Part 2

Miért mondjam el a túróscsusza történetét? Emberünk vadsága csupán az utolsó túrómorzsaléknál látszott csillapodni, amelyet ujjával vett ki már a tálból.

Megtöltötte a vizespoharat félig borral, félig savanyúvízzel, egy hajtásra leöblítette. Keményfából készült fogvájót döfött fogai közé és öklelő tekintettel végignézett az ebédlőn.

Bizonyosan undorodott az evők mohó étvágyától.

A BORÁSZ.

Egy kalendáriumi feljegyzés szerint Kerkápoly úrnak, Eötvös Károly szerint: a legokosabb magyar embernek termett a legjobb bora hazánkban. Termett ez a bor a Sashegyen, öreg urak még ittak belőle és olyan elragadtatással emlékeznek reá, mint első kedvesükre. A régi boldog szerelmek közül való Andrássy Manó hegyaljai bora, amely után ugyancsak száraz kortyok maradtak, mint aranylakodalmon a nászéjszaka emléke. Bizonyos borok (a szőlők kipusztulásával) végleg eltűntek a magyar ember poharából, a filokszéra pusztítását, amely gyermekkoromban olyan szomorúvá tette Magyarországot, mint a tatárjárás, nem tudták pótolni az amerikai vesszők. Jégszürke fejű, veremhangú, száraz lóbőr módjára nyikorgó lépésű emberek már manapság azok a magyarok, akik még emlékeznek Magyarország boldog éveire, amikor a bort gödrökbe eresztették elegendő edény hiányában, ivott belőle a vándorlegény; megmerítették rongyos kalapjukat a kóborlók, akik valamikor nagy számmal lődörögtek a hazai országutakon, amint látszólagosan minden különösebb cél és tennivaló nélkül mentek egyik országrészből a másikba, elviselték a háznál található ócska ruhákat, pepitanadrágokat (midőn a gazda már megvénült), madárijesztő köpenyegeket, divatját mult kürtőkalapot, s főként a sok régi csizmát és cipőt. A bor lefolyt a szőlőhegyről, ihatott belőle boldog, boldogtalan, még mindig maradt annyi belőle, hogy szekeren északfelé szállítsák kaftános kereskedők, akiknek herbergje Tokajban (a tűzvész előtt) egyik legnagyobb bor-börzéje volt Európának. A cárok festője, a magyar Zichy nem hiába illusztrálta a boroshordót a legvidámabb társaságban, táncoló fiatal nők, nevető öregek, bohócok és barátok körében: a bor körül mindig jókedvű emberek sürgölődtek. A jókedélyű korcsmáros, a tréfás borkereskedő, a pirosarcú vincellér, a duplaorrú borászati felügyelő (többnyire levitézlett urak állomása), a legkülönbözőbb élcekkel, vidám mondásokkal, jellemző kiszólásokkal felszerelt, már életükben szinte anekdóta-kinccsé válott „borászok“, ezek az országos hírű szakértők, akik behúnyták a szemüket, amikor a bort kóstolták, nyelvükön megforgatták, szürcsölték, harapták, szagolták, ölelgették, lenyelték vagy kiköpték: – immár mind a multak emlékei. Eltűntek a vörhenyeges színű kabátok, vadászkalapos, tarkamellényes urak, akiknek bibircses arcán az ország pincéinek leltára volt felírva, akik szekeren utaztak északról délre, a Dunántúlról Erdélybe bort kóstolni, bortvenni, amikor leesett az első hó és a pincéket kiszellőztették, a sárga homokban fekvő üvegeket friss homokkal látták el, krétával felírták a hordóra: Anno Domini… a kis hordókat feltöltötték, a lopót kimosták, a csapot megigazították, követ hengerítettek a helyre, ahová a nagymama elásta a Kossuth-bankót vagy az ősapa a Libertást: kezdődött tél, jöttek a borászok, a vendégek, az utazók, a pincének rendben kellett lenni. Jöttek a téli hajnalok, amikor a kemence tegnapi melegét árasztotta és a lámpafény még az esti sajt maradékait világította meg az asztalon, de a gazda már útrakelt, vásárra, vonatra, lakodalomba, fiskálishoz vagy bűbájos asszonyhoz… künn dühöng a téli fergeteg, amely farkasjárta vidékké változtatja a falvakat, eltemeti az országutakat, madárijesztőket és vándorlólegényeket… a gazda asztalhoz ül és hideg pecsenyét, kolbászt, sódart falatoz az útra és jeges bort iszik tetejébe, amely hűti és ápolja a belső részeket, amelyek a zsíros vacsorában kifáradtak… Mily jó volt a bor – másnap, reggelig tartó muzsikálások után, midőn az őszi, hallgatag, méla délutánban nagy sétát tett az egészségére vigyázó ember, hogy egy messzi csárdát elérhessen az országúton vagy a városvégén, ahol birsalma-illata volt a belső szobának, a korcsmáros öreganyja haldoklott az ágyban, amíg a menyecskét, leányt megölelgette a vendég, ki pohárban itta borát, vagy kuglizással izzasztotta petyhüdt izmait, Kálnay László öreg ügyvéd úr fejből mondogatta el Tompa Mihály mélabús verseit, a Nyír nagyot ásított az őszi alkonyatban, megannyi fázékony vénleányok a látóhatáron a jegenyefák… és a kerti bort csendesen szürcsölik az emberek. A holdvilág kidugja nagy bolond fejét az eperfák mögött, a legvénebb ember is csókra, szerelemre gondol.

Nincsen olyan drága halott, akinek emlékezetét el ne homályosítaná az idő. A borét is és a szerelmét is.

EGY RÉGI EMBER VALLOMÁSA.

Az áhitattól csaknem keresztet vetek, mint ama régi tavaszon, amikor férfi lettem, midőn ismét érzem az ákácfa mézes-mázos szagát a fasorban. Most is, mint minden évszak változásakor, érzem, hogy titkos természetimádó vagyok: sajnos, csak negyvenesztendős korában ismeri meg önmagát az ember, mikor nem lehet többé segíteni a dolgokon.

A kóborló cigányleány szoknyája csak azért tetszik, mert a pipacshoz hasonlít. A nők dús haja csupán azért érdemel figyelmet, mert a vadfüvek, hosszúszárú parti növények bőségét vonja az emlékezetbe. Carmen észvesztő szemében a pusztaságban lobogó lidércláng vonz, míg Tatjána tekintete szőke, mint a korai nyári hajnal, amikor kocsin utazunk a harmattól nedves homokos országúton és a falu tornya úgy eltünedezik, mint a hátrahagyott élet. Mindig bölcs voltam fiatalkoromban, a lakodalomnak nem tudtam szívből örvendezni, temetésen nem búsultam, mert sokat csavarogtam szabad mezőkön, magányos rekettyésben, bozóttal benőtt határárkok mélyében, erdőkben megkerestem a pázsitot, hol ember nem hagyott nyomot, ligetben a legsűrűbb bokrot, ahová arc-távolságnyira szállott le az énekes madár; és így pontosan tudtam a természet életét, a falomb lehullását, az ér vizének színeváltozását, a legszebb virágok elhervadását. S így bizonyos tudomásom volt arról, hogy a leghosszabb táncnak is vége van, megvénül a csalfa lány, formáját veszti a kívánatos menyecske, gyászruhaját leveti az öregasszony; s ugyanezért nem ugrottam kútba sohasem szerelem miatt. Ha nagyon fájt a szívem: sétapálcákat kezdtem gyűjteni, hogy felejtsek; kitakarítottam a padlás évtizedes lim-lomját, lombok közé ültem a legmagasabb fákra és örvendeztem a szélnek, amely oly szűzen, tisztán, üdén zúgott, mint a forrás, midőn a sziklából kibuggyan; liszteszsákot hordtam a régi szélmalom körül, vagy elmentem vadászni egy hű eb társaságában és napokig bujkáltam a nyíri holtvizek között. Ilyenformán nem igen bírtak velem a nők, bármilyen ruhát vagy kalapot vettek magukra, nyelvükre mézet, a hangjukba puskaport, tűzkő szikráját a szemükbe. Igen, megvetettem azokat az embereket, akik szerelem miatt szenvednek, a borral az asztalra írnak leánynevet, elmerülve mennek a kocsiúton, hogy a szekér csaknem elgázolja őket, a falra másznak és felporozzák a piszkot, midőn egyedül vannak. Képtelen voltam egy szerelmes regényt vagy verset elolvasni. Földhöz vágtam Anyégint. Sipulusz és Mark Twain voltak az olvasmányaim; előbbinek pesti házmesterei megkacagtattak, míg az utóbbi cirkuszi humora felvidított. A színdarabokban az intrikus színész imponált. Az ország nevezetességei közül Pletényi Pál földbirtokos, aki húsz esztendeje nem látta a lábát a hasától és Parád fürdőn töltötte a nyarat, mert ott tudtak kedvére főzni.

*

A legbölcsebb fiatalkor után következik a bolond férfikor.

Későbben beláttam, hogy az öregasszonyoknak, akik fejemet tapogatták bütykös ujjaikkal, ebben is igazuk volt, mint a piócázás hasznosságában. Hányszor küldtek leányok elcsábítására, hányszor biztattak kikapós menyecskék után s uszítottak révülten nevető özvegyek felé, akiknek az alsó ajka furcsán remegett, amikor fiatalember mellett ültek. Általában úgy emlékszem, hogy a szerelmet senki sem vélte tragédiának vagy mennykőcsapásnak, inkább egy mindennapi természeti tüneménynek, mint a szivárványt, a háziállatok tavaszi táncát, a mének nyerítését idegen kocsik után, a bika támadását a csordában. A gyermek sem rettent meg az éji lepkétől a szérűn vagy a ház körül; a fosztókák, batyubálok, majálisok, táncestélyek természetszerűleg arra voltak rendezve, hogy a férfiak és nők megismerkedjenek egymással. Bölcs berendezkedés volt az, hogy az öregasszonyok és öregemberek, akik már kiégtek, felejtettek és fájdalomra, örömre többé képtelenek voltak, nevelték az ifjúságot. A lány vagy asszony nem égi angyal, elérhetetlen sugár, férfit evő, agyvelőt és szívet marcangoló tünemény, hanem emberi lény, akinek nincsenek rejtett titkai, érzései, mondanivalói. Nincsen olyan nő, aki meg ne hallgatna, ha kellő időben lépsz a sarkára. Nincsen olyan leány, akinek hazudni ne lehetne. Ne félj, légy bátor, a vakmerőség erény a nők körül, légy erőszakos, rabold a csókot, használd fel izmaidat – és aztán ne gondolj az elmult szerelemről többet, mint egy szerencsés kirándulásról.

Igy mondogatták az öregek. Nevettek, tréfáltak, mert ők már tudták az élet értéktelenségét.

Be kár, hogy nem hallgattam reájuk életem végéig!

ANGYALOS BANKÓ.

Ebből a képeskönyvből, amely a háború előtti régi Magyarországot írja le, mint az egykori hírlapíró a Kis Tükörbe, nem maradhat ki a bankó, amelynek olyan jelentősége volt, mint akár a szerelemnek vagy az egészségnek.

„Krajcárból lesz a forint“, szólt a régi közmondás és valóban éltek nevezetes emberek a régi Magyarországon, akik takarékosságuk, mindenről való lemondásuk, aszkéta életmódjuk révén végül meggazdagodtak. A harisnyák, a kebelben viselt zacskók, az egész életen át szolgáló, rongyos bőrbugyellárisok a megmondhatói, hogy mily hangyatürelemmel hordták össze a dolgos kezek az első százast, majd az ezrest; mily emberi testből való test volt a hosszú életen át melengetett, szalmazsákba varrt, szekrény titkos fiókjába, máskor föld alá ásott bankó!

A régi bankó valóban részese volt az emberi életnek, a százasok, ezresek papirosaiért annyit szolgáltak az emberek, mint Jákob Rebekáért. A megfeszített munkának, a virrasztott éjszakának, a fukarságnak és az önkéntes nélkülözésnek várva-várt gyümölcse volt a régi ötvenforintoson helyet foglaló arató-pár, a százforintos pufók asszonyfeje, az ezerforintos bankó halovány narancsszíne és kéttenyérnyi terjedelme. De még az ötös elnyújtott lábbal üldögélő, kalászos párkái is jelentékeny jutalmat jelentenek, míg az egyforintos, kékesszürke papiros már elegendő volt ahhoz, hogy az ember egy napra biztosítsa az élelmezését. Szinte megcsalva érezte magát a régi magyar, midőn jó forintosai helyett Wekerle kivereti Körmöcbányán az ezüstkoronákat. Úgy vélte, hogy a pénzegység kisebbedésével szegényedik Magyarország, új milliomosok, új gazdag emberek lettek, amint a pengő helyett koronákban kezdtünk beszélni. Eleinte azonban az élet olcsóbbodását jelentette a korona-rendszer. Bizonyos nyugati gazdagság volt érezhető az országban. A forint idejében arra voltunk büszkék, hogy pénzünk csaknem kétszer többet ér, mint a francia pénz. Míg a koronák megérkezésével a régi gazdag emberek váltig azt akarták elhitetni, hogy a korona megközelíti a régi forint értékét. Csak a muzsikos cigányok, koldusok és egyéb vagabundok érezték magukat kijátszva Wekerle koronáival.

*

Milyen előkelőség volt egy régi százas!

Emléke úgy suhan tova mai pénzes pénztelenségünkben, mint egy előkelő, dús, nemes lovagnak az árnyképe, aki az embereket uraságra, gavallérságra tanította. A százas már a grand seigneurök osztályához tartozott, felváltása, elköltése, esetleges eltékozlása nem történt minden lelkiismeretfurdalás nélkül. A szegény ember kezében vagyonka, amelyen tehenet, házat, sorsboldogságot lehet vásárolni. Vigyáztak is reá az emberek. Rongyos százforintos bankóval nem igen lehetett találkozni, mint manapság méltatlan, foszladozó, meg nem becsült unokával, levasalatlan százkoronással. A százast már a bugyelláris felső rekeszében őrizte mindenki és inkább lemondott apró és nagy élevezetről a tulajdonos, ha az százasa felváltásába került volna. Százforinttal zsebében Pestre, Bécsbe, fürdőhelyre utazott az élnivágyó gavallér. Gondtalan heteket lehetett rajta vásárolni, kiélvezni a vakáció napjait, regényeket lehetett szőni. Esetleg megházasodni is lehetett százforintra. Grófnők és kokottok bepárfőmözték és csak a vadonatújat kedvelték belőle. A férjember zsebében szivarszaga volt. De meg lehetett ismerni a faluról városba került bankót is.

Ha egyszer elindulnának a régi bankók (ha el nem égették őket) és meglátogatnák Magyarországot, mily furcsa tapasztalatokat gyűjtenének. Elmennének a régi bugyellárisokba, harisnyákba, kezekbe, ahol oly jól érezték magukat, mint fecske a fészkében: verébtojásokat találnának a régi kedves helyeken. A régi birtokosok, akik egykor a bankók tulajdonában emelt fővel, gondtalan szívvel és repkedő kedvvel élték életüket, házra, földbirtokra alkudoztak, nem féltek a holnap bizonytalanságától, még a betegségtől sem, manapság oly ijedt, bizonytalan és takarékosság nélküli emberek, mintha egy gonosz varázsló elbűvölte volna őket. Többé senki sem vasalja ki szeretettel a bankókat, mert nem érdemes e futóvendégekkel bibelődni. Nem őrzik már harisnyában, fehérnemű között a színes papirosokat, ahonnan alkalomadtán oly meggondoltan vétettek elő, mint az ereklye; gyakran évekig hevernek elbujtatva fiókokban és ünnepnaponkint megolvastattak, a számjegyeik feljegyeztettek, gyűrődéseik kisimítattak és olyan nehezen válnak meg a házból, mint az élet legdrágább java. A fukar többé nem rendezgeti őket magányos éjjeleken, midőn attól remeg, hogy ásni kezdik a ház falát. Az uzsorás liszteszsákját ölelgeti.

Céda leány lett az új bankó. Ma itt, holnap ott ver tanyát, sehol sem tartogatják szívesen és eltávozása még csak annyi gondot sem okoz, mint egy futó kaland. Jön és megy, mint a bolygó zsidó. Vándorlásában elrongyosodik, szemétté foszlik, elmorzsolódik a mohón kapkodó emberi kezek között. A háború szennye, vére, gonoszsága van ragadva minden egyes darabhoz, mint a bűnjel a gyilkosok ruházatán. Ő itthon ölt, mint a bacillus nagy tömegével. Elválásunk tőle nem lesz fájdalmas, hanem megkönnyebbítő. Menjenek el a háború bankói, hogy többé soha se lássuk őket.

JÚNIUSI ALKONY.

Nemcsak szerelemből élt az ember.

Habár azok voltak a legboldogabb emberek, akik éjjel-nappal nőkön gondolkoztak. Elképzelték őket olyannak, mint a búza, a bor vagy az egészség. Folyton maguk előtt láttak hosszúszárú vadfüvekhez hasonlatos női hajzatokat, amelyeket a szél lenget; térdkalácsokat, amelyek olyan fehérek, mint a madárlátta cipó; derekakat, vállakat, kebleket, bugyborékoló hangokat, sarkokat, nyakszirteket, tenyéren gödröcskéket, anyajegyet a másnak láthatatlan helyen, testi rózsákat és bűbájos völgyeket… Ők voltak a boldogok, akik a napnak, éjnek bármely percében hevülékenyen gondoltak nőkre, holdfényben lesbe álltak a kert végében, lyukat fúrtak az úszóházra, babonás gyökeret vásároltak a cigányasszonyoktól és ebéd után nem húnyhatták le a szemüket, anélkül hogy valamely női alak talpig veres trikóban meg ne jelenjen a képzeletükben. Néha késői vénségükig nem tudnak megszabadulni a látományoktól, asszonyhangoktól, elképzelt üdvöktől. A különböző nőket gyümölcstől illatos almafa lombján hintáztatták maguk előtt a zordon öregségben.

De nem válhatott mindenki idővel száraz lóbőrré, összeszáradt vadásztarisznyává, sem zörgő dohányszitává (amilyenek az öregek voltak, akik még az ebédjüket is abbahagyták, ha szoknya lengett az udvaron); a nemzet oszlopos része, a tetőket tartó gerendák, az ország talpkövei evéssel és ivással gyűjtöttek erőt a hosszadalmas élethez.

Az ebédezésen és vacsorázáson kívül leginkább a reggeli órában, útrakelés vagy gazdasági munka előtt szerettek enni az emberek Magyarországon. De jóétvágyuk volt alkonyattal is.

A délutáni pincézés azokon a vidékeken volt divatban, ahol görbe az országút és a föld háta: a hegyoldal önként kívánkozik, hogy hűvös barlangot ásson az ember, ahol a nyári hő elől szabályszerűen behűtött folyadékok társaságában meg lehet húzódni. A hold hűségesen megmutatta az utat hazafelé, a hársak és ecetfák az éjben bólongatva, nyugodtan hallgatták meg az ilyenkor szokásos dalokat, egyházi és politikai vitákat. Pincézés után füstölt kolbász- és sódarszaga volt egy pár napig az embereknek.

Míg feljebb, a hegyek között, ahol sziklás a vidék, kőágyából elmenekült a gyönge venyige, borozás helyett szőke sert ittak kancsókból azok, akik már szakítottak a szerelemmel, vagy pedig merő okosságból hiába várni hagyták a leánykát a városon kívül, a régi bástya alatt. Kriglik, csizmák, önfedelű poharak töltettek meg a hordó csapjáról, amelyet a híres Anton egyetlen kézmozdulattal emelt helyére, a publikum állandó bámulata közepette. Némely ember regényeket ír, a másik a trapézon táncol; Anton megelégedett az élet dicsőségeiből a sereshordó emelésével.

Pesten, Késmárkon, Bécsben (ahol eleget megfordultam) mindig azt tapasztaltam, hogy az élet legnagyobb kellemetlenségei közepette is vigasztalást lelhet az ember, ha pontosan tudja, hol és mikor csapolják a legjobb sert a városban. A mai embernek a nyála csuroghat azon „udvari“ és „márciusi“ serekért, amelyeket ősei (a háború előtt) olcsó pénzért bőven ittak alkonyattal meghitt korcsmákban, ahol kezet kellett fogni a sermérővel, mert oly jó ennivalókat adott az ital mellé. E fentemlített városokban alkonyattal tizenöt-húsz pohár sert megivott az egykedvű polgár, míg a távolból elmosódva hangzott a térzene, mint a céltalanul mozgalmas élet. A híres sörözők többnyire lelkileg is ártatlan emberek voltak. Évtizedekig mondták ugyanazon vicceket, megpotrohosodtak és váratlan meglepetés nem igen érte őket haláluk órájáig.

Az alföldi városokban a júniusi bolond ákác alatt a kuglizást láttam gyakorolni alkonyattal oly szenvedélyességgel, hogy abban kimerülhetett minden energia. Szerették e helyeken a foghagymás pirítóskenyeret, kedvelték a vöröshagymás szafaládét, a liptói túrót és a juhsajtot. Szerettek a saját bicskájukkal enni az emberek. Szerettek hosszadalmasan elbeszélgetni kerti bor és szolyvai víz társaságában. Szerették a verset és vitézi hazugságokat. Hosszú életkort értek a kuglizók.

Nemde, csak a bolond töltötte az idejét azzal, hogy nő miatt lehajtsa a fejét?

SZENTIVÁN.

Álmimban néha egy halott nő szokott meglátogatni, aki nyurga lábaival nem érinti a szőnyeget, fehér, lenge köntösén mégis úgy világítanak át formái, mint az éji mécs lángja. Bejárja a szobát, hol egyik, hol a másik székben foglal helyet, de sohasem kíváncsi a fehérneműs szekrényre, ahol találna pedig tenni valót; figyelmesen, hosszant nézi az arcomat árnyékba borult tekintetével, mintha én volnék a halott; köd-legyezővel takarja el arcát, hogy véglegesen soha reá ne ismerhessek, gondolhassam őt jónak, szépnek, egyetlennek: a felejthetetlennek; majd feláll, mielőtt a kakas kukorékolni kezdene az utca túlsó során, az artistaszállodában, a delejesnőnél, akinek közelében megállnak az óramutatók a gavallérok mellényzsebében, feláll a kísértetek és álmok elröppenő lengésével és búcsúzó kutatást rendez az íróasztalon, levelek és könyvek között. (Ezért is gondolom, hogy nő a látogató, aki egykor kíváncsi volt és lelki problémával nézte a felbontatlan leveleket.) – A nők úgy végzik kutatásaikat, mint Lecoque úr titkos rendőrei a régi francia regényekben. Bizonyosan megtalálná az éjféli látogató a kompromittáló írást. De az ágyban fekvő, álmos halott már fiatal korában óvatos volt és a piros lángnak áldozta fel (gondtalanul) a legszentebb ereklyéket; mintha előre tudta volna, hogy egykor megvénül és kénytelen önmaga előtt színpadra lépni, magányos, önámító estéket rendezni tovaszállott nők ittfelejtett lim-lomjaival. A halott tehát bízvást mozdulatlan maradhat keserves párnáin, amíg a kísértet a hervadt virágcserepek alá rejtett régi számlákat mohón keresgéli, hervadt névjegyek és meghívók jelentőségén töri a fejét, levelekkel bibelődik, amelyeket ő előtte nem olvasott el senki, gyanakodva csap le egy felhasználatlan színházi jegyre és csodálkozik fotografiákon, amelyeken csupán gyermekkorukban örökítették meg magukat nagyhajú, játékpuskás fiúk és fehérharisnyás leánykák.

*

De a kísértet nem nyugszik.

Kékes fényű kezeivel turkál az asztal ócskaságai között. Fából faragott szivarszipkák csörrennek, amelyekre hol Adelsberg, hol Jeruzsálem neve van vésve, egy sötétkék kődarab elhengeredik régi helyéről, a dohányszita, a mely a hét sovány esztendő korát éli, meglódul. Lúdtoll és acéltoll, elzöldült kalamáris, régi báli keztyű, a prophylactor üvegecskéje, vénségtől elgörbült ceruzák, lepréselt virágok és ifjúkori lovaglóvessző elhagyják helyüket. Pezsgődugó, amelynek hasára megtüzesített hajtűvel dátum van égetve, egy kis levélmérleg, amelynek súlyozói elvesztek, arcképnélküli keret, – vajjon ki volt egykor a keretben? – az atya pártecédulája, az égbeszállott nővér hímzett óratartója, piros papucsa egy falombbá válott nőnek, évek óta lezárt üres skatulya japán madarakkal, a nagyatya ezüstgyertyakoppantója és a lámpás, amely annyit világított reménytelen éjszakákon: vajjon kit érdekelhetnek, miután a francia ágyban végleg lehúnyta a szemét az álmodozó és a halottkém látogatása után jegyzékbe foglalják a hamutartó bronzbagolyát és egyéb kincseket, amelyeket életében összegyűjtött? Legfeljebb egy törpe, pápaszemes antikvárius lapozza majd fel a megfülezett könyveket, amelyek a halott mindennapi társalgói voltak, akikhez úgy ment haza, mint a polgár családjához, a tiszt szeretőjéhez, a mozgópostás feleségéhez. A szentiváni halott felesége Pickwick úr volt, akinek kalandjai, furcsaságai esténkint egy pár pillanatig elmulattatták. (Mert rendetlen életű volt a halott és egyetlen vágyódása volt, hogy egy óráig, egy napig életében nyárspolgár lehessen.)

Ámde az árnyból, fehér sírvirágból és képzelemből szőtt asszony nem hiába motozott a halott szobájában. A fürge ujjak, amelyek annyit kötöttek és bontottak, amíg elevenek voltak, kitartó munka után fölfedeztek valamit, amit a halott még önmaga előtt is rejtegetett az elmult években, évtizedekben. Ami úgy tartózkodott a szobában, mint a kígyó a lezárt kofferben; mint a veszett patkány a fal vakolata alatt; mint a mérges pók hálójában a plafond sarkában, ahonnan egyszer majd leereszkedik a halálos szúrásra; mint az ismeretlen gyilkos fekete köpenyegében a behavazott küszöbön lesi, míg odabent elalszik a világosság.

Egy megfeketedett kötél volt az elrejtett, óvakodva őrzött kincs, amelynek az lett volna a hivatása, hogy megszabadítsa gazdáját az élettől midőn az a körülmények folytán elviselhetetlenné válik.

Midőn a kínzó betegség, a reménytelen nyomor, a csüggedt vénség, a felépíthetetlen rommá égett szív, a tekintet elhályogosodása, az elpusztult fantázia és az elakadozó lélegzet: azt tanácsolja, hogy többé keresni való nincs az emberek között, a négy falon túl, a zajgó életben.

Ezt a mentőövet találta meg az asszony.

És miután egyebet nem tudott értékesnek a halott vagyonában, a kötelet magával vitte, miután a félholdfejű artista kakasa egyet kiáltott az utca túlsó során.

NYÁRI FÉNY.

Ha egy napon megjelennének a régi fürdővendégek a magyar fürdőkön, akik évtizedekig, néha egy emberéletig jártak ide nyár elején.

Egy alkonyattal megérkezne a delizsánc és multszázadbeli, fehérnadrágos gavallérok, battyus vándorszínészek, utazgató költők ereszkednének le a kocsiból a fürdőház előtt; vikleres asszonyságok, fejkötőben vagy kis kalapkában, férjhezmenendő hajadonok és kerekszemű gyermekek érkeznének meg a multból, akik itt nyaranta boldogan és vidáman tanyáztak, fürödtek és regényeket szőttek! – Nem igen ismernék meg régi helyeiket az egykori fürdővendégek, új embereket találnának, akiket azelőtt senki sem látott, más hangok hallatszanak a fák alatt, még a hangászok is kicserélődtek. A magyar fürdők a háború alatti nyarakon olyant változtak, amilyent száz esztendő alatt sem.