Kant-breviarium: Kant világnézete és életfelfogása

Part 9

Chapter 93,228 wordsPublic domain

Ha majd alattvalók és uralkodók jól fogják ismerni azt, ami a derék jellemre vonatkozik, úgy jó kormány maguknak a jó uralkodóknak elhatározásából fog előállani, mivel az alattvalók annak megfelelők lesznek.

Az univerzális monarchia oly alkotmány, amelyben minden szabadságnak és vele (ami a következménye) minden becsületnek, ízlésnek és tudománynak meg kellene semmisülnie.

Vannak Európában hatalmak, melyek nagyra vannak jámborságukkal és míg a jogtalansággal úgy élnek, mint vízzel, azt akarják, hogy az igazhívőség kiválasztottjainak tartsák őket.

Ami iránt az államnak vallási dolgokban egyedül szabad érdeklődnie, az az, hogy annak tanítóit mire kell rátartania, hogy hasznos polgárai, jó katonái és általában hű alattvalói legyenek. Ha erre mint eszközt az igazhívőség dogmatikus vallástételeinek bevésését választja és ugyanily kegyszereket, úgy emellett nagyon rosszul járhat. Mert e dogmák elfogadása könnyű dolog és a legrosszabb embernek sokkal könnyebb, mint a jó embernek, azzal ellentétben azonban az érzület morális megjavulása hosszú és fáradságos munkába kerül, mivel azonban az embert arra tanították, hogy főleg a dogmák betartásától remélje üdvösségét, úgy nem kell éppen valami nagyon aggódnia, hogy kötelességét (bár óvatosan) megszegje, mivel kezében van a csalhatatlan eszköz arra, hogy az isteni igazságszolgáltatást kikerülje (csak éppen, hogy nem szabad elkésnie) minden titokban való igazhívősége és a kegyszerek esdeklő használata által; ha azonban az egyház tanai közvetlenül a moralitásra vonatkoznának, úgy egész máskép szólna lelkiismeretének ítélete: tudniillik, hogy amennyit elkövetett gonoszságaiból helyre nem hozhat, annyiért a jövendő bíró előtt felelnie kell és ezt a sorsot ki nem kerülheti semmiféle egyházi szer használatával, sem a félelem által kiszorított hittel, sem olyan imával. Melyikfajta vallás mellett biztosabb tehát az állam?

Meg kell engedni, hogy politikusaink olyanoknak veszik az embereket, aminők, nem mint ahogy a világ dolgaiban járatlan pedánsok vagy jóindulatú képzelgők álmodoznak, hogy minőknek kellene lenniök. De ehelyett, hogy _aminők_, azt kellene mondani: _aminővé tettük őket_ jogtalan kényszer által, áruló, a kormány kezébe adott gonosz tervek által, tettük őket pedig ezzel nyakasokká és lázadásra hajlandókká; ahol aztán persze, ha a gyeplőt kissé elengedik, szomorú következmények mutatkoznak, amelyek ama okosnak vélt államférfiak jóslatát valóra váltják.

A praxis helyett, amivel bizonyos okos államférfiak a filozófussal szemben kérkednek, _praktikákat_ használnak, amennyiben egész igyekezetük csupán arra irányul, hogy az éppen uralkodó erőszak szája íze szerint beszéljenek és hogy privát hasznukat szem elől ne tévesszék, a népet és lehetőleg az egész világot kiszolgáltassák; a valódi jogászok módja szerint (akiknek a jog a _mesterségük_ és nem a _törvény_ alapja), ha a politikába merészkednek. Mivel nem az a foglalkozásuk, hogy maga a törvényhozás felett okoskodjanak, hanem az, hogy a törvény mostani parancsait végrehajtsák, azért számukra mindig az lesz a legjobb alkotmány, amelyik éppen most megvan, mint törvény, és ha azt magasabb helyről megváltoztatják, úgy az a rákövetkező a legjobb; ahol aztán minden a maga gépies rendjén megy. Ez a minden helyzetben való feltalálás ügyessége azonban annyira elvakítja őket, hogy azt hiszik, hogy általában az _államszervezet_ elveiről a jog fogalmai szerint (tehát a priori és nem tapasztalati úton) ítélni tudnak: amennyiben nagyra vannak azzal, hogy ismerik az _embereket_ (ami persze várható is, mivel sokakkal van dolguk), de az _emberről_ és arról, hogy az mivé alakítható, arról nincs helyes fogalmuk.

Társaság.

A titkos ösztönök közé tartozik az a törekvés, amely természetünket nemesíti, hogy mindazt, ami nemünknek az állatfajjal való közösségére emlékeztet, eltakarják vagy diszítsék, hogy túlalacsony vélemény saját magunkról ne terjedjen el. A pusztán animális szükségleteket, amelyek a modornak nem rendelhetők alá és csak szerkezetünk gépezetére vonatkoznak, szerveikkel együtt elfedik. Azt sem tűrjük, hogy a test a tengerben maradjon és ott hullaként ússzon, vagy hogy mint a parzik testét keselyűk falják fel. Diszítjük a temetést és így tovább. Tehát az is kötelesség, hogy az emberiséget az érzékszervek szemléletében is tiszteljük, és hogy ügyeljünk a puszta illemre is.

Kötelességünk úgy magunk, mint mások iránt, hogy ne különítsük el magunkat, és bár elveink középpontja mozdulatlan legyen, de ezt a magunk köré vont kört olyannak is tekintsük, amely a mindent magába foglaló világpolgári érzület egy része; nem éppen azért, hogy a világ javát előmozdítsuk, hanem, hogy fejlesszük az érzület kellemességét, a békességet, a kölcsönös szeretetet és becsülést (ez a barátság és a jó modor) és így az erény mellé társítsuk a grácziákat; amit megtenni erkölcsi kötelességünk is.

Bár ezek csak _külsőségek_ vagy mellékes dolgok, melyek szép, becsülethez hasonló látszatot adnak, amely azonban nem is csal, mert mindenki tudja, hogy mire kell tartania. Bár csupán váltópénz, mégis fejleszti magát az erkölcsi érzéket azon törekvés által, hogy azt a látszatot minél közelebb vigyük az igazsághoz és pedig a _hozzáférhetőség_, a _közlékenység_, az _udvariasság_, _vendégszeretet_, _szelidség_ (czivódás nélküli ellentmondás) által, amelyek mind a lekötelezettség feltüntetésével az érintkezésnek pusztán modorához tartoznak, amivel azonban mást is egybekötünk, amelyek tehát mégis hatnak a morális érzület fejlődésére, legalább is amennyiben _kedveltté_ teszik az erényt.

Az udvariasság az erkölcs szépsége.

Mérvadónak lenni, annyit jelent, mint önbizalommal mutatkozni, tehát ismerni a világot.

A _fényűzés_ a társadalmi jólét _ízléses_ fölöslege; az _ízléstelenséggel_ párosult fölösleg a _dőzsölés_.

A finomabb értelemben vett kaczérság, tudniillik az izgatás szándékossága, egyébként illemtudó személynél tán kifogásolható, de mégis szép és rendszerint a tisztességes, komoly illem felett előnyben részesítik.

Aki társalogni kezd, annak azzal kell kezdenie, ami közelfekvő és jelenlévő és lassanként kell a távolabbfekvőre vezetnie, amennyire fel tudja kelteni az érdeklődést. A rosz idő annak számára, aki az utczáról lép be a kölcsönös szórakoztatásra egybegyült társaságba, erre jó és rendszerint kisegítő. Mert például a török hírekkel kezdeni, amikről épp most olvashatunk, ha a terembe lépünk, ez mások képzelőerejével szemben erőszakot jelent, akik nem látják, hogy mi vezette az illetőt arra. Lelkünk a gondolatok minden közlésével szemben bizonyos rendet kiván, ami mellett a bevezető képzetek és a kezdet úgy a társalgásban mint például a prédikáczióban igen fontosak.

A jó élet, amely úgy látszik, a valódi emberszeretet fejlesztésével még a legjobban megegyezik, a _jó ebéd jó_ (és ha lehet változatos) _társaságban_, amiről Chesterfield azt mondja, hogy: tagjainak száma se a _grácziáké_ alatt, de a _muzsáké_ felett se legyen.

Ha oly, csupa fejlett ízlésű emberből álló, esztétikailag egyesült asztaltársaságot gyűjők egybe, amelynek nemcsak az a szándéka, hogy közösen élvezzék az ebédet, hanem hogy egymást is élvezzék (mivel akkor számuk nem sokkal emelkedhet felül a grácziákén): akkor e kis asztaltársaságnak szándéka nem annyira az éhség kielégítésében kell, hogy álljon – amit mindenki magányosan is elvégezhet – hanem inkább a társas élvezetben, amihez az ebédnek csak keretként kell látszania; amihez aztán az a szám éppen elég, hogy a társalgás fenn ne akadjon, de ne is oszoljék meg a legközelebb ülők elkülönített kis társaságai között. Az utóbbi egyáltalán nem társalgási jóízlés, aminek mindig műveltnek kell lennie, ahol mindig egy beszél mindenkivel (nem csupán a szomszédjával): ezzel szemben az úgynevezett ünnepélyes traktamentumok (lakoma és etetés) teljesen ízléstelenek. Magától értetődik emellett, hogy minden asztaltársaságban, még a vendéglőiben is, az, amit valamelyik indiszkrét asztaltárs más hátrányára mond, mégsem tartozik e társaságon _kívüli_ használatra és azt kifecsegni nem szabad.

Mert minden szimpózion külön arra a czélra készült szerződés nélkül is a hallgatás bizonyos szentségére kötelez, mindarra nézve, ami asztaltársunknak a társaságon kívül később kellemetlenséget okozhatna: mert e bizalom nélkül megsemmisülne az erkölcsi fejlődésre oly kedvező társas élvezet, és a társaság maga is. Ezért, ha legjobb barátomról _úgynevezett_ nyilvános társaságban (mert hisz még oly nagy asztaltársaság is tulajdonképpen csak magántársaság) valami roszat mondanának, védeném ugyan és mindenesetre saját veszélyemre keményen és megbántottan a pártjára kelnék, de nem használtatnám fel magam arra, hogy e megszólást elterjesszem és annak, akire vonatkozik tudtára adjam.

A társalgást nem csupán a _jóízlésnek_ kell vezetnie, hanem vannak elvek is, amelyek az ember szabadságának korlátozó feltételei gondolatainak a társaságban való nyílt közlésével szemben.

Az ízléses vendégfogadás szabálya, amely a társalgást _élénkké_ teszi, a következő: 1. Olyan társalgási témát válasszunk, amely mindenkit érdekel és mindig valakinek alkalmat ad arra, hogy valamit ügyesen hozzátegyen. 2. Sohase álljon elő a társalgásban halálos csend, csupán pillanatnyi szünet. 3. Ne változtassuk a témát és ne ugorjunk egyik tárgyról a másikra, ha nincs szükség arra: mert a vendégség végén a lélek kikerülhetlenül a beszélgetés különböző részeire visszaemlékezik, mint a dráma végén (amelyhez hasonlít az eszes ember egész lefolyt élete is), amelyben, ha nem találja meg az összefüggés fonalát, zavartnak érzi magát és boszusan veszi észre, hogy kulturájában nem hogy előrehaladt, hanem inkább visszafelé ment. A szórakoztató témát csaknem ki kell meríteni, mielőtt másikra mennénk át és ha a társalgás megakadt, értenünk kell ahhoz, hogy kísérletkép észrevétlenül valami rokon témát csempésszünk bele: így egy ember veheti át a társaságban a társalgás vezetését, anélkül, hogy azt észrevennék és irigyelnék. 4. Sem magunk, se a társaság tagjai ne ragaszkodjanak _erőszakkal a maguk igazához:_ sőt inkább mivel e szórakozás nem üzlet, hanem csak játék legyen, ama komolyságot hárítsuk el ügyesen alkalmazott tréfával. 5. A komoly vitában, amely mindamellett el nem kerülhető, fegyelmezzük gondosan magunkat és szenvedélyünket annyira, hogy mindig kitűnjön a kölcsönös tisztelet és jóakarat; emellett több függ a _hangnemtől_ (amelynek nem szabad kiabáló vagy arrogánsnak lennie), mint a beszéd tartalmától: nehogy valaki a vendégek közül a másikkal _összekülönbözve_ térjen haza a társaságból.

Bármily jelentéktelennek is látszanak a finomult humanitás e szabályai, különösen, ha a tiszta erkölcsiekkel hasonlítjuk össze őket, mégis mindaz, ami a társas szellemet fejleszti, még ha az csupán tetszetős elvekből és szokásokból is állna, az erkölcsnek előnyös külső megjelenéséhez tartozik, amely komoly szempontból is ajánlható. A _czinikus szellem_ és az _anachoréta önkínzása_ társadalmi jólét nélkül az erkölcs torzképei, nem is kedveltetik meg az erkölcsöt; hanem a grácziáktól elhagyatva nem tarthatnak igényt humanitásra.

Gondolkodás – olvasmány – irodalom.

Többnyire könnyű okosan gondolkodni, de sajnos csak akkor, ha már egyideig rászedettük magunkat.

Uj szókat faragni ott, ahol a nyelv nem hiányos az adott fogalmak kifejezésére, gyermekes fáradozás arra, hogy a tömeg közül kiváljanak, ha nem új és igaz gondolatokkal, legalább a régi ruhára tett új rongygyal.

Ha jó színben akarunk feltűnni, akkor gondolatunkban nem a nézővel, hanem a tárgygyal kell foglalkozni. Csak önmagunknak akarjunk eleget tenni. Amit magunk is túlzottnak és feleslegesnek gondolunk, az az olvasó számára is az.

Aki az értelem és az ész rendes reflexiója helyét mindenütt szemlélettel pótolja, az _rajongó_. Az ilyen érzelmeit, kedélyhullámzását, képeit, félig átálmodott, félig átgondolt fogalmait, melyek mozgalmas lelkében játszadoznak, szükségkép magának a tárgynak tartja, amely különös erővel így jelenik meg benne. Minél kevésbbé képes érthetővé tenni magát, annál inkább panaszkodik a nyelv és az ész elégtelensége miatt és minden világosság ellensége, mivel őt nem fogalmak, nem is képek foglalkoztatják, hanem a kedély hullámzása.

Az entuziasztikus vagy lelkesedő stílus megrontja az ízlést.

Be kell vallanom, hogy babonás vagyok oly különböző kifejezések tekintetében, melyeket nagy emberek alkottak meg. Nem is keresem mögöttük a jelentést, de ha gondolkodás közben valamely fogalom eszembe jut és az a szó ötlik fel, akkor úgy látszik átérzem azt a lelkesedést, vagy az egész érzést, amely abban volt meg, aki azon kifejezés alatt ugyanazt a fogalmat értette, mely nékem szimpátikus.

Szubtilis tévedés inger az önszeretet számára, mely örömest érzi saját erejét; nyilvánvaló igazságokat azonban oly könnyen belát a közönséges értelem is, hogy az a sorsuk végül, mint azoknak a dallamoknak, amiket nem lehet már elviselni, ha a tömeg ajkára kerültek.

Vannak tudósok, akiknek maga a filozófiatörténet (az ókori, mint az újkori) a filozófiájuk és semmi sem mondható, amit az ő véleményük szerint már meg nem mondottak volna, és valóban ez minden jövendőre vonatkozólag is áll mint csalhatatlan jóslat; mivel az emberi ész számtalan tárgyról sok évszázadon át sokféle módon képzelődött, úgy könnyen lehetséges, hogy minden újhoz valami régit találunk, ami ahhoz némileg hasonlít.

Egyetemes és mégis határozott princzipiumokat nem lehet könnyen megtanulni másoktól, akik előtt csak homályosan lebegett az. Előbb saját gondolkodásunkkal magunktól rá kell jönni arra, azután másutt is megtaláljuk, ahol előbb biztosan nem találtuk volna meg, mivel a szerző maga sem tudta, hogy megjegyzései ily eszmén alapulnak.

Az írók sok tévedést, sok kárbaveszett fáradságot (mivel szemfényvesztés volt a czélja) megtakaríthatnának, ha csak rá tudnák szánni magukat, hogy valamivel több nyíltsággal fogjanak munkájukhoz.

Szubtilis tehetségek néha arra ragadtatják magukat, hogy elvekben való lényeges és soha össze nem egyeztethető különbséget azzal szüntessenek meg, hogy szóvitává akarják változtatni és így látszat szerint elérik a fogalom egységét csupán az elnevezés különbözősége mellett és ez rendszerint oly esetekben történik meg, ahol a különböző alapok egyesítése oly mélyen vagy magasan fekszik, vagy a bölcseleti rendszerbe már felvett tanok oly teljes átalakítását követelnék, hogy óvakodnak attól, hogy a tényleges különbségbe mélyen behatoljanak és inkább mint pusztán formális dolgokban való egyenetlenséget tárgyalják.

Finomult ízlésű közönségünk étvágyát, sőt mohóságát az olvasásban múló értékű könyvek táplálják (ami a semmittevés egyik módja), de nem hogy művelődjenek, hanem, hogy _élvezzenek_, úgy hogy fejük emellett mindig üres marad és nem kell félniök a túlteltségtől; ezzel elfoglalt semmittevésüknek a munka látszatát adják és azt hiszik, hogy méltóbban töltik idejüket, holott semmivel sem töltik jobban, mint mikor _fényűzéssel_ és _divatlapokkal_ foglalkoznak.

Azon károk között, amiket a könyvek özöne visz véghez, amely évről-évre elárasztja földrészünket, nem a legjelentéktelenebbek egyike, hogy a valóban hasznos, a könyvtudákosság széles tengerén itt-ott úszó könyveket nem veszik észre és az elmulás sorsában a többi ponyvatermékkel osztozniok kell. Okai: az a hajlam, hogy sokat olvassunk, hogy mondhassuk, hogy olvastunk; az a szokás, hogy egy könyvnél nem soká időzünk.

Nem szabad semmiféle könyv olvasását megtiltani; ez az egyetlen mód arra, hogy önmagukat semmisítsék meg ama könyvek. Ez a kérdés most is visszatér. Ha a folyókat szabadon hagyjuk áradni, maguk alkotnak maguknak partokat. Az eléjük épített gát csak arra szolgál, hogy pusztításukat feltartóztathatlanná tegye. Mert a haszontalan könyvek szerzőinek mentségéül szolgál, hogy mások igazságtalanok.

A lelki betegségek szomorú baja, ha csak nem öröklött, még szerencsés gyógyulást enged remélni és az orvos az, akinek segítségét ennél elsősorban kell igénybe venni. De nem szívesen zárnám ki tiszteletből a filozófust sem, aki a lelki életrendet szabhatná meg, de csak azon feltétel mellett, hogy ezért, mint a legtöbb más foglalkozásáért, fizetést nem követel. Hálából az orvos sem tagadná meg segítségét a filozófustól, ha az néha a nagy, de mindig eredménytelen bolondság elleni kúrát kísérelné meg. A _reklámtudós_ dühöngése esetében például fontolóra venné, hogy nem használnának-e valamit az ellen katharktikus szerek erősebb adagolásban bevéve. Miután Swift megfigyelései szerint a rosz költemény csupán az agy tisztulása, amelylyel sok káros nedv távozik a beteg költő megkönnyebbülésére, mért ne lehetne egy nyomorult tépelődő irat is efféle? Ez esetben azonban tanácsos volna a természetet a tisztulás más útjára késztetni, hogy a baj alaposan és teljes csöndben intéződjék el, anélkül, hogy a közönséget nyugtalanítaná.

A zseni felavatottjai, akiknek muszáj igényt formálni arra, hogy ők zsenik és csupán más zsenik elismerésére számíthatnak, azok, akiknek megérthetősége nem közölhető, hanem csupán közös sugallat útján átérezhető. Hagyni kell ezeket garázdálkodni, anélkül, hogy törődnénk velük, mert e szellemeknek nem lehet persze ellentmondani, sem őket megczáfolni.

Búskomorság – egészség.

A búskomorság oly agyrémeket gondol ki, amelyek tulajdonképp nem a külső érzékszerveket ejtik csalódásba, hanem a búskomorságban szenvedőt csupán saját állapotának érzésével kápráztatják, amely rendszerint puszta képzelődés. A búskomor oly bajban szenved, amely, bárhol is van a főfészke, mégis valószínűleg az ideghálózaton vándorol keresztül állhatatlanul a test minden részén át. Legfőképp azonban melancholikus ködbe borítja a lelket, oly módon, hogy a beteg csaknem minden betegséget, amiről csak hall, magán érezni vél. Semmiről sem beszél tehát szívesebben, mint bajairól, szeret orvosi könyveket olvasni, mindenütt a saját esetét találja meg, társaságban néha észrevétlenül jó kedvre is derül és olyankor sokat nevet, jól eszik és külsőleg rendszerint az egészséges ember benyomását kelti. Ha belső képzelődése előtör, úgy képei gyakran oly erősekké és tartósakká válnak, hogy kifárasztják. Ha valami nevetséges dolog fordul meg agyában (bár ő maga is felismeri, hogy csupán képzeletének a képe az), ha e bogara illetlen nevetésre ingerli mások jelenlétében, anélkül, hogy annak okát adná, vagy ha mindenféle sötét gondolat erőszakos hajlamot kelt fel benne arra, hogy valami gonoszságot kövessen el, amelynek kitörésétől ő maga is fél, és ami mindamellett sohasem válik tetté: akkor állapota sok tekintetben hasonlít az őrültséghez, de nem veszélyes. A baj nem mélyen gyökerező és amennyiben a lélekre vonatkozik, rendszerint magától vagy némi gyógyszer után elmulik.

Az a gyöngeség, hogy beteges, határozott tárgy nélküli érzelmeinknek általában gyáván átengedjük magunkat, anélkül, hogy megkísérelnők, hogy értelmünkkel úrrá legyünk felettük, a _búskomorság_ vagy hipochondria, melynek nem is felel meg a test határozott helyi megbetegedése és a képzelőerő szülötte és ezért _költöttnek_ is nevezhetnők – ahol a szenvedő minden betegséget, amiről könyvekben olvas, magán észrevenni vél – egyenes ellentétben áll lelkünk azon képességével, hogy beteges érzelmei felett úrrá legyen, ugyanis oly csüggedés az, amely oly bajok felett tépelődik, amelyek _esetleg_ érhetik az embert, anélkül, hogy ha jönnének, ezzel ellenállhatna; az őrület egy faja ez, amely persze valamely kórokozó dolgon alapul, amit azonban nem érez meg az illető közvetlenül, mint az érzékekre hatót, hanem mint bekövetkezendő bajt tükröz a költői képzelőerő, ahol az önkínzó (heautontimorumenosz), ahelyett, hogy megemberelné magát, hiába fordul az orvos segítségéhez: mert csak maga mentheti meg magát gondolkodásának egészségtana segítségével a kínzó képzetektől, amelyek önkéntelenül felbukkannak benne, ama bajokról, amelyek ellen pedig, ha tényleg bekövetkeznének, semmit sem tehetne. Attól, aki e betegségben szenved és ameddig szenved, nem követelhető, hogy beteges érzelmei felett pusztán akaratával uralkodjon. Mert, ha erre képes volna, nem volna búskomor. Értelmes ember azonban _nem enged_ ily búskomorságot kifejlődni: hanem, ha aggodalom szállja meg, amely szeszélylyé, azaz mindenféle képzelt bajjá akar fajulni, úgy azt kérdi magától, hogy van-e annak valami alapja? Ha nem talál olyasmit, ami ezen aggódás alapos oka lehet, vagy ha belátja, hogy ha volna is tényleg ilyen, mégse tehet semmitsem, hogy annak hatását kikerülje, akkor benső érzelmének e követelése felett napirendre tér, azaz szorongó érzését (amely aztán nem terjed tovább) hagyja ott, ahol van (mintha semmi köze sem volna ahhoz) és figyelmét foglalkozására irányítja. És mivel életünknek jobban örülünk azáltal, amit annak szabad használatában _cselekszünk_, mint azáltal, amit _élvezünk_, úgy tehát az életérzés egy más faját állíthatjuk szembe azokkal a gátlásokkal, amelyek csak a testre vonatkoznak.

_Soká_, vagy _gyakran aludni_ persze ugyanannyi megtakarítása ama viszontagságoknak, amiket az élet általában ébrenlétben kikerülhetlen ránk zúdít, de elég csodálatos, hogy az emberek hosszú életet kívánnak maguknak, hogy azt nagyobbrészt átaludják.

A közölt részek forrásai:

1. _Kants gesammelte Schriften_, herausgegeben von der Kgl. preussischen Akademie der Wissenschaften, Bd. I–VII und X–XII (soweit erschienen).

2. _Kants sämtliche Werke_, in chronologischer Reihenfolge herausgegeben von E. Hartenstein.

3. _Kants Reflexionen_, herausgegeben von B. Erdmann.

4. _Lose Blätter_ aus Kants nachlass von Reicke.

5. «_Ein ungedrucktes Werk von Kant aus seinen letzten Lebensjahren_», veröffentlicht von Reicke in der «Altpreussischen Monatsschrift», XIX–XXI. Bd.

6. _Ansichten aus Immanuel Kants Leben_ von Rink.

7. «_Der Humor Kants_» von D. Minden.

8. «_Kantiana_» von Reicke.

Ami a különböző forrásoknak a Breviarium egyes részeiben való elosztását illeti, az első rész forrásai: A tiszta ész birálata, a Prolegomena, Reflexiók (Erdmann), Egy szellemlátó álmai és a Levelek; a második részé: Az itélőerő birálata; a harmadiké: Vallás a puszta ész határain belül; a negyediké: Az erkölcs metafizikája; az ötödiké: Reflexiók, Antropológia, A szép és a fenséges érzelmeire vonatkozó megfigyelések és végül a töredékek (Hartenstein kiadása szerint).

A közölt részek – egy-két kivétellel – teljes hűségben adják vissza az eredeti szöveget.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Egyrészt a füzesbe menekül, másrészt mielőbb láttatni óhajtja magát.]

TARTALOMJEGYZÉK.

=Herder – Kantról= 3 =Tudás= (filozófia – tudomány – tudósok). A régi metafizika. 7 Milyennek kell lennie a metafizikának – bölcselet – bírálat 13 Naturalizmus – józan ész 20 Tudomány és tudományos módszer 22 Tudomány és élet – tudósok – akadémia 30 =Szemlélet= (művészet – lángész). A szép és a művészet 39 Tehetség és iskola a művészetben 41 Az egyes művészetekhez 45 =Hit= (vallás – egyház). Hit – álhit 51 Egyház – biblia 58 Álegyház – papság 62 Históriai vallás – zsidóság és kereszténység 65 =Cselekedet= (morál – jog). A morál alapja 73 A morálról 82 Állam 86 Jog 94 =Élet= (ember és világ). Életbölcseség 103 Emberismeret 108 Férfi és nő – házasság 118 Nevelés 126 Faj – nemzet 135 Gazdaság – politika – politikusok 147 Társaság 152 Gondolkodás – olvasmány – irodalom 157 Búskomorság – egészség 162 A közölt részek forrásai 165

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

29 |természettudomány-nem |természettudományban nem

29 |Tor-icelli |Torricelli

167 |Alegyház |Álegyház]