Part 3

Az Anna-bál deli táncosai messzi temetőkben feküsznek, miután harcosok lettek hosszú, békés évtizedek után és a táncosnők gavallérok hiányában otthon maradtanak. A tó és az erdő, egy pár régi épület, a csizmahúzó és az evőeszköz talán nem változott, de az ebédre és a vacsorára, – a régi magyar bőségre és olcsóságra már nem lehet többé ráismerni. A kis tanítónő, aki megtakarított forintocskáiból néhány hetet énekelve töltött a kárpáti kies fürdőhelyen, a hivatalnok, aki boldogan várta a balatoni nyarat, a turista, aki takarékosságból és egészségi szempontból gyalógszerrel kóborolt a hegyek között, a nyári vakációját élvező tanár, diák, akit „szupplikáns“-nak is hívtak: a régi magyar nyár figurái végleg elvonultak az emlékezésbe és az anekdótákba. A napsugár hevesebb, mint valaha, de csak a nagyon kiválasztottak engedhetik meg maguknak a nyári ferdőzést, amelyhez valamikor elég volt száz forint a mellényzsebben.

Tehát jön a delizsánc, a furmányos szekér, a falusi bricska és hozza visszafelé a mult időkből a régi furcsa vendégeket, széles csizmaszárú öregurakat, akik együtt töltötték itt a nyarat az emeletmagasságba nőtt tölgyekkel; ahány karikája volt a fának, annyi esztendeje látogatják vala a fürdőhelyet; szűzdohányt, otthoni bort, kisüstönfőttet, esetleg szalonnát hoznak magukkal, mert az idegenben sem akarnak nélkülözni. A furmányos szekeren a tekintetes asszony egy kamrára való elemózsiát hoz magával, drágalátos befőtteket, hideg és füstölt pecsenyéket, kenyérnek való lánglisztet. A kényesebb menyecske magával hozta az ágyneműjét, mosdóját, fürdőkádját; a vénkisasszony macskáját és madarát. Egy-egy régi fürdői fogadóban nem egyszer kakas kukorékolt hajnalban, amelyet messzi földről hozott magával a fürdővendég, mert az órák nem mindig megbízhatók.

Parád, Füred, Palics, Bikszád, Sóstó: a régi magyarországbeli fürdőhelyek, ahol boldog, gondtalan nyarat töltöttek eleink, korántsem arravaló helyek voltak, hogy ott fogadós, kellner vagy bárki meggazdagodjék a vendégek pénzén. Bár kártyánál, cigánynál, majálisnál mélyen benyúlt a bugyellárisába a fürdővendég: általában takarékosság jellemezte az életmódot. Jaj lett volna annak a fogadósnak, aki emelni merte volna a rostélyos árát negyven krajcárról, de perbefogják azt is, aki nem dúsan és bőven főzet vala a messzi földről idegenbe került magyaroknak.

Lisznyai, Tóth Kálmán, Náray Iván, Bartók Lajos, Komócsy József, akik majdnem egycsapáson jártak a vándorszínészekkel, tárt karokkal fogadtatnak mindenütt nyári unalomban. A poétázgató ember bízvást elindulhatott utazási tőke nélkül a régi Magyarországba. A honfiak és honleányok diadalkapukat állítottak. A női szívek fennen dobogtak. A jókedvű urak összegyűltek a környékről. Az öregasszonyok nyomban Petőfivel álmodtak, ha egy vándorköltő ment keresztül a falun.

*

Már régen nem járnak postakocsik és íme, a ferdőzőközönség ismét úgy utazik, mint nagyanyánk korában. Elemózsiával megrakodva indul el otthonából az útra, mert az útszéli fogadók, korcsmák, csárdák olyan üresen ásítanak, mintha tatárjárás utáni időt mutatna a kalendáriom. Liszteszsákok, oldalosok, zsírosbödönök, nyugalomba vonult pincetokok, cselédkenyerek, tejespalackok, savanyúvizek, evőeszközök, esetleg egy tojótyúk s egyéb baromfi utaznak a gőzvasúton, amelynek ablakából néhány év előtt gúnyosan mosolyogtunk a régi szokásokhoz ragaszkodó, maradi falusiakon, akik a töltés mellett szekereztek. Császárhúst, füstölt kolbászt, kávét, teát cipelnek a gavallérok, akik hölgyük meglátogatására máskor egy szál virággal vágtak neki az útnak.

Vajjon él-e még a szerelem e bús időkben, amelynél zordabbakról még nem álmodott költő?

Csókolóznak még a régi padokon, amelyekbe szívek és betűk vannak vésve? Miről susognak holdfényben a platánok és mit mormog a tó éjfélfelé?

Bakkecske módjára mekeg az epekedés az elmult ifjúság, a régi szép idők után. Úgy látszik, hogy már nem is lesznek Magyarországon többé boldog emberek.

ÚJ KENYÉR.

A régi krónikás-vers szerint: „_a földi Kánaán, Európa Édene_“: Magyarország olyan boldog ország volt, hogy benne élni gyönyörűség volt. Sok századok előtt írta a verset valamely vándorénekes, amikor még érdemes volt dalolni a hazáról és benne lévő földi jókról a füleknek és szíveknek. Ma idegenül hangzik a szó. Megállunk fölötte. Miért földi Kánaán az ország? Az igazi Kánaánt csak a bibliából tudjuk, a térképen hiába keressük helyét. Lehet, hogy így vagyunk a másik Kánaánnal is, amelyről a lantos dalolt.

*

Emlékeztek a nyárra, midőn nem volt elég zsák Magyarországon, az őszre, midőn nem volt hordó s a bort vermekbe eresztettük, a télre, midőn mindenki sódart evett, a harmadnapos hideglelésre, a gyomortágulásra, a kenőasszonyra, a piócára és az emésztést elősegítő folyadékokra? Emlékeztek, mikor mindenki elzsírosodásban, emésztési zavarokban kereste betegségét? Mindenki húst evett és bort ivott s mégis oly szerencsétlennek éreztük magunkat, hogy honfi-bú nélkül még lakodalomban sem lehetett résztvenni. Amikor a nyári tüzek, a biztosító-társaság rovására létrejött tüzek korszakát éltük. Gabonaraktárak, szénaboglyák, megtelt csűrök, dús termések égtek el, – s a biztosító gyanakodva fizetett. Midőn lábon eladta termését a földesuraság, krumplit a tótnak meg a sertésnek termett a föld, ingyen adták a gyümölcsöt, eldobott kenyérrel voltak megrakva a mértföldmutató kövek, a földeket nem aratták le az utolsó szemig, szőlőt a venyigén felejtettek, tejen nevelték a csirkét és a téli országúton is talált ennivalót a cinke! A tengeri a dülőutat szegélyezte és arra való volt, hogy a delelő nyulat kiugrassza belőle a kopó. Minden ló zabot kapott és a vadak, ürgék, hörcsögök meghíztak a learatott mezőkön! Sertést azért is kellett tartani a ház körül, hogy egyen, ami megegye a sok fölösleget. A faluvégi cigány malaca épen úgy hízóvá lett, mint a földesuraságé. A tehénke mindenütt talált ennivalót, hogy teje legyen. Az eperfa gyümölcséből egyformán táplálkozott gyerek és baromfi. Kacsa és liba felnőtt a ház körül, hogy a gazda észre sem vette. A méhek mézet termeltek és csikó, borjú jött a világra. Fehérlő gulyák, világos mezőkként vonuló nyájak, földi göröngy sűrűségű kondák és nádlábú, karcsú ménesek országa: hová lettél?

*

Boldog ember volt az arató, mert magának is aratott. Reménykedve várta a molnár a gabonászsákokat, mert neki is jutott. Az új kenyérnek áldott illata volt, amelyet szakértelemmel kóstolgattak az öregek, összehasonlítván a kenyér ízét, minőségét a tavalyival vagy még régebbi esztendőkével. Mindig emlékeztek egy olyan esztendőre, amikor több és jobb volt a kenyér. De akármilyen kevés termett, mindenkinek jutott belőle. Nem halt éhen senki Magyarországon. A szárazmalom körül, a szélmalom dombján, az olajszagú, titokzatos szerkezetű gőzmalmok udvarán elhullott annyi mag, mint kalász a földeken, abból megélhetett a szegény, ha összegyűjtötte a maradékot. Kinek jutott volna eszébe, hogy nem lesz kenyere Magyarországon? A falusi koldusnak szívesebben adtak karéj kenyeret, mint rézkrajcárt. Összeszáradt a kenyér, mert nagyon sok volt. Ínyesek, különösségkedvelők a katonaprófuntot dícsérték a cipó rovására.

Júliusnak e napjaiban a gondos háziasszony asztalán már új kenyér fogadta a kedves vendéget. A mezőkön még az aratók éneke hangzik, a vadvirágok illatát veszik fel a földeken dolgozó asszonyok és leányok, barnapirosra sülnek az arcok az országban, a nagybeteg is kimászik ágyából, amint az új kenyeret várja.

Milyen a kenyér?

Milyen a termés?

A politika, szerelem, családi baj, anyagi gond, testi és lelki nyavalya, örömtelen vénség és fájdalmaskodó kultúra-szomjúság július elején leválik a magyarokról, mint a csigáról az elhasznált házikó. Megújhodik, felfrissül, reményteljes életre ébred az esztendős balsorsban elfáradt ország. Élénkség, jókedv, életvágy, remény jön az új kenyérrel, mint az Úr testével. Felejtjük régi bűneinket, mulasztásainkat, elhibázott életünket: új élet kezdődik a régi helyén.

Vajjon milyen lesz az új kenyér ez évben Magyarországon? Elhozza-e magával az új életet, amelyre mindnyájan vágyakozunk?

BODEGA.

Nemcsak kenyérrel élt az ember, ámbátor a fehér cipót, amelyet lacipecsenyével lehetett kapni a vásárokon, halála napjáig nem felejti el, aki kóstolta: ugyanígy az emlékben és tovább a sósperec, amely ropogott a déli sernél, valamint a különböző zsemlyék, a császár, a vajas, a vizes, amelyek mind az ember szolgálatára voltak; és a kenyérnek keménymagos illata volt.

A leveles csárdán, a duttyánon kívül olykor az úgynevezett bodegákat is felkereste a férfinép, ahol fehérkötényes, kívánatos fehérszemélyek mosollyal fogadták a vendéget és a hátulsó kis szobába tessékelték. Hívták az ilyen helyet ízlelítőnek is, falatozónak is; a mostani fővárosi büffék szomorú, szegényes maradékai a régi dús bodegának.

A bolt-előrészekben szétnézett a vendég és mindent felhalmozva talált ott, ami „szem-szájnak ingere.“

Jégen várta az osztriga, hogy feltörjék házikóját, miközben a citrom cseppent és a vajaskenyérszelet fehérlett. De ott pirult a mindenféle inycsiklandozó dolgokkal töltött tengeri rák, a különböző mártások alig várták, hogy leönthessék. Voltak csigák, amelyeket egyszerre lehetett lenyelni és dobozaikban a rákok a táncosnőket, a ballet ifjú hölgyeit juttatták az ember eszébe, mert a régi világban a táncosnők vacsorája rákkal kezdődött, amint Catulle Mendès elbeszéléseiből tudjuk.

Nagyon régi lehet az az adoma, amelyben a vidéki ember a fogaival akarta feltörni az osztriga kagylóját. A legkisebb magyar városban is volt delikáteszkereskedés, amelynek tengerentúli kincseit mindenki olcsó pénzért megismerhette. Ámde a fűszeresboltokban is többféle hal várta a vevőt, mint amennyinek manapság a nevét tudjuk. Edényeikben hagyma-salátáik alatt savanyodtak az angolnák és a különböző heringek. A kelet-tengeriből a tejest kedvelik a vevők, míg a kisebbfajta halak közül mindegyik megteszi a magáét. A füstölt, a pácolt, a tekercsbe kötött. A francia szardinia, amely néha meglepően nagy és ízletes, ha Cannon úr cégérét viseli; az olajos pisztráng, de még az úgynevezett ringli is csak étvágyat fokoz. A különböző kaviárok, a nagyszemű orsovai, a szürkésbarna amszterdámi, az orosz-ázsiai folyókból való ikrák néhány hatosért megszerezhetők s elfogyaszthatók a bodegában. De ez még mindig csak eleje az étkezésnek. Hol vannak még a többi gyönyörök, amelyek a kis szoba vendégét olcsó pénzért elmulattatják.

Igy: a lúd- és vadpástétom, a hideg vesepecsenyék, angol és debreceni szalonnák, kassai, prágai és magyar sódarok, amelyek oly ízletesek voltak, mint az ifjúság. – Kassán, korai nyári reggeleken a Tátra-vonat utasait két hatosért várta egy tányér tormássódar, Prágából vagonszámra jött a rózsaszínű, kis malacsonkát vett minden okos ember, de a csülkök, sonkacsontok, sonkaszalonnák is jó táplálékul szolgáltak a vékony erszényűeknek. Ott voltak a nyári és téli szalámik, amelyek ízletesség dolgában felülmulták a mortadellát vagy a veronai nagy szalámit. Kolbászok, szafaládék, csontos sertéshúsok, tormás malacaprólékok, körmök, fülek, meleg oldalasok inkább a szegényebb néposztály számára voltak a hentesboltokban. Míg a tejen hízlalt steier kappanok, az Andrássy-úti boltos híres libái, a hideg kacsacombok, a tarka fácánok, kövér fürjek, inyenc fajdok, foglyok és galambok már akkor is az arany szolgálatában állottak. De nem kellett mindenkinek a fecskefészek-leves vagy a szalonka guanója. Úgy is lehetett élni Magyarországon, hogy egy forintot költött el a gavallér a hentesboltban vagy a bodegában és pompás, egészséges eledeleket kapott. A párizsi ecettel és hagymával, a rántott szafaládé, a tojásételeknek sokfélesége, a sajtoknak, túróknak eldorádója, a kitünő cukrászsütemények, kék dobozba préselt fügék, jószagú narancsok, szőlők, almák, mindenkinek pótolta a korcsmai étlapot. Az agglegény gondtalanul sétált vacsorája felől, bizonyos volt benne, hogy néhány hatosért bármely boltban megszerezheti. A kereskedő mosolygott, ha beléptél hozzá. Tiszta fiatal nők, kívánatos menyecskék pakolták a kis csomagot és hosszú alászolgáját mondott a személyzet.

Ha vacsora után történetesen a sert kedvelted, válogathattál márciusi, udvari, kiviteli serekben, amelyek palackban és hordóban voltak kaphatók. De volt raktáron pilseni, bajor és spatenbräu sörünk. Ihattál fekete angol sört, vagy édeskés münchenit tavasszal a barátok főztjéből. Raktáron álltak a borok a kereskedőknél; spanyol, francia, német, magyar palackok kacsintgattak rád a polcokról. Pipázhattál szűzdohányt, havannaszivart, egyiptomi cigarettát, virzsiniát, médiát, ami épen eszedbe jutott. És ha mégis meguntad az életedet, olcsó pénzen vehettél egy revolvert.

*

A régi Pest, a háború előtti Pest, amelyre manapság már majdnem úgy emlékezünk, mint a negyvenesévekbeli fővárosra, amikor még megélt a szegény tanuló, lateiner, hivatalnok, tanár, skribler a maga szegénységéből, telve volt olcsó és jóízű korcsmákkal és boltokkal. A belváros, a serházak és kiskorcsmák negyede, minden jóval megtraktálta az esti sétálgatót. A Kis piszkos, a Mátyás, az Apostolok, a Zenélő, a Svetz, Kriszt Feri és ki tudná elsorolni valamennyit, kitünő söröket és borokat mértek, valamint pompás vacsorával is szolgáltak. De nem járt rosszul a józsefvárosi polgár sem, hol minden utcasarkon kedélyes borház várt. Az egykori Budáról, az ottani korcsmákról tán nem is lehet egy szuszra elmondani mindazt, ami az olvasó és író szívét nyomja.

TAVASZI ÚT 1917-BEN.

A pesti konfortábli lassan döcög a nagykörúton, mint az a taliga, amelyiken akasztani vitték a delikvenst, legyen ideje körülnézni utolsó útján. De én már nem vagyok kíváncsi a városra, nagyon sokszor láttam; többet, mint szabad lett volna, hogy továbbra is jókedvű polgártárs maradhatnék Pesten. Elutazom, gondolom magamban, oda, ahol tavasz van, friss tavaszi arcok láthatók, új hangon beszélnek és szokatlan, sohasem látott szemek közölnek új gondolatokat és érzéseket. Megvetett vágyak helyett új ábrándok szitakötői reszketnek idegen mezők felett; a nagyvárosi földibékák helyett üde kacajok és tarka falusi sóhajok ugrálnak fel a közelgő lépésre; fiatal szerelem-íze van a kenyérnek s a víznek: – utazni megyünk messzire, hogy ismét megtaláljuk az arckifejezést, a megnyugtató gondolatot, a kedély bázisát, amelyeknek segítségével majd tovább folytathassuk az életet. Talán lehetne valahol felcsípni egy kis boldogtalanságot is, amely nem egyszer jó orvosságnak bizonyult a legbetegebb embereknél.

Hová megyünk?

Egyelőre csak az utazótáska mondja el a régi világ tavaszi programmját, amelyet egy nagy kalandozó kíséretében elvégzett a földön és a különböző hotelek reklámcéduláival megtelt a krokodilusbőr, amit egykor nagyon elegáns dolognak mondtak a szakemberek. Itt ül piros-kék kockás trónusán, mandulametszésű szemével, egyenes orrával Kleopatra királynő Kairóból, a Grand Hotel Continentalból. Majd a jeruzsálemi alkonyat kék kupolákkal és félholdas mecsettel: Hotel Fast, (Früher: Lloyd Hotel) céduláján elandalít. Itt maradt a merengő emlékezet jeléül a Hotel Duparo reklámja. Jaffából, Palesztinából. S mint a nagyvilág és nagy hullámzatú élet szigete emelkedik szabályos kertek között egy ötemeletes palota, amelynek neve Grand Hotel Harter Mediterranée Montecarlóban.

Hová megyünk a kipróbált utazótáskával, ahol a tavasz és a nagyvilág ölelkeznek és a régi világbeli, szinte legendává lett örömök úgy csengenek, mint az aranyak? Egy másik, szinte már csupán könyvekből és hagyományokból ismert világrész elszokott gyönyörűségeit és a multon át most már jól meglátható, unott tennivalóit jelentik az arany-piros cédulák az alligátor bőrén. Fanyar íze régi szivaroknak, csókoknak, pezsgőknek azt a korszakát jelképezik életünknek, midőn már úgy úntuk az örömöket, az egyhangúvá lett életgyönyörűségeket, természetessé válott duslakodást ételben, italban, nőkben s egyéb semmiségekben, hogy szinte elfelejtettük belső életünket, lelkünket, áhitatunkat, állativá lett emberiség, neuraszténiás, elkényeztetett, dologtalan emberek tömege üdvözölte őrjöngő kiáltással a megváltásnak remélt háborút. Csak tegye a szívére a kezét közöttünk a legfinomabb, a legműveltebb és a legderekabb ember: – vajjon nem érzett-e együtt izgalmas várakozással és ágaskodó reménységekkel az utcai csőcselékkel, amely fejét veszítette örömében a háború első napjaiban? Mintha mindenki megúnta volna ez időtájt a régi élet mindennapi örömeit, az osztrigát, a franciák borát, a tavaszt a Riviérán, a husvétot Velencében vagy Rómában, a telet Afrikában… A nemzetközi utazások, a könnyű vasúti és hajózási csatlakozás, a kényelmes hálókocsik, udvarias szolgákat és a megkülönböztetett hotelek mintha egy nap alatt elveszítették volna csábító varázsukat, midőn dobolni kezdtek az utcákon. Senki sem sajnálta, hogy otthon kell maradni. S egyszerre kedves és érdekes lett a megúnt szülőföld. – És most már olyan régen tart a házi-áristom, hogy szinte félünk tőle, hogy egyszer vége lesz. Mit csinálunk majd akkor? Előlről kell megtanulni a külföldi szállodák nevét, a vasúti útmutatót, a frank és gini árkülönbözetét, a kokottokat és a portások keresztnevét?… Mily megúnt dolgok ezek, amikor forradalmak és háborúk pirosítják a láthatár kárpitját!

A konfortábli a nyugati pályaudvarhoz ér. Soha sem látott arcok, elképzelhetetlen tolongás, lárma és izzadtság a lezárt vonat ablakai mögött. Honnan jöttek, hová mennek ezek az emberek, akikkel azelőtt sohasem találkoztunk? Mintha egy céltalan népvándorlás vonulna át az országon. Mindenki utazik. Hová, miért? Egy megzavarodott, biztonságában megingott, futó embernyáj a vonat közönsége. A háború elől menekülnek a háborúba. Kofák, kupecek, feketekendős nők, katonák, katonák… Milyen jó, hogy már régen nem járok nászútra. Jegyesemet a földre kellene ültetni, ha volna annyi hely a kocsi folyosóján.

A tavak országában visz a vonat, amelyet Nagy Magyar Alföldnek is hívnak.

Kecskemétig nem igen látni még vizet, csak napfényes, drágalátos síkságot, amelynek végében a Mátra erdősége setétlik, mint a népmese. Erre a medvehátú, kék hegységre járnak fel megpihenni a síkság pásztorembereinek fantáziái, regéi, mondanivalói, mikor még voltak pásztorok. A tavasz teregeti szét kék és zöld fátylait száradni a délutáni napba. A jegenyék csontvázai még görbék a tél rettentő ütéseitől; a januárius hópáncélát megtörve cipelték e karcsú csatlósok; de már a tavaszi szél kenegeti, egyengeti az összetört kezeket, lábakat, mint ifjú ápolónő a csatából jött vitézt; daliák lesznek ők májusra. Majd fenyők zöldülnek, mintha titkokat rejtegetnének bő szoknyáik alatt. Itt-ott egy ecetfa, amelynek csonka galyain olyan kis gömbök maradtak, mint ama kis fejek a régi fiskálisok nagy, kopasz koponyáján, amely második fejekben a huncutság lakott. Tavasz van, – a Mátráig olyan az alföldi rónaság, mint egy kezdetlegesen épülő város: csatornáival, árkokkal megjelölt építési tervekkel, leszúrt póznákkal, céltalan gödrökkel és sivár lécezetekkel. Egy hónap mulva felépülnek a templomok zöld galyakból, a házak emelkedő vetésekből, rétek, legelők jó szagában fehér virágaikat szórják a barackfa-menyasszonyok. Most még csak virágvasárnapi szentelt barkát látni a kecskeméti állomásokon a fiatal nők kezében.

Elmarad az állomás és a piroskalapos ifjú hölgy, a májusi bűvészetre váró puszta kertek és néptelen kis nyárilakok, ahol most legfeljebb az emlékezet ágaskodik fel az elhomályosult ablak alatt, hol valamikor az éji zene zengett. Nagyon régi könyveket kell fellapozni, hogy nyomára találjunk a búfelejtető szüreteknek. Félegyháza után pláne 1800-ba kell visszakalandozni, mikor Hoffmannsegg gróf utazott Magyarországon a török határig és utazásáról könyvet írt. Akkor lehetett annyi vadász Magyarországon, amikor a simléderes német szemlét tartott a Kánaán felett.

A tél zordon volt, mintha háborút üzent volna a földnek, régen látott havak szakadtak nagy mennyiségben és az alföldi táj felett vérző király, pirosuszályos nap egy vizes, tavas, pocsolyás tartományra néz vissza nyugatról, ahonnan ezerholdas szürke tószemek viszonozzák a pillantást, mint Finnországban, amelyet az ezertó országának is neveznek a költői hajlamú földrajzírók.

Lehetséges, hogy májusra oly hirtelen eltűnnek a vizek a Duna–Tisza közén, mint amily rohamossággal jöttek. (Nagyobb csodák is történtek már Magyarországon.) Ám ha megmaradnak a belvizekből eredt tavak, a Tisza-szabályozás eredményei: jövőre itt olyan nádas, lápos, ingoványos világ lesz, amilyen a régi pákászok idejében volt, amikor 600 pár nagy kócsag fészkelt Magyarországon, amelyekről épen most írt kis füzetet Schenk Jakab madarász. Mintha e kiveszőben lévő, gyönyörű madarak kedvéért alakulna új földirat az Alföld teknőjében, a búzatermő földeken. Olyan a táj, mint a régi tiszai árvizek idejében, amikor a Hortobágyra is ellátogatott a vándorkedvű tiszai víz. Ám a Tisza ábrándos kanyarulatai lankás, kényelmes elterjeszkedései már eltűntek a térképekről, szoborbafaragott mérnök zabolát vetett a makrancos folyóra. És mégis vizek jönnek elő a földből, ahol azelőtt olyan homok volt, amely megitta volna a tengert. (Tavaly a Balaton tava bolondult meg tavasszal és áradó Tiszának képzelte magát, messzire elöntve ártatlanul merengő partjait. Ezidén az Alföld teknőjében dugta fel a fejét a földalatti tenger, mint a vadréce felveti fekete nyakát a nádasok között. Lehetséges, hogy tenger volt valamikor Magyarország helyén és a tenger olykor vissza-visszatér a föld mélységéből.)

A madarászok, a nádasok között bujkáló természetimádók ismét elmondhatják, hogy mily derék területek akadnak Magyarországon az ornitológia tanulmányozására. (Mert hiszen a madártudósok jobban kedvelik az egyhangú búzavetésnél a titokzatos, csodálatos nádasokat, ahol emberhangtalan magányban fészkelnek a ritka madarak, a nagy és kis kócsagok, amelyeknek dísztollaiért úgy hevülnek hölgyeink, mint az aranyásók zsákmányáért. Bizonyosan nagy sikere volna a madarásznak, aki fúrt nádvesszőbe rejtett kócsagtollaival megjelennék, mint a félvad bányásznak, aki bőrzsebéből aranyércet kínálna.) Hölgyeink tehát teljes érdeklődéssel figyelhetnek a megszaporodott magyarországi tavakra. A daruk, gémek, kócsagok most indulnak Spanyolországból, Kínából, Japánból, Indiából, Ceylonból, hogy fészket rakjanak Magyarországon. A vándormadarak különös ösztöne jelenti nekik, hogy nagyobb csapatokban is indulhatnak. Víz van bőven. És az elmult esztendőben már megtanulhatták ismerni a repülőgépeket, amelyekkel útjukban találkozhatnak. Csak emberek ülnek e gépekben, amelyeknél még mindig jobbak az ő szárnyaik. Jönnek a gyönyörű vadmadarak, a királyi kócsagok Magyarország felé, mint a május tündöklő szerelmei.

– Szeged! – kiáltják a vonat mentén.

A vadmadarak eltűnnek a képzeletből. Zajos, idegenszerű város terül el, ahol minden második nadrágos ember németül beszél.

PEST ARANYKORA.

Ha kétszer akkora volna Budapest, mint amilyen, sem férne el kényelmesen benne mostani lakossága.

Ha háromszor drágább és lehetetlenebb volna a megélhetés, a táplálkozás, a ruházkodás, a lakás a városban, akkor sem lakna itt egyetlen emberrel sem kevesebb.

Ha négyszer annyi volna a koldus, a rokkant, az elesett, a nyomorgó: nem lágyulna meg egyetlen szív a városban.

Ha emberhúsért mérnék a fényűzést, a nőiruhát, a cipőt és az ékszert, az sem volna megfizethetetlen.

És, ha már egyetlen tisztességes nő és férfi sem volna többé Budapesten, azon sem lehetne csodálkozni 1917-ben, a Vitézség és Gyalázat negyedik esztendejében.

*

Augusztusi meleg napon olyan szaga van Budapestnek, mint a menazsériának. Vándorcirkuszok, utazóállatseregletek, felpakolt komédiáskocsik viszik magukkal ezt a szagot, amely most a városban a régi élethez szokott orrokat csavarja.