Part 5

_Cecile:_ Fe–le–sé–gül mentem magához! Maga észre sem vette, hogy az uram volt? Ez megint hasonlít magához. Én éveken át a maga hűséges párja voltam. Mindenem a magáé volt. Minden, ami jó és rossz rajtam – csak a szépségem nem. Maga megelégedett a szépségem másolatával, amit Rikinél talált. Magának ez kényelmesebb volt, de vallja be: becsületes nem volt! Ha este nálunk volt – emlékszik azokra az estékre?

_Sándor_ (meghatottan bólint.)

_Cecile:_ Egész nap készültem… Csinosítottam a testemet és a lelkemet… Magának… Mindig valami édes, kaján harci vággyal vártam az estét… És milyen boldog voltam, ha a csipősségeimmel ki tudtam forgatni a nyugalmából! Tizenegykor szokott hazamenni. Rendesen lekísértük a kerti kapuig… Olyankor maga és én hallgattunk – csak szegény jó Paulusz beszélt… Mikor visszajöttünk a világos, üres házba, én mindig csodálkoztam. Hát mi ez? Az én uram és az én jóbarátom elcserélték a szerepüket. Az uram elment, a jóbarátom pedig itt maradt. (Más hangon.) Lássa: én mindent el merek mondani!!

_Sándor:_ Ha mindent mer, akkor mondja meg azt is, miért csalta meg Pauluszt?

_Cecile:_ Pauluszt? Mi köze annak az embernek mindehhez? Ha valakit megcsaltam _volna_, magát csaltam _volna_. És ha valaki megérdemelte volna, maga bizony megérdemelte volna. (A szemébe néz, elneveti magát, hosszan nevet, a nevetésével a sírást leplezi – végül kendőjével megtörli a szemét.)

_Sándor_ (forrón, fojtott hangon): Miért nevet? Miért nevet?

_Cecile:_ Bocsásson meg – nem tehetek róla, (Könyek közt.) de a férfiak olyan nevetségesek – olyan nevetségesek. (Sírva fakad.)

_Sándor_ (szünet után): Miért sír? Mondja! Nem kell szégyenkeznie – hiszen mi halottak vagyunk!

_Cecile:_ Eszembe jutott valami, de ezt a kísértetek is csak suttogó hangon mondhatják egymásnak…

_Sándor_ (Cecilehez lép, hozzá hajlik): Hát súgja meg!

_Cecile_ (megfogja a kezét s a lábához vonja): Jőjjön még közelebb! (Halkan.) Eszembe jutott, hogy maga úgy beszél velem, mintha az ükanyja hazajáró lelke volnék… Pedig én huszonhét esztendős vagyok. Ha véletlenül nem tudná, azt is elárulhatom: az ereimben meleg élet folyik és a szívem dobog… (Sándor eléje roskad és székestül átfogja.) Azt hiszem, most éppen nagyon dobog… érzi? (A melléhez vonja Sándor fejét.)

_Sándor_ (remegő megindulással): Nagyon dobog…

_Cecile_ (rátapasztja kezét Sándor szájára): Most hallgass – te! Ugy is tudom, mit gondolsz! Azt is tudom, mi kell neked… (Halkan.) Én kellek… úgy-e? (Szünet.) De hiszen drága barátom, ennél semmi sem egyszerűbb. Tisztességes asszonykoromban is az volt a legmerészebb álmom, hogy a te kedvesed lehessek… Hát _most_ csak nem fogok kényeskedni. (Gyöngéden.) Hallja, Sándor, nekem egy ügyes kis ötletem van! Tizennégy hónappal ezelőtt, mikor utoljára együtt voltunk – itt – maga búcsúlakomát rendezett… Meghívta vendégnek az Igazságot – kár volt! Ma este revancheot adok magának! Akarja? Én is hívok vendéget – de nem az Igazságot, hanem az Életet! Az aranyruhás Életet!

_Sándor_ (szenvedélyesen): Te vagy az igazság és az élet! Te vagy minden! Csak te! (Meg akarja csókolni a száját.)

_Cecile_ (szeliden elhárítja magától, enyhe gúnnyal): Amióta Riki nem gibicel magának a játéknál, azóta maga rossz kondicióban van… Ideges… Ha akarnám, most mindenét elnyerhetném, talán az életét is. De én nobilis partner vagyok. Nem játszom részeg emberekkel. (Fölkel.)

_Sándor:_ Mi az?

_Cecile:_ Mindjárt ki fog józanodni! (Keresztbe fonja a két karját, a levegőbe tekint): Trill! Trill báró! Trill!

_Sándor_ (dühösen dobbant): Cecile!

_Cecile:_ Érzi már az orvosság hatását? Sándor, én ma nem vacsorázom magával… Sem ma, sem máskor… Mert ha asztalhoz ülnénk, akkor Trill eljönne mint hivatlan harmadik… Ismerem – nagyon tolakodó fiú… És ez megint csak a Nibelungok lakomája lenne, asztalnál vér folyna…

_Sándor:_ Mit beszél? Hiszen ő messzi van – Amerikában…

_Cecile_ (rosszul megjátszott ámulattal): Ne mondja.

_Sándor:_ Feleségül vette Jaquette özvegyét… A híres borotvagyáros özvegyét… Most ő maga is borotvákat fabrikál – valahol Bostonban… Maga ezt nem tudta?

_Cecile:_ Nagyon jól tudtam. Attól a Trilltől, aki Bostonban borotvát köszörül, nem is félek… De nagyon félek a másik bárótól, aki a maga fejében lakik… Vele nem akarok többet találkozni… Tudja, vannak dolgok, amiket nem lehet kétszer megélni!

_Sándor_ (rövid küzködés után): Nos, Cecile – én nem hiszem!

_Cecile_ (nagy szemekkel nézi): Mit nem hisz?

_Sándor:_ Azt az egész butaságot Trillel… Hogy maga és Trill – ah, lehetetlen! Egy ilyen asszony és az a fajankó? Ki van zárva! Nincs is maga ellen semmi bizonyíték! A villamosjegy – Chateau Ira? Ezek bárgyúságok! Egy féltékeny bolond hallucinációi. A maga szűcse igazán a Török-utcában lakik – Messingernek hívják – maga aznap nála is volt a kék róka miatt… Nohát! És a fehérbetétes lakkcipő? Igen, egy nő ült az autóban, de hogy ki volt az a nő –

_Cecile_ (szelíden): Én voltam, barátom.

_Sándor_ (kiabál): Nem igaz! Hazudik!

_Cecile_ (kiabál): Ne legyen olyan goromba, Sándor! De miért vállalnám, ha ártatlan vagyok?

_Sándor:_ Hát tudom én azt? Nem lehet magát kiismerni… Haragudott rám, az urát megunta… Volt már nő, aki ilyen obkól leugrott a negyedik emeletről… Lehet, hogy maga is véget akart vetni az egész komédiának – hát tudom én azt? Azt megértem, hogy mért nem védekezett soha az én vádjaim ellen… Maga büszke természet és én megbántottam… Nem tagadom: megbántottam – úgy bántam magával, ahogyan nem kellett volna – pedig maga olyan büszke, mint egy démon! És talán a jövőre is gondol… Nem tudja, vagy nem akarja bizonyítani az ártatlanságát. Hiszen nincs nehezebb dolog, mint a negativ bizonyítás! Tehát inkább magára veszi a bűnt… Jól van! Vegye magára! Ha maga a hazugság, akkor nekem nem kell az igazság! És ha az a tündöklés és forróság, ami felém sugárzik, ami nélkül én nem akarok élni – mert nekem ez az élet! – ha ez bűn: akkor szeretem a bűnét is! De hát ezek mind csak szavak – szavak. Üresek, pehelykönnyűek. Nem is fontosak. Fontos csak az, hogy egymásra találtunk, hogy nem szabad többé egymástól elszakadnunk. No, úgy-e, Cecile?

_Cecile_ (magába fordultan, titokzatos nyugalommal): Ahogy akarja, barátom. Ahogy gondolja.

_Sándor:_ Az enyém vagy!

_Cecile_ (magába fordultan, titokzatos nyugalommal): Mindig a magáé voltam – ma is a magáé vagyok.

_Sándor_ (a kalapját fogva): Gyere – menjünk innen!

_Cecile_ (a kalapja után nyúl): Menjünk. Követlek, ahová akarod… (Hirtelen megélénkül.) De van egy feltételem – egyetlen feltételem. (Szemébe tekint.) Én ma Chateau Irát akarok inni!

_Sándor_ (meghökken, elborul.)

_Cecile_ (hozzásimul, halkan): Nekem ma Chateau Irát kell innom! Veled – Chateau Irát! Érted? Kell!

_Sándor_ (habozik, majd fölkacag): Ugy látom, ez valami büntetés akar lenni? Valami büntetésféle? Nem akarod, hogy valamikor még én emlegessem a Chateau Irát… (Dühösen.) Hát jól van, te – (Megához szorítja.)

_Cecile_ (kibontakozik): A többit majd megmondja nekem asztalnál… Nem szeretném, ha öreg Paulusz tetten érne minket – most, mikor már nem is az uram! (Önfeledt mosollyal tekint maga elé.)

_Sándor:_ Menjünk innen!

_Cecile_ (halkan): Mondja Sándor, lehetne az, hogy mi ketten a legközelebbi napokban egy kis utazást csináljunk?

_Sándor_ (felragyog): Együtt? Hó, de mennyire lehet!

_Cecile:_ A Svájcba? A Rhone-gleccserhez?

_Sándor:_ A Rhone-gleccserhez! Ahová akarod!

_Cecile_ (szemérmetes zavarban): És úgyis lehetne utazni, – maguk fiúk jobban értenek az ilyenhez – mondja: úgy is lehetne – hogy – hogy útközben mi ketten ne lakjunk külön-külön?

_Sándor:_ Lehet – de mennyire lehet – sőt kell is!

_Cecile:_ Nem fél, hogy botrány lesz belőle?

_Sándor_ (a tapasztalt vivör fölényével): Ah – bízza csak reám! Tudom én, hogyan kell elkerülni a feltűnést… Van egy pár bevált formaság –

_Cecile_ (érdeklődve): Igazán?

_Sándor:_ A bejelentésnél – és a többi… Ha az ember azokat nem mulasztja el, akkor nincs semmi baj!

_Cecile:_ Tehát formaság – igen… Van egy formaság, azzal elejét lehet venni minden feltűnésnek és minden botránynak… (A szemébe néz.) Elmegyünk az anyakönyvvezetőhöz!

_Sándor:_ Tessék? (Meghökkenve bámul reá.)

_Cecile_ (anyailag): Jobb így, Sándor, higyje el – én ismerem magát és ismerem magamat is: előbb-utóbb mégis feleségül fog venni… (Halkan.) Jobb, ha a feleségéből lesz a szeretője, mintha a szeretőjéből lesz a felesége… Ezzel tartozom a vőlegényemnek.

_Sándor:_ Hjah igaz! A vőlegény – a gazdag vőlegény – mi van vele? És egyáltalában: ki az?

_Cecile:_ Az én vőlegényem? Maga. Csak nem gondolja, hogy más férfi járt az eszemben?

_Pál jön Lencsivel._

_Lencsi:_ Kész a ráchal. – (Megpillantja Ceciléket, hirtelen elhallgat, ellenséges szemmel nézi őket.)

_Pál_ (idegesen csettint ujjaival.)

_Cecile_ (derült nyugalommal): Jó estét, öreg Paulusz!

_Pál_ (zavartan): Jó színben van – (Lencsihez.) jó színben van!

_Lencsi_ (Cecile pillantásának hatása alatt, kisleányos hanglejtéssel): Kezét csókolom, Cecile néni!

(_Függöny_.)

AZ ARANY HEGEDÜ

REGÉNY

IRTA HERCZEG FERENC

Fűzve 4 kor. 80 fillér. Kötve 7 kor. 30 fillér. Második kiadás

Az Arany Hegedüről megjelent ismertetésekből:

A HÉT:

Herczeg Ferenc ismeri a nők lelkét, tudja legtitkosabb gondolataikat, egészen a szív mélyéről feltörő ösztönökig, melyek, ha tudatossá lesznek, a Freud-féle igazságok megdöbbentő erejével birnak. Az Arató István Kató asszonya öt évig fürdött a férje lelkének fényében. Az író finom éleslátással boncolta szét ezt az alakot azokra a különböző Katákra, a pajkos gyerektől, a hivatalos professzornéig, amelyek együttvéve az egyéniség hiányát és a jelentéktelenséget mutatják.

AZ UJSÁG:

Herczeg Ferenc művei az életből sarjadzanak, de nem futnak az életnek szintjén, hanem föléje emelkednek könnyed és biztos technikájú, de mindenekfölött izléses épület gyanánt. Az épületeit az emberismeret, a megfigyelés kockaköveiből rakja össze és diszekül gyönyörű hangulatokat, finom szimbolumokat és költői erejű leírásokat alkalmaz. Kölcsönöz az élettől, de többet ád neki.

BUDAPESTI HIRLAP:

A regény finomművű analitikus munka, amilyen csak a legnagyobbak tollából került és Herczeg Ferenc irodalmi termésének legjavából való. A legnagyobb analitikus írók erejével eleveníti meg az ingatag, nem kiforrott, báblelkű asszony pszichéjét és mesteri módon vonultatja végig előttünk minden rezdülését.

A HÉT SVÁB

Regény

IRTA: HERCZEG FERENC

Fűzve 4 korona 50 fillér. Kötve 7 korona. Szabadságharcunk nagy napjairól mesteri tollal megfestett regény, amely megkapó képekben állitja elénk a délvidéki svábok szereplését nagy nemzeti küzdelmeinkben. Egyike az utóbbi évek legszebbregényének.

A könyvről megjelent ismertetésekből:

AZ UJSÁG:

… A nagy szinjáték történelmi eseményeit összeolvasztja Herczeg Ferenc mesteri tolla a délvidéki városok apró-cseprő dolgaival és művészien érezteti meg az epochalis kor izzó levegőjét.

A VILÁG:

Herczeg, kit hűs és biztos írásművészete távoltart az általánosságoktól, a lélektan nehezebb végét ragadja meg és lépésről-lépésre mutatja be, mint sodródnak ezek a higgadt polgárok a forradalomba.

PESTI HIRLAP:

1848-ban Versec volt az egyik fókusa az osztrák-szerb őrületnek, a lakosság szerb nemzetiségű része révén, és akik oltogatni próbálták, lándzsát törve a magyar állameszme mellett, a verseci lakosság másik része: a svábok voltak, élükön a hét svábbal. Ebből a szempontból külön izgalmas érdekességű a regény.

BUDAPESTI HIRLAP:

Müvészi korrajz, amelyről a történelem levegője árad. A mese Herczeg régi művészetére vall, a jellemrajzok pompásak. Még sohasem mintázta meg egyre hatalmasabb művészetével a sváb lélek rajzait senki, mint Herczeg.

PESTER LLOYD:

Herczeg Ferenc regénye „A hét sváb“ derűs és fájdalmas húrokat remegtet meg bennünk, mert egy darab dicsőséges magyar história támad föl benne, a Bánátnak, e délmagyarországi viharfészeknek 1848/49-iki históriája. Városok és falvak gyulnak ki és a mai égő városokra régi tűzvészek visszfénye hull. A hajdani ágyúdörgés még fájdalmasabban dübörög agyunkban. A multbeli páthosz és fájdalom, szerelem és kétségbeesés ragad meg minket is, mintha csak azoknak sorsáról volna szó, akik ma szeretnek és szenvednek és meghalnak.