Part 5

Megnézi a kalendáriumot. A zárdai, homokóra-hangú csendben sem pihen az idő. Gergely naptára 1917 július 28-át mutat. E héten mult el Pantaleon névnapja, akire mindnyájan emlékszünk abból az időből, mikor „tavaszi hullámok“ surrantak el az életünkben. De itt járt szent Anna, az almaarcú és körtvekeblű; csak egy vén cigány vonta valahol útszéli feszületnél a kállai kettőst a maga mulattatására. Rég meghaltak már azok az emberek, akik az Annáknak szerenádot adtak. És eljött Ince pápa napja, a háromszáz esztendős háború évfordulóján. A régi képeskönyvekből, festményekről, az Odeskalki-család gyűrű-gyűjteményének aranyairól komoran néz a szakállas pápa, aki maga is a világ egyik legjelesebb műgyűjtője volt. Itt a negyedik évforduló, – mintha az egész élet, a halpénz módjára elhullajtott ifjúság, a vörhenyeges, oroszlánszakállal díszített férfikor és a kályhatűzben régi szőlőtőke módjára sustorgó öregség elmúlott volna e háború kezdete óta. Minden régen volt, ami azelőtt volt. Az élő emberek emlékezetében, életmódjában, gondolkozásában, a jelent a multtal összekötőhídon egy ködfüggöny ereszkedett le, mint az eltévedt tengeri hajók kívül. Mintha már nem látná senki a partokat, ahol lótuszvirágok úsznak a habokon, égbenéző pálmák és boldog fehér templomok emelkednek, a béke, az élet, az emberiség szigetei. Jéghegyek között, fekete ködben, halálfejű hajósok vezetésével úszik az emberi élet hajója. Semmi sem maradt meg a régi érzésekből, szívkamrák kincseiből, boldogságokból, bárányfelhő ábrándokból, fütyülő szélben szálló falevélhez hasonlatos tervekből és mérföldmutatókő módjára, földbecövekelt elhatározott tervekből.

Egy marék hamu sem maradt a háború előtti életünkből, mindenünk semmivé lett, amit eddig vagyonnak és értéknek hittünk.

Először, meghalt az ifjúságba vetett hitünk. Háromszáz esztendő előtt az ifjúság fogalma a boldogságot, a gondtalan, játszi tavaszt, a szépséges hangzatokat jelentette a férfiak életében. Most mit jelent az ifjúkor? A halállal való vőlegénységet. Szép hazám, a Nyírség temetkezési divatja jut eszembe, midőn fiatalembert látok. A szűzleány fehér koporsóját ünneplőbe öltözött legények kísérik a temetőbe. Kard van a kezükben, amit a pandúroktól vagy színházigazgatótól kértek kölcsön. A kard hegyére citrom van tűzve. Így lépked ma minden fiatal legény a temető felé. A gyermekifjú, aki tegnap szepegve fogódzott anyja szoknyájába, vagy a tánciskolában együtt repkedett szíve hölgyének hajfonatával, ma rajongva kapaszkodik egy rekedthangú, fogatlan, félrecsapott kalapú, duhaj cimbora karjába, amilyen közönségesen a halál. Még nem élt jelent, amely édes, mint a séta Vénusz felejthetetlen kertjeiben; még nincsen emléke, amely merengítő, mint az óbor a magános lugasban; nincs elzsibbadt fogfájáshoz hasonló emlékezetű szenvedése elment nőkről, elszállott szavakról, papirsárkányként elrepült érzésekről; nincs még távolsága életének, amelynek tájképében elandalodhatna, mint Himfy dunántúli halmain és völgyein, ott pásztortűz ég, emitt furulyaszó szálladoz, mint a pókfonál, Tündér Ilona anyókává aszottan ballag a gyalogösvényen a rőzseköteg alatt, inges kisgyermekek hemperegnek a patak kankalin-levelei között… még ő nem látta ezt a tájat, s máris búcsúzik az ismeretlen élettől, mint egy kedves arctól, amelyet elfutó vonat ablakában láttunk.

Megszakadásig ólomsúllyal nehezedik az ifjak halálának áldozati füstje az emberiség szívére három esztendő óta. Vajjon el tudjuk-e felejteni valaha a szép reménységeket, az üde növendékfákat, a pisztrángkedvű fiúkat, akiknek hősi halált ígért a költő s ők elmentek meghalni? Vajjon mind megöregednek a halottak a csatamezők hantjai alatt? Annyit ér a diák elhallgatott szíve, mint az öreg népfelkelő korhadt csontja?

*

Scott Walter regényében olvasom egy helyen:

„Dicsőség! hát az a rozsdás vért, amely ott függ egy bajnok magános, beomló sírjának gyászcímere felett; – az elmosódott vésés a kövön, amelyet a tanulatlan szerzetes alig tud kibetűzni a kérdezősködő zarándok számára; – hát ez elegendő kárpótlás azért, hogy minden nyájas érzést, szeretetet feláldoztok és hogy életeteket boldogtalanságban töltitek azért, hogy mást is boldogtalanná tegyetek?

Vagy olyan varázs van tehát egy kóbor lantos rímeiben, hogy a család szeretetét, a békét, a boldogságot mind odadobjátok szilajul csak azért, hogy hőseivé lehessetek olyan daloknak, melyeket vándor hegedősök dalolnak el ittas cimboráknak az estéli söröskupa mellett?“

Pedig templárius lovagokról ír, akik a szentföldre jártak, szaracént öltek, pogánytemplomot raboltak és szívükben elhalt a bús hang, mint sovány csikasz torkában az üvöltés.

És hányan mentek és mennek a dicsőség repkedő lidérclángja felé, hogy aztán emléküket, lábnyomukat örökre elfödje a romfalak moha, kúsza repkénye; elhangzott éneküket felváltva a kondás dudája.

Nem kell a bibliába nézni, a próféták jóslataiba merülni, hogy a végét lássuk az elmult háromszáz esztendőnek. S akkor, a gyönyörű reggelen majd felejteni kezd az emberiség, felejteni dobpergésszerű emberi neveket, acélcsörgésű fogalmakat. Nagyon sok idéig nem szabad majd beszélni erről a háborúról s résztvevőiről, amíg a sebek végleg behegednek. Mennyi nevet kell elfelejteni, amelyekkel megtöltöttük aggódó szívünket, rémlátásos éjszakáinkat, francia, angol, olasz, belga, orosz, amerikai nevek tucatjait kell kidobnunk az ablakon.

De addig folyik a vér.

Folyik a vér, amely ifjú, még ha öreg ember szívéből lövel is ki utoljára, leomlanak a büszke karok, mint megnyugodott kévék a síkságon, a földalatti zene még mindig hangzik a kísértetjárta országokban és a hunyorító tavak, lágy lombozatú erdők, csöndes nagy mezők és visszafojtott szívverésű, fojtogatott városok felett a bosszúálló angyal trombitája harsog. Vért, vért, ifjak, öregek, férfiak vérét adjuk a láthatatlan sárkánynak, amelynek szomjúsága nem csökken harmadik esztendeje.

*

Az évforduló éjszakáján elmereng a boltívek alatt a kolostor remetéje. A sarlóalakú hold szarva piros. Vihart, szelet jósol az égbolt. Aztán lehajtott fejjel könyveihez tér vissza a merengő. Úgy látszik, már csak a könyvek maradtak meg a régi világból.

SZÜRETI DAL.

Miért piros az őszi reggel?

Szüretelnek Magyarországon, veres bort és habos vért. Az egyiknek öt-hat korona az ára literenkint, a másikat úgy adják, mint hajdan a bort, ingyen, jószívvel, papnak, csősznek, vándorlegénynek. Ez a véres szüret eltart már negyedik esztendeje. Harmadszor szedik meg a szőlőt a gazdák, mióta ömleni kezdett az emberi must. Azóta a tőke is kedvet kapott. Az idén termett ugyanannyi bor az országban, mint amennyi vér kiömlött. De tudja-e pótolni a bor a vért, a bor megnövekedett értéke a vér drágaságát? Van-e annyi vidámság, mámor, nótázó habzás a legjobb borunkban is, amely el tudná felejtetni a testvér szenvedéseit, a magyar vér felhőszakadását? Ha minden gyűszűnyi vérért gönci hordókkal hálálkodnának megvédelmezett hegyeink és lugasaink: akkor sem volna meg az arányosság a két érték között. Ha egy aranyba kerülne egy búzaszem, ha egy ökörért adnának egy ital bort, ha egy paripáért egy falat ételt: nem térülne vissza egy percentnyi érték sem a veszteségekből. Azért nem kell irígyelni a gazdákat, hogy búzájuk, boruk jól fizet. Nincsen annak a bankónak a régi erőssége, megbízható kedve és szilárd alapja. Hiányzik belőle a kifolyt vér. Sápadt, átlátszó lett a papir, még a legnagyobb bankó sem tud táncolni. Sok víz lefolyik a Dunán, amíg annyira megizmosodik ismét a vérevesztett bankó, hogy a régi örömből valamit visszahozzon, a régi erővel támassza az ország falát. Most a vér volna az erőnk. De már nagyon sokat elhullajtottunk. Azért csak halkan szüreteljünk.

*

Harmadszor piroslik az ősz Magyarország felett, midőn nem lehet megkülönböztetni az erdők lehullott sárga levelén a vérfoltot a rozsdától.

A szentimentális évszak, amelynek gyermekéül szívesen vallotta magát az érzelgős ember, lejárta magát, mint egy ritkult fürtű, bajuszpedrős lírai költő. Mint általában az évszakok valamennyien megbuktak három esztendő alatt, gyermekkoriasan andalgó örömeiket elfelejtették magukkal hozni a kalendáriomba, csupán gondjaikat: az ősz is egy kopott, kiállhatatlan öreg rokon lett a háznál, aki már nem tud egyébről beszélni, mint a régi gazdagságáról, dicső ismeretségeiről és hazug sikereiről, közben pipabűzös, remegő kezével felszedi a papirhulladékot, hogy legyen miből fidibuszt csinálni.

Visszanézve innen, e reménytelen ürből az elmult szeptemberekre, ködfoszlányként elröpült októberekre, csaknem szégyenpír borítja el magányos arcunkat, hogy mennyire hazudtunk, képzelődtünk, ábrándoztunk a világról, ismerőseinkről és önmagunkról.

Jött egy szél, amely elfujt minden gyertyalángot. Tömlöcbe jutottunk, amelynek nedves, kietlen falai között van elég időnk gondolkozni az igazságról. Ábrándozásaink közepette farkasverembe zuhantunk, hiába ordítunk torkunkszakadtából, nincs menekvés. Úr és paraszt egyformán árdrágítással foglalkozik a környéken. Van eszében egy rendzavaró vándorlegényt a napvilágra vonni.

Itt maradtunk magunkra, egyedül, mint az ujjam, mint a haldokló, mint az akasztott ember a szélben. Mindenki a maga szakállára lop és rabol, suttyomban, a kabát alatt viszi az élelmiszert, mint a csempész, lefüggönyözött szobában olvasgatja pénzét, csillapítja éhségét és suba alatt készen tartja a kését, hogy a szomszédját ledöfje. A titkolózók, a bujkálók, a susogva csalók városa ez. Éjfélkor elsötétedik a város, mintha Hentzi ágyúi volnának szegezve Pestre. A hüvösödő őszi éjszakában az utcasarkon összesúg két alak. Csalók vagy betörők. Már senkin sem lehet csodálkozni, ha reggelre letartóztatják valamely görbe munka miatt, mert jóformán nem érdemes dolgozni a munkabérért. Már összezavarodik a bűn és ártatlanság. A legbecsületesebb emberek sem riadnak vissza a törvénytelen úttól, hogy maguknak élelmiszert, fűtőanyagot, ruhát szerezzenek. A feltalálók zseníje arra szorítkozik, hogyan lehet mindennap jóllakni. A tanultság, műveltség, ötlet abban merül ki, hogyan lehet a kamrát télire ellátni. A bölcs bíró azon töri fejét, hogyan szerezzen cipőt. Az orvostudományok tudósa búsul, hogy nem tanulta meg a szabóságot. A repkedő fantáziájú költő maholnap az utcasarokra áll, hogy verseit árúsítja. A nők, szegények, végleg két táborra szakadtak, inkább, mint valaha. Az egyik táborban a gondtalan ledérek seprik az utcát, kihívóan és szemérmetlenül, holott nem mindegyiknek van meg a rendőri engedélye. A másik oldalon… A másik oldalt nem is látni már. Csak sejteni lehet, hogy elfehéredett arcú anyák, letört feleségek és fáradt munkáslányok rejtőznek a homályban.

Hej, hogy dühöngtünk egyszer a posztócsalókra. Pedig ők nem tettek egyebet, mint megelőzték korukat. Alig fordult egyet az esztendő: annyi csaló nőtt ki a földből, hogy a rendőrségnek nincs annyi keze, hogy utólérje őket. Falrahányt borsó a börtönbüntetés, amelytől úgy rettegtek még nemrégen az emberek, mint a megsemmisüléstől. Közössé vállott szégyent könnyű elviselni. Csak Budapesten minden második embert bezárnak, ha még soká tart a háború. Mily arcátlan tévedéseket hozott ez az időszak. Majdnem a szószékről prédikálták, hogy nem kell búsulni a háború viszontagságai miatt, mert a kiállott szenvedésekből fakad az emberiség megváltása. Az első télen Krisztus-szakállt viselt mindent katona és a templomok tele voltak hívekkel. Az egyház szervezkedett, hogy összetereli háború utánra a juhokat, mikor mindenki megtört és Istenhez menekül. Erre következett még két esztendő, amely alatt végkép elmorzsolódott az erkölcs. A háború olyan fertőt zúdított az emberiség nyakába, hogy nagyon sokáig kell tanítani az iskolákban a mosakodást. Posvánnyá változott a világ, rablók, hamispénzverők országa lett a föld. A csaták mögött erőteljesebben fosztogat a békés lakosság, mint az oláhok Erdélyben.

Ez volt az a világ, amelyben éltünk?

Bizony mindig ilyen volt, csak nem láttuk őt ily világosan. Mindenféle hókuszpókuszok, társadalmi szokások, illemkönyvek és főként az egykor félelmetes büntetőtörvények tartottak rendet itt a szenvedélyeken. De elkezdett korogni a has.

Elrémülve nézek széjjel ismerőseimen. Miért gazdagodott meg az egyik, miért lett nyomorult szegény a másik? Végzet volt ez, amely előre meg volt írva?

Magamra nézek. És nem ismerem meg többé magamat sem a régi fotográfiáról.

*

Csak halkan szüreteljünk, akármilyen bő a termés.

Tengernyi vér és elveszített becsület az ára a hatkoronás bornak. A sorsnak olyan országába jutottunk, ahol az öröm többé nem öröm, hanem minden csak bánat.

Ha a sürgönypóznákról is dús szőlőfürtök csüngenének, akkor sem lehetne többé jókedve senkinek Magyarországon.

NÉMA MAGYARORSZÁG.

A varjak többször nyugtalankodnak ez időtájt, mint egyébkor. A húsvéti fák (amelyek oly halkan, észrevétlenül rügyeznek, mint a gyermekszerelem), az ő hangjukkal, fészkükkel, baljóslatú fekete figurájukkal vannak díszítve. Bozontos tanyájuk a fatetőn úgy leng a szélben, mint a Bleak House környékén egykor az angol regényben. A napsugár, amely déltájban oly meleg, mintha minden erejével kezdeni, meghódítani, ráerőszakolni akarná a tavaszt az elhitványult világra, érdektelenül hintáztatja a fekete madarakat magas állomásaikon. Az elcsöndesedett, elnéptelenedett falusi tájon csak a varjak, csókák élik régi életüket. Fészket raknak, feltünően hangosak, tojásaik miatt nyugtalankodók, míg az emberek, akik a nyurga, kopasz fák alatt elhaladnak, oly csendesek, hogy az is meghallatszik, ha két csirke a szomszéd udvaron összevész, a favágók munkája nagy messziségből jelt ád, míg a hajóács köznapi kalapálása olyan feltünőség az elhalkult tájon, mint régi időben a gyorsvonat szédületes robogása. A varjak élnek és céltalanul piros szoknyában néhány nő, aki már igazán csak azért viseli a tarka köntöst, mint a bújdokló cinke színes mellénykéjét. A nap süt. Erőszakosan, tavaszt, életet, megújhodást, gyönyörű ifjúságot a németek gránátjainál hatalmasabb erővel diktál a gyászbaborult, öltözködni se kívánó földbe. Ismét fordul egyet az emberi élet a megfiatalodás, kiszellőzködés, újrügyezés és szerelem felé; bármit írnak is az újságok. Tavasz van, ifjúság, új élet, remény és friss kedv van, ha a földgolyó közepéig fölszántják a föld hátát a kietlen lövegek, mindenáron gyönyörűséges a napsugár, szagos a fenyőfa levele, fehér a rétivirág és lepke jön a déli szél hátán az ismeretlen tartományból, amely az álmodó embernek a homlokára száll. A hadseregek kimeríthetik izomzatuknak végső erejét, forgáccsá lőhetik az ágyúk csövét, meghalhat még egypár millió ember: az évszak, amelynek ideje elkövetkezett, oly ártatlanul, nyugodtan jött át a nedves réteken, mint egy ingesgyermek. Az emberek legfeljebb nem látják meg az új rügyeket, ifjú füveket, zsendülő szeleket, friss vízáramlásokat, amelyek az évszak beköszöntével a világra elkövetkeznek. Nem figyelik meg az emberek, hogy a folyók gyorsabban futnak, a kakasok más hangon kiáltanak, a csendességnek hangja, a felhőknek színe, a napáldozatnak tüneménye: más már, mint tegnap volt. Legfeljebb csak az emberek nem törődnek azzal, hogy az erdőnek különös illata kezd lenni; a hegyek elmerengenek a látóhatáron, mint terhes fiatal nők; a hold kora délután felkúszik a nyárfák hegyére, mint titkolózó szerenád, hogy lássa szerelmese búcsúzó képmását a napnyugati határon; csatában járt katona hosszadalmasan lefekszik szülőföldje mezőjére és halkan kotyog a bor a kiszáradt kulacsban, mintha a zordon téllel elmult volna az ő érdagasztó bátorsága is; ódon szagú könyvek és vénséget lehelő pincegádorok, régi hordódongák és a téli estéken százszor telerajzolt haditérképek, tavalyi rögeszmék és végnélküli szomorúságra beállított óramutatók a családi órán: – mind idejüket multák, midőn a konok, háborúba zsinegelt, szégyenpadra tett, a becstelenségek kalodájába zárt emberiség még mindig nem akarja látni, hogy tavasz van, máskor áhítatos, fiatalságot, új boldogságot, drága reményt, szitakötő-szárnyú terveket ígérő tavasz… Az évszak azonban semmibe sem veszi az embereket, csinálják ők tovább a maguk dolgait, mint megőrült ácsok az akasztófákat: az évszak, a gyönyörű, eljött a fáknak, folyóknak, réteknek, madaraknak, jelentéktelen kis füveknek, egy tisztásnak a fenyveserdőben s egy orgonabokornak a kedvéért. Eljött, mert szereti reggelenkint új festékkel díszíteni a háztetőket, friss harmatokkal a park bokrait, új nedvekkel a réteket és jószaggal a magános kutakat. Neki az a fontos, hogy a pusztai vadmadár az azúrnak új tükörében füröszthesse meg tollait, az akácfa nagyot nyúljon, mint virágvasárnap a növendékleány, a varju jajgató károgással űzze egymást a pusztaház körül és a bokron kékes álomfoszlány maradjon reggelre a virágokkal álmodott éjszaka után.

Mi köze a tavasznak az emberekhez?

Még annyi sem, mint a visító malacoknak a kukoricához, amelyet kis csirkéinek szór a gazdasszony az ól előtt.

A tavasz eljön és drága, erőszakos, rendbontó ölelkezését az emberek helyett majd kis csirkéken, énekesmadarakon, néma nagy fákon, hallgatag réteken és a maguk nyelvén beszélő vizeken próbálja meg. Néki mindig kedvesebb lehetett egy vadrózsabokrot megcsókolni, mint egy unalmát űző embert.

*

Nézzük a falut, amely oly néptelen, mint a régi tölgyfaerdőség, ahonnan elköltöztek a bajuszos cincérek, serény harkályok és életteljes disznókondák. A kakasok oly messziről beszélgetnek, mintha egy másik tartományból közölnék mondanivalóikat, ahol béke és csendesség van s a nők oly halkan mennek a házak fala mellett, mintha elveszítették volna minden bátorságukat az élethez az elmult három esztendő alatt. Még a házőrző ebek is gyávábbak lettek és a kovács nagyszerű kalapálása, amely faluvégi hangba könnyen elképzelhette a merengő: ősei megérkezését, utazását, kisterjedelmű tennivalóját, étvágyát és utazókabátját, a kalapálás oly fáradtan hangzik, mintha megúnta volna a fegyverek készítését; patkót, kerékszöget szeretne csinálni az a kalapács.

A falusi ember élete nagyjában hasonlít a régiek életéhez, amelyről gyermekkorában hallgatott az unoka, a szabadságharc utáni magyar életről.

Itt foglalkoznak titkos írással, amellyel nagyapáink leveleztek, midőn a vagabundok mindenféle hamis hírlelésekkel férkőztek vendégszeretetükbe. Akkor a közelgő Klapkáról, meg a bujdosó Kossuthról írtak egymásnak titkos leveleket a szomszédos faluba, amelyet kalapja alá rejtett a cigánypostás. Most még ártatlanabbak e levelek a régi jámbor óhajtásoknál. „Bözsikém, vasárnap Pesten leszek, remélem, megkapom az ígért két puszit…“ írja valaki egyiptomi hieroglífekkel. A tél és a háború hosszú. A dob kutyabőre esténkint várja a titokzatos ábécé jeleit. A falusi úriember úgy eltávolodik a „modern“ életből (amelyhez már javában közelgett), mint azok a régi muszka regényhősök, akikről a halhatatlan Turgenjev Vadásziratai című könyvét írta… Az esték végtelenül hosszúak, úgy halkul el az élet, mint a mécses lángja. Örülni többé nem lehet a farsangi álarcoknak. Elvitték a magtár javát. Az ősapák félszeg olajfestményei olyan ijedten néznek alá a falról, mintha ők, a másvilágiak sem tudnák, hogy mi következik ezután. Az öreg cselédek hosszasan bámulnak az estébe. A fák különöset sóhajtanak. A földesúr titkos írással levelet ír egy ismeretlen nőnek.

És hosszan, szinte másvilágias tekintettel néznek egymásra az emberek, ha találkoznak. Már nem szokás beszélgetni sem a háborúról, mint valamely családi szerencsétlenségről. Már megszokta mindenki, hogy olyan csend veszi körül, mint a tengerfenéken. A boltban minden nap elfogy valamely régi portéka, amit többet nem lehet kapni. Senki sem csodálkozik. Mindenki nyugodt, mintha ez volna a természetes rendje az életnek. A nagypénteki kereplőt forgatja ily egyhangúsággal a harangozó, mint amilyen mostanában a falusi ember élete.

Napközben fotografáltunk a réten, mint a színészeket „felveszik“ Pesten, pattant a kis masina, izgatott volt a lencse előtt a nő és férfi és a nap eltelik azzal is, amíg a napsugárból papiroskép lesz. Régi regénykönyvek, – a nagymama olvasmányai, – lekerülnek a padlásról.

– Pesten tán másképen éltek, – mondja a falusi uraság – itt meg kell elégedni gyertyával. Az eleim gondos emberek voltak. Eltették a gyertyakoppantót.

*

Tavaszi éj van, holdjárta utcákra bámulok, a láthatatlan rügyek kibujnak a gallyak tetejéből, a földből egy kis fű nyújtogatja a nyakát. Hová szöktél tavasz az emberek elől?

AZ AMAZONOK HARCA 1917-BEN.

Vajjon lehet-e nőt szeretni, aki festi az arcát, a haját, a szemöldökét, órákat tölt kézitükre előtt és gusztustalan vegyiszerekkel foltozza bőrét, szőrzetét, ajkát?

*

Az ablakomból estefelé, – mily korán húzzák el az Angyali üdvözletet Pesten! – egy táncosnő öltözködését szemlélem. Minden este olyan gondosan öltözködik, mintha az utolsó álarcos-bálra készülődne. Ezentúl többé nem megy bálba, vagy megölik hajnalban az utcasarkon. Hegedűhúrszínű haja van, mint a vízbefultaknak. Körülbelül félóráig tart, míg egyik szemét megfesti. Ezalatt nem igen törődik a világgal. Fáradhatatlanul dolgozik a keze, a szerencsétlen kis garniszálloda pókhálós szobája talán tündérkastéllyá változik körülötte; vagy csak Luit látja most is maga előtt?… A fáradt férfiember, aki véletlenül megpillantja, nem gondolhat másra, mint a Rókus mögötti zordon udvarra, ahonnan olyan gyorsan temetnek, mint a bűvészet és ahonnan a Twist Olivérek elindulnak apró lábaikon.

Vajjon minden nő kendőzi magát, mint a táncosnő?

A háború harmadik esztendejében könnytelen és borús a férfiak szeme Pesten: most már jobban látják a nőket, mint például a tavalyi tavaszon, amikor egy nagy szoknyalengés, megzavaró illatár, női párfőm volt a város, amikor a nők először siettek ki új ruháikban, cipőikben, feltűnő divatjukban a tavaszi utcára. Az újságok cikkeket írtak, a négyszögletesre ült nadrágú öreg hírlapíró érthetetlenül csóválta a fejét és a férfiak nyugtalankodva, szinte szuggesztió alatt nézték az új háborús divatot, a nők hirtelen uralmát, áramlását. A térdigérő szoknya hónapokon keresztül zavarta a közbiztonságot, amíg végre hozzászokhatott mindenki; megtanulhattuk, hogy nincsen olyan drága selyemharisnya, amelyet a nők fel ne vonnának a lábszárukra és nem kérhet a szabónő ruháért annyi pénzt, amelyet meg nem adnának.

Mintha a nők megbuktak volna ezen a félelmetes tavaszon, amelynek méhében forradalmakat sejtettek az álmodozók, pedig a forradalomhoz sokáig kell füteni a kohókat Közép-Európában, ahol még manapság hálósipkát viselnek a férfiak és csak a vagabundok óhajtanak meghalni a barrikádon; a forradalom az éhező és szemérmes nyomornál is ijesztőbbnek látszik, – jól neveltek itt a tanítómesterek.

A tavasz eljött s a nyárspolgár egyik nap zendüléstől tartott („a franciák!“ mondták), másnap a békéről álmodott („a szociálisták!“ – epekedve sóhajtották). Harmadnapra tovább folyt a háború és a nők piros kalapjáról egyetlen újság sem emlékezett meg. A tavasz eljött, Anyégin Eugént Pétervárott egy háztető kéményéről lelőtték, hazáját megvető Byron is elszánta magát, hogy Arrasnál mezítelen mellét vigye a német vasnak; jött egy tavasz, midőn Közép-Európában egyetlen szerelmes verset sem írtak a költők, a régi készletből kellett megélni, Petőfit, különösen a nemes Aranyt olvasták, akik a Tisza vize szőkeségű költészetű verseket kedvelik; míg a kékfrakkos, hosszú mellényes, fehér kravátlis mult századbeli tündöklő francia költészet: Paul Verlaine és társai (Tóth Árpád különös fordításában) elandalított egy letűnt kor holdas hársfái alá, – régi nőket, régi érzelmeket, elfelejtett dalokat hozott a tavasz, amely melódiákhoz nem találunk itt nőket, akikre e nemes kosztümök, liliomtiszta érzések, merengő jelzők és álombeli képek illenének.