Part 21

Méltán hunyorgatnak elégedetten azok az apró, sárga szemek; méltán ragyog ritka örömben az a jámbor, ragyás kép: a táska tisztes tartalma netovábbja volt a boldog utas egyszerű vágyainak. Az igaz, hogy még nincsen joga nyakába akasztani; még csak titokban próbálgathatta a kis rektor-szoba pávatollas tükre előtt a szépen hullámzó ránczokat; még előtte és nem mögötte áll a papi czenzúra s még nem nyugodtak fején az öreg püspöknek fölavató, áldó kezei. Ép most megy elibök. Ámde a ki olyan jó lélekkel és törhetetlen igyekezettel látott a dolgához, mint a gadóczi rektor: Bihari Gida, az csak félelem nélkül állhat meg majd a rábavári gyűlésen a sok vén pap előtt, ha mindjárt valamennyien egyenest ő rá fenik is a fogukat. Bizony elégedetten doboghatott a szíve, a mint indulófélben levő kocsiját kalap-levéve, kéznyujtogatva, hálálkodva fogta körül az egész gadóczi előljáróság.

– Adjon a fölséges uristen jó szerencsét, rektor uramnak! Tiszta szivünkből kivánjuk – kegyeskedett Haluska Péter uram, a kurátor.

– Áldást, békességet, erőt, egészséget! – tette hozzá Kukkantó Mihály, egyet csavarintva a hosszú bajuszán.

Minden jókat kivántak az atyafiak valamennyien. Hát ugyan templomsori Öreg Czirok Dániel (kit azóta a sors legifjabból ifjabbá segített), hogyan állhatta volna meg szó nélkül a bucsut?!

– Már én csak aszondom, – fordult a hivek felé, – hogy akármit beszélnek kentek, kinyilatkoztatom a magam óhajtását. Tudniillik, hogy az öreg után nem lesz nekünk más papunk, mint a rektor úr!

– Adja isten, hozza isten!

Ez is ugyancsak jól esett az induló Gidának. A mennybéli biró látja szivét, milyen tele van az ebben a pillanatban istenfélő kegyes indulatokkal; hanem azért még sem bánta volna, hogy ha ez az utolsó jókivánság behallik a parókhia kertjébe, el a zsongó méhesig, melynek szalmaágyán elnyujtózkodva, nagy szipákolás közt a fogatlan, mérges, vén pap napestig azon szokta törni a fejét, hogy ugyan mikép kinozhassa meg most a rektort, majd az egyházfit, azután a harangozót, valamennyi alattvalóját. Bizony gondolni sem szeret rá, mikor szemtül szemébe mondta neki, hogy – miután a gyermekeket nem silabizálva tanítja többé olvasni – maga sem ért a silabizáláshoz; a _Kis tükör_ gyönyörű versei is bizonyosan kipárologtak a fejéből, azért nem fogja rájuk az iskolásokat; a zsoltárok áriájához nem is konyit és örül, hogy már nem kell soká hallgatnia azt az ordítozást, a mit a tanítványai véghez visznek a templomban; hát a Hübnernek vajjon hallotta-e hirét valaha? Minden, de minden istenáldott nap kijutott neki vagy egyért, vagy másért. Ej, ha most meghallotta volna az öreg a méhesben, hogy ő sem ül ám örökösen «a csufolódóknak székében!» Jön utána valaki, a ki nem tud ugyan silabizálni, elfeledte a vármegyékről szóló verseket, nem is konyit a zsoltárok áriájához és hirét sem hallotta a Hübnernek; de – a mint itt az eklézsiának szine-java bizonyítja – sokkal buzgóbban tud fohászkodni és szivhez szólóbb a leczkéje is. Hallod-e, mit mondanak ezek, te gunyolódó, kegyetlen öreg?

Jó kedvvel indult meg a parasztkocsi s Gida mosolyogva köszöntgetett jobbra-balra a mezei munkában levő hiveknek. Egypárszor kinyitotta a táskáját, megcsillogtatta a napon azt a könnyebb és olcsóbb fajta, de azért gyönyörűségesen ragyogó fekete selymet, melyet nemsokára teljes joggal ölt magára és úgy léptet végig a rábavári nagy templomban az ur-asztala elé. Ej, de jól is esik neki az a pipa gadóczi dohány ott a kocsiban! Tulajdonképen csak azért vetődött ide, hogy a szaglászó finánczoknak abban a rossz világában egy kis jó szűz magyar dohányt szíhasson, és ime, egész életének jövendő boldogságát megtalálta! Szép reményekkel, derüs gondolatokkal füstölte végig a gadóczi országutat, mely Dunaszög felé vezetett, meg-megforgatván fejében a zsidó grammatikának fogósabb lapjait is, hogy a vizsgálaton semmiképen szégyent ne valljon.

– Mégis csak megsegített az isten! – mondogatta. Pi, pi, pi. (A pipa fölségesen szólt ugyan; de már ezzel a kis próbálgatással ő csak a gondolatainak közeit szokta kitölteni és nem egyszer esett nehezére, hogy a kathedrában is nem volt kezénél valami jóltevő pipaszár.) Alig-alig hittem biz én, de mégis csak nem hagyott el! Már most aztán valósággal annyi, mintha pap lennék. De nemcsak afféle, nagy szükségben előrántani való, idegen templomokban ünnep délutánokon prédikáló, eklézsiára mindörökké hiába várakozó pap, hanem igazi, a kinek nem parancsol senki az esperesen kívül, és a ki, ha akar, még meg is há…

A kék hegyek alatt ott mutatkoztak a dunaszögi vizi malmok, mikor a boldog rektor gondolatai félbeszakadást szenvedtek. Egész idáig kifogástalan, örvendetes volt az utazás, hanem itt egyszerre csak nem akart szelelni a pipa és a mint Gida erőlködött egy pár nehezebb zsidó-idézetet emlékezetébe hozni, cserben hagyta a nagy igyekezet. Nem ment; az isten tudja, miért, de nem ment.

Hanem már helyt is volt Dunaszögön. Az a kövér, kalácsos kofa most is ott árul a kollégium előtt, és az éhes kis mendikások most is olyan nagy szemeket méregetnek a csábitó kosár felé, mint hajdan, míg a komoly theologusok az udvarról nevetve nézegetik őket. Gégés János uram, az iskolaszolga, épen két kis ficzkót csip galléron, a kik a kollégium szent falán gombozni merészkedtek. Amott oly sebességgel röpül egy vastag tábláju könyv bizonyos kóczos fejhez, akár Achilles nyila. Izsák és Birkás professzor urak nagy disputában állnak meg minden harmadik lépésre. Vigyázóné egy nyalka jogászra kacsingat a virágos ablakából. Úgy van itt minden, mint hajdan, mikor még ő oldalgott ott a Nyelvesné asszonyom kalácsos kosara körül.

Csak abból az egyetlen házból hiányzik valami, mely előtt a templomutczán megáll a kocsi s a gadóczi fuvaros önelégülten kel föl az üléséből és hátratekint, hogy:

– Helyben volnánk, rektor uram.

Örzse asszony, kinek azóta valamennyire megvastagodtak a dereka, ránczai és szemüvege, már künn van a kapu előtt és szedi le a drága terhet.

– No, hozta isten hozzánk, Gida; hozta isten! – sziveskedik minden módon. Ejnye, de könnyü a bagázsiája; tudom, nehezebb a feje, ugye? Ugyan várja már a nagytiszteletü úr! Hát nem marad-e benn majd az exámenton, mint az idevaló káplán úr? Nem hiába piros nyakravalót hord. Nem lenne ám nagy becsület, ha ki kellene vakarni a tepsit! No ugorjon le hát, mit nézi úgy azt az ablakot? Nézze inkább, mekkora már a kis fiunk?

A «fiunk» egy gyönyörű szép, egészséges, nyulánk fiucska volt, ki nagy komolyan sétálgatott a tágas udvaron föl s alá, egy kinyitott könyvvel kezében, melyből a leczkéjét tanulta, s bizonyos önlegyőzéssel fordította el tekintetét egy aranyos szárnyu, hamis kis pillangótól, mely minduntalan ingerkedve került a szeme elé. Egy kissé halavány, de gyöngéd, mosolygós arcza s nagy fényes, fekete szemei voltak. Az a kis, kertben talált gyerek volt, kivel szemben Örzse játszotta a Faraó leányának irgalmas szerepét. Ugyanaz, a kivel Kálozdy Béla előtt Füreden olyan szive szerint való hangon dicsekedett el az öreg úr. De volt is mit. A fiú vigasztalása, öröme, kedvencze volt az egész megszomorodott háznak, mely fölé a hajnal legelső hasadását az ő picziny ajkainak mosolya hozta. Szivesen megvallotta az öreg úr, de megvallotta különösen Örzse asszony és megvallotta mindenki, a ki csak látta, hogy szebb, okosabb és kedvesebb gyermeket sohasem látott.

A gyermekeknél félig-meddig ravaszság gyanánt szokták emlegetni a nagyok, hogy: tudják kedveltetni magukat. Pedig az a kedves, ellenállhatatlan mesterség olyan távol van a furfangos számítástól, mint ég a földtől; csupán a természetnek gyöngéd, megható simulékonysága az, semmi egyéb. A kis Béla ugyancsak értette, hogyan kell mindenkinek a kedvében járnia. Örzse különös pártfogását, melynek jóformán mindenét köszönte, folyton-folyvást iparkodott kiérdemelni. A jó öreg asszony, ha nagyon szegről-végre kérdezték annak a nilusparti gyékény-kosárnak történetét, mindjárt zavarba jött és azonnal dolga akadt itt vagy ott, hanem azért legelső igényéről a gyermek szeretetére a világért le nem mondott volna. Ő tanította meg imádkozni, mikor kis ágyacskájába feküdt és bibliai történetekkel ringatta el, miközben – isten tudja, mitől – nem egyszer nedvesedtek meg a szemei. A mint nőtt-nőtt a fiucska, mindennap fedezett föl benne valami uj kedvességet s még azt is csupa kedveskedésnek vette, mikor a kis iskolás azzal nyaggatta: mondja meg hát, ki volt a Zebedeus két fiának az atyja? Ilyenkor rendesen azt felelte, hogy ő csak isteni félelemből olvassa a bibliát, mert a mi a tudományt illeti, az már csak a férfiaknak való. Titokban pedig büszkén sóhajtott magában: – Ebből a gyermekből pap lesz! Szegény, szegény édesanyja, csak vezetné vissza az isten!

Szivesen látott vendége volt a kis fiú annak a kerti háznak is, mely körül épen oly gazdagon virágzottak ugyan most is a sötét levelü mályvarózsák, mint hajdan; de belül a szobák egészen át voltak alakítva. Álmos, sunyi éjjel kiszökdöső, könyvüket mérgesen földhöz csapkodó, kosztos deákok helyett esztergák nagy kerekei forogtak, gépek ziregtek-zörögtek, s vidám, füttyös, énekes mesteremberek dolgoztak bennök. Hét vármegyére onnan kerültek ki a leghíresebb pipaszárak. Haj milyen fölséges apró sétapálczák, búgó-csigák, bundás kutyák és lovas huszárok készültek ott pompás, fényes keményfából!

A beköszöntött szabadsággal haza került Párizsból az óriás s itt ütötte föl sátorát. A gyermeknek tetszett a víg élet, a sok szebbnél-szebb játék, a vidám zakatolás s a mint szerét ejthette, mindjárt ott termett a becsületes mester lába alatt. János úr azt sem tudta, mit csináljon vele a nagy szeretetében: hatalmas karjain fel-felemelgette magasra, majdnem a háztetőig, minden kigondolható játékkal untig ellátta s jóságos tekintetü szemeivel gyönyörködve nézegette, a mint a kis fiu nádparipáján kipirult arczczal lovagolt végig az udvaron, félóra hosszat elhajtotta ügyesen csigáját és a labdájával derekasan hátba teremtette a szomszéd pajtásokat. Tetszett neki a fiú, kinek finom, élénk vonásai valami kedves álmot varázsoltak vissza szemei elé gyermekkorából. Maga sem tudta, mit; de hadakozó kis barátjában kedve telt, annyi bizonyos. Tajtékpipájára töltve, gyakran elmondogatta: – Katona lesz belőle! Ej, ha jobb idők jártak volna akkoriban, mikor én belejutottam a sorba! Node sebaj; megtettem a kötelességemet. Ugyan mondja meg már Örzse igaz lelkére, hol vette ezt a gyereket?

Hát még a szegény, megöregedett professzor! Megindító volt, hogy ez a lombjaitól megfosztott vén fa üres, száraz karjaival hogyan takarta, védelmezte, árnyalta azt az árva virágot, melyet a kósza szél odadobott tövébe! Már elmondta maga, milyen szívvel fogadta a kicsinyt. Nem mondott egyetlenegy szeretettel hivalkodó szót sem; csupán azt, a mi igaz volt. Hálás szivvel az ég ajándékának tekintette a kis fiút, ki azért küldetett, hogy ő teljesíthesse irányában azokat a kötelességeket, melyeket a maga édes-gyermekeinél (mindenben a logikához ragaszkodó feje úgy gondolta, hogy) elmulasztott. Játszótársa, apja, tanitója és orvosa volt a gyermeknek együtt és hogy ez minő szeretettel, minő ragaszkodással fizetett a nagyapó jóságáért, azt a hideg toll, papir és tinta nem tudnák elmondani, csak egy kis teremtésnek csókja és mosolya tudná, a ki érzi, hogy ezeken kivül semmije sincs, de ezekben mindent adhat. A nagytiszteletü úr a kis Bélát kézen fogva vezette mindennapos sétájára a városvégi fasorba és a vastag nádboton meglovagoltatta odakünn a szép, bársonyos fű közt. Ahányszor csak hazajött, a tübingai hosszu kabát zsebjét sohasem találta üresen a bizonyos kutatás. Akárhol volt, a kollégiumban, a városban, vagy könyvei közt, egy-egy szerető gondolata mindíg volt a kicsiny számára, ki az első sugarat hozta életének bús éjjelébe. Szive nem hajlott el tőle azután sem, hogy János szerencsésen haza érkezett hosszu vándorlásából s letelepedtével derültebb napok köszöntöttek be a kis házhoz. Sok napfényes délután álldogált az öreg várlakának szük ablakában, és egy-egy maga előtt is titkolt, de szívbeli mosolylyal nézegette a fiú vídám nyargalászását, hallgatta jóleső lármáját az udvaron. Később megtanította az egymáson keresztűl-kasul huzgált fekete vonások rejtélyes értelmére, melyet a nagy deákok a kollégiumban és a többi tudós emberek olvasásnak neveznek. Most Bélácska ült a könyvekből rakott bástyafalakon s a mint a poros ablakon áttévedt napsugár arczára esett, ez a megvilágított, egy kissé méla, de épen nem szomorú tekintet régi bús emlékeket idézett a nagytiszteletü úr szívébe s olyan csönd lett a kis erősségben, mintha valami vén várur buslakodnék egy gyermekapróddal elhagyatott fészkének porlepte ormán. Hogy a hű sólyom se hiányozzék, egy-egy kandi veréb odaszállt az ablak vasrácsára. De voltak vigabb napjai is ez ódon, poros várfalaknak. Béla a nagy képes könyveket mind ismerte már, az olvasás mestersége a tudós emberek közé avatta, az _Orbis pictus_ figurás lapjai nem voltak talány előtte s a hogy iskolába került, a legszorgalmasabb deák lett belőle. Olyan exámeneket adott, hogy ha valaki, ő csakugyan megérdemelte, de meg is kapta az aranyos »execzicziót«. Tudós lesz belőle, – gondolá mosolyogva az öreg. – Sovány egy kenyér; de ha gyalog járt is Arisztoteles, mégis csak Arisztoteles ő!

A templomutczai háznak ez a kis szemefénye, – amint meglátta, hogy Gida ül a paraszt-kocsin, mely a kapu előtt megállt, – becsapta a könyvét, szaladt ki az utczára és vezette be a vendéget a várlakba.

– Nagyapó, nagyapó, itt a Gida bácsi!

Az öreg mosolyogva emelkedett föl a várfokról, hol akkor is nagy, kiterített iveken valami haditervet főzhetett s olyan szeretettel ölelte meg az érkezettet, mintha tulajdon édes fia volna.

– Hozott isten, Gida, hozott isten! Már azt hittem, nem is jösz, talán meg is retirálsz a czenzura elől, úgy megkéstél.

– Az előljárók tartóztattak, könyörgöm alássan nagytiszteletü úr, azért esett ez a kis késedelem. Szivesen meghallgattam őket, mert olyanformát mondtak, hogy ők egy szivvel engem akarnának papjoknak, ha tudniillik…

– Ha az öreg kitér az útból, ugy-e? No lám-lám, hogy alkusznak már ezek a fiatalok a mi életünkre! Ez a háladatosság Gida?

– Oh, könyörgöm alássan, nagytiszteletü úr, meg se fordult az eszemben. Csak tetszik tudni, azok a paraszt-atyafiak összebeszélnek ám ilyenkor mindenfélét.

– Iszen csak tréfa volt, Gida, tréfa; – nevetett az öreg és pipára gyujtott. Az ég szerelméért ne ijedj mindjárt meg. Törüld le a homlokodat. Szivemből kivánom, fiam, hogy minél hamarabb felvigye az isten a dolgodat. Mintha a magam gyermekének kivánnám, úgy vagyok veled. Annak sem óhajtanám tisztább szívből. Hát most ijedtedben rá sem mersz gyujtani?

Béla urfi már ott settenkedett az égő fidibuszszal; de a rektor, mielőtt a kinált tüzet elfogadhatta volna, a kék virágos keszkenővel még egyszer kénytelen volt letörülgetni a homlokát. Köszöni ő, mikor tréfából úgy rápirítanak. Hanem aztán a hatalmasan füstölgő jó véki dohány mindent helyreütött. Bátran szembe mert nézni a nagytiszteletü urnak még ilyetén faggasztó kérdéseivel is:

– Nagyobb az annál, Gida, hogy holnapután nyakadon a czenzúra. Akkor aztán vagy élet, vagy halál. El vagy-e készülve tisztességesen mindenből? Nem felejtettél-e el valamit? Deák, görög, zsidó, egyház-história, exegezis, dogmatika, homiletika, kánonok, – tudsz-e mindent?

– Helyt állok, esedezem.

– No, adja isten. Az a fő, hogy meg nem kell ijedni; a mit tudsz, azt tudod. Hanem te egy keveset ijedős természetü vagy, mindjárt megizzadsz. Reggel indulunk együtt; úgy látszik, jó időnk lesz az útra. Olyan régen voltam már Rábaváron, hogy az idejét se tudom. Nyolcz óra felé indulunk, Rét-Gelsén megetetünk, magunk pedig beállítunk az öreg Radványi Miklósné asszonysághoz, a ki engem igen-igen sürgetősen ebédre invitált. Ottan egy jót pihenünk, azután még délután benn leszünk Rábaváron és következik a ne-mulass.

– Nem felejtette el a Radványiné tekintetes asszony szives kérését a nagytiszteletü úr? – kukkantott be az ajtón Örzse, ki az uti tervnek csak utolsó pontját hallotta. – Mert hát ott úgy várják ám minden jóval, mint a Lévi házánál!

– Az uristen áldja meg kigyelmedet, Örzse, – fordult oda a professzor, – vallja már meg, ugyan miért fekszik magának olyan rettenetesen a lelkén ez az ebéd, hogy engem nap nap-után hajszol vele?

Az már igaz, hogy hajszolta vele, mióta csak Hajós Gábor úr rágondolta magát, hogy kimozdul a fészkéből és elmegy a rábavári papi gyülésre Gidával, kinek ott kellett kiállania az utolsó vizsgálatát és felszenteltetnie isten szolgájává. Azóta reggel, este mindig talál az öreg úr körül valami különös tenni valót, a mit senki sem bizott rá, és csak el-elmotyogja ott mellette, hogy: aztán el ne mulaszsza ám Rét-Gelsén betérni a Radványiné asszonysághoz, mert ugyancsak számít rá. Mikor pedig a sürgetősen invitált férfiu fölvilágosítást akarna kérni, hogy: ugyan mikép jutott ő eszébe annak a tisztes asszonyságnak, a kinek hírét sem hallotta, amióta itt volt szálláson a fia? – a kérdezősködésre Örzse vagy megzavarodik, vagy megharagszik. Minthogy pedig főleg az utóbbitól minden jó léleknek igen tanácsos őrizkednie, nem is firtatja tovább a dolgot, hanem egyszerűen belenyugszik, hogy ő erre és erre a napra hivatalos Rét-Gelsén ebédre. Hát jól van.

– Nagyapó édes nagyapó, mit hoz nekem? – hizelkedett Béla urfi másnap reggel, mikor a nagytiszteletü úr a rektorral fölszállt a kapu előtt álló kocsiba.

Örzse asszony, kinek két ránczos orczája az induláskor szokatlanul tüzelt s egy és más kérdésre igen visszás válaszokat hebegett, erre a szóra odakapta magához a gyermeket, megsimogatta sötét, selymes haját és valamit sugott a fülébe, mire a fiu nagy, bámuló, értetlen szemeket meresztett hol az öreg asszonyra, hol nevelő apjára: piros ajkain mintha egy pillanat alatt megfagyott volna a mosolygás.

A professzor készülődése közben nem vette észre ezt a hirtelen változást s csupán annyit mondott a sugdosásra, hogy:

– Csak sokat ne igérgessen aztán neki, Örzse! Mert a bugyellárisom nem igen van tele; elvitte tavaszszal a kőmives, a mi volt. Hanem mézes-kalács lesz bőven, kis fiam! Nem hallottad még a rábavári mézes-kalács hirét?

– Abból lesz az is, a mit Örzse néni mondott? Az…

De Örzse néni hirtelen befogta a fiu száját és a kocsi elindult.

Bármilyen szeretetteljes mosoly foglalta is el néha az öreg paedagogus jóságos tekintetét, bármennyi öröme volt is a becsületes elsőszülöttben s a pártul fogott kis árvában, bár néha jámborabb enyelgésre és ártatlan évődésre is kész volt: mégis csak nem akart begyógyulni – de hogyan is gyógyult volna?! – szivében az apai seb. Derült képek között bucsuzott el otthonától, minden mosolygott körülötte, utitársa kedvére való, tudós beszélgetést kezdett: mégis, a hogy az öreg Duna dobogó hidján áthaladtak, – hamar készen volt a hallgatás. Annál inkább, mert egyszerre Gida is félrefordult s megint a zsidó idézetekkel próbálta az elméjét élesíteni; de jórészt hiába. Azonban a távol köde jobban sietett jótékonyságával szemük, mint az idő feledni nem tudó lelkük iránt. Már elvesztek az ősz folyónak méltóságosan hömpölygő hullámai, s a lassu, egyhangu zuhogással forgó malomkerekek. Verőfényben uszó hegyek és völgyek, falvak és puszták következtek s csöndesen, akadozva megindult újra a beszélgetés. Egy szót sem mondott egyik is, a mivel megakaszthatta volna. Pipáztak, belemelegedtek, ölték az időt, mígnem egy pár rövid óra mulva kitárult előttük a gelsei völgy, a melynek közepén a kicsiny sárgára festett, barátságos urilak kéményei ugyancsak füstölnek ám.

– Az ott a Radványiné asszonyság háza! – mutatta Gidának a professzor. Oda megyünk ebédre.

– Azaz hogy, könyörgöm alássan, csak a nagytiszteletü úr megy. Mert én nem vagyok hivatalos.

– No bizony! – pattant fel az öreg. Az kellene még csak, hogy ilyen derék magyar háznál egy vendéggel többet szivesen ne lássanak! Nyolcz álló esztendeig voltam a fiának gondviselője. Nézd csak, hogyan füstölnek a kémények! Tiz-tizenkét ember bátran beállíthatna ma ott. Hogyha engem reggel, este olyan nagy erőszakoskodással tudtak hivatni, csak elvihetem magammal egy jó emberemet, a ki velem utazik!

Az öreg azt hitte, hogy ahányszor csak neki Örzse eszébe juttatta a mai ebédet, mindannyiszor egyenes izenetet vett Radványinétól.

Hanem abban igaza volt, hogy nagy kár lett volna Gidának elszakadnia tőle. A mint befordultak a nagy udvarra, melyen galambok röpdöstek, hosszufarku pávák kevélykedtek és gyöngytyukok rikoltoztak, egy barna szoknya sebesen csapott be az ajtón előlük. (Valami szemérmetes falusi kisasszony lehetett, a ki még a hetven esztendős vendég előtt is elvörösödik.) De annál nagyobb örömmel, régi szives magyar szokás szerint kiterjesztett karokkal sietett elibök a ház asszonya. Egyike azoknak a fekete fejkötős, mézes szemü, mézes ajku, mézes szivü magyar gazdasszonyoknak, kiket – ellentétben a városi nagyságos szokásokkal – az idegen ember tekintetes asszonynak szólított, a házi cselédek meg csak nemzetes czimmel tiszteltek. Ez a tisztes faj ép úgy kiveszőben van, mint a hogy a baromfi-udvarnak régi, idevaló lakosait egyre jobban szorítják ki a kokhinkhinai czifrálkodó, kevély és üres bevándorlók. Nyájas s egymáshoz vonásról vonásra hasonlító arczaikkal, régi, csipkés fejkötőikkel, egész életükön át szolgáló, egyetlen selyem-ruhájukkal s hagyományos félkeztyüikkel már ma is a falusi kastélyoknak inkább csak képein, mint szobáiban találkozhatunk. Radványi Miklósné asszonyság még egy volt azok közül, a kik ha kocsizörgést hallanak, nem a tiszta szoba divánján várják be a szerencsét. Futnak eléje, a hogy csak tudnak. Apró kék szemei csupa mosolygás és ha négy keze lenne, bizonyára mind a négynek találna dolgot, hogy mikép segítse le alkalmasabban kedves vendégét.

– Voltam olyan bátor, – köszöngetett a nagytiszteletü úr. Voltam olyan bátor, a tekintetes asszony kegyes meghivására csak egyenest ide tartottam. Még egy vendéget is hoztam, itt az öcsémet ni, a ki…

– Hozta isten, hozta isten mindegyiküket. No csakhogy a szavát tartotta! Bizony-bizony féltem, hogy már elkerüli a szegény házamat, mert tudom, hogy a tudós emberek nagyon feledékenyek. Még vendéget is hozott! Jaj de jól tette! Vajjon nem a Bihari Gida úr? Emlékszem rá még a fiam idejéből. Hogy megnőtt, hogy megemberkedett; már azt sem tudom, hogyan tiszteljem?

– Biz ő innen-onnan tiszteletes úr lesz, tekintetes asszony, – felelt a kérdezett helyett utitársa. Épen most készül neki a papi czenzúrának.

– Most-e istenem, istenem, hogy eljár az idő. Bárcsak jól ütne ki Bihari úr! Tiszta szívemből kivánom. Hanem tessen már belül kerülni; nagyon forrón süt idekinn a nap. Panna, Juczi, Örzse, hordjatok be tüstént mindent!

Belül kerültek a tiszta szobába, melyben úgy ragyogott minden, mintha a falusi nemes házak társalgóinak ez adta volna elsőben a «tiszta» nevezetet. Az üveges szekrény dusan felhalmozott ezüst-kincseivel tündöklött, melyeken észre sem volt vehető, hogy a ma délre való készlet már az ebédlő asztalán van. A hatalmas diófa-asztal körül kényelmes bőr-butorok kinálkoznak már negyedszázad óta egyenlő jó pihenővel. A falakon egy nagy tükör, keretébe illesztett pávatollakkal, és egynehány rossz kép. (De csak a műkritikus szemében voltak rosszak, az erkölcsbiró nem dicsérheti őket eléggé.) A kis ablakok fehér függönyein túl pompás, piros virágu muskátlik s egy csuf, fekete, megkoppasztott tollú mátyás-madár, mely sétája közben minduntalan felugrik az ablak külső szélére, megzörgeti az üveget, hogy figyelmezzenek rá, és csunya hangján egy szép leány-nevet rikácsol:

– Mari, Mari, Mari!

A vendégek leültek s egy pillanatra leült velük a háziasszony is. Kiről kezdődhetett volna másról a beszéd, mint arról a bizonyos vastag fejű ficzkóról, kinek a nagytiszteletü úr nyolcz esztendőn keresztül viselte gondját?! Persze hogy az volt a legderekabb gyerek, ki csak valaha megfordult a keze alatt!