Part 6

A modern piroskalapos nőnek nincs költője, – szegény, ő úgy megy el e kor gonosz történetével, hogy annyi emlék sem marad utána, mint egy kékmacskabeli táncosnő után az öreg urak szívében. E korszaknak nőiért mintha egyetlen költeményt sem írtak volna s nem akad bárgyú lantos, aki meghalni akar a szemekért; csatába se mennek a visszautasított szerelmesek, mint a háború első hónapjaiban és szinte céltalanul leng a szoknya, virít a kalap, tolong a női báj a városon. Zsoldosok, átutazó katonák, fáradt hősök mohó kortyai hangzanak csak a forrás körül, amely azelőtt az áhítatos szerelem felejthetetlen repkénye mögött csobogott, míg most nyitott, fogadói kút módjára az országúton áll és a poros fuvaros, zsibbadtlábú kupec, rongyos vándorkatona megmerítheti benne a sapkáját. E korszaknak nincs költészete, a piroskalaposoknak nincs lantosuk, szerelmet, rajongást immár csak a megholt nők ébresztenek, míg a jelent szinte behúnyt szemmel érezzük, mint az imádott, tiszta Évát, ha Madách forradalmi jelenetét játssza az Ember tragédiájában. Az elárvult, kigúnyolt, végleg szerelmi hajótörést szenvedett modern pesti nő még nem jutott el odáig, hogy vigasztalást keressen. Csak szórakozni, önmagát tükörben nézegetni, kis agyvelejével csak mulatni vágyik. És hogy hódoló lantosát se nélkülözze, megírják a „Kedves Mestert“ a tiszteletére. – Ezzel körülbelül rendben volna a modern pesti nő arcképe.

*

Pedig van jóság a világon, végtelen nagy jóság, amely nem a zárórát tartja az élet legszerencsétlenebb intézményének; női nemesség, amely halkan, észrevétlenül dudolgat magában; tisztaság, amelynek érintetlen fodrára nem száll a mulatóhelyek s utcák pora… Van szemérmes, hallgató nyomor, van ócska ruha, van félretaposott sarkú cipő. Van imádság és tiszta sóhajtás. Van kendőzetlen arc és buzgón szerető lélek. Van Égbe vetett bizalom, megingathatatlan hit, minden földi kínt pótló szeretet.

De ez most még nem divat Pesten, pedig már néha úgy látszott, haldoklik a kankánélet a városon, az utóbbi kenettel közeledik a bánat és a szegénység.

Majd eljön a jóknak, ifjú arcukat és szívüket tisztaságban tartóknak, a rongyos cipősöknek is a divatja.

Csupán az a félelmetes perspektíva, hogy ezt a divatot azok is hordani fogják, akik most itt szaladgálnak, félig megőrülten. Félretaposott sarkú cipőben járnak majd a delnők, ha ez lesz a divat. Miről ismerjük meg a szenteket és a mártirokat?

RAMSLI.

A szent szövetség idejében játszották Bécs fehérharisnyás hölgyei, akik olyan bő szoknyákat viseltek, mint a maiak, a szél belefujt a selyembe és felfordította a szoknyát, mint a parazolt; ámde mindenre vigyázott a térden alul érő, cikcakos szélű nadrág, amely barchentből készült Mária Terézia óta és tizenhárom esztendős korától kezdve halála napjáig viselte a tisztességes nő… csak a ledérek mentek ki az utcára nadrág nélkül, akiknek a cipősarka körül megpödörte kandúrbajuszát Trenk Frigyes. Pedig akkor még nagyasszonyoknak hívták a dámákat és oly gyönyörűek voltak, hogy századok mulva is kívánatosan szállnak vissza az elégedetlen férfiak álmaiba a képtárak, a családi arcképek vásznairól. És hívták ángénnek is a ramsli nevű kártyajátékot. Jelenleg is nők játsszák Budapesten, többnyire nem udvarhölgyek, hanem polgárasszonyok, akik a konyhapénzüket szeretnék gyarapítani, egymást megfejik, mint a Zrinyibeli kozák a vidéket, nem egyszer hamisan keverik a kártyát, – hiszen nők – máskor sírva néznek az elúszott háztartási pénz után… majd egy selyemharisnyára, egy kalapra valót szeretnének nyerni, játékszert a gyermeknek, tajtékszipkát a férjnek, kis emléket a szeretőnek… kevernek, osztanak, nevetnek, sírnak és perlekednek… megmutatják titkolt természetüket, nagylelkűségüket, fukarságukat, kapzsiságukat, erkölcstelenségüket… Ó, nincs kiábrándítóbb helyzet, mint szívünk hölgyét kártyaasztalnál látni ramslit játszani és panaszait meghallgatni a Valet nevű tökkhetesről. Régebben divat volt Pesten a férfiakat is meghívni az úgynevezett kártyás-délutánokra, amelyeket a hölgyek fogadónapjukon rendeztek, uzsonnával egybekötve, amelyet sietve fogyasztottak el a vesztők, kedélyesen a nyerők, a svájci kártyák a szomszéd asztalon kiterítve egymással megbeszélték, hogy mennyire izzadnak a nők játék közben, míg az uzsonnaasztalnál a távollévő barátnők kerültek megbeszélésre: – a férfiak ültek, csodálkoztak, meghökkentek a nőktől, akiket eddig Mária Terézia hosszú nadrágjában képzeltek el s legfőbb vágyunk lett volna velük a folyóparton sétálgatni alkonyi órában, költészetről, szerelemről csevegni, meghalni értük vagy szenvedni miattuk, szerenádot rendezni az ablakuk alatt, golyót röpíteni az agyba vagy a vetélytársba, vagy az oltár elé lépkedni lengő szalonkabátban… Ám a nők észrevették magukat és a ramsli-játékhoz többé nem hívták meg a kiábrándult férfiakat, amint nem hívják meg azon helyekre sem, ahová a nők kettesben vagy hármasban járnak, egymás előtt nem szégyenkeznek és mindent pontosan megbeszélnek. Ah, szerelem! Vigyázz magadra, hogy ki ne hallgasd a nők egymásközötti beszélgetését, óvakodj kulcslyukon benézni egyedül lévő hölgyhöz, valamint kerüld el a kártyaasztalt, ahol a nők egymást megkopasztják és igazi érzéseiket feltárják, mint a makkdisznó szétterjeszti karjait… Vigyázz, szerelem, mert a nők itt nem veszik észre, hogy némely kártyákon csókolózó párok vannak, a piros király közömbösen lovagol, és a kártyavetőnő kezében nagyjelentőségű zöld király (a Szerelmet jelenti) itt egy szürke, kedvetlen figura, amelyet minden megindultság nélkül eregetnek ki ujjaik közül a dámák. Vigyázz, szerelem, hogy el ne felejtsed égi származásodat, az isteni ágyékot, ahol fogantattál, a bűbájt, amelyet köntösül viseltél, a mindenható bűvészetet, amely ifjúságodat kölcsönözte. A svájci figurák körül futótűz jár az őszi nádason; az andalgás, a merengés, az álmodozás itt nem ismerős. A kis lábat hiába nyomod meg titkon az asztal alatt, a kézhez érzelemtelenül ér bizsergő kezed, a szemekbe céltalanul mélyedsz és az ajkakról akár ítéletnapig várhatnád a szót, amelyről azt hiszed, hogy boldogtalan életedet megválthatná… A nők kártyáznak. Kerüld őket, ifjú. Menj az Ovidius papnőihez, míg előkelő úrnőd barátnőivel szórakozik.

*

Némely szegény nő egész életén át a ramsli-asztalnál ül. A családanyák, akik a kosztpénzt akarják megkeresni a játéknál, a démoni kalapokra vágyakozó polgárnők, az új cipőről álmodozó asszonykák végül mégis csak hazamennek, ha a toronyban nyolcat vagy kilencet üt az óra; igaz, hogy férjüknek, gyermeküknek nem sok öröm jut belőlük ily estén, míg ők reggelig a tökkhetessel álmodnak, – ámde a házi levegő, a fürdő, a cseléd nyelvelése, a férjuram hasfájása, a gyermek náthája, a házmesterné szemtelensége, a piac drágasága másnapra visszazökkenti őket a mindennapi életbe, amelynél boldogabb nincs a világon. – Ámde vannak szegény nők, akiket nem vár lármázva a férj, bömbölve a gyermek, mérgesen a cseléd a kártyaasztal mellől: akiknek nincs egyebük az úgynevezett társadalmi életüknél.

Mit csinálnak azok, ha kilencet üt az óra?

Sokszor elnézegetem a pesti hotelek előcsarnokaiban fülelő, leskelődő, szimatoló, unatkozó, éhes és szomjas, sívár, üresszívű, fogadói port és szemetet seprő leányokat, asszonyokat. Mindig voltak ilyen szerencsétlenek, akiket a mindennapi élet kivetett medréből egy hotel boldogtalan szigetére, ahol pénzük fogytával szélhámosabbak lesznek a legelszántabb ügynöknél, hazudnak, csalnak, erkölcstelenkednek, hogy megmaradhassanak a hotellakók névsorában, pincérrel, kapussal, éjjeli-őrrel barátkoznak, részeg és pénzes utazók várnak, tovasuhannak az éji folyosón, mint boldogtalan árnyékok a kupecek és lókereskedők szobái előtt, lóversenyeken a zsokék körül mosolyognak, a kártyaasztalnál mindent megpróbálnak, máskor férfiak zsebében kotorász kezük… mit akarnak? Sok esztendőn át elnézegettem furcsa, eltünedező, meg felbukkanó figurájukat, láttam ebéd miatti éhségüket, majd lármás kedvüket az esti cigányzenénél, kancsal pillantásukat és mosolytalan életüket… Mit akarnak? Láttam őket milliomos pálinkafőző karján, másnap ugyanazon a helyen a börtön felé lépegető ágens fizette a vacsorájukat; megfigyeltem, hogyan szállíttatják meg magukat a liftben, az előcsarnokbeli iróasztalnál, a folyosón, – s felejthetetlen a hölgy, aki pontos munkarendet vezetett éjjeli randevuiról, az órák és a szobák numerusai után osztván be éjszakáját. Miért? Minek? Hisz jön a holnap, amely ismét sápadtan az éhségtől találja őket, a zordon kapus mutatja az ajtót és a cigányzene másnak hangzik a fehér ebédlőben! Láttam az új cipőjüket, amelyért egy lóalkusznak vallottak szerelmet, a ruhájukat, amelynek eredete oly gyanus, mint életük és láttam hangulatnélküli, boldogtalan életüket, amelyre oly közömbösen volt ráírva a végzet, mint a bérszolga felírta kábító cipőjük talpára a szoba számát.

Vajjon csak az új ruháért, az esti szórakozásért, a léhaságért élték volna szárazmalom-életüket?

Egy kisasszony most a rendőrségre került a kártyaasztal mellől. Meg kellene kérdezni tőle, hogy mit gondolt magában, amikor gondolkozott, mit remélt és mit hitt? Tudta, hogy az életét kártyázza el? Az ifjúságát, érintetlenségét, szépségét gusztálja a tökkhetes mögött?

MAGYAR SÓHAJ.

„Uram Isten, adj esőt!“

Ez a fohászkodás ostromolja az egeket Mária lángba és füstbe borult országa felől, hol áhítatos, ezeresztendős multunkba vetett törhetetlen bizalommal, hol meg a bizonytalan, de dacos jövendőnek elszántságával.

Adj esőt, Uram.

Aztán békét.

De mindenekelőtt májusi esőt, magyarok esőjét, mert anélkül nem ér nekünk semmit a diadal ellenségeink felett, valamint nem vehetjük hasznát a békének sem.

Esőd nélkül elpusztulunk, Uram. Elhullunk tüzes kardoktól, mint a száraz mennykőtől. Holott már harmadik esztendeje álljuk a csatát az égboltozat négy tájéka felé megdöbbenés nélkül, a vashámor munkásainak süketségével, a puszták oroszlánjának hörgésével és a vakondok óvatosságával.

A csata már nekünk nem meglepetés; a fegyvercsörgés örökösen hangzó, megúnt lélekharang; az asszonyok bánata, rongyos gyermekek koporsószínű arca, elerőtlenedett férfiak tántorgása olyan megszokott élmény, mint szombatnak szerdára való következése; a hősi halál lett az emberi sors természetes befejezése és a fájdalom egy hű eb, amely éhen kimúlik gazdája sírján.

De a Te haragod, Uram, rettentő nekünk, mert benned mindig bíztunk, a föld alatt az orosz mocsárban, az olasz hegyormon és otthon elsötétedett lakásainkban.

Azt hittük mindeddig, hogy mellettünk vagy; nem hagyod szíveinkben úrrá lenni a kétségbeesés láncait zörgető csüggedést; elküldöd ezután is mennyei köszörűköveidet fegyvereink megélesítéséhez; városainkat megóvod a tüzes csóvától, fehér barmainkat a mérges légytől, kútjainkat a dögvésztől és magtárainkat a kiürüléstől.

Benned bíztunk, Uram, mélyen a hó alatt, hogy majd elküldöd megváltó tavaszodat, gazdag nyaradat és csöndes őszödet, amelyben már oly távolról hangzik a háború hangja, mint éjszaka a felhők alatt a vándormadár kiáltása.

Vártuk, mint a rab a szabadulás napját, májusodat, Uram, amely a Szűz kék palástja alatt meghúzódó országunknak olyan fontos ideje, mint az Indiákon a szelek évszaka.

A földünkre hajoltunk, mint napkelet hívője, hogy immár láthassuk munkánk gyümölcsét, amelyet az elmult boldogtalan őszön, vizekkel terhes, Noé-korabeli tavaszon elvégeztünk a rendületlen hittel, amellyel a madár őrzi tojásait. Megcsókoltuk a májust a harsogó színű fűszáron, a rétek lenge párázataiban, a jegenyenyárfák holdvilág remegtette levelein és az utak mézes ákácvirágában. Megöleltük, mert soha úgy nem vártuk drága, elbujdosott rokonunkat, a Te küldöttedet, Uram, akinek megjelenésére elhalasztották haláluk napját az emberek; késlelkedve, vonakodva kalapálták a csorbát a szablyák élén; konokul egymásra törő földalatti bujdosók felemelték a mélyből sörényes fejüket és egymásra néztek, mint a zarándokok; reményteljes fehér vitorlák mutatkoztak a délibáb zöld tengerében, mint áldott nők révedezése; a kopár sivatagban tévedező, kisebzett lábú vándorló megtalálja nyakában a hit amulettjét, ahol eddig csak a zsineg szorítását érezte: – ezt hozta nekünk májusod, Uram, első szakaszában.

*

Aztán halkan, mint a szél indul meg az erdőn vagy a hegyoldalban legelésző nyáj között harapózik a rémület a közelgő veszedelem elől, a tűz lovasa nyargal végig a szalmás tető gerincén: így következtek az esőtlen napok.

Mint pihegő galambposták Budapest tornyaira, érkeznek a hírek az ország békésen elnyúló távlatából, hogy: nincs eső. A városi ember más esztendőkben némi közönyösséggel, pesti nemtörődömséggel, kultúrájában bizakodó egykedvűséggel fogadja a gazdák felrepített papirsárkányait. A városi anekdóta csak azt tudja, hogy a magyar gazda soha sincs megelégedve. Nem volt még olyan termés Magyarországon, amelyet sokallottak volna a gazdálkodók. Eleinte bizony nagyon ijedeztünk a termelők jóslásától, hogy katasztrófa előtt áll Magyarország.

Ám a hírek mind hangosabbak, az ország búzatermelő vidékeiről érkező arcok mind borultabbak, napról-napra csüggedtebbek a szemek, amelyek az ég és föld horizontját kémlelik, mind tompultabban vernek a szívek az izzó napkorong, a felhőtlen égboltozat és az aszályos, megkérgesült földek láttára, már nincs kedve jósolni ama bizonyos legöregebb embernek, a levegő forró, mint a tűzhányón, elsatnyultan nyúlnak el a termő mezőségek, mint égő városok közelében, a záporeső garabonciása késlelkedik megjelenni a keresztutak feszületeinél, töprengve lehajtja fejét földesúr és orosz hadifogoly, csak a cserebogár zümmög nyári népdal helyett. Pesten olvasni kezdik az időjárási intézet jelentéseit és az újságok meglódítják a vészharangot.

Néha átsuhant a láthatáron egy gyorsan tovatünő felhő, mint a kalózhajó a messziségben.

*

Az este, amely immár a történelemé, június elsejét jelentették a kalendáriomok, mint a megváltás, beköszöntött az országos eső. Felejtve töprengés és reménytelenség, olyan nagyot lélegzett az ország, mintha a béke hírét vinnék szerte fehér lovasok.

Esett, szőkén, barnán, tavaszi kedvvel, olykor rézsútosan, mintha nagy sietségükben elvesztették volna az egyenes utat az esőszemek, karikát hánytak a tócsákon, mint a gyermekek jókedve, megmosták az árvaházi növendékeket, a gondozatlan útszéli bokrokat, felvidámították a magányos, poros falombokat, amelyek már azt hihették, hogy más célja nem leend életüknek, mint a lakosságnak akasztófául szolgálni, a kertek új szagokat leheltek, mint újonnan szerelembe keveredett nők, a hervadó orgonavirágok, amelyeknek színét már csak a grófnők őrizték meg ruháikon a lófuttató gyepen, kitárták kis tenyereiket az esőpénzek felé, a magyar éghajlat elefántjai, a fehér barmok megfürösztötték aszott tagjaikat az áldott vízben, míg a gazdák az ég felé emelték nap hevétől barnára pirult arcukat.

Esett, mint az ezeresztendős néphit a magyarság fennmaradásában; mint az új korszaknak, várva-várt jövendőnek hírnökei a lehulló esőszemek; mint az égi olaj, amely a Mária országában aluszékony mécsesek lángját újra felragyogtatja; mint az élet, – úgy esett.

Elterpeszkedtek a mezők, mint pusztai kútnál a fáradt vándor emeli szájához a vödröt, szétnyíltak, mint a szélben dudorászó falombok és égfelé nyújtották a karjukat, mint szerelmes nők. És az ég messzi tájairól jött komor felhőlovagok fáradhatatlanul öntözték husvéti kedvükkel a magyar hajadont, a hervatag pünkösdi rózsákat, az áldott asszony módjára gömbölyödő mezőségeket, fiatal ízeket lehelő réteket, parton álló, szerénykedő, sovány néptanítókat, karcsú szőlővenyigéket. Kőrisfa-illata lett a világnak, friss szárnya a madárnak, acélkardocska nőtt bele a kalászokba ez estén.

A BUDAI VÁR.

Építik Mátyás király palotáját. Szobákat nyitnak, falakat törnek, ajtókat építenek a Várban; lehetséges, hogy az őszt és a telet hű magyarjai között tölti majd negyedik Károly. Buda földrajzi helyzeténél fogva is a legalkalmasabb a királyok tartózkodási helyéül. A leghívebb, a leglojálisabb ország kellős közepén emelkedik a hegy, amelyre már Árpád-királyaink a szentek és hősök családjából megtelepedtek. Egyformán távol a lángbaborult országhatároktól, egy nagy termékeny rónaság közepén emelkedő kies hegyvidéken, források, királylegendák, áhítatos emlékezetű erdők tájékán, a nemzetek leghívebbjének, a magyarnak szívén nyugvó Várban; barátságos és biztonságos az élet, bármi végzet kúszálja a történelem fonalát.

*

Vajjon, milyen az a királyi lak, ahol fiatalemberek boldogsága, kisgyermekek növekedése és magyar reménységek laknak, mint énekesmadarak a kalitkában? Egy reggeli újságban olvasom, hogy a hírlapírót nem engedték be a házba, holott még nincs itt a király és kedves családja.

Ha igazat mondanak a legendák, az efféle átalakítás bécsi szokás, a Burgból való hagyomány, ahol századokon át pontosan megjelentek a szobákban a kőmívesek, miután a halott császárt elvitték a barna barátokhoz. Udvari szertartás ez, mint a többi ezerféle ceremónia, amelyeknek Nepalleck lovag a tudósa. Bár nem volt szükség semmiféle átalakításra a jól megépített szobákban, a kőmíves konokul ásni kezdte a falat, kaparni a vakolatot, keverni a meszet, mert ő csak annyit tudott, hogy új császár jött a régi helyére, tehát építeni kell. Valamikor megnéztem a királyi palotát, amikor fiatal és kíváncsi voltam. A tágas, falszőnyeges, szellős, kevés bútorzatú termek a schönbrunni nyári kastélyra emlékeztetnek, míg a Burg szobái Bécsben sokkal setétebbek, ódonabbak, a keskeny, itt-ott zöldre festett ablakok mögött szinte stilizált történelmi homály borong. Budán tágas, kényelmes és szellős volt minden; a lépcsőház, a folyosók, az ajtók bőre szabottak, sok vendégre berendezve, sok szabadságra és levegőre. (Csak a titkos lépcső, amely Ferenc József lakosztályához vezetett, az volt olyan keskeny, hogy a Burg-császárok romantikája jutott az ember eszébe. Nem csoda, hogy eltévedt itt a szegény Blaháné, mikor magyar nótákat énekelt egy este a királynál.) Negyven és egynéhány év előtt, egy nyáron a királyné, Erzsébet, egyedül lakott a Várban és nem félt a földigérő tükröktől, sem a tágas ablakoktól, amelyekbe szinte belenézett a pesti Dunasor, mintegy kíváncsi szomszéd: mit főznek a királyéknál? Ferenc József a harctéren járt, Andrássy Gyula hordozgatta a híreket Erzsébetnek és ugyancsak ügyesen kellett forgatni a szavakat, amíg a vesztett hadjárat történetét apránkint, töviről-hegyire elbeszélgette nyári délutánokon. Korántsem volt olyan hálás és könnyű szerepe a göndörhajú, kissé ragyás grófnak, mint egy esztendő előtt, amikor ünnepelni, körülrajongani, dicsőíteni hozta Ferenc Józseféket Pestre. A szép Andrássy ezen a nyáron ugyancsak próbát tett diplomatikus símaságáról és udvarlói tudományáról. (Erzsébetbe szerelmes volt minden valamirevaló férfiember Magyarországon). A királyné hátrafont kézzel, lehajtott fejjel, bánatba merülve járt végig a szobasoron; tulajdonképen az volt a hivatása, hogy megőrizze Magyarországot a csatamezőn lévő férje számára. Azért jött ide szép szemével, karcsú alakjával, merengő homlokával és térdigérő hajával, hogy a magyaroknak valahogyan eszükbe ne jusson megismételni a negyvennyolcadiki eseményeket. Mária Terézia, ez a széles csípőjű, megtelt, vállas, derekas bécsi asszonyság példát adott a Habsburg-hölgyeknek, hogyan kell bánni a magyarokkal, ha veszedelem fenyegeti a birodalmat, a császári trónust. Egy könnybeborult női tekintet elegendő, hogy az elkeseredett hazafi félretegye a honfibút. Wittelsbach Erzsébet, bár előkelőség, gőg és magányos kedv dolgában nem sok térelőnyt vehetett bármely osztrák főhercegnőtől, kifogástalanul megfelelt küldetésének azon a nyáron, amelyet a budai palotában egyedül eltöltött. A gyerekek még kicsinyek voltak, Gizella, Rudolf a hűvösvölgyi Kochmeiszter-féle villában szaladgáltak a kerti bokrok között. (Báró is lett a házigazda.) Erzsébet hol Deák Ferenccel, hol Andrássy Gyulával kísértette el magát a Vérmezőn át, a csendes budai utcákon a gyermekek látogatására. Deák cúgos cipőjére harmonikában esett a vitézkötéses pantalló és szárnyas, bő, zsinóros kabátját kifeszitette a szél, mint egy vitorlát. A cövek-alakú, széles magyar, mint az ország gondnoka, megbízottja és védelmező gondolata baktatott a fiatal nő mellett. Összecsavart esőernyőjével bizonyosan elverte volna Türr Pistát, ha valami bolondot cselekszik vele ezen a nyáron. Míg másnapokon Andrássy lengett, mint egy illemtanár struflis, fehér nadrágjában, meggymaggombos frakkjában a gyönyörű menyecske mellett, ugyanaz az Andrássy, aki szíve mélyében sohasem felejtette el a debreceni országgyűlés határozatát a Habsburgokról. Ámde, mit nem tesz meg az ember egy fiatal nő kedvéért! Az ország karcsú daliája mint az önfeláldozó, csipkekendő után vadállatok közé rontó, utolsó lovag kísérgette az elhagyott vízivárosi utcákon a merengő királynét. Aztán ősz lett, a hadjárat végképen elveszett, Erzsébet Gödöllőre utazott hosszú esőket hallgatni, Heine-verseket olvasni, magányosan lovagolni és a közelgő „magyar lánnyal“, a kis Mária Valériával álmodni. A gavallérokat rókavadász-frakkban látta viszont, csak Deák nem hagyta el többé fogadói kvártélyát a legszebb női szemek kedvéért. Talán rájött az öregúr, mint a végén minden férfiember, hogy nem érdemes mindenféle női dolgok elmulasztása céljából a kanapéról felkelni.

TARTALOM.

Előhang 3 Magyar hasak 6 Józsefnapi vendégek 10 Fogadó a régi világhoz 12 A vendég az ebédlőben 16 A borász 20 Egy régi ember vallomása 23 Angyalos bankó 26 Júniusi alkony 30 Szentiván 33 Nyári fény 37 Új kenyér 41 Bodega 44 Tavaszi út 1917-ben 48 Pest aranykora 54 Jegyzet egy régi kalendáriomba 1917-ben 60 Az álomlátók 64 Baljóslatú nap 70 Szüreti dal 75 Néma Magyarország 80 Az amazonok harca 1917-ben 85 Ramsli 89 Magyar sóhaj 94 A budai vár 99