózkodás megszegése. 2. Aki tolvaj szándékkal bármit elvesz, legyen bár az egy fűszál vagy egy fillér, az már nem tanítványa a Sákja-finak. 3. Egyetlen élőlényt, egy férget vagy hangyát sem szabad megölni. 4. Emberfeletti tökéletességgel nem szabad kérkedni, még azzal sem «Szívesen ülök hideg szobában», még kevésbbé elragadtatással, vagy valamilyen magasabb lelkiállapottal.[92] Ezek elleni vétség a szerzetből való kizárást vonja maga után. Van még egész sereg hiba, mely lefokozással, ideiglenes felfüggesztéssel jár. Buddha azt kívánta, hogy a kolduló szerzetes, az esős időt kivéve, szabad ég alatt lakjék. Halála után ezt a parancsot nem vették szigorúan és a gazdag világi testvérek a szangha számára hatalmas kolostorokat, egész városrészeket építettek. Igaz, hogy ezek szűk celláiban alig található más, mint egy fekvőhelyül szolgáló gyékény.

Ha Buddha tanaiból európai logikával vonná le az erkölcsi szabályokat, akkor ki kellett volna jelentenie: minden cselekvés rossz, mert karmát eredményez, meghosszabbítja a lélekvándorlást és gátolja a nirvánába érkezést. Szerencsésnek nevezhető következetlenség, hogy a nirvánát, mint nehezen elérhető távoli célt csak a szerzetesek számára tűzi ki; a világi hívek elé inkább a hozzá vezető utat, az erényes életet állítja. Az ember jócselekedeteivel biztosíthat magának jobb sorsot, szebb jövendőt. Maga Buddha is ötszáz életet élt át, míg elég érdemet szerzett arra, hogy elérkezzék a nirvánába. A jó cselekedetekért nem ígér örök jutalmat, de egy-egy emberöltőn át tartó szép jövőt; a rossz tettekért pedig kemény büntetést.

Az érdemszerző cselekedetek között a világiak számára legelső helyen áll a szangha eltartása. Ezenkívül még öt parancsot kellett betartaniok: 1. ne ölj, 2. ne lopj, 3. ne paráználkodjál, 4. ne hazudj, 5. ne igyál részegítő italt.

Az első parancsot mindenekelőtt emberekre érti. A buddhista soha fegyverrel és erőszakkal nem terjesztette a vallást, e tekintetben egyenes ellentéte az izlamnak. A híres Aszóka király még azt is hozzáfűzi: ne magasztald a magad vallását, szerzetét és ne gyalázd a másét, mert amikor a vallásod és szerzeted dicsőségét a legnagyobbra akarod emelni, akkor ártasz neki legjobban; legszebb az egyetértés, mikor egyik meghallgatja a másik véleményét.»[93] Ez a nagy türelmesség veszedelmet hozott Buddha tanára mindenütt, hol a mohamedánizmussal került érintkezésbe.

A parancsot azonban kiterjeszti az állatvilágra is, mert még a legutolsó féreg is ember lehetett azelőtt, talán éppen az arra járó atyja vagy nagyatyja. Gyakorlatilag ez a parancsolat a mérges kígyók és tigrisek hazájában sohasem valósítható meg egészen, de mindenesetre nemesítőleg hatott Buddha követőire. Az állatoknak sehol a világon nincsen olyan jó dolga, mint buddhista vidéken. A házak tetején majmok játszadoznak; a verebek, a gyík a szobában, sőt az asztalon szedegetik a morzsákat és a mérges kígyó egész otthonosan telepszik meg a ruhaszekrény fiókjában vagy az ágy takarója alatt.

Amint a többi parancs mutatja, az egész erkölcstanon végigvonul a szenvedélyek és vágyak fékezése. «Amint a várost őrzik kívül és belül, úgy kell őrködnöd önmagad felett. Aki visszatartja a keletkező haragot, azt nevezem én kocsisnak; másik, ki ezt nem teszi, kezében tartja a gyeplőt, de nem tudja felhasználni.»

A világi hívő eszményét a következőképpen rajzolja meg.

«Támogassa mindenki atyját és anyját; szeresse nejét és gyermekeit; keresse kenyerét békességben: mert ez a legnagyobb áldás.

Adjon alamizsnát, éljen vallásosan, segítse rokonait és cselekedjék tisztességesen: mert ez a legnagyobb áldás.

Legyen türelmes, beszéljen udvariasan, keresse a vallásos emberek társaságát, imádkozza el a meghatározott időben a törvény megfelelő részeit: mert ez a legnagyobb áldás.

Legyen tisztességtudó és alázatos, elégedett és háladatos; hallgassa meg a törvény felolvasását a meghatározott időben: mert ez a legnagyobb áldás.

Legyen önmegtagadó és szemérmetes, tisztalelkű; ismerje meg a négy nagy igazságot és értse meg a nirvánát: mert ez a legnagyobb áldás.»[94]

A családi élet szépségének megbecsülésében a buddhista az európai ember felett állónak érzi magát. A példás, mindenekfelett álló gyermeki szeretetet alapozza meg Buddha, amikor hangoztatja, hogy a szülők tisztelete többet ér, mint a mennyei istenek tisztelete.

Teljesen elismerjük ezeknek a tanoknak a szépségét, keresztény író sem nyilatkozhatna róluk szebben, de nem feledjük el a szellem különbözőségét és erre térünk rá a buddhizmus értékelésében.

III. A buddhizmus értékelése.

1. A déli szövegek szerint, ahol Buddha oroszlán ordítását hallatta, odasiettek a tömegek és odahagyták előbbi tanítóikat. Ennek dacára ő maga sötéten ítéli meg a helyzetét. Amikor nagynénje és mostoha anyja hosszas rimánkodására nőket is vesz fel rendjébe, többször emlegeti Szavatthi árnyas, hűvös berkeiben, hogy ezer évig tartott volna a szangha, de most már a nők felvétele miatt: «Ananda nem sokáig fogják a szent életet élni; most már csak ötszáz esztendeig tart az igazság tana.» Buddha rossz próféta volt, amint jövendölései átlag, úgy ez se vált be. 500 esztendő mulva tanaitól visszhangzik egész India, hívei áthatolnak a Himalája jégmezőin, Ázsia forró homokpusztáin és olyan nemzeteket nyernek meg, melyeknek még a nevét sem ismerték ezelőtt Indiában.[95]

Hazájából aránylag hamar kiszorítja a Brahmanizmus és a vedanta-rendszer megerősödése, csak Ceylonban és Hátsó-Indiában marad mintegy harmincmillió híve. A veszteségért azonban bőségesen kárpótolják az északi országok: Tibet, Kína és Japán. Brockhaus 1907-ben kiadott vallásstatisztikája szerint négyszázötvenmillió híve van Sákja-Muninak, míg a brahmanizmus összes híveinek száma kétszázhúszmillió. E szerint a föld lakosságának negyedrésze Buddha követője. Hívei nek száma fölülmulja a katholikus egyház vagy a többi összes keresztény felekezet számát. Katholikus háromszázhúszonötmillió, másfajta keresztény háromszázhúszmillió.

Szeghy a saját szemlélete és tanulmányai alapján sülyedőfélben levőnek itéli a buddhizmust. Kínában rohamosan hódít az izlam, Japánban a racionalizmus üríti ki templomait és kolostorait. A modern japán shintoizmusban születik, racionalista módra él és mint buddhista hal meg. Erre a kérdésre, mi a vallása, rendszerint feleletet sem tud adni. Kényelmes életelve: «Tiszteld a mikádót és tedd, ami neked tetszik.» Az ilyen buddhizmus tényleg nem sokat jelent. Mindazonáltal, ha a fogalom tartalmát jobban megszorítjuk, akkor is marad még Buddhának száz-kétszázmillió követője.

2. Ennek a sikernek kétségkívül megvolt az alapja. A hindut felmentette a rendkívül költséges és időrabló áldozatok bemutatásától. Merev külsőségek helyett előtérbe állítja a belső áhítatot, hirdeti a nemes erkölcsöt. «A brahman szertartások, minthogy az erkölcshöz semmi közük, teljesen feleslegesek és hiábavalók. Ha lehetséges volna a bűnöket vízzel lemosni, akkor a mennybe jutnának a vízi állatok, a békák, teknősök, vízikígyók és delfinek is, sőt akkor a víz a jócselekedeteket is lemosná. Kerülni kell a bűnt, nem lemosni, közben a vízben dideregni és meghűlni. Aki bűnt követett el, az bűnös; nem tisztíthatja meg a tehénganéjjal való bedörzsölés, sem a tűz körüljárása, sem a naphoz imádkozás.»[96]

Más országokban a buddhizmus lett az ind kultúra terjesztője, magával vitte a szelid erkölcsöket, az irodalmat és művészetet. Művelő hatásának és terjedésének oka az a szerencsés következetlensége, hogy a vigasztalan végcélt, a nehezen érthető és még nehezebben elérhető nirvánát elhanyagolja és helyére vezéreszmének a hozzávezető utat, az erkölcsös életet állítja. Az üres, lelketlen kultusz helyett belső lelki egyensúlyt, a szenvedélyek fékezését és a legmerészebb emberi autonómiát, az önmegváltást tanítja. A szenvedélyek állandó fékezése, a szülők nagy tisztelete, a családi élet szépsége teljes elismerést érdemelnek. De ne feledjük el, hogy ezek az elvek megvoltak már a mózesi törvényhozásban 1000 esztendővel Buddha fellépése előtt. Megvolt és megvan most is az őskultúrfokon megmaradt népeknél az egy Istenbe vetett hit sziklaszilárd talajára építve. Buddhánál pedig az erkölcsi cselekedet rúgója egyedül a cselekvő személy, ki a cselekedeteiből eredő jutalmat vagy büntetést szemléli. Megváltó, jutalmazó, büntető és bűnbocsátó Isten nincsen; mindenki maga váltja meg önmagát, maga erejével éri el a célt. Az emberi autonómia istenítése dacára Buddha mégis pontosan kidolgozott törvénykönyvet ad híveinek, megkülönbözteti a megbocsátható és meg nem bocsátható bűnöket.

Sikerének titka tehát nem annyira pozitív tan, mint inkább az a határozottság, mellyel a boldogságra törő ember kérdéseit tárgyalja. Nagy megértéssel viseltetik a szenvedő lelkekkel szemben és biztos gyógyulást ígér nekik minden testi-lelki bajban. Főleg a szenvelgő, fáradt lelkek követik megilletődéssel. Ők már lemondanak a pozitív boldogságról, csak nyugalmat, békét óhajtanak: elűzni az örök büntetés, az örök vándorlás borzasztó gondolatát. Ázsia világossága még Európa rohanó, tülekedő világában is vonzza a bensőségre vágyó lelkeket elmélyedésével, a megváltó tudás ígéretével.

Elméleti alapja azonban nagyon szegényes. Egyetlen haladás a vedantákkal szemben az a mai tudományos gondolkodásra emlékeztető felfogás, hogy a természetben mindenütt rend és törvényszerűség található. «A tanokban jártas nemes hallgató gondolja el a dolgok keletkezését okaikból, ha ez fennáll, akkor emez is fennáll: ha ez megtörténik, akkor az is.»

A régi tanokból megtart Buddha kettőt: a lélekvándorlást és a megváltást. A nirvána maga, ha nem vigasztalan megsemmisülést, akkor brahmánra emlékeztető tanokat rejt magában. Az upanisadok évszázados gondolatait mellőzi és végtelen egyformasággal ismétli a maga hármas tanát: a négy nemes igazságot, az öt létmozzanatot és a tizenkéttagú oksági láncot. Nem csoda, ha Sankara a maga mélyenszántó spekulatív elméjével dőre, üres fecsegésnek minősíti Buddha tanait, és ha a későbbi upanisadok gúnyolódva emlegetik a négyféle buddhista szekta vitatkozását: «Bár a magasztos Buddha egyetlen tanítója valamennyinek, követői mégis négyféle felfogásra szakadtak, amint a nap leáldozása után a kéjencek, a tolvajok, a védatanulók ösztönüket követve elérkezettnek látják az időt vagy a találkára, vagy az idegen vagyon elrablására, vagy erkölcsös életre.»[97]

Végeredményben elmondhatjuk róla, hogy a végtelenre vágyó emberi elme egyetlen nagy kérdését sem oldja meg, akár csak a szánkja bölcselet, amelynek függvénye. Lehet, hogy ez a tan Ázsia világossága, de olyan, mint az őszi napsugár, mely enyészetre szánt világ felett ragyog, nem melegít, nem termékenyít és nem örvendeztet meg.