Kálozdy Béla: Regény (2. kötet)

Part 1

Chapter 13,370 wordsPublic domain

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

43. KÖTET

KÁLOZDY BÉLA

Irta

BEÖTHY ZSOLT

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

KÁLOZDY BÉLA

REGÉNY

IRTA

BEÖTHY ZSOLT

MÁSODIK KÖTET

KACZIÁNY ÖDÖN RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1908

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

NEGYEDIK RÉSZ

_Első kiadása megjelent 1875-ben._

XVII. FEJEZET. A hurok.

A Vörös Bika kedvelt városvégi szálló volt Karámoson s nevét minden faluban jól ismerték az egész környéken, a melynek csak valami keresni valója volt benn a városban. Pedig szemügyre véve a nagy, de ócska épület roskatag falait, málló vakolatát, itt beszakadt, ott zöld mohával ékes zsindely fedelét és mérges, kikoplalt házőrzőit: akárki rájuthatott arra a következtetésre, hogy valaha még kedveltebb lehetett, mert fénynapjai már nyilván háta mögött voltak. Azonban hetivásárok alkalmával még most is elég tarka és mozgalmas képet mutatott az udvara, mely pusztának is beillett volna s melyre egy hosszú folyosónak füstös, négyszögű oszlopai bámészkodtak. Ilyenkor tele volt paraszt-szekerekkel, melyekből ködmenes atyafiak és menyecskék szedik le a megtömött zsákokat, megrakott kosarakat és tele borítókat, bokáig gázolva a sárga, szemetes lucsokban, mely télen sohasem fagy be és nyáron sohasem szárad ki. Iczig gazda, meg a három pulykatojás-képű csemete nem győzik hordani kifelé a sok hosszúnyakú üveget, beszédes vendégszeretettel forgolódván a szekerek körül, míg a csont-bőr házikutyák mérges és irigy kaffogással kerülgetik a jó húsban levő falusi komondor-vendégeket, kiknek a hosszú séta sem ártott meg a kocsik mellett. Egy-egy élelmesebb zsidó kihordja a portékáit s pántlikájával, bicsakjával, bajuszpedrőjével – egyre rázva dicséretükben ritka szakállát – sorra kinálgatja a bácsikat, kik zsíros bugyellárisaikat tapogatják és dörzsölgetik szemeiket a konyhából kitóduló rettenetes füst miatt. Rifke asszony, a vörös parókás korcsmárosné pedig estefelé annyi el nem kelt baromfit szed össze a hazafelé indulóktól potom pénzen, hogy akár abból magából eltarthatná egész pulykatojás-képű házanépét. Ez a zsivaj, vendégsereg, jó kereset azonban hetenkint csak egyszer köszönt be a városvégi fogadóba.

Egyébkor a kapuja még kövekkel is be van támasztva s a rikító kékre mázolt korcsmaajtó felett szomoruan gubbaszkodik az a nevezetes vörös állat, melyről az egész épület nevét vette; hatalmas fejét csüggedten ereszti le s háta közepéről épen úgy van lepattogva a festék, mintha valamelyik szomszéd korcsmáros kenyéririgységből doronggal jót húzott volna rá. Az egész udvar üres. Iczig gazda vagy a kármentőben bóbiskol, vagy legeslegbelső szobájába vonulva, apróbb pénzüzletei foglalkoztatják, melyekre nézve a pántlikás és bajuszpedrős házalók kitünő közvetítői. Rifke asszony az olcsón összeszedett baromfiaknak szenteli szabad napjait, különös figyelmet fordítván a jobb fajta tömő ludakra, melyeknek a czifra-boltosné és Venyige-zsidó házánál mindig biztos piaczuk van. A pulykatojás-képű csemetéket sem tartják vissza üzleti érdekek a haladó tudomány komoly követeléseitől s a zsidó-iskolában torkuk szakadtából buzgólkodnak, bizonyságot szolgáltatván rá, hogy – a természeti sajátságokat tekintve – az öt fő emberfajon kívül még egy hatodik is van: a zsidó tanítóknak nálunk már veszendőbe indult faja, mely a másik öttől különösen fülszerkezetének elpusztíthatatlansága által különbözik.

De vissza a korcsmába! Így köznapokon az ivó rendesen néptelen; legfölebb egy-egy faluról érkezett fuvaros ha betekint, a ki már nem bírja ki messzebb a szomját s a hosszú asztalokról elzavarja a kedélyes játékba keveredett macskákat. Valósággal ritkaság volt, hogy így, mint ezen a reggel, három ember ült volna együtt a lóczán. A megszomorodott gadóczi előljáróság volt, mely peres ügyének végét minden áron idebenn akarta megvárni s azért lakta meg már egynehány napja a Vörös Bikát. Ott könyökölt Haluska Péter, az öreg bíró és kurátor, ki görbe fésüvel szépen hátrasimított hosszú ősz hajával bátran beillett volna pátriárkának az első keresztyének között, a kiknek legfőbb egyházi méltóságai mind szegény parasztemberek közül kerültek. Ott könyökölt Kukkantó Mihály, kinek leghosszabb bajusza, de legrövidebb esze, legüresebb feje, de legtelibb erszénye volt az egész előljáróságban. Ott könyökölt végre a kis bíró és vicze-kurátor; templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, egy csinos, szemfüles és jó beszédű legény, ki szerette minden szavát az elején kezdeni és a hogy okos emberhez illik, jól a szájába magyarázni mindent annak, a kivel beszél.

Miután elköltötték volt reggeli szalonnájukat, ott könyököltek szótlan búsulásban mindahárman, hogy már most mitevők legyenek a rektor nélkül, a ki megfoghatatlan módon tegnap délután eltünt közülök és mindez ideig – ellenére gyakori sóhajtozásaiknak – nem jelentkezett. Épen mikor legnagyobb lenne rá a szükség! A hosszú csöndet bíró uram törte meg, ki szép szürke bajuszát két oldalt megtörülgetvén, parancsoláshoz szokott, méltóságos hangján azt kérdezte szomszédjától:

– Ugyan, kerested-e hát az éjjel a rektramot, te templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani?

A hosszú nevű kis bíró nagy körülírással ekként beszélte el éjtszakai kutatásának eredménytelenségét:

– Már hogyne kerestem volna, mikor kerestem! Hajszen úgy a lelkemre kötötte bíró uram; meg hát az eklézsia dolga sem utolsó, mondok, hát csak fölkelek a jó fekvő helyemből. A hogy először kinéztem, olyan fölséges egy ragyogó csillagos éjtszaka volt, hogy: no már, mondok, ilyet az ember nyár derekán is hébe-hóba lát csak. Tekintgettem én ott, bíró uram, mindenfelé, tűled is, hozzád is, hanem a rektor urat bizony csak nem láttam én. Alig-alig hogy elszunnyadtam, hát olyan fránya egy álom jött a szememre, hogy valóságos kész nevetség volt. No, mondok, ha ez igaz lenne, kétszer se mondatnám magamnak az Évivel; mert hát annyi volt az egész, hogy a legöregebb Ifjú-Czirokék Évijével a hidason összejöttünk volna, aztán… no! Hanem hát, mondok, Évikém, első a kötelesség, már minthogy nékem most a bíró uram meghagyta, hogy az elveszett rektort keressem. De biz én akárhogy szemeltem odakinn, másodszor se láttam én egyebet a gyönyörűségesen ragyogó menyországi csillagokon kívül. Pedig még a disznóólba is betekintettem; hátha véletlenül ott talált nyugodalomra dülni ő kigyelme. Mikor aztán hajnallott, hát meghuzogattam a keetek szüreujját, hogy: ha már négyen az isten akaratjából nem lehetünk, mondok, hát legyünk legalább hárman.

– Ühüm. Hát azért kis bíró keed ilyen gyereklegény korában, hogy jól ki tud ókumlálni mindent – hagyta helyben az előadást Kukkantó Mihály és az öregbíróval együtt jó darabig csodálkozott rajta, hogy ha egyszer Czirok Dani olyan lelkiismeretesen kutatta a rektort, hogyan nem akadt hát rá, ha csak a föld nem nyelte el?

A pátriárka azonban szükségesnek tartott még egy kisérletet s önérzettel emelvén föl fejét, megszólalt:

– Hallják keetek!

– Halljuk, bíró uram, – felelt az előljáróság.

– Már ezt a dolgot mink semmiesetre se hagyjuk ennyibe, mert nékünk holnap-holnapután a törvény előtt szükségünk lesz szószólóra. Aszondom én keeteknek, nem ártana, ha most már fölöstököm után fényes nappal még egyszer körülnéznének.

A hivatalos buzgóság nem hiányzott egyik előljáróban sem. Egy szóra fogták a süvegüket és nagy készen nekiindultak a keresésnek. Kukkantó jobbra, Czirok Dani balra kerülte meg az udvart; hátul a gémes kútnál találkoztak, a vederből mind a ketten jót húztak és indultak együtt befelé hírt vinni az újabb kutatás eredményéről az ivóban elnöklő öregbírónak.

A patriárka végig simítván ősz haját és egyet rázván a szűrén, ujra hajtogatni kezdte tisztes fejét.

– Már akkor úgy van! – mondá elkeseredett hangon. Tennap délután a vármegyeháza felé látta menni ez az Iczig zsidó, aszongya. Meglássák keetek, hogy ott a törvényurak előtt addig hepcziáskodott a mi dolgunkban, míg ott fogták. Már csak vedd a süvegedet szerelmes öcsém, templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani és mint okos ember próbálj hírt hozni felőle.

A hír, melyet e megbízás folytán a kisbíró a vármegyeházáról hozott, váratlan és megdöbbentő volt. Azt hallotta ugyanis, hogy tegnap este felé a rektor úr itt az erdőben a Kálozdy nagyságos urat legyilkolta volna. Ő maga ugyan azt állítja, hogy mikor az eset történt, már akkor elvált a nagyságos úrtól, a ki hazafelé indult; egyszer csak sikoltást hall s véres fokossal és égnek meredő hajakkal elrohanni látja maga mellett a gyilkost; szalad, kiabál s végre megtalálja a legyilkolt testet. Uram segíts! Hanem a törvényurak nem hiszik neki s míg ki nem sül az ártatlansága, becsukták Kálozdon a kastély pinczéjébe. Az egészet Ignácz hajdu beszélte, a ki épen strázsán áll a vármegyeház-kapuban és mikor a Fütykös zsiványt hajszolták a gadóczi határban, Kukkantó koma leányának lakodalmán is ott volt s ennélfogva tökéletesen megbizható ember.

– No, hallják keetek, – végzé szavait a szomorú postával érkezett Dani – ilyet, mondok, nem hallottam, mióta a bogádi árendásnak a bőrét lenyúzták, ha emlékszik még rá kigyelmed. Akkoriban lehetett, mikor a harkai gróf lakodalmazott; azután meg is fogták a zsiványokat, hanem hát hogy összejátszottak volna a porkolábbal, aszonták, mert úgy elszabadultak az áristomból, hogy azóta is kergetik őket. De már ilyet, hogy a mi rektorunk valami ilyen szörnyüséges gyilkosságba keveredjék, már azt csak éjjeli altomban sem álmodtam volna! Megyek is, mondok az Ignácz hajdunak, megyek lóhalálába, mer’ a bíró uram odakinn a Vörös Bikában várakozik rám, hogy minél hamarább hírt vinnék neki.

Könnyű volt Daninak, ő az úton kényelmesen összeszedhette magát, úgy, hogy a tegnap este megdöbbentő eseményén kívül még a bogádi árendásnak évek előtt történt rémséges megnyuzatása számára is jutott gondolata. Hanem azok, a kiknek ilyen egyszerre nyakuk közé zudította az ujságát! Kukkantó komának úgy leesett az álla és meredten maradtak azok a nagy okos szemei, bíró uram pedig úgy hátratántorodott a falnak, mintha valami kódorgó menykő odaütött volna előttük a hosszú asztal közepébe.

A hír annál megfoghatatlanabb volt, mert a rektort mind a hárman a világ legjámborabb, legalázatosabb és legbátortalanabb teremtésének ismerték. Ennélfogva egy pillanatig sem fogta el egyikük lelkét sem a gyanú, melynek folytán a szegény Gida a kálozdi kastély dohos pinczéjébe került, hanem csak azon álmélkodtak, hogy még távolról is miként keveredhetett bele ilyen szörnyüséges dologba?! Miután ismét jobbról balra és balról jobbra könyököltek volna, a dolgok és az illedelem rendje szerint, ez alkalommal is bíró uram jutott először szóhoz.

– Azt sem tudom, hallják keetek, hogy mit gondoljak, – kezdé, ujból végig törülgetve bajuszát. – Még ezer szerencse, hogy templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani öcsém ilyen fáinul kiókumláltál mindent és jó idején fülünkbe jutott a dolog. Iszen nincs itt ő kigyelme, hogy elbízná magát a beszédemben, hanem tudják-e keetek, hogy ilyen rektor nem minden bokorban terem? A kukoriczáját maga kapálja; a krumplifődjeit mind vissza hagyta disputálni az eklézsiának; a gyerekeket tavaszszal nem szorongatja az iskolára; ha ablakja törik, nem hajszol bennünket üvegesér, hanem beragasztja papirossal; egész télen beéri egy fél öl fűtővel. Atyafiak, ha ezt most föl találják akasztani, ilyen rektort ebben az életben nem kapunk többet.

– A biz igaz, bíró uram – hagyta helyben egy mély, szívből jött sóhajtással Kukkantó Mihály.

– Azért hát aszondom én keeteknek, – folytatta növekedő méltósággal Haluska – hogy ne hagyjuk az igazságát neki, hanem Dani öcsém nosza fogj be és meg se álljunk a kálozdi határig. Ott pedig tegyük le a hites bizonyságot mellette, hogy az a jámbor még életében a légynek se vétett soha, hát igazság szerint most sem kellene neki áristomban ülni; meg hát hogy holnap-holnapután már a vármegyeházán ránk kerül a sor, ott pedig már csak ő neki kell majd helyt állani az igazságunkért. Nohát!

Templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, a milyen buzgó egy előljáró és kezes legény volt, csak kifordult-befordult és odajárt a szekérrel az ivó elé. Az atyafiak nagyban köpték a markukat, hogy ha addig élnek is, megszabadítják a rektort, föltápászkodtak a kocsira és nekiindultak az országútnak. Alig robogott el szekerük, megjelent az ivóban Iczig gazda, a háziúrral, Tuzok Szaniszlóval, kinek sopánkodva bizonyítgatta, hogy ime egy árva szál vendége sincs; hogyan messe hát ki a bőréből azt a rettenetes nagy árendát?

Aznap, melynek reggelén e jelenet lefolyt, a kálozdi kastély harmadszor változtatott színt. Először kolostor volt; azután urasági kastélylyá változott; ma pedig valóságos törvényszéki épületté lett tanácstermekkel, irodákkal, hivatalnokokkal, pápaszemekkel, lúdtollakkal, zöld szem-ellenzőkkel, törvényszolgákkal, hajdúkkal és a megkivántató börtönhelyiségekkel. Putzelberger főbíró úr még az éjjel megjelent az öreg Czéda esküdttel, egy orvossal, egy irnokkal, a csendbiztossal, öt hajduval és óriási csomag papirossal. A szegény rektort az első szóra a pinczébe csukatta, a cselédeket mind letartóztatta, minden kijárást őriztetett, a házbelieket az egymással való érintkezéstől eltiltotta, a vidék kutatását elrendelte, a prior-szobát magának irodául berendezte és a kihallgatásokat megkezdte.

Az udvar valósággal azt a benyomást tehette mindenkire, mintha börtöné lenne. Az ablak-táblák mind be voltak téve s a kastély a félelmes környezetben olyan volt, mint egy vak ember, a ki nem mer mozdulni. Csak két ablakot takart a zöld függöny, mely mögött a szerencsétlen ifjú első életjeleit várták környezői. Az udvaron minduntalan lódobogás hangzott, a mint egy-egy hajdu levéllel, vagy üldözésből érkezett meg. A kapuban hajdúk ácsorogtak s dobtak oda egy-két sovány konczot a paraszt közönség mohó étvágyának, melylyel már kora reggeltől sűrű sorokban állta el a kastély minden bejárását. Egy-két kiváncsibb atyafi butykossal kinálgatta a mindentudó hajdu urakat s a fukar híreket, melyeknek ilyen módon birtokába jutott, kamatok kamataival bocsátotta forgalomba. A gyerekek megindultak a falakra, hogy az udvarra eső ablakokon bekukucskáljanak; de az igazság kérlelhetetlen szolgái mindannyiszor gorombán lepiszkálták őket. A kerítéshez fölnyergelt lovak voltak kötve kantárszáraiknál fogva, hogy minden pillanatban kéznél legyenek, ha szükség talál lenni rájok. Időről-időre egy-egy úri hintónak káromkodva, csapkodva, fenyegetőzve csinált utat a parasztok közt kocsisa, kinek szavai harsányan hangzottak ki a tompa morajból, melybe a szomorú ház körül minden hang elvegyült. Az érkezett urak tudakozódni siettek egyről-másról a kastélyba, elfojtott irigységet gerjesztve a külső néző közönségben; de oly gyorsan kijöttek s odább hajtattak megint, a mint csak lehetett. Olykor megnyilt egy földszinti ablak s az irnok czérnahangján kiáltotta be valamelyik hajdút, kit aztán kijövetelekor egész sereg butykos és kielégíthetetlen kiváncsiság fogadott. A féleszű Péter, kit rettentő bömbölése miatt Czéda esküdt úr saját felelősségére az istállóba csukatott, első rohamának csillapultával a félkörű ablakon keresztül bután és szepegve bámulja az egymás után nyíló zavaros és nyomasztó jeleneteket.

A prior-szoba előtt, a földszinti folyosó homályában dobogó léptekkel jár fel s alá az őr, önérzettel forgatván kezében keskeny markolatú, hosszú kardját, mely még az 1809-ki nemesi fölkelésből maradt a vármegyeházán. Odabenn a főbíró – egy kopasz, meredt szemű, örök nyugalmú úr – úgy köröskörül van véve az asztal előtt tollakkal, mintha fészekben ülne kiköltendő tojás felett. Tenyerét minduntalan szája elé kell emelnie s több izben említi, hogy: ha ki nem alhatja magát az ember, másnap nem is ember. Az esküdtnek van: egy borvirágos orra és nincs: négy foga elől, melyet egy alkotmányos csata alkalmával vesztett el hajdan. Az irnok egy kopott fiatal ember, ki hallgat, engedelmeskedik, ír és mohón várja az ebédet.

A kihallgatás javában folyik; de nem nagy eredménynyel, kivéve a jegyzőkönyvre elfogyasztott óriási halmaz papirost. A cselédek összevágóan azt állítják, hogy ilyen szerencsétlenségről nem is álmodtak volna. Csak Mihály huszár vallomása látszik a homályos ügy tisztázására bizonyos támpontokat nyujtani, mert szerinte a gadóczi rektor tegnap délután – az ő ismételt elutasítása daczára is – erőnek erejével szólani akart a nagyságos úrral és szemmel látható zavarodottságában, hol elvörösödött, hol elkékült.

– Hol elvörösödött, hol elkékült! – ismétlé ásítva a főbíró s az irnokhoz fordulva hozzá tette: – Ez fontos. Feljegyezte?

A kopott fiatal ember alig bir lélegzetet venni a nagy sietségtől. A tollat ujja bütykéig beleüti a kalamárisba s a kék papiroson eszeveszett sietséggel rohannak a sorok, melyek ha tudnák, milyen kevés foglaltatik bennök, bizonyára nem lennének olyan hányavetiek. Daczára annak, hogy a vörös orrú esküdt – hátul összefont karjaival, orrának vörös-réz fegyverzetével, mord tekintetével s szétvetett lábaival – mint valami prés nehezkedik a bevezetettek mindegyikére, ezeknek legnagyobb része valamint először mitsem tudott, úgy másodszor és harmadszor sem tud semmit. Mustár kertészt ahányszor csak behozzák, mindig görcsök fogják el. A vigyori Palkó folytonosan félreálló ábrázatját, mely iránt az esküdt úr különös ellenszenvet tanúsít, a leghallatlanabb fenyegetések daczára sem képes rendbe szedni s a törvény-urakkal elhitetni, hogy neki egyáltalában semmi köze az egész dologhoz, miután Pallér úrtól a legrendesebben kikapta félesztendőnkint az ötven pengőjét és szívében haragot senki iránt nem táplált. A mindenes is oly ártatlan, mint a ma született gyermek; tegnap reggeltől estig részegen feküdt az istállóban s még most is törülgeti a szemeit. Kata asszony már jobban helyt áll magáért; neki semmi oka ki nem mondani, hogy az Úristennek ezt a sajnos látogatását semmi egyébnek nem hajlandó tulajdonítani, minthogy a nagyságos úr olyan szemét népet etet itt a kastélyban, mint az a csiricsári Palkóné, a ki rég megérdemlette volna, hogy eklézsiát követtessenek vele, ha még lenne igazság a világon; meg az az Istentől elrugaszkodott Bálint mindenes, a ki úgyis előbb-utóbb akasztófán fog elszáradni hollók eledeléül; meg az a…

– Elég már no, – dörmögött bele az esküdt. Fogja be a száját nénémasszony.

– De már megkövetem a tekintetes esküdt urat, – kezdett neki vörösödve feleselni a kulcsárné, – már én bizony…

– Fogja be a száját, – végezte a vitát egy bámulatosan sikerült ásítással a főbiró. – Esküdt úr kérem, annak a semmiházinak, a ki odakünn nem szűnik meg dörömbölni, adja értésére, hogy vasra fogom veretni.

A vasraveretendő semmiházi nem volt más, mint a gyanuba fogott gadóczi rektor. A sötéttől, nyirkos levegőtől és nehéz gyanútól, melyek körülfogták, eltekintve, mázsányi sulylyal nyomta lelkét a rettegés, hogy ha az atyafiaknak odabenn Karámoson idején helyt nem áll, elveszti a stáczióját és ezzel minden reménységét az oly bizonyosnak tartott reverendára. Még a galambnak is, mikor fojtogatják, van egy csodálatos hangja, melyet életében soha nem hallat, csupán a legeslegnagyobb veszedelem alkalmával; egy durva s a ragadozó madarak károgásához hasonló hangja. Bármily kevéssé tartozott a szegény volt mendikás és leendő pap a világ ragadozó madaraihoz, ez a hangja neki is megvolt s noha szavakban most sem ment tul az alázatos könyörgésen, dörömbölés közben a pinczeajtónál ama kétségbeesett, fuladt, mérges hangon kivánta kieszközölni mielőbbi szabadonbocsáttatását. Elkeseredésében észre sem vette a pompás aszuboros palaczkokat, melyek a mai napra elkészítve, a pinczegarádicson mintuntalan csábítólag ütköztek hadonázó kezeibe. Egymásután többször ismételte az egész tényállást, a nélkül, hogy valaki hallgatott volna rá, mert a hajdú is a folyosón, a mint léptei zajából kivehető volt, föl s alá sétált. Ő azonban ennek ellenére csak tovább beszélt és tovább dörömbölt, türhetetlenül várván napnál világosabb ártatlanságának kiderültét s zajongását csak akkor mérsékelte, mikor az esküdt úr fenyegetőleg adta értésére a legközelebbi sorsot, mely további nyugtalankodása esetén reá várakozik.

Jóllehet Putzelberger úr nem szokta idejekorán gyanakodását még legbizalmasabb barátjának, burnótszelenczéjének sem elárulni, a Gida ellen követett rövid útú eljárásból világos volt, hogy a vizsgáló biróság gyanakvó szeme ő rá van fordulva. Mihály huszár vallomása a rektor megmagyarázhatatlan zavaráról, melylyel Béla felől tudakozódott; az a körülmény, hogy az ifjú nagyságos urat, kinek vendége is volt: Hazafi, szándéka ellenére sétálni csalta alkonyatkor az erdőre; a sietség, melylyel tegnap este a szomorú esemény első hirülhozása által a gyanut magáról el akarta hárítani; összefüggetlen, magának ellentmondó vallomása a séta czéljáról; a hideg, mely az éjjel kitört rajta s mely alatt – kétségkivül a vizsgálat félrevezetése czéljából – mindenféle óriásokat és törpéket emlegetett bűnösökül: megannyi gyanuok volt ellene. A főbiró urat azonban senki sem vádolhatta elfogultsággal saját csalhatatlansága iránt. Ez alkalommal sem akarta egészen szem elől téveszteni azokat a nyomokat sem, melyek Gida vallomásában rejlettek ama bizonyos titokteljes ismeretlenről, ki mellette az erdőben elrohant. Kevés hittel ugyan e mese valóságában, de mégis megtett annyit, hogy lovas hajdúkat és kurrenseket küldözött szerteszét az elpárolgott gonosztevő üldözésére, kit a rektor természetesen szíves-örömest látott volna maga helyett az akasztófán. Az illető nótárus urak azután a környéken – egyéni belátásuk szerint – vagy jegyzőkönyvbe vezették a kurrenseket, vagy pipára gyujtottak velök; a hajdúk pedig nyargalásztak összevissza az országutakon töltött karabélyokkal és sikertelenül. A csendbiztos befogott ugyan egy gyanús embert, ki az erdőszéli feszület kőtalpán egy nagy kést köszörült, de erről csakhamar kiderült, hogy hentes, kinek a késköszörülés mesterségéhez tartozik.

Déltájt azután – mikor épen az egész vizsgáló birói kar türelmetlenűl várta a csengetyű-szót – nagy lárma, tolakodás, taszigálódás és izgatottság között állt meg a kapú előtt egy parasztkocsi, melyről a szürös atyafiak egy sanyarú kinézésű, sunyi tekintetű, kopott és szakadozott öltözetű s keservesen összevissza kötözött bűnös halandót húztak és löktek le, ki emberi erőszak által az anya-természetnek minden egyéb fegyverétől meg levén fosztva (melyekkel szerencsésebb sorsosai hasonló körülmények között bizonyos sikerrel szoktak ütni, verni, rugni, vágni), csupán fogaival védelmezhette magát nagy számú ellenségei között.

– De már innen nem szabadulsz, akasztófavirág, mig jó világot nem látsz, ha egyszer a mi rektor urunkat bajba keverted! – E szavakkal óhajtott minden reményt elzárni a kétségbeesett áldozat elől templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, miközben izmos karjaiban és az igazság győzedelmében való nagy gyönyörűséggel penderített egyet-egyet a szerencsétlenen, s biztatólag fordult hátra-hátra az utána czihelődő Haluskához meg Kukkantóhoz: – Csak bátran biró uram, igaz ember nem fél a törvénytől!

Meg is álltak vitézül – közre fogva a megkötözött áldozatot – mindahárman odabenn a prior-szobában, hol érkeztükre a főbiró úr – minden nagyobb fölindulás nélkül – szépen leült a helyére, kivette s maga mellé tette a burnótszelenczét, illedelmes méltósággal az asztal szélére rakta le a nagy kezeit, mint a hogy a kis gyerekeket tanítják és megkérdezte tőlük, hogy kicsodák, honnan jönnek és mit akarnak?

– Megkövetem alássan a tekintetes főszolgabiró urat, – kezdé Haluska Péter, a patriárka, tisztesség okáért megtörülgetvén bajuszát és megköszörülvén torkát, mig a nyalka és izmos kisbirónak tökéletesen elég munkát adott a sorsába beletörődni egyáltalán nem akaró gonosztevő, – megkövetem alássan, mink gadóczi esküdt emberek vagyunk. Én vagyok a biró…

– Hogy hivják kendet? – szólt közbe mérgesen Czéda esküdt, ki az egész jelenetben első sorban az ebéd elodázását látta.