Part 1

KRÚDY GYULA

KÁNAÁN KÖNYVE

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1919

9426, – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

ELŐHANG.

Néhány kis, vidám és tragikus történet következik itt abból az életből, amit az emberek a szerelmeskedésen kívül folytatnak.

Bizonyos korszakig, mondjuk az aranyszőlő-illatú negyvenedik életévig, nem igen törődnek az írók egyéb mondanivalóval, mint a szerelmi hangokkal. Legfontosabbnak látszik: a nők éjszeme és a lovag boldogtalansága; nem egyszer a férjhezmenés vagy megházasodás körül telik el az írói képzelet; máskor csak házasságtörő hisztérikák és kicsapongó latrok érdeklik a mosdatlan tollast.

„Hiszen szép a szerelem, – mondta például Kálnay László, akinek állandóan két-három felesége volt, persze, balkézről; cvikkeres, mélyhangú és kalucsnis férfiú volt, a pecsétgyűrűt a mutatóujján hordta, mintha a nőket is hitelesíteni lehetne, mint a hordókat, – de a legszebb kisasszonyt sem lehet legelni küldeni.“ Igy szólt és a huszonegyes játékban nem egyszer előhívta tizenkilencre az alsót, különösen akkor, ha arcfehérítő szappanra, kis téli ködmönre, vagy bábaasszonyra volt szükségük a nőknek.

A később következő történetkékre némelyek mondhatják majd, hogy az író késő vénségében fogalmazta őket, midőn cinikus volt, mint egy beretválatlan szerzetes és a szentimentális szerelemnek már annyit sem hitt, mint a sárgarigónak. Pá, szerelem, te elzsuppolt vándorkomédiás; pá, őrjítő vágy, melynek jelenlétében úgy szaladgált az alulírott, mint a kandúr, amelynek farkára égő papirost kötnek.

Hangzatok, amelyek a női nevekből kicsendülnek, Isten veletek. Az Irmák budai télszagú neve, az Arankák strucctollas, legyezős lengése, a Máriák égfelé fordított szemfehére, a Katinkák affektálása, Juditok bibliai, színészkedő szenvedélye, Sárák anyáskodó, de erőszakos csókja, a Margitok apácásan kopogó cipősarka a hátunk mögött, női nevek álmodozó varázsa, – Isten veletek. Ezentúl csak bor- és dohányszagú férfineveket vet papirosra a költő.

Elkövetkezik az életkor, midőn bizonyos közmondásokhoz igazodik a férfiú.

Igy, például, mondogatni kezdi, hogy csak a vagabundok soványak, rendes ember hasat ereszt. Egy kecsege-formájú férfiú sohasem lehet a legjobb ügyvéd vagy a legbölcsebb bíró. Magassarkú cipőt csak a parkett-táncosok viselnek. Színes nyakkendőt csak a pénztelen csirkefogók. Krémszínű nadrágot a pesti csepürágók. És holdvilágnál csak az elvetemült perszonák bolyonganak hozzájuk illő ifjú betyárok karján, valamint a muzsikus-cigányok, akiknek ez a keresetük. Aki az éjszakát álmatlanul tölti, annak előbb-utóbb rossz vége lesz. És csak a borbélysegédek írnak szerelmes levelet. Futóbolond epekedik elérhetetlen nő csókja után. Semmittévő és műveletlen ember fecsérli idejét a nőknek való céltalan udvarlásra. Csirkeagyvelejű férfiú az, aki megelégszik az életből, annak javaiból a nők csacskaságával, emlékbe adott hajával, elcsent zsebkendőjével, elfelejtett fehérneműjével, kézszorításával, hangjával, felejthetetlen pillantásával. Okos embernek tudni kell, hogy a nők sokkal gyengébbek, mint a férfiak: az álmaik és a gondolataik, ha egyszer nyilvánosságra kerülnének, bízvást azt eredményeznék, hogy egyetlen férfi sem akasztaná fel többé magát boldogtalan szerelem miatt; a vágyaik és a szerelmi kívánságaik elefánt-nagyságúak a férfi-érzéshez képest; és a lesütött szemekben nemcsak Capulett Julia önfeláldozása, de Báthory Erzsébet vérszomja is tükröződik.

Pá, elmerengő séta a hársak alatt, hegymászás és hosszadalmas gyaloglás, fáradalmas utazás, váróterembeli éjszakázás, szívdobogásos randevú, ugrás az első emeletről és tébolyult menekülés az erdőben a házőrző komondorok elől.

Pá, életmegrontás nőkért, pályaváltoztatás, hitehagyottság, rabszolgaság és a valódi természet elsikkasztása. Pá, te piros halál, amelyet egy hölgyi fotográfia társaságában kerestünk; Isten veled, lehajtott fejjel való kullogás a külvárosban, vasúti sínre fektetett nyak, midőn az expressz közeledik és a legmagasabb fa kiválasztása a budai hegyek között, amelyen egész télen el lehet lógni, amíg tavasszal lenge ruhácskáját bontogatja a szőke szerelem a fa alatt s ekkor a szerelmesek nyakába lehet zuhanni.

Ég veled, mennybéli szűzességű, drága ifjúság. Aladin csodalámpásának fényében megjelenő házasságos élet, aranylakodalom után áhítozó öregség.

MAGYAR HASAK.

Az étkezés kultusza nem egyszer felülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét: csak a fiatal hátgerincnek való a nők körül való forgolódás, míg a nemzet törzsei, a férfiak, elszélesednek, mint a tölgyfák és a csontrendszer és a test alkata leginkább üldögéléshez idomul, amint a régi magyarok csontvázán ez pontosan észlelhető. Ama tekintélyes, hosszú szárnyas-kabát, amelyet Magyarországon a megállapodott férfiak közönségesen viselnek, (amelyet Ferenc József-kabátnak is neveznek, míg ha magyaros cifrák díszítik: hívják Deáknak vagy kántor-kabátnak), a szabóknak előrelátható találmánya a növekedő emésztési helyek és részek befödésére. Nem is lehetett egy fecskefarkos, úrfi-kabátos úriemberből alispán. Has nélkül akár a világra se jött volna a közéleti magyar. A keszegemberek még a nőknek sem tetszenek. Szép, kövér emberekre várnak a stallumok és gazdag özvegyek. Ki hitt volna a sovány bírónak, kecsege papnak, agárhátú fiskálisnak? A férfiak bizottsága már karakterbeli szükségesség volt. Csak a soványokat akasztották fel. Rendes emberről külön vett mértéket az asztalos, amikor kiterítették.

Ez a heptikás írói nemzedék, a bánatos tintanyalók és az Otthon-körbeli gavallérok honnan is tudták, hogy Magyarországon hasat illik ereszteni még a költőnek is? Petőfi, ha életben marad, bizonyosan olyan széles derekú ember lett volna, mint Arany vagy Vörösmarty. Amint a jó alispánnak testi terjedelmével alaposan be kellett tölteni vala a széket, a koszorús költőhöz is illett némi férfias korpulencia. Hiába erőlködik vala Virág Benedek vagy Tompa Mihály a nemzetbeli osztatlan népszerűségre. Aki fogyó hold-szerű arcképüket látta, bizony kiábrándul a versek írójából. Csak a vagabundok halnak meg soványan Magyarországon, a mihasznák, a betegek, az elvetemült lumpok. Nem is volt hitele egy hasatlan embernek. Hogyan lehetne tisztességes, megbízható, szavahihető férfi, aki egy országban soványan marad.

Milyen szép hasak voltak!

A főtisztelendő klérus körében a kerek, cipóhasak voltak föltalálhatók, míg a bíráknak, ügyvédeknek, hatósági embereknek hegyes hasuk volt, mint a dárda, amellyel megdöfték az igazságot vagy a gonosztevőt. Mint a tömlők lógtak a mamelukok hasai, míg a szélsőbaloldalon oly kemény dombok emelkedtek, amelyek a régi világban verekedésnél is hasznosak voltak; a hassal való lökdösést ismerték a perzekutorok, mikor a rabvallatás folyt. Milyen szép hasakat neveltek a házasemberek! Hogy elgömbölyödtek az arcok és a fejek, midőn a férfiú megfelelő hivatalhoz jutott! Mily megható volt a testi pihenés és nyugodalom végig a hosszú életen, mintha senki sem lett volna beteg Magyarországon. Mindenkinek meg volt az ennivalója, bora és kényelmes ágya. A regények boldogtalan szerelmeseiről a méhes ebédutáni döngicsélésében, vagy a régi divatlapokkal, élces ujságokkal, Vasárnapi Ujságbeli képekkel teleragasztott kamarában egy megsárgult ujság tárcarovatából értesült a jóravaló ember; a lugasban savanyú víz meg kertibor hült, amíg a gazda fejcsóválva forgatta az újító költők bolondos füzeteit.

A régi magyarországbeli élet nem a változatosságra, hanem a jóságos hosszadalmasságra volt berendezve. A gondtól senkinek sem hullott ki a haja, mert a gondon könnyen lehetett segíteni. Teli gyomorral senki se ment a folyónak, ebédután szundikált az ember, nem gondolt az öngyilkosságra. A kerekre hízott asszonyok egy hosszú életen át egyébre se gondoltak, mint arra, hogy mit főzzenek ebédre, – ez a gondolatvilág nem alkalmas a női léhaság és könnyelműség ébredezésére. A spájzok, kamarák, konyhák, rendesen megfoltozott fehérneműek megnyugtatták a férfiakat az asszonyok hűségéről. Csak ott volt szemetes az udvar, ahol a nőknek gondolata messze csavargott a háztól, mint éjjel a macska. Egy derék asszony nem is ügyelhetett egyébre, mint a háztartására, – hisz annyi gondja, vesződsége volt szegénynek, hogy társaságba jutván, nem is tudott egyébről beszélgetni: – így hallotta, látta ezt már az anyjától, nagyanyjától. Az asszonyok összeültek és megtárgyalták a háztartásbeli bajokat, eseményeket. Míg a férfiak nyugodtan szívták pipáikat. Kinek jutna eszébe a féltékenység, amikor az asszony cselédeiről panaszkodik?

A háború előtt mintha nem is lett volna szegény ember Magyarországon. Minden kémény füstölt és harangszóra mindenütt ebédet tálaltak. Az volt a legszerencsétlenebb ember, akinek sehol sem terítettek. A testi megelégedettség érmetszője, az elhibázott magyar politika egészségi szempontból is szükséges volt. Hiszen, ha a politika sem lett volna, mindenkit megütött volna a guta a jóléttől. A nemzeti energia és a vér lecsapolódott. A vérmes indulatok kitombolódtak. Senkinek sem rontotta el az étvágyát a politikai szenvedély.

Tejjel-mézzel folyó Kánaán, hová lettél?

Vajjon következnek-e még századok Magyarországon, amikor csendesen emésztett a nemzet, erejét gyűjtögette, hosszan pihent, lassan, meggondolva élt, erős fiúkat nevelt, szép lányokat hoztak a gólyák és mindenki jóllakott étellel, igével, csöndes politizálással?

Úgy nézem, hogy a tunya, üldögélő, nagyokat evő magyar élet a történelem könyvébe kerül. A férfigerincek elszoktak a hosszú háború alatt a tölgyfás megállapodottságától. Ruganyos, zenebonás, nyugtalan életmód következik. A szép, kövér embereknek befellegzett.

JÓZSEFNAPI VENDÉGEK.

Abban a kalendáriumban, amely minden magyar házban egykor a szép hosszú élet naplója volt, József napján kezdődnek a fontosabb feljegyzések. A gazda – minden valamire való ember gazda volt Magyarországon – cselédeit fogadta, megújította velük a szövetséget. Az emberek a tavaszt látták az égen, a földön és a szívekben. Az élet kezdete, hosszú tél vége, a nyíló esztendő várható reményeinek íze: ez volt József napja. A templom elnéptelenedik e naptól kezdve, a föld népe künn a földeken tiszteli Istenét. Drágalátos világa egy messze multnak.

Most az amazonok országára nyílik a tavaszi nap szeme. A férfiak olyan régen távol vannak tanyáiktól, falvaiktól, földi életüknek lombjaitól, amilyen soká még nem is voltak el odahazulról. Asszonyok és gyermekek keze és ereje megnövekedett három esztendő alatt, mint a fecskefiók megtanulja a repülést, a galamb a bukfencet, a vak ember a hegedülést. Az amazonok és gyermekeik megtámogatják a kunyhót, megmívelik a földet, tiszteletben tartják az apák erényeit, amíg a férfiak hazajönnek. A nagy mérlegen, ahol az országok súlyát mérik, Szűz Mária országa egy-két lattal nyom kevesebbet a háromesztendős hadjárat óta. A magyar földek és szívek inkább helyükön vannak, mint bármikor. Kétségbeesés és panasz nélkül múlik egyik bibliai esztendő a másik után. Az amazonok erősen fogják az ekeszarvát; a hadjárat az ország belsejéből csak a férfiakat vitte el, de a magyar föld csodálatos ereje, gazdagsága és a megpróbáltatásokat a tavaszi szántás megújhodó ifjúságával elbíró kitartása: itthon maradt, táplál, vigasztal, reménységet ajándékoz. József napján lekerülnek a szegről a régi kalendáriumok és a tavaszi élet, bár férfiak nélkül, elkezdi a csodálatos folyamatot, mint a jég alól felszabadult folyók, szelek, fellegek. A háború, mint egy bába, a világra segített egy új magyar generációt, a férfi nélküli asszonyok nemzedékét, akik férjük helyett a mezei földet ölelik, cicomázás helyett gyümölcsfát oltogatnak és gyermekszülés helyett jószágot nevelnek. A természeti erő, amelyet a szerelem azelőtt a nőkből elfoglalt, mind munkaerővé változott. Igaz, hogy daltalan, néma lett az ország, az énekes madarak is hallgatagok és eltűntek a régi kis virágos falusi kertek, a pünkösdi rózsa helyére veteményt ültetnek; lakzi-muzsika semerről sem mormog, a furulya-szó a multak emléke és az üveges kevesebb tükröt ad el: – de élünk és nyílunk, mint a repkény a régi vár falán.

A józsefnapi vendégek: a tavaszi munkák eljöttek Magyarországra és megtalálják az amazonok izmos karjait, gyermekek korán bekérgesedett tenyerét. A gólyákkal, fecskékkel hazajöhetnek a férfiak is: rendben lelik itthon az országot.

FOGADÓ A RÉGI VILÁGHOZ.

1914-ben még korcsma-illat volt Magyarországon.

Származott a korcsma-illat a különböző borjú- és marhapörköltöktől, amelyek paprikától pirosan, hagymától szagosan, frissen csapolt, aranyhajú csipkefodros ser társaságában várták gabelfrüstökre az utazót, a legkisebb vendégfogadóban is.

Az önmagába révült nászutasok; a boldogtalanság elől futó tétova utazók; az életet, nőt és játékot megúntak; a szórakozottak; a hangulatosok; a nők után csavargó kalandosok; a szilajok és a melankólikusok; valamint az ínyesek, akik azért utaztak, mert tudtak egy korcsmát a felvidéken vagy délfelé, ahol valamely ételt valamely különösséggel készítettek, – de a mesterségből, pénzkeresés céljából utazók is: nyugodtan szállottak meg a magyarországi fogadókban, enni, inni mindig lehetett e helyeken, amelyek a Magyar Koronához, az Arany Bikához, a Zöldfához, a Bárányhoz, Hungáriához, a Tiszához és egyéb ser- és virstli-illatú, kedvderítő nevekhez voltak címezve. Az utazás nemcsak annak ígért változatosságot, aki Sir John Falstaff módjára papiros-darabokra jegyezte fel a korcsmárosnők és szobalányok nevét az északi kerületekben, hanem elmulattatta akár a nagyehető Pickwick úr társaságát, akár pedig azt a méla fiatalembert, aki női ideálokat keres a vidéki fotografus kirakatában, a fogadó előtti térség hetivásárjában, a Nepomuki szobra körül a felvidéki hidakon és az esti korzó ismeretlen hölgyei között.

A messzi történelmi időkben, a háború előtt, vidékre utazni még akkor is szívringató cselekedet volt, ha nem várta az embert a gólyafészkes ház és a lugasban pipázó atyafi (régi Vasárnapi Ujság címlapjáról). Az elmult vidéki vendégeskedésről majd írunk egyszer, ha élünk, most csak a fogadóknál maradjunk, amelyeknek cégére, setétes folyosója, döngő kapualja, bolthajtásos ebédlője, kipirult arcú fogadósnéja, vendégsége olyan messze van tőlünk, mint egy emlékkönyv, megfakult sorai. A régi utazó, aki a magyarországi vendégfogadókban oly ismerős volt, hogy setét éjszaka is névszerint köszöntötték a pályaudvaron a nyalka hotel-portások, az omnibuszok aranysapkás hivatalnokai; a tekintélyes derekú, fehérmellényes „főurak“ a kávéházban felszólítás nélkül átnyújtották a frakkjuk zsebéből a házi cigaretta-csomagot; az ezüstfejű, tiszta fehérneműs, borukat nyelvükön szürcsölgető, konyhájukra hiú, üzleti becsületességükre féltékeny fogadósok kis selyemsapkájukat a kezükbe vették és örvendeztek a parolának; a bérszolgát többnyire Antonnak nevezték és az ablak ódon templomra nyilott, ahol vasárnapi reggelen oly tiszta áhítattal szólaltak meg a harangok, hogy az ember feloldozva érezte magát régebbi bűnei alól és a városbeli elbolondított nők helyett inkább szentéletű lelkész-ismerőseire gondolt: – a régi utazó, ha manapság megszáll a Bikákban, Bárányokban, Koronákban, éjféltáján bízvást úgy érezheti magát, mint Boz félszemű vigécének a nagybátyja az edinburghi kimustrált postakocsik között. Itt is életre kelnek a kísértetek órájában a fehérre terített asztalokon a hatalmas sültek a hízott ökör húsából, sárga, zsírral bőven öntözött kappanok szaladgálnak a tévelygő lábai alatt, a virágkosárral ékesített porcellán levesestál párologva száll át a levegőn és a kékszegélyű tányér hátán megfeni az evőkést a kiéhezett utas, miután a szalvétát gallérjához dugta. Egyszerre megnépesedik a terem a jókedvű ebédelőkkel. Különböző asztaltársaságok gyülekeznek össze a város szétszórt részeiből. A sarokasztaloknál tisztaarcú, színes nyakkendőjű agglegények ülnek immár húsz esztendeje, akik a pecsétgyűrűt a kisujjukon viselik. Mindig ugyanazzal a tréfás megszólítással köszöntik egymást és a malacfejjel, szárnyassal díszített étlapot nyelvcsettintve veszik a kezükbe, míg a régi pincér előhozza a fogvájóval megjelölt savanyúvizes üveget, az ebédelőtt vagy ebédután beveendő orvosságot, a megszokott mustárt és a törzsvendég többféle szertartásos eszközét, mint a betűvel ellátott poharat, a karikával átfűzött asztalkendőt, a háromdeci borok csillogva elfoglalják helyüket, míg a megyei és városi urak hosszú asztalánál a ser járja, amelynek szőkesége ilyenkor szebb bármely asszonyi hajnál. A „ringlik“, hagymás halak, félvirstlik zaftban, perecek, sóskiflik és császárzsemlyék vidám tréfák, gondtalan évődések között fogyasztatnak. Fölebbvaló és alantas szívbeli jóbarát, polgármester és felesketett irnok tegeződnek, az alispán nem csak bírája tisztviselőinek, de atyja is. A déli sernél elsímulnak a hivatalbeli surlódások, barátok, testvérek ők valamennyien. Amott jön zöld kalapjában, macskanadrágjában, agarával a falusi földbirtokos, akit hangos örömmel fogadnak mindenfelé. Szívélyesen nyúlnak elébe a kezek, a fogadós személyesen hozza a frissen csapolt sert. Ő elmondja, hogy milyen lesz a termés, – sohase elég jó – majd meghallgatja a városbeli újságokat. Amott egyéb asztaltársaságok helyezkednek el. Van „Dugó“-asztal, színészek, hírlapírók, széplelkű polgárok asztala. A tanárok külön ülnek. És a katonatisztek ünnepélyesen és feszesen köszöntik egymást. Vidám ebédlő-kedv, gondtalan, elsímult arcok, jókedvű kupecek, elméskedő vigécek, megelégedett kereskedők: mindenfelé.

És egyre szól a fogadó harangja. Még mindig jönnek az új vendégek a Blasini gyorskocsijával, az omnibusszal, a falusi kocsival, a lóvonattal; jönnek a régi vidám törzsvendégek vissza a messzi csataterekről, a nedves sírokból, volhiniai nádasokból, szomjasok és éhesek, tehát nyomban jóillatú kenyeret sóznak és paprikáznak, amíg a májgombócos levest az asztalra hozzák a megszokott, kedves pincérek.

Mikor pedig egyet üt az óra, a régi utazó felnyitja szemét a régi fogadóban. Ehetetlen kenyérbe ütközik a keze, idegen katonák ülnek a régi törzsasztalnál, sovány, zsírtalan a konyha és a szél süvölt, mint a temetőben. A fogadói szobában fényes délben kukorékol a kakas, mert már ő sem tudja, hány óra van.

A VENDÉG AZ EBÉDLŐBEN.

Az egykori Griff helyén épült vendégfogadóban évekkel ezelőtt – háború előtt – a vidéki vendégeket már a második, harmadik pohár sernél találta a déli harangszó; mire a József-utcai verestorony harangjainak hangjai a háztetők felett összeölelkeztek a ferenci barátok harangjaiéval, a vendég gallérjába gyömöszölte az asztalkendőt és nagyon csodálkozott volna, ha nem hozzák vala a konyha felől a párolgó húslevest. Esztendőkig jártunk ide ebédelni, de sohasem érkezhettünk eléggé korán, hogy a konyha jobb falatjait el ne fogyasztották volna a reggel óta strázsáló vidékiek. Velőscsontot, „bein-fleist“, a levesben főtt zöldséget, különösen a kalarábét, töpörtyűs túróscsuszát a későn kelő pesti embernek egy nappal előbb kellett megrendelni a meghitt pincérnél, (akit a vicces vendégek pincésnek, pincőrnek, pincellérnek is neveztek, aszerint, melyik lábukkal keltek fel reggel). Még a fogadóban lakó Szemere Miklós is úgy védelmezte mindennapi levesben-főtt marhahúsát (paradicsom-mártással), hogy féltizenkét órakor intézkedett, midőn a provincia már türelmetlenül verte a késheggyel a pohár oldalát az ebédlőben. – No de végül mindenki jóllakott, pompásan emésztettünk, egymásnak megbocsátottunk, az ebédutáni hangulatban üzletező ravasz emberektől be hagytuk magunkat csapni és az ötkoronás pénzdarabból, amelyet a könnyelmű, pazarló és a szegényekháza sorsára jutó gavallér az ebéd céljaira mellénye zsebébe eresztett, még vissza is adott a fizetőpincér, aki olyan kövér és barátságos volt, hogy legendák maradtak róla. (Ezek a régi Adolfok, Gyulák, Pisták: vajjon visszabújnak-e még valaha az elárvult frakkokba, amelyekben őrangyalként sétálgattak a gondtalan törzsvendég körül?)

Az új Griffben, ebben a barátságos házban, hol vidéki életemet egykor vidékiesen folytathattam, mintha a szomszédban volnék, atyafiaknál, néhanapján megjelent egy kappan-hájas, kopaszodó, negyven-ötven esztendős falusi gavallér, gummitalpú, fűzős, kanárisárga cipőben, setétzöld ruhában és vadkacsatollas kalapban. A vidéki urak egyenruhája volt ez hajdanán; viselték a macskanadrágot, midőn már többé soha se mentek vidékre, mint a megyei irnokok tartották a vizslakutyát, midőn már felhagytak a vadászattal.

A vidéki gavallérnak barkója volt, nyírott bajusza, és a barnás, drótszerű hajzat között látható kopaszság azt a véleményt ébresztette bennem, hogy fiskális valamely mezővárosban. (Szerettem egykor kitalálni idegen emberek foglalkozását, jellemét, szívbeli hangulatát a fogadók ebédlőiben, midőn a sarokasztaltól szemügyre vettem őket. Szerettem volna tudni, hogy mit csinálnak, mikor egyedül vannak a szobájukban, milyen mozdulatokat tesznek, tipegnek, topognak, nyögnek, sóhajtanak, vakaróznak és a házastársak mit beszélgetnek egymás között. De legfőképen azt szerettem volna tudni, hogy mit gondolnak magukban. Kis játék volt ez, amint a nők kártyát vetnek, midőn egyedül vannak.)

A vidéki gavallérnak köszönhettem ez időben, hogy elmaradozó étvágyam visszatért.

A hagyományok szerint voltak olyan gusztussal és étvággyal evő emberek Magyarországon, akiket az ország másik végéből elvittek gyomorbeteg úriemberek mulattatására, gyógyítására. A híres evő majdnem olyan jelentékeny férfiú volt a nemzeti közéletben, mint a nagy ivó. Szükség volt reá, mint a politikában a rettenthetetlen kortesre, a börzén az éleshangú kontreminőrre, a képviselőházban a megrendelt közbeszólásra. Az én ismeretlen barátom, ha néhány évtizeddel előbb születik, mikor még tejjel-mézzel folyó Kánaán volt ez az ország, bizonyára megélt volna az evési tehetségéből.

Amint a levesét fűszerezte mellényzsebéből elővett szárított cseresznye-paprikával, amint az első kanállal a szájába vett a húsléből, amint kenyérhéjat vegyített a leves tésztájába: már látszott, hogy szakemberrel van dolgunk, aki soha se látogat el Amerikába, ahol állítólag állva és gyorsan esznek a vendégek.

Asztalkendővel fedett mellét jól neki vetette az asztalnak, amíg a levest kanalazta, hogy az ebédlő legtávolabbi zugába is elhallatszott a szörtyögés. Bizonyosan megmondták neki is gyermekkorában, hogy nem illik a levest hangosan szürcsölni, ámde az ember elfelejti a gyermekkori leckét. Közben a kanállal többször megkeverte a levest, mint a sörivó megrázza a maradékot a korsó fenekén. Aztán felemelte egyik kezével a tányért és a leves végét a kanálba öntötte. Bajuszát megtörölte, kenyeret kapott be s negyven cseppet ivott tisztán az asztali borból. Szemét körüljártatta, mint a birkózó, fogait megnyalogatta, mint a tigris, amíg a pincér andalogva közeledett a sülttel. A pecsenyés-tálat vadul maga elé ragadta, mintha az ellenkeznék vele. A villával és késsel gyorsan egyforma darabokra szeldeste a húst, miközben láthatólag megbocsátott. Aztán jobbkezével a villát fogta, húst és kenyeret mártogatott a zsírba, a burgonyát, vagy egyéb főzeléket is ügyesen felvette a hatalmas villára, majd egészséges, lapátszerű fogai mögé dobta a zsákmányt. Az állcsontok hatalmasan dolgoztak, mozogni kezdett a fül, majd a fejbőr, kipirult az orr, könnybelábbadt a szem, elfulladt a lélegzet… míg a balkéz ezalatt egyhangú serény munkával kavargatta a fejessalátát, amelyet néha-néha ecettel, mustárral, franciával és angollal, majd olajjal ellátott, nem kímélvén a sót, paprikát, borsot sem, hisz a vendéglői asztali edényeknek kis fegyvertára volt előtte; a legutolsó asztalon észrevett egy magános barna üveget, amilyenben a Maggi nevű gyomorbolondító folyadék szokott helyet foglalni: gyorsan magához parancsolta és a salátára öntötte. – Mintha a sült csupán alárendelt szolgája lett volna a salátának, akit előre küldtek kvártélycsinálás végett. A fejessaláta (burgonya és uborka hasonló megtiszteltetésben részesült) ünnepélyesen fogyasztatott el emberünk által, miközben, hogy az egyik kéz dologtalanul ne maradjon, villára szúrt kenyérdarabkával a pecsenyés-tálat tisztára törölgette.