Part 4

Azelőtt senki sem csodálkozott, hogy a Dob- és Király-utcának régi sajtszaga volt nyáron; a Józsefváros külső részeiben a fuvaroslovak, ócska bőrrel bevont bérkocsik, kulimászos teherhordó szekerek és a rothadt szilva- és dinnyehéj terjesztettek odőrt; a Belváros szűk sikátoraiban a varróműhelyek, kalaposboltok cérna- és leányruha-illata keveredett a kapualatti kis serházak hordó- és virstli-szagával, midőn eljött a kánikula és a Rákoson elaludtak a szelek, mint henyélő szolgalegények. Minden bolt, minden ház, sőt talán külön mindegyik pesti lakás vándorolni küldte az utcákra a szagát, mint kisgyermeket kergetnek el a háztól gonosz szülők. Nyitott ablaknál aludtak az emberek, a gangon mosakodtak, az ágyneműt szellőztették, mezítláb sétált otthon a kioszk lenge delnője, az Erzsébetváros keskeny utcáiban a nyitott, földszintes ablakok mögött bolhákat kerestek, amint közönségesen az inges nők tenni szokták, alsónadrágos házmester nyitotta ki a kaput, az emeletről néha lepottyant egy meztelen ember, aki virágcserépben óhajtotta tölteni a meleg pesti éjszakát.

Belátom, hogy nem gusztusos dolog egy nagyváros polgári éjszakája, a lakosság túlontúl színészkedik nappal, legalább éjszaka éljen természetesen és kedve szerint. Nem egyszer gondoltam ilyenkor, hogy olyan ez a város, mint egy garniszálloda a mellékutcában, ahol örökké le vannak függönyözve az ablakok, hangos szó nem hallatszik az éjszakába, a zongorista régen aludni ment, bóbiskol a kapus, aztán ha jön a policáj, befalazott kupeceket, párnával megfojtott nőket, nyári kályhában kucorgó kisgyermekeket talál a házban.

De mégis: valami nőies illata volt az alvó, nyaraló Pestnek. A varrodák, a leányiskolák, a régi telefonközpont, talán a Sacré Coeur hálótermének leheletei voltak a kigőzölgések. Szívesen elhittem a festőknek, hogy Budapest egy nagyszemű, keleti orrú, bolyhos nyakú, nagypénteki fürdővel fehérített lábú, élveteg, de dolgos, búján kacagó, de erkölcsös, kihívó tekintetű, de a kaput bereteszelő, sokszor megkívánt, de keveset vétkezett fehérszemélyhez hasonlatos. Beleegyezőleg bólintottam a költőnek, aki azt hazudta a pesti nőkről, hogy értelmesek, mint a nagymama elefántcsont-amulettje; a poétákkal tartanak, amikor álmodnak; tiszta szerelmi vágy honol a keblükben, amikor a kávéházban a füstös prímás zenéjén andalognak; csacskaságuk, romlottságuk, butaságuk jó és nemes szívet takar; levegőt szívni mennek a Hangliba és a Dunapartra; a cipőjüket csak azért fehérítik, hogy a férjüknek tetszenek; a lányoknak nincs más vágyuk, mint a Gyurkovics-lányoknak; a titkos kis legénylakásokra, a találkozóhelyekre, a varrónőkhöz, a fogorvoshoz, a kártyavetőnőhöz, a manikürhöz, a bábaasszonyhoz csak a vidékiek járnak Pesten; ők legfeljebb a Császárfürdő vén platánjai alatt üldögélnek a breviáriumos öreg falusi plébánosok mellett és Budára csak azért járnak felhajtott ernyőjű kocsiban, hogy virágot tépjenek a mama születésnapjára.

Most: visszanézve e régmult, háborúelőtti időkre, mily kívánatosnak tűnik fel az elmult Pest! A rosszszagúnak, az erkölcstelennek, az elzsidósodottnak csufolt Pest! A léhának, üresfejűnek, felszínesnek látszó, Párist ostobán majmoló, ízléstelen ruházkodású, adósságból élő, leánnyal kereskedő, színházért és élvezetért döglő, futó szerelmi kalandra berendezett régi Pest! Üreszsebű költők és fáradhatatlan ügynökök városa! Budapestje a vidéken tönkrement és itt új, szélhámos, kaszinós, lóversenyező, kártyaéletet kezdő, menekült „gentry“-nek! De Pestje annak a másik, tiszteletreméltó középosztálynak is, amelyet a szél, gyökerek és talaj híján a városba hajtott és hivatalt, foglalkozást, szerény munkálkodást, hivalkodás nélküli jelent vállalt; az apák irodakabátban jártak haláluk napjáig, az anyák régi selyemruhájukból minden esztendőben újat varrtak, a leányok tanítónők vagy postások lettek, a fiúk lehetőleg elvégezték az egyetemet és majd csak az unokák vonják fel újra a dupla-címeres pecsétgyűrűt.

Ó, régi Pest, amelyre úgy érkezett meg reggelenkint a keleti pályaudvarra a személyvonat, hogy mindig hozott magával fiatal, dobogó, lelkes szíveket, zöldelő reményeket, hitvallásokat és dologra kész karokat és elméket! A nagyvárosi ködbe, tramway-csengős, robogó bérkocsisos, újságfestékszagú, vasalt pincéres, a város belseje felé kopogón ezer lépésű, álmosan ébredező reggeli Budapestre úgy érkezhetett meg mindenki, mint egy regényhős, akire nagy dolgok várnak a szellőzködő ablakú házak között. A férfiak, akiknek helyét el kell foglalni ököllel vagy ésszel, még a borbélynál borotválkoznak vagy tunyán nyújtózkodnak; a nők, akiknek életét és nyugalmát megzavarja az idegen, rossz álmot látnak, szívszorulást éreznek, midőn a jövendőbeli valaki ellépked ablakaid alatt; a vén emberek, akiknek olyan a szemük, mint az odvak a jánoshegyi öreg fákon, vizsgálat alá fogják az újonnan érkezettet és a legnehezebb kalapácsot nyomják a kezébe; a csendes belvárosi vagy józsefvárosi utcák, ahol a diákok és dolgozó fiatalemberek hónaposszobáin manapság savanyú emlékezet leng, szinte kíváncsian várják a kis táskájú, de feneketlen reménységű idegen lépteit; irodák, könyvtárak, hivatalok, olcsó kis korcsmák, varróleány- és perdita-szerelmesek, esetleg a magányos kórház és jeltelen sír várják a multba merült Budapesten a törekvő, dolgozni és akarni tudó fiatalembert. A város kövezete még aranybánya, a fülek hisznek a síma nyelvnek, az ostobák utat engednek az erősnek és okosnak, a tehetség és tudás kiássa magát a gránitfalból, mint egy acélkörmű vakondok, a szerencse kézzelfogható valami, mint a női hang, az élet legfeljebb a negyvenedik esztendőig állítja ángardba a bajnokot, aztán meg lehet nyugodni, mert odáig okvetlenül elért valamit az ember, nyugdíjat vagy reménytelenséget… Ó, régi Pest, mikor erős akaratból meg lehetett élni a városban!

*

Manapság jöjjön valaki Pestre, hogy itt majd megél a munkájából! Kifeszítheti az elméjét, mint a dobon a kutyabőrt, térdéig koptathatja a lábát, könyökig a kezét, megőrülhet a munkabírástól, fűrészelheti a legvastagabb fákat és liszteszsák módjára dobhatja a legnehezebb embereket, – ha nem akar a büntetőtörvényekkel szembe kerülni, alul marad a boldogulásban. A városnak nemcsak azért van állatsereglet-szaga, mert takarékoskodnak a vízzel, a tisztasággal, hanem azért is, mert a vérszomjas tigrisek és alattomos hiénák népesítették be Budapestet. Jóformán mindenkit gazemberré tett a háború. Aki ebben a korszakban szegény és vagyontalan maradt, annak bízvást adhatna Károly-csapatkeresztet. A pénztelenség, a nélkülözés és megaláztatás csaknem egyértelmű lett a polgári erényekkel. Az adókönyvek, amelyekben a háborús jövedelmekről találunk feljegyzéseket, egykor majd rikító, de valódi arcképét rajzolják meg Budapestnek.

Megrőkönyödve nézzük a roskadásig megrakott vonatokat, amelyek a főváros felé igyekeznek, érthetetlenül állunk meg az utcai tolongásban, a zsúfolt színházban, tomboló és fülledt játéktéren, a pincétől kéményig lakott pesti bérházak előtt; honnan jött ez a rengeteg ember Budapestre? Mintha három esztendő alatt kicserélődött volna a város lakossága. A bevándorlás amerikai arányú. A háború köve felkavarta az iszapot a tó mélyéből. Nem lehet ráismerni sokat ócsárolt, gúnyolt, de most már felejthetetlenül drága Budapestünkre. A párisi fametszetekre emlékeztető kis tereken sétálgató régi ismerőseink, a fasor és a budai utcák járókelői, a nyájas belvárosi boltosok, a meghitt éttermek, barátságos bérkocsisok, megszokott borbélyok, a kedves utcákon sokszor látott bizalmas arcok, finom asszonyok, akikbe távolról szerelmesek voltunk, midőn a barátokhoz mentek misére, de a gyermekszoba zajongása, sokszor ordináré, ám sohasem gaz vagy lelketlen pesti élet: ők mind eltűntek. A háborús év előtti Pest olyan messzire ment, mint a harmincas vagy negyvenes évek Pestje. A krónikások nemsokára írhatnak megható visszaemlékezéseket az elmult városi életről, divatokról, gavallérokról s észvesztő delnőkről, akik azóta csak az idei nyáron jöttek elő az utcára, mert a régi kalapot kézben lehet tartani a körúti grizettek divatja szerint. Néhány paralitikus, öregedő dandy áll fehér ruhában és rossz monoklival az utcasarkon és azt hiszi, hogy még a régi iskola szerint kell tetszelegni a nőknek. A régi kedves Pestet el kell temetnünk lassan a háború halottaival. Pest hősi halált halt a világháborúban.

JEGYZET EGY RÉGI KALENDÁRIOMBA 1917-BEN.

A háború előtt a két szent, _Péter és Pál_ dús, felgazdagodott atyafiként érkezett meg Magyarországba; jöttek legyen a búskomoly felvidékre, ahol rozs és krumpli virít, mint szőke tót lányok haján a vadvirág; vagy az ország teknőjébe a friss kenyérszagú Alföldre, hol megdőlt a búza, mint az epedő menyecske: mindenütt vagyont, fölbecsülhetetlen gazdagságot hoztak magukkal, mint afféle jóságos agglegények, akik már csak a jótékonyságban lelik örömüket.

A nyári szentek, mielőtt itt hagytak volna bennünket három esztendő előtt, mint a zendülő hajósokat a puszta szigeten: a vitorlák kifeszítése előtt megmutatták minden kincsüket, bájukat, magyar örömüket. 1914-ben szép volt a nyár, mint az elképzelés a boldog életről. Bizonyosan voltak akkor is szenvedők, aggodalmaskodók, betegek és szegények, de még nem mindenki járt nyavalyatörős koldus módjára csodatévő kegyhelyekre búcsúra; volt néhány ember, aki örült, mert a Nap reggel befogott szekerébe, aki felemelt fővel, vidám lélekkel és forrásvíz-egészséggel járt-kelt a világban, árvalányhajat tűzött a kalapjához a mezőn és Andersen-mesebeli kedvvel nézte a gólya sétálgatását a nedves réten. Még javában ment-mendegélt az emberi élet, amint Gergely pápa kalendárioma és az életkor előírja. Az ifjú iskolai bizonyítványának örült, amelyet e napon kapott kezéhez az ünnepélyes Te Deum után, boldog tanulókat vitt a vonat a régi diákvárosok pipaszagú házikóiból a szellős mezők, tágasan elterülő vakációk felé, gyermekkorát élte a professzor, midőn a pedellus a kaput bezárta. A felnőtt ember is pihenésre gondolt gondoktól felbarázdált agyvelejével, míg az öregek úgy sütkéreztek a nyári hőben, mintha sohasem akarnának meghalni. Boldog virágszaga volt itt az ünnepeknek, amelyeket mindenki igyekezett megtartani, bármilyen vallás szerint tisztelte Istent.

(Általában a régi, háború előtti világban még volt jelentősége az életnek. Igen nagyra becsülték az emberek a házőrző ebeiket, amelyek megvédelmezik a bajok és bús viszontagságok ellen: vagy a vagyongyűjtés, az otthon, a ház, az esti álom, a friss reggel, a bő kamra és kiadós étvágy, valamint némi szeretkezés is: – igen fontos bástyák voltak a zordon sors keselyűszárnyú csapásai ellen. De ragaszkodtak az emberek végzetes szenvedélyeikhez, csodabogaraikhoz, babonáikhoz s álmaikhoz is, mint értékes bútordarabokhoz, amelyek nélkül nem volna teljes az élet berendezése. A korhelyek, a szoknyabolondok, a kockázók, az ördögtől megszállott szerelmesek, a mániákusok mind megőrizték kincseiket, mert nem kellett belehalni a szenvedélyek pusztításába. Az ember álmai bizonyos programmszerűséggel következtek egymás után egy életkor fordulásaival, mint valamely vidéki majális táncrendjén a mazurok és a négyesek; az önkéntes tűzoltóság részeg volt, de még sem égett le a város. Így: ifjúkorában az ember a keresztanyja térdével álmodozott, később annyi fiatal hölggyel, hogy a föld valamennyi zárdáját meg lehetne tölteni velük. Erdőztek, lombos fára kapaszkodtak, tótágast álltak vagy csókolóztak az álombeli fiatal nők; némelyikre rá is bukkant az ember utazásaiban egy messzi városban és nagyon csodálkozott, hogy a köszönést ő félvállról fogadta, holott azelőtt annyiszor találkoztak éjszaka. Majd elmaradoztak a nők, hogy új álmoknak engedjék át a barna, boldog éjszakát. A játék furcsa kártyafigurái lovagoltak tova a ködben, – némelyikünk egész éjjel kártyázott vagy sakkozott álmában; versenylovak száguldoztak, mint megbolondult táltosok, Chilperic csóválta farkát és Carslake ostora messzehallhatóan puffogott; a mező zöldjén aranytekercsek mutatkoztak, mint sápadt bábok, groteszk manók módjára ugráltak az emberképű számjegyek a kereken, a hosszúorrú krupié mindig elibéd lapátolta a bankjegyet és ércet, amíg az megnőtt, mint a Gellérthegy; majd falusi ének hagzott és a birbicses csörgette kockáit a középkori vásáron, ódon tornyok alatt, páncélt és kardot lehetett nyerni. – Aztán ezek az álmok is elmentek, mint szekerek zörgése hallatszik a távolból, amelyeken berekedt kortesek mennek hazafelé. Néha visszajöttek a nők a vándordarvak mélabújával és a megholtak, az elfelejtettek hosszan néztek reánk az álomban, mint márványsírkőről a fiatal mama fotográfiája. Leültek az ágy szélére és fontak gondot, szomorúságot, a közelgő ősz pókfonalat, téli fehér szemfedőt. Az agár betegen nyúlt el a küszöbön, a dologtalan vizsla a saját szakállára vadászott a kertek alatt. De máskor még nem is jöttek vissza a fiatalkori nők, akik végleg elriadtak a korhely danától, nagybőgő húrjának pattogtatásától, a cimbalom vad tivornyájától. Ellenben felszállott a sülyesztőből a gyomorbajosok terített asztala, megrakodva minden jóval, amit a szakácskönyvek tudnak, húsvéti sódarokkal, menyecskekebelhez hasonlatos szárnyasokkal, megkoszorúzott vadkanfővel és bámész sült halakkal. Az ételek jöttek el látogatóba az emberhez, midőn kifáradt a kockázásban, a sétapálca- vagy csibukgyűjtésben, a nőkért való epekedésben. Az álmodó megeresztette nadrágszíját a csodálatos étlap előtt, amely somlai palackokkal és fejeskáposztával volt díszítve, – míg napközben tökmagot rágicsált vagy betegkosztot evett.)

Péternek és Pálnak megérkezésével a bőség láthatatlan szaruját vélte az ember kiömleni Magyarország felett. A nincsetlen ember épen úgy örült a nyári ünnepnek, mint a földesgazda. Határkő volt ő a régi magyar életben, mint akár az újesztendő, midőn a hó alól kikandikál a remény zöld moha. A vértanu szentek névnapja egy szűk vagy egy bő esztendő kezdetét jelentette. Lesz-e pénze az országnak, amit elkölthet?

Most nem gondolunk a szükségre, bőségre, pénzre, régi világbeli reményekre. Arról van szó Péter és Pál napján, hogy életben maradunk-e?

*

Mátyás király óta senki se kapáltatta meg a henye urakat, mint most az új király, a Demokrácia az ország népét, parasztot és grófot. Mindenki munkában áll és mindenki dolgozni akar, építeni vagy rombolni, mert az álombeli Magyarország elmerült, mint a sziget, amelyet a hal hátára tett a természet. A leviáthán, a világháború megmozdult és a tejjel-mézzel folyó, tunya, álmodozó, dologtalan Magyarország leszállott a vizek fenekére.

Péter és Pál, akik a régi Zrinyi-kabát és táblabírói bő nadrág helyett már évek óta a vándorkatona csukaszürke ruhájában látogatnak el Magyarországra, már új világot látnak itt. Vajjon mit hoznak mához egy esztendőre?

AZ ÁLOMLÁTÓK.

Talán soha annyit nem álmodtak Magyarországon, mint ebben az esztendőben.

Az előttiben, ha valamely különös dolgot álmodott a magyar, felütötte a nagy egyiptomi álmoskönyvet. A hieroglifek, kabalisztikus számok és népies magyarázatok között bizonyosan ráakadt a kedvére való megfejtésre. A kislutri idejében pláne pénzébe került az embereknek az álomlátás. Fehérlepedős ismerőseink éjszakai megjelenése a ternó reményével kecsegtette az unatkozó magyarokat.

Későbben, a kultúra jöttével, dr. Freund tanár úr módszere alapján estünk neki álmaink megfejtésének. Manapság már sokak előtt ismeretes a tudományos rendszer, amelynek alkalmazásával legbizarrabb álmainkat meg lehet magyarázni. Magyar nyelven is megjelent egy füzet a bécsi professzor elméletéről Ferenczi Sándor fordításában. Az ember megtalálhatta gyermekkora emlékeit álmaiban; megállapíthatta a képzetet, fülöncsíphette a gondolatsejtet, amelyből az álom kifejlődött. Száraz, regiszterelmélet ez, mint egy tudós cédulásdoboza. A legszebb és legkövérebb angyal álombeli hempergése néha igen sivár élménnyel volt összeköttetésben. Máskor megdöbbent a búvárkodó, midőn legtitkosabb, még önmaga előtt rejtegetett vágyait, óhajtásait, félelmeit olvasta ki az álom-magyarázatból.

Most ismét álmodnak Magyarországon és az álmokat nem mindig lehet megfejteni az eddigi kulcsokkal.

*

Mást álmodnak Budán, mást egy vidéki fogadóban, a tanyákon, csillagterhes égboltozatú pusztákon és a pesti bérházak szomorú szobáiban, holott azt kellene hinni, hogy álmában mindenki demokrata, mint akár a temetőben.

A jobboldali fekvésnek mások az álmai, míg a vészes látományok, nyugtalanító képek balról jönnek. Az oroszlán és a bátor ember jobboldalán alszik, míg a sorsüldözött szerencsétlen balra fordul, hogy még álmában sem lelje gyönyörét, a nők, akik meglátogatják, őrültek és a szemgolyóit akarják kitolni, gyilkosok és veszett állatok ragadnak a kabátjába… Bepiszkolt kezű emberek ülnek szemben, mint a régi álmoskönyv kis fametszetein. Elfáradva, nagyot sóhajtva riad fel a halandó álom viszontagságaiból. Ha volna valahol egy nagy hivatal, ahol az álmokat be lehetne jelenteni, könnyű volna a statisztikát megcsinálni arról, hány boldog ember volt Magyarországon. A földhözragadt, a vészmarta, a bajban sínylődő néha átéli ugyan álmában azt az életet, amelyet áhítana, de emlékszik is ezekre az álmokra élete végeig. Míg legtöbbször bizony csak a nappali kínszenvedéses életét álmodja tovább. Ezért nem is érdemes vitatkozni a kérdés felett, hogy melyik igazi életünk: a nappali vagy az álombeli? Az oroszlán álmában is lebírja a gazellát, míg a peches ember rendesen megsántul álmában, midőn a bika kergeti. A kártyás, aki az ágya elé szórja a nyereségét, mielőtt elaludna, ritkán folytatja álmában tovább a játékot, mélyen, üdítően alszik, míg a nincsetlen ember az élénk álomból felébredvén, felforgatja párnáit, hogy az álombeli pénzt megtalálja. A jóllakott nem álmodik étvágygerjesztő lakomával, míg az éhező fájdalmasan nyújtja ki karját az elrepült pástétomos tálak után.

Az álmok szigettengerében, a tarka papagályok szigetén tanyáznak a gyermekek és a szerelmesek álmai. Ezen a szigeten semmi sem lehetetlenség, a legnagyobb fára könnyedén kúszik fel a képzelem, hintázza magát a ringó galyakon, kajdácsszínekben mutatkozik a láthatár és a nőknek, férfiaknak valóban szárnyuk van, mint az angyaloknak. A gyermekek álmait a dajkák is megfejthetik, míg a szerelmesek látományaihoz, alvási élményeihez elég magyarázatot talál a rövideszű lírikus. Akiket ők csodáknak néznek, azok természetes dolgok. Amit ők álmodnak, az a valóságos élet, az ő életük. Lárma, zenebona, értelmetlenség, madárhang és sikoly hangzik e szigetről, mintha sokezer fiatal majom lakna a fatetőkön, amelyek még nem hallottak puskalövést s így gondtalan boldogsággal élik játszi napjaikat. Nincs olyan álomfejtő, aki a szerelmesek álmain el tudna igazodni. Honnan jönnek e tarkaságok, az exotikus fények és a sohasem látott színek ez álmokba? A blazírt tudomány felmondja a szolgálatot. A szerelmesek azt álmodják, amit épen akarnak. Vajjon ki merné e szemérmetlenségeket valaha is bevallani? Az erkölcs egy megúnt ruhadarab ez álomvilágban; hogy csodálkoznának az epekedő férfiak, ha egyszer megtudnák, mily furcsa dolgokat álmodnak a megközelíthetetlen várkisasszonyok, midőn a hátukon alusznak és odakünn hajnalodik! Szerelmes álom, aki hatalmasabb vagy Fauszt doktor Mefisztójánál, régi üdvöket és ismeretlen gyönyöröket varázsolsz a tudatlan agy homályos szobájába, mindent megmutatsz, amit eleven állapotban sohasem érhetünk el, mindenekkel megismertetsz, aminek létezéséről éber nappalokon fogalmunk sincs, a zenittől a nadirig feltárod az emberi szerelem titkait: a szerelmes álom az emberiség jóltevője. Az volna a világ legszebb könyve, amelybe a hajnali álmokat írná le egy isteni toll.

*

Bizonyos életkorban már nem szívesen vallja be az ember, hogy vándorcigánynőkkel álmodott; pedig tán Deák Ferenc sem foglalkozott mindig politikával Angol-királynőbeli lakásán.

Komoly időket élünk, amelyeket a frázis szerint „sorsdöntőknek“ mondanak, holott a sorsba senki sem avatkozhatik. Eldőlt az már három esztendeje; ami most történik a világon, olyan, mint egy gombolyag szála; lebonyolódik, bármit tesznek ellene vagy mellette az emberek. A jövőt sem én, sem ő nem tudhatja, a váteszek végleg megbuktak a hókuszpókuszukkal; csak következtetni lehet, hogy még nem értünk a meglepetések útjának a végére, hiszen három esztendeig vajudott a föld, amíg az első eredmények mutatkoztak az emberiség jövőjében. Bizonyosan most következnek azok a váratlanságok, amelyeket közönségesen csodáknak szokás nevezni. A politikai álmok, amelyek három esztendeig bebörtönözve üldögéltek az agyvelőkben, csak most indultak el fantasztikus útjaikra. Most kezdenek ismét álmodozni a magyarok, mint akár a mult század ama időszakában, amelyet „kis negyvennyolcnak“ is neveznek.

Az álomfejtő, aki három esztendeig nem látott egyebet, mint megfagyott katonát, üszkös falut, ellenséget és repülőgépet, ezidőtájt kezd álmodni a suttyomban tartott vágyakkal, a gyermekkor, háborúelőtti korszak emlékeivel: a békével.

Mi lenne, ha már béke lenne? – kezdik játékaikat az elfojtott álmok, amelyek zord télen véres borzadalmakat, elkeseredett belviszályokat, utcai torlaszokat és éhségtől üvöltő tömegeket mutattak, hogy riadtan fordult balról jobbra az álomlátás.

Mi lenne, ha már letennék a fegyvereket a katonák; ha mindenki megkapná jutalmát az elmult három esztendőért, amely kínosabb volt, mint a gályához láncolt rabok élete; ha az újság többé nem írna offenziváról, csatáról, tengeralatti harcról; ha nem remegne többé millió szív a holnaptól; ha felemelhetné fejét a gödörbe zárt gondolat; ha újra elkezdődne a megszokott élet, mindennapi örömeivel és bánataival!… A kortárs észre sem veszi már, hogy csaknem harminc esztendő mult el azóta, hogy utoljára sétáltunk a zöldelő erdőkben, nőknek virágot téptünk és biztos terveink voltak holnapra. A kortárs azt hiszi, hogy mindig háború volt a földön, soroztak, őrmesterek intézkedtek, menetszázadot szerveztek, ágyút töltöttek és a piacon az asszonyok verekedtek. A kortárs már csak álmában éli át a boldog esztendőket, amikor nem rettegett őrjárattól, az árdrágítótól, a kofától, az éhenhalástól, a legmegalázóbb nélkülözésektől. A kortárs megszokta a rongyos cipőt, a kopott ruhát, az uzsorát, a korgó gyomrot, felebarátja meggazdagodását és börtönbüntetését. A kortársnak már kezdett mindegy lenni a téli vagy a nyári háború, az élet céltalansága, a holnap reménytelensége, a nyomor jajgatása, a bűnösök elszaporodása, a pénz értéktelensége és a becsület bukása. A kortárs most végre álmodni kezd… Mi is lenne, ha egyszer béke lenne?

Mi lenne?

Az álmokat hagyjuk meg álmoknak. Még oly gyengédek, hogy kézzel nem lehet nyúlni hozzájuk. Csak fujni lehet ez álmot a levegőben, mint a gyerekek a réten a vadvirág szálló csillagát.

BALJÓSLATÚ NAP.

Tihanyban, az égbenyúló kolostor ablakából kitekint a holdfényes balatoni éjbe Rip van Winkle, aki a háború első napjaiban a könyvtár-csöndes, öregség-nyugodalmú és bölcsesség-lámpású zárdában megtelepedett, hópénzt fizetett az ellátásáért és fogadalmat tett az erkölcsös életre, amíg a háború odakünn dühöng a világ felett, amelytől a szent öreg papok megvédelmezik a hozzájuk menekedett vándort. R. W. kipislant az ablakon és magában azt kérdezi:

– Vajjon tart még e háromszáz esztendős háború?