Part 4

Minden egyházi vallásnak, amennyiben puszta rendeletszerű vallástételeket lényeges hittételeknek ad ki, van bizonyos _vegyüléke a pogánysággal;_ mert ez abban áll, hogy a hit külsőségeit (a lényegtelent) lényegesnek állítja. Ez a vegyülés fokonként annyira terjedhet, hogy ennek folytán az egész hit puszta egyházi vallássá változhat át, amely szokásokat törvények gyanánt ad ki és aztán tiszta pogánysággá válik, amely csúfnév ellen nem használ, ha azt mondják, hogy hisz ama tanok isteni kinyilatkoztatáson alapulnak; mert nem ama rendeletszerű tanok és egyházi kötelességek maguk, hanem a nékik adott feltétlen érték (hogy azok nem csupán a hit előmozdítói, hanem annak részei, ámbár nincs benső erkölcsi tartalmuk) az oka annak, hogy a vallás e módját joggal a pogányság nevével illetjük. Azt az egyházi tekintélyt, amely az ily vallás szerint mondja ki az üdvözülést vagy elkárhozást, papságnak nevezhetjük, amely dísznév alól az úgynevezett protestánsok sem vétetnek ki, ha vallástanuk lényegét oly tételekben és szolgálatokban látják, amelyekről semmitsem tud az ész, és amelyek vallására és követésére a legrosszabb, a leghaszontalanabb ember ép oly fokban képes, mint a legjobb ember: ha ama tételekre azon erények még oly nagy tömegét is akasztják, amelyek azoknak a csodálatos erejéből fakadnának (tehát saját gyökerük nincs).

Ha a jog gyakorlói (ügyvédek vagy jogügyi hivatalnokok), akik ügyfelüknek rosz tanácsot adtak és ennek folytán megkárosították, mégsem vállalják ezért a felelősséget («ob consilium nemo tenetur»), úgy azzal szemben a teológia üzletemberei (hitszónokok és lelkészek) meggondolás nélkül vállalják el ezt és jótállnak azért, tudniillik szavaikkal, hogy a túlvilági életben mindenki aszerint fog megítéltetni, amint végzett e világon; ámbár ha felszólítanák őket, hogy formálisan jelentsék ki, hogy lelki üdvösségükkel mernek-e jótállani mindannak az igazságáért, a mit ők a biblia tekintélyére alapítani akarnak, akkor valószínűleg mentegetőznének. Mindamellett a nép ezen tanítóinak elvi természetében rejlik, hogy állításaik helyességét semmiesetre se engedjék kétségbe vonatni, amit persze annál biztosabban tehetnek, mivel ez életben nem kell félniök, hogy a tapasztalat leczáfolja őket.

Ugyanaz az ember, aki oly vakmerő, hogy azt mondja: aki ezt vagy amazt a történeti tant nem hiszi, mint értékes igazságot, _az átkozott_, annak azt is kellene mondania: ha az, amit én most nektek elmondok, nem igaz, _úgy én legyek átkozott!_ Ha volna valaki, aki ily rettentő kijelentést tehetne, úgy azt tanácsolnám, hogy azzal szemben a hadzsi-ra vonatkozó perzsa közmondáshoz tartsuk magunkat: ha valaki egyszer (mint zarándok) Mekkában volt, úgy költözz ki azon házból, amelyben veled együtt lakik; ha kétszer volt ott, úgy költözz ki abból az utczából, ahol az lakik; ha azonban háromszor volt ott, úgy hagyd el azt a várost, vagy éppenséggel azt az országot, ahol ő tartózkodik.

A papok által kifejtendő egyházi szolgálatnak abban kell állnia, hogy az egyházi tanok és rendeletek mindenkor végczéljukra, a tiszta morál vallására irányuljanak. Ezzel ellentétben az egyház oly szolgáit, akik arra egyáltalán nincsenek tekintettel, sőt az afelé való folytonos közeledés elvét kárhozatosnak, de az egyházi vallás történeti és rendeleti részéhez való ragaszkodást üdvözítőnek mondják, azokat joggal vádolhatjuk, hogy eltorzítják az egyházat, vagy (amit ezalatt értünk) a jó elvének uralma alatt álló erkölcsi közügyet.

A papok gyakran jósolgatják a vallás teljes hanyatlását és az antikrisztus közeli megjelenését, mialatt ők éppen azt teszik, ami szükséges annak az előkészítéséhez: amennyiben ugyanis nem azzal törődnek, hogy híveiknek erkölcsi elveket véssenek szívükbe, amelyek egyenest a megjavulás felé vezetnek, hanem egyházi szolgálatokat és a történeti vallást teszik lényeges kötelességükké, amelyek a megjavulást közvetve eredményezzék, amiből eredhet ugyan oly mechanikus egyértelműség, aminő a polgári alkotmányban van, de nem a morális érzületben; de azután panaszkodnak a vallástalanság miatt, amelyet ők maguk idéztek elő, amit tehát különös jövendőmondó tehetség nélkül is előre hirdethettek.

Krisztus hasonlatában a _szűk kapu_ és a keskeny út, amely az élethez vezet, az erkölcsös életmód; a _tág kapu_ és a széles út, amelyen sokan vándorolnak, az _egyház_. Nem mintha rajta és tételein mulna, hogy emberek elpusztulnak, hanem azon múlik, hogy a _templomba járást_ és az egyház rendeleteinek megtartását és czeremóniái elvégzését tekintik annak a módnak, ahogy Isten akarja, hogy őt tulajdonképp szolgálják.

Mily hatalmat nem akar magához ragadni az, aki pusztán csak pap?

A papságban mindenkor megvan a hajlandóság arra, hogy tiszta tanító osztályból uralkodó osztálylyá alakuljon át.

Históriai vallás – zsidóság és kereszténység.

A lelkiismeretet terhelő összes hittételek, amelyek igazságába vetett hitet az üdvözülés föltételévé teszik, csak a történet hagyományai.

A pusztán történetileg hagyományozott tételbe vetett hit éppen ezért halott.

Mért keveredjünk egy történeti elbeszélés miatt, amit mindig a maga helyén kéne hagynunk (az erkölcsi tekintetben közömbös dolgok között), oly sok tudós vizsgálódásba és viszályok közé, ha vallásról van szó, amihez a hit gyakorlati tekintetben már magában véve kielégítő?

Az ószövetség történetének oly magyarázata, hogy az előképe annak, ami az újban történt, ez judaizmus, ami, ha tévesen a hittételek alkatrészévé vétetik fel azt a sóhajt csalhatja ajkunkra: nunc istae reliquiae nos exercent. (Cicero.)

A zsidó vallás nem áll lényeges összeköttetésben, azaz fogalmak szerinti egységben a kereszténnyel, ámbár közvetlenül megelőzte azt és egyháza alapításához megadta a fizikai alkalmat.

Krisztus tanításában a leglényegesebb és a legkitünőbb éppen az: hogy minden vallás szummáját abba helyezte, hogy teljes erőnkkel becsületesek legyünk azon hitben, azaz feltétlen bizalomban, hogy Isten akkor a többi jót, amit nem érhetünk el tehetségünkkel, ki fogja egészíteni. E hittétel megtilt minden követelést, hogy azt a módot, ahogy ezt Isten teszi, megismerni akarjuk, hasonlókép megtiltja azt a vakmerőséget, hogy saját elbizakodottságunk határozza meg azt az eszközt, amely bölcseségének a legmegfelelőbb, megtilt minden használatos istentiszteleti előírásszerinti kegyhajhászást és mindabból a végtelen vallási őrjöngésből, amire az emberek minden időben hajlammal bírnak, nem hagy meg semmi mást, mint azt az általános és határozatlan bizalmat, hogy mi abban a jóban, bármily módon is részesedni fogunk, hacsak, amennyiben az tőlünk függ, magatartásunkkal nem válunk arra méltatlanná.

Én az evangéliumban nem hitemnek az alapját keresem, hanem annak a megerősítését.

Hogy Krisztusnak volt hite és hogy azt tanította, az világos, de nem az, hogy ő maga akart lenni a hitnek tárgya.

Én megkülönböztetem Krisztus _tanait_ attól a _hagyománytól_, amely Krisztus tanairól ránk maradt és hogy amazt tisztán megkapjam, először is a morális tanítást igyekszem elkülönítve kivonni minden újtestamentomi tételből. Ez bizonyára az evangélium alaptana, a többi csak annak a segédtétele lehet, mert az utóbbi csak azt mondja: hogy mit tett Isten, hogy gyarlóságunknak az előtte való igazolásban segítségére jöjjön, az előbbi azonban azt mondja, hogy mit kell tennünk, hogy minderre méltók legyünk. Ha nem is ismerjük azt a titkot, hogy mit tesz Isten a maga részéről, de hacsak megvagyunk győződve arról: hogy Isten törvénye szentségénél és a mi szívünk leküzdhetlen gonoszságánál fogva végzéseinek mélységeiben szükségkép hiányosságunk valami kiegészítését rejti, amiben mi alázatosan megbízhatunk, ha mi csak annyit teszünk, ami erőnkből telik, hogy arra méltatlanok ne legyünk; úgy azt, ami ránk vonatkozik, eléggé ismerjük, akárminő is az a mód, ahogy az isteni jóság segít rajtunk. És éppen abban: hogy Istenbe helyezett bizalmunk feltétlen, azaz, hogy nem kívánjuk tudni a módját annak, hogy hogyan fogja Ő e munkát végrehajtani és még inkább, hogy nem vagyunk oly vakmerőek, hogy némely hagyományra alapítva lelki üdvösségünkre esküdjünk, hogy az úgy és nem máskép fog megtörténni, éppen abban áll az a morális hit, amelyet az evangéliumban találtam, ha a tények és a kinyilatkoztatott titkok keverékében felkutattam a tiszta tanítást, ami alap gyanánt szolgál. Lehetséges, hogy annak idejében csodák és kinyilatkoztatott titkok szükségesek voltak ahhoz, hogy oly tiszta vallást, amely minden rendeletet a világon érvényen kívül helyezett, azon ellenállás folytán, amelylyel a zsidóság részéről találkozott, először bevezessenek és a nagy tömegben elterjesszenek. Ehhez sok argumentum kat’-antrópon volt szükséges, aminek azon időben nagy értéke volt. De ha egyszer az erkölcsös életmód tana és a hitben az érzület tisztaságának tana (hogy Isten a többit, ami fogyatékosságunk folytán hiányzik úgynevezett istentiszteleti folyamodás nélkül, amiben állt minden időben a vallásos őrjöngés, olymódon, melyet ismernünk nem is szükséges, már ki fogja pótolni), mint a világon az egyedüli vallás, amelyben az embernek valódi üdve rejlik, ha az egyszer eléggé el lesz terjedve, úgy, hogy a világon fennmaradhat, akkor az állványnak el kell esnie, ha már áll az épület. Tisztelem az evangélisták és apostolok hagyományait és alázatosan bízom a kiengesztelés azon eszközében, amelyről nékünk történeti hagyományunk van, vagy bízom valami másban is, amit Isten titkos végzéseibe rejtett; mert a legkevésbbé sem válok azáltal jobb emberré, ha azt az eszközt meghatározhatom, mert az csak arra vonatkozik, amit Isten tesz, én azonban nem lehetek oly vakmerő, hogy Isten előtt ezt egészen döntő módon meghatározzam, mint a valódi eszközt, amelytől egyedül várom üdvöm és hogy úgyszólván arra tegyem fel lelki üdvösségem; mert azok csak hagyományok. Nem vagyok elég közel azon időhöz, amelyből erednek, hogy ily veszélyes és vakmerő elhatározásra szánjam magam. Ezenfelül, ha egész biztosan is tudnám, az sem tenne a legkevésbbé sem méltóbbá azon jóra: hogy vallom, fogadom és lelkem vele megtöltöm, bár némely kedély számára segédeszköz lehet, hanem nem marad számomra más hátra, hogy ez isteni segítő erőben részesedjem, mint az, hogy Istentől kapott természetes erőmet úgy használjam, hogy ezen segítségre ne váljak méltatlanná, vagy ha jobban tetszik, ne váljak képtelenné.

Ujtestamentomi rendelés alatt értek mindent, amiről csak történeti hagyomány útján szerezhetünk tudomást és amit mégis a vallásban, vagy az egyházi szolgálatban megparancsolnak mint az üdvösség feltételét. A morális vallás alatt értem az isteni segítségbe vetett feltétlen bizalmat mindazon jóra vonatkozólag, amit elérni legbecsületesebb fáradozásunk mellett sincs hatalmunkban. A morális vallás helyességéről és szükségességéről, ha egyszer bevezették abba, történeti segédeszközök nélkül mindenki önmagától meggyőződhet, ámbár ily bevezetés nélkül nem jött volna magától rá. Most pedig nyíltan bevallom: hogy ami a történeti részét illeti, újtestamentomi iratainkat sohasem emelhetjük a tekintély oly fokára, hogy annak minden sorába határtalan bizodalmat vetni merészelhetnénk és ezáltal az egyedül szükségképire, tudniillik az evangélium morális vallására irányuló figyelmet gyöngíteni merészelhetnők; amely morális vallásnak a kíválósága éppen abban áll, hogy minden igyekezetünket érzületünk tisztaságára és a becsületes élet lelkiismeretességére vonja össze; de oly módon, hogy a szent törvény mindenkor szemünk előtt lebegjen és az isteni akarattól való minden, még legkisebb eltérést is mint a kérlelhetlen és igazságos bíró által elítélt dolgot tartson folytonosan elénk, ahol azonban semmit sem segíthetnek e hitvallások, szent nevekhez való fohászkodások vagy istentiszteleti szolgálatok elvégzése, de mégis megadatik a vigasztaló remény, hogy ha az előttünk ismeretlen és titkos isteni segítségben való bizodalomban oly sok jót teszünk, amennyi csak erőnkből telik, akkor mi bármiféle kultusz érdemes munkája nélkül is azon kiegészítésben részesedni fogunk. Nagyon szembetűnik: hogy az apostolok az evangéliumnak azt a segédtanát az alaptana fölé helyezték és ami talán tényleg Isten részéről _üdvünk alapja_, annak elébehelyezték _az üdvözülésünkhez szükséges vallásos alapot_ és ahelyett, hogy a szent tanítónak morális hittanát dicsőitették volna, mint lényegest, magának a tanítónak tiszteletét és a hízelgés által való kegyhajhászás egy módját és az ő magasztalását, ami ellen pedig ő oly nyomatékkal és oly gyakran beszélt, azt dícsérték fel. De ez a módszer azon időhöz (amelynek számára a későbbire való tekintet nélkül írtak ők) jobban illett, mint a mi időnkhöz, amelyben régi csodákkal újakat, zsidó szabványokkal keresztényeket kellett szembe helyezni.

CSELEKEDET. MORÁL – JOG.

A morál alapja.

Nincs talán magasztosabb hely a zsidók törvénykönyvében, mint az a parancs, hogy: ne csinálj magadnak faragott képet, sem valami képet arról, ami az égen, vagy a földön, vagy a föld alatt van. Csak ez a parancs magyarázhatja meg azt a rajongást, amelyet a zsidó nép erkölcsös korában vallása iránt érzett, ha más néppel hasonlította össze magát, vagy azt a büszkeséget, ami a mohamedánt eltölti. Ugyanaz áll a morális törvény felfogására és a bennünk lévő morális hajlamra is. Egészen téves aggodalom, hogy ha mindattól megfosztjuk azt, ami az érzékek számára kívánatossá tenné, hogy akkor nem járna vele más, mint hideg, élettelen helyeslés és nem volna mozgató ereje vagy megindító hatása. Éppen fordítva van; mert ott, ahol az érzékek már semmitsem látnak maguk előtt és mégis megmarad ez erkölcsiség félre nem ismerhető és kiolthatatlan eszméje, ott inkább arra volna szükség, hogy a határtalan képzelőerő szárnyalását mérsékeljük, hogy ne emelkedjék az rajongássá, mintsem, hogy ezen eszmék erőtlenségétől való félelemből képekben és gyermekes szerekben keressünk számára segítséget.

A kötelesség tiszteletreméltóságának semmi köze az élet élvezetéhez; néki megvan a maga sajátlagos törvénye, a maga sajátlagos ítélkezése is és ha a kettőt mégannyira is össze akarnók rázni, hogy összekeverve mintegy orvosság gyanánt adjuk be a beteg léleknek, mégis csakhamar maguktól elválnak azok egymástól és ha az nem történik meg, akkor az első rész egyáltalán nincs hatással, ha pedig emellett a fizikai élet némi erőt nyerne is, a morális élet menthetetlenül elpusztulna.

Nem találta-e néha minden, még középszerűen becsületes ember is, hogy egy különben ártatlan hazugságot, amely által vagy magát menthette volna ki kellemetlen helyzetből, vagy érdemes barátjának használhatott volna, pusztán azért nem követett el, hogy ne kelljen saját magát titokban megvetnie? Nem tartja-e fönn a becsületes embert az élet legnagyobb szerencsétlenségében, amit kikerülhetett volna, ha csak a kötelesség teljesítést elmulaszthatta volna, az a tudat, hogy ő az emberiség méltóságát az ő személyében megtartotta és megtisztelte, hogy nem kell önmaga előtt szégyenkeznie és hogy nincs oka az önvizsgálat belső tekintetét félnie? Ez a vígasz nem boldogság, a legkisebb része sem annak. Mert senkisem fog magának ily alkalmat kívánni, talán még az életet sem ily körülmények között. De ő él és nem tűrheti el, hogy saját szemei előtt az életre méltatlan legyen. Ez a benső megnyugvás tehát csupán negativ mindarra vonatkozólag, ami az életet kellemessé teheti; vagyis ez azon veszély elhárítása, hogy személyi értéke sülyedjen, ha már állapota értékét teljesen feladta. Ez valami egészen másnak, mint az élet becsülésének a hatása, amihez hasonlítva és amivel szembeállítva az életnek minden kellemességével együtt semmi értéke sincs.

Az egyszerűség mintegy a természet stílusa a fenségesben és így az erkölcsiség stílusa is, amely második (érzékfeletti) természet, amelynek csupán törvényeit ismerjük, anélkül, hogy szemlélettel elérhetnők azt az érzékfölötti tehetséget önmagunkban, ami e törvényhozás alapját tartalmazza.

Alaposabb megfontolásnál azt találjuk, hogy bármily szeretetreméltó is a részvét tulajdonsága, mégsem bír az erény méltóságával. Egy szenvedő gyermek, egy szerencsétlen és kedves nő szívünket bánattal fogja eltölteni, míg ugyanakkor egy nagy csata híre hidegen hagy bennünket, amelyben, amint az könnyen kitalálható, az emberi nem egy nagy részének kegyetlen bajban ártatlanul kell elpusztulnia. Nem egy fejedelem, aki tekintetét elfordította egyetlen szerencsétlen személy miatti bánat folytán, mindamellett gyakran hiú októl indíttatva ugyanakkor háborúra adott parancsot. Nincs itt semmiféle arány a hatásban, hogy lehet tehát azt mondani, hogy az általános emberszeretet az ok?

Ha írva van, hogy: _szeresd_ felebarátod, mint tenmagad, úgy az nem azt jelenti, hogy: közvetlenül (először is) szeress és e szeretet segítségével (azután) tégy jót, hanem: _tégy_ felebarátoddal _jót_, és e jótett emberszeretetet fog benned kelteni!

Lehetetlen, hogy keblünk minden ember sorsáért gyengédségtől dagadjon és minden idegen bajnál bánatban ússzon, mert akkor az erényes ember, miután folyton résztvevő könnyekben olvadozna, mint Herakleitosz, mindezen jószívűsége mellett sem lenne semmi egyéb, mint lágyszívű semmittevő.

A gyengéd meghatottság, ha szenvedélylyé fokozódik, semmit sem ér; az arra való hajlamot _érzelgésnek_ nevezzük. Résztvevő fájdalom, mely vigasztalhatlan, vagy ha abba, ha költött bajokra vonatkozik, a képzelet segélyével egész a csalódásig, mintha valódiak volnának, szándékosan belemerülünk, puha, de egyúttal gyenge lélekre vall (és azzá tesz), amely szép oldaláról mutatkozik és képzelgőnek ugyan nevezhető, de még csak lelkesedőnek sem mondható. Regények, siralmas színdarabok, izetlen erkölcsszabályok, amelyek (ámbár tévesen) úgynevezett nemes érzülettel játszadoznak, valójában pedig a szívet fonnyadtá és a kötelesség szigorú parancsa iránt érzéketlenné, személyünkben az emberiség méltóságának tiszteletére és az emberi jog tiszteletére (ami egész más, mint a boldogság) és egyáltalán minden szilárd elvre képtelenné teszik, azzal sem egyeztethetők össze, ami a széphez tartozik, még kevésbé pedig azzal, amit a lélek magasztosságához sorozhatunk.

A sok feldícsérgetése a jószívűségnek, amely pedig nem sokkal többet eredményez, mint jó kívánságokat, regényes paradicsom stb. megakadályozza a lelket abban, hogy jellemessé váljon. De a legnagyobb pontosság annak a megkülönböztetésében, ami az emberek jogához tartozik, és a legnagyobb lelkiismeretesség annak a követésében alkotja a jellemet, ez az embert nem lágyítja el, hanem derékké teszi és cselekvést eredményez.

«A kellemről és a méltóságról» írott mesteri értekezésében Schiller professzor úr helyteleníti a kötelességről való felfogásomat a morálban, mintha az kartauzi-szerű kedélyhangulatot eredményezne; de miután a legfontosabb elvekben egyetértünk, ebben sem állapíthatók meg egyenetlenséget közöttünk, hacsak megérthetjük egymást. Szívesen bevallom, hogy: én a _kötelesség fogalmának_ éppen méltósága miatt nem tulajdoníthatok _kellemet_. Mert az feltétlen kényszert tartalmaz, amivel a kellem éppen ellentétben áll. A törvény fensége (mint a Szinai-hegyi) mély tiszteletet kelt (nem félelmet, mely visszarettent, de bájt sem, mely bizalmaskodásra hív), ami az alattvalónak parancsolója iránti _hódolatát_, ez esetben azonban, mivel önmagunknak parancsolunk, az önmagunk meghatározásának _fensége fölötti érzést_ eredményezi, ami jobban elragad, mint bármily szép. De az _erény_, azaz a kötelességteljesítés szilárdan alapozott készsége, következményeiben _jótékony_ is, többet képes tenni, mint bármi más a világon, akár a természet, akár a művészet; és az emberiség pompás képe, ily alakban felállítva, nem engedi a grácziák kíséretét, akik, ha már pusztán kötelességről van szó, tiszteletteljes távolban tartják magukat. De ha azokra a kellemes következményekre nézünk, amelyeket az erény, ha mindenütt bebocsátanák, a világon elterjesztene, akkor a morális ész (a képzelőerő segélyével) az érzékiséget vonja bele a játékba. Csak a szörnyetegek legyőzése után válik Herkulesz _múzsakedvelővé_, de a munkájától ama jó testvérek visszariadtak. Vénusz Uránia eme kísérőnői buja nők Vénusz Dione kíséretében, ha a kötelességteljesítés dolgába avatkoznak és annak az indítékát akarják megadni.

Ha azt kérdik, hogy minő az _erény esztétikai_ minősége, mintegy _temperamentuma_, bátor-e és egyúttal _vidám_, vagy aggódó-e és levert? Itt aligha van szükség válaszra. Az utóbbi rabszolgai hangulat sohasem lehetséges a törvény rejtett _gyűlölete_ nélkül és a vidám kötelesség-_teljesítés_ (nem a kényelmes _elismerése_ annak) a morális érzület valódiságának a jele; így van ez még a _jámborságnál_ is, ami nem a töredelmes bűnös önkínzásában áll (ami nagyon kétértelmű és rendszerint csak belső szemrehányás azért, hogy az okosság szabályai ellen vétettünk), hanem abban a szilárd feltevésben, hogy jövőre jobban cselekszünk, és ennek, a jó előmenetel által fellelkesítve, vidám hangulatot kell előidéznie, ami nélkül sohase lehetünk biztosak afelől, hogy a jót _meg is szerettük-e_, azaz felvettük-e elveink közé. Csak vidám szívvel vagyunk képesek gyönyörködni a jóban.

Minden ember megtalálja eszében a kötelesség fogalmát és reszket ércz szava hallatára, ha benne oly hajlamok ébredeznek, amelyek az azzal szemben való engedetlenségre csábítják. Meg van győződve arról, hogy ha az utóbbiak mind egyesülve össze is esküsznek a kötelességteljesítés ellen, a törvény fenségének, melyet saját esze ír elő, mégis feltétlenül mindazokat felül kell múlnia és akarata ennélfogva képes is arra. Magam elé állítom az embert, amint önmagától kérdezi: mi az bennem, ami azt eredményezi, hogy hajlamaim legbensőbb csábításait és minden természetemből eredő kívánságot feláldozhatok egy törvénynek, amely nekem nem igér előnyt kárpótlásul, és nem fenyeget veszteséggel, ha megszegem; amelyet annál bensőbben tisztelek, minél szigorúbban parancsol és minél kevesebbet igér azért? E kérdés felizgatja az egész lelket az emberiség belső természetének nagysága és fensége fölötti csodálkozás által és egyúttal azon titok áthatolhatlansága által, amelyet eltakar (mert az a felelet, hogy ez a _szabadság_, tautológia volna, mert éppen ez a titok). Nem telhetünk be azzal, hogy erre irányítsuk tekintetünket és csodáljunk magunkban egy oly hatalmat, amely a természet semmiféle hatalmának sem enged.

Itt van az, amire Archimedesnek szüksége volt, de amit nem talált: oly szilárd pont, amelyre támaszthatja az ész az emelőjét és pedig anélkül, hogy akár a jelen, akár a túlvilágra támaszkodna, hanem csupán saját, a szabadságról való eszméjére, amely a megingathatlan morális törvény által szilárd alapként van előtte, hogy az emberi akaratot, az egész természet ellenállása esetében is, alapelvei segélyével megindítsa. Ez az a titok, amely csupán az értelem fogalmainak lassú kifejlődése után és gondosan vizsgált alapelvek segélyével, tehát csak munka által válik _érezhetővé_.