Part 8

--No, én hozzám meg egészen tartózkodólag viseltetnek. Megfoghatatlan.

Pár nap mulva ismét jön Inkey Széchenyihez:

--Kaptál te meghivást a miniszterelnök diplomatiai estélyére?

--Három nap előtt.

--Különös, hogy nekem nem küldtek.

Egy hét ismét elmult. Inkey ujra találkozott Széchenyivel.

--Ez csodálatos! A király nagy udvari bált ád, s engem a meghivásnál mellőznek.

--Engem pedig ellenkezőleg maga a király személyesen hitt meg a multkor a miniszter estélyen.

Végre egy napon egész felindulással rohan fel Széchenyihez Inkey.

--Nézd! E hallatlan bántalmat, a mit rajtam elkövetnek. Most kapok egy parancsot a rendőrfőnöktől, hogy huszonnégy óra alatt elhagyjam Nápolyt!

--Én pedig most kapom a meghivást a királyné zártkörü hangversenyébe, a hol a királyné maga is fog énekelni.

Inkey kényszerülve volt hazajönni, Széchenyi pedig ott maradt és jól mulatott.

A talány kulcsa az, hogy Inkey a rokonainak küldözött leveleiben mindig azt irogatta, a mit valóban látott; Széchenyi pedig azt, a mit a rendőrségnek szükség látni.

Amaz megirta őszintén, hogy biz itt furcsa világ van; hogy a király nagy zsarnok, a királyné meg élvhajhász, az udvar kalandor, a katonák elégületlenek, a nép zugolódik.

Széchenyi pedig azt irta a királyról, királynéról, miniszterekről és népről, a mit irhat valaki abból az öntudatos czélból, hogy a cabinet noir levélfelnyitogató olvasóinak kellemetes lecturet szerezzen vele.

Széchenyi még ekkor alig volt több, mint gyermek, és már mennyire diplomata!

Akkori Nápolybanlétét ma is tanusitja egy emlékmondata, mit a Vezuv látogatóinak névjegyzékébe magyarul felirt: „Nekünk ugyan nincsenek tüzokádó hegyeink, de vannak tüzes kamaszaink, a kikhez képest ez a tüzokádó is gyéghegy“. (Igy: a „jég“ g--y-al.) S az, a ki a század második évtizedében ily hibás ortografiával irt, a harmadik évtizedben már nemzete tudományos önállásanak megalapitója lett, a negyedik évtizedben pedig irodalma vezérfényeül ragyogott.

Furcsa passzióik vannak a nagy embereknek!

Történt pedig, hogy Mindenváró Ádámot is elkergette tavaly a nagy szárazság Pestre, valami kölcsönt keresni, azon fogadása ellenére, hogy ő ki nem mozdul odvából, hanem ő neki az Ur Isten helyébe küldje, a mi jót akar adni: elég, ha ő imádkozott érte. Hanem hát biz azt nem küldték helyébe; nem is repül már az embereknek a szájába mai nap más sült veréb, mint az előfizetési felhivás, meg a Steurmahnzettel. Ebből még kapni.

Tehát Mindenváró Ádám feljött Pestre, s hogy legyen, a ki mindenüvé elvezesse, fölkeresé itteni ismerősét, Jóska urfit; a ki csak azért lakik itt Pesten, mert itt jobb port lehet nyelni, mint falun.

Miután hétfőn reggeltől szombat estig Jóska öcsém és Ádám bácsi abban a föladatban gyakorolták magukat, hogyan lehessen egy pár uj csizmát a pénz után való járásban tökéletesen elkoptatni, s pénzt még se kapni;--vasárnap délután azt mondá Ádám bácsi Jóska öcsémnek:

--No, öcsém, ma sábesz van; ma mulassunk egy kicsit. Vigy el valahová, a hol mulatni szokás pestiesen.

--Jól van, bátyám, hát menjünk ki a városligetbe; az egész világ odajár most; minthogy azonban gyalog járni nem mulatság; bérkocsisnak öt forintot adni egy órai kocsizásért megint nem inséges embernek való, hát kapjunk fel erre az omnibuszra: a ki most épen azon törekszik, hogyan inditsa el a lovait ezzel a tizenkét emberrel?

--De hát mi hova ülünk oda öcsém? Nagyon intabulálva van ez már krinolinnal.

--Hát csak felkapunk ide a bakra a kocsis mellé, ott még van két hely.

--Micsoda? Bakra? Kocsis mellé? Mit gondol öcsém uram? Én, assessor és presbyter, ekklézsia főkurátora és megyei képviselő! én bakra üljek! ennyi émber láttára; Pest városa kellő közepén, fényes vasárnap, délután négy órakor, mikor a templomból jönnek ki az emberek?

--Hát mi van ebben, urambátyám? hisz ez a legdivatosabb szokás. Ez a diszhely, a kocsis-ülés; Deák Ferencz is mindig ide ül;--ha üresen megy is az omnibusz, más helyet nem választ; s ha kedvére való lovakra akad, még sokszor ki is veszi a kocsis kezéből a gyeplőt, s maga kocsirozik az omnibuszszal.

--Igazán?--szólt Ádám ur, kegyetlenül belenézve a mesemondóba; azután csak fejet csóvált s fel hagyta magát tolatni a kontignáczióba; de még ott is zugolódott, hogy ugyan furcsa passzióik vannak ezeknek a nagy férfiaknak.

A városligetben letette őket az omnibusz szokott kikötőhelyén; s Ádám bácsi kezde szétnézni e tengerében a pornak, hogy hol lehetne itt kapni egy kis nem száraz földet?

--Mivel fogunk itt mulatni, öcsém?

--Hát bátyám, itt a Ringelspiel: oda bemegyünk, felülünk egy-egy lóra; én arra a szürkére, bátyám meg a fakóra, s szurkálunk egy czuczával a török fej után. Ez itt a legfamózusabb mulatság.

--No, már öcsém, ne bolondulj! Oda bizony nem ülünk. Mit gondolsz? Én, főbiróságot viselt ember, ekklézsia kurátora; arra a bolond falóra felüljek és csavargattassam magamat, kintornaszó mellett! Hiszen gyerekeknek való az!

--Már pedig bátyám, ez a legdivatosabb mulatság; még Deák Ferencz is, valahányszor kijön, mindig szokott egy pár tourt tenni a Ringelspilen, s oly ügyesen tud szurni a czuczával a török fejhez, hogy mindig a két szeme között találja.

--Igazán, szólt elámulva a nagyhitü férfiu.--No, ugyan ezt nem hinném, ha te nem mondanád! S igazán odaszur a czuczával a török fejhez, s kanyargattatja magát a fa-lovon? Csodálatos passziói vannak ezeknek a nagy férfiaknak.

Hanem azért csak mégsem ült rá a fa-lóra, hanem inkább olyan helyre óhajtozott, a hol valami enni és inni valót adnak.

Jóska öcsém aztán elvitte a fagylaldába, hozatott neki is, meg magának is egy adag fagylaltot.

--Hát ez mi?--förmedt rá Ádám bácsi;--tán azt gondolod, hogy én ezt, bolond vagyok és megeszem.

--Jó ez, bátyám,--biztatá őt Jóska öcsém.--Deák Ferencz is itt szokott fagylaltozni mindig, néha három adagot is megeszik.

--No már édes öcsém,--szólt Ádám bácsi könyökkel fordulva a fagylaltos csésze felé,--a mit eddig beszéltél Deák Ferencz felől, azt még csak hittem, a hogy hittem, de már azt, hogy Deák Ferencz ezt a czukorból csinált jeget szopogassa, ugyan el nem hiteted velem, ha megfeszülsz is!

(Természet után szabadon festette--Kakas Márton.)

* * *

Egymás mellett ültek a templomban a legátus meg a kurátor, ünnep délelőtt, mikor a pap prédikált. Közelgett a helypénzt szedő persely, melybe minden jámbor keresztyén szokott ejteni egy krajczárt. Azt a krajczárt pedig kiki előre kiteszi maga elé az asztalra, nehogy akkor kipkapkodjon érte, mikor már jön a persely. Kurátor uram splendidus akart lenni, s kitett maga elé egy kétkrajczárost. Legátus uram erre kitett maga elé egy garast. „No, biz engem meg nem szégyenitesz“, gondolá magában a kurátor, s kitett az asztalra egy fenekes sustákot. A legátus erre kitett maga elé egy ezüst ötkrajczárost. Curátor uram visszatromfolta egy valóságos ezüst tizessel. A legátus erre kitett, egy huszast. A kurátor méregbe jött, előhuzott egy lázsiás tallért s várta, hogy mit csinál most erre a legátus? Hát a legátus azt csinálta, hogy a mint a curátor a perselybe csusztala a lázsiást, ő meg visszatette a zsebébe a huszast is, az ötöst is, meg a garast is, kivett helyettük egy kongó krajczárt s az cseppenté a kegyelet erszényébe.

A hamis bankócsinálók.

Ki emlékszik még a históriai nevezetességü „Kedves urambátyámra“, kiről valaha nótát is csináltak: „Kedves urambátyám, meg ne haragudjon“. (Mint látszik, ez még az ikes igék invasiója előtt történt.) Ki emlékszik még az ő hét galléru, veres hajtókáju köpönyegére? az ő magas tetejü kalapjára; meredt inggallérjára és arra a sok stikklire, a mit hajdan a jurátus világ elkövetett!

Ugy biz, a jurátus világ! Hol van az most?

A „kedves urambátyám“ is azon ég madaraihoz tartozott, a kik se nem vetnek, se nem aratnak, még is csak eltáplálkoznak. Mindig volt Pesten bőven pénzelő fiatalság, a kinek árnyékában megpihenhetett a korhelyek vénje; már hogy az illető maecenas honnan teremti elő a pénzt? uzsorásokat fojtogat-e érte? macao-bankon nyeri-e, vagy apai-anyainak megy ki a könyökén? arra bizony neki nagyon kevés volt a gondja, s ha egy napon az illető eltünt Pestről, ő ugyan nem nyomozta tovább, hová lett? megházasodott-e, elvitték-e szolgabirónak? vagy a hitelezői elől futott meg? Keresett magának másikat.

Hanem mégis volt egy állandó pártfogója, a ki szüntelen itt lakott Pesten, mindig nagy gavallért játszott és a kiről legkevésbé tudta kitalálni, hogy honnan veszi Miska ur azt a tömérdek sok pénzt?

Egyszer Miska ur összebeszélt több furfangos pajtásával, hogy megkisértsék, mennyi ideig állja ki „urambátyám“ a koplalást.

Mint gondolhatni, urambátyám harmincz év alatt oly megállapitott hitelü közelismerést szerzett magának, hogy nem volt az a külvárosi lebuj, a hol még kontóra egy betevő falatot adtak volna neki, mert valamennyinek az ajtaja mind tele volt már krétázva az ő „aufschreiben“-jeivel.

Egy napon tehát, mikor Miska garçon szállására ellátogat, azt zárva találja; de benézvén a kulcslyukon, látja, hogy többen vannak odabenn, s elkezd zakatolni.

Arra nagy riadás támad a szobában; hirtelen összevissza kapkodnak mindent: Miska ur elébb rivallja erősen, ki van odakinn? mit akar? csak akkor nyit előtte ajtót, s urambátyám jól látja, hogy egy felvont pisztolyt dugott el a zsebébe.

--Pszt. Csendesen.--Sugják neki.--Lépjen be hamar urambátyám. Jó, hogy jön.

--Mit csináltok itt fiuk?

Az ágyon egy sor ujdonatuj tiz forintos bankjegy volt kiteritgetve.

--Bankót csinálunk, urambátyám. Sugá neki Miska ur. Ide nézzen.

--Hüh, hát innen pénzeltek? Mindig gondoltam én azt.

--Ugy-e mindig? Hát már most álljon a társaságunkba: aztán lesz magának is.

Urambátyám nagyon huzódozott ez ajánlattól, hogy ez ilyen, meg amolyan kriminalitás, nem jó lesz belőle; de elvégre mégis csak elvállalta, hogy átvesz egyet azokból az ugynevezett hamis bankókból s átmegy vele a szomszéd dohányos boltba szivart vásárolni, majd ott felváltják.

Miska ur pedig előre beavatta már a kereskedőt a tréfába. Urambátyámnak pedig sohasem volt kenyere, hogy valami merényletet viseljen a lelkén: a rossz lelkiismeret addig is elárulta százszor, a mig az utczán keresztülment; félve tekintgetett széjjel, nyult is, nem is a boltajtó kilincséhez, hogy kinyissa, s mikor végre rászánta magát, ugy megijedt attól a kérdésétől a boltosnak, hogy „mi tetszik?“ hogy szivar helyett tubákot kért tőle, a mit pedig gyülölt.

A mellett meg igen ügyesen az ajtó közelében maradt, hogy szükség esetén, ha rajta kapatnék, gyorsaságának próbáit adhassa.

A boltos kimérte neki a czukmist, egy szem tomca bonával is megajándékozta ráadásul, s mondá, hogy az egészért jár három krajczár.

Urambátyám reszkető kézzel vette elő a tiz forintost. Már az is nagyon felötlő, ha valaki három krajczár végett tiz forintost váltat; hát még ha olyan zavartan adja a boltos kezébe, mintha félne, hogy az a kezét is megkapja.

A boltos, szerepéhez hiven, erős vizsgálat alá fogta a bankót; megnézte közelről; vizsgálni kezdett rajta bizonyos pontokat; azután a világosság elé tartotta, hogy a vizjegyekről meggyőződjék ... De már akkor kedves urambátyámnak hire-hamva sem volt a boltban! A mint azt látta, hogy a boltos kritizálni kezdi a bankót: megillant csendesen, s mire utána eredtek, nem volt sehol.

Két hétig nem látta őt senki az utczán.

Csak a tizenötödik nap mert késő éjjel kilopózni, s a Privorszky ajtajában, kinn az utczán rálesni, mig egy ismerős kilép, hogy megtudja tőle, nem fogtak-e el a napokban egy hamis bankócsináló bandát?

Igy lehetett megtudni, hogy két hétig birja ki urambátyám az éhezést és a szomjazást.

Hanem aztán, hogy megtudta rászedését, boszuból mindjárt rajta is rontott a dohányoson, s elexequálta tőle az otthagyott visszajárandóságot s büntetésül egy batkát sem adott belőle az egész társaságnak.

Az ebédünket el akarják disputálni.

A Koszoruban Z. A. kiegyenlitési programmal áll elő, melyben az uri és munkás osztályok életrendét akarja kiegyeztetni. Szerinte legnagyobb akadálya egymáshoz közeledésünknek az, hogy nem egyszerre ebédelünk; az uri rend öt és hat óra közt tartja a delet; mi pedig már 1 órakor kedves egészségére kivánjuk egymásnak az ebédet. Ebben igaza van, hanem azután azt állitja, hogy a vacsorakor ebédlők életrendje helyes, nem a mienk; mert ugy illik, hogy mikor az ember napi munkáját befejezte, akkor üljön le enni. Time is money! Az időt ne pazaroljuk napközben evéssel, hanem térjünk az uriosztály étrendéhez; ebédeljünk öt órakor.

Miután a példával nekünk ujságiróknak kellene, óhajtása szerint elölmenni, elmesélem neki egy ujságiró egy napi történetét, párhuzamba téve egy lámpásnál ebédelő napirendével.

Tehát én reggel öt órakor felkelek; s mert akkor legkevésbé háborgatnak, leülök dolgozni. Miután nyolcz óráig vagy tizezer betüt egymás sarkához ragasztottam, nagyon örvendetes félbeszakitásnak veszem, mikor a feleségem azzal nyit be, hogy elkészitette a reggelit.--(Notabene, nekem a feleségem maga főzi a kávét, azért én jobbat is iszom, mint az urak.) Azzal hamar készen vagyok. Te, Z. A. polgártársam és a veled együtt ebédelők még akkor fordultok a pihent oldalatokra, s horkoljátok ezt a melodiát: „oh, édes hajnali álom“. Tiz óráig elolvasom a hirlapokat, megcsinálom a jegyzeteimet, a mi nem elfelejteni való, azt naplómba jegyzem, mert abból élek;--te, kenyeres társaiddal együtt akkor keféled meg a körmödet. Ezentul jönnek-mennek hozzám, el vagyok foglalva a más dolgával, közben legfeljebb leveleket, vagy apró ujdonságokat irhatok. Egy órára aztán a napi munkámmal délelőttre készen vagyok. Te is készen vagy akkorra a toiletteddel. Hanem én már akkor éhes vagyok; mint a farkas! Az én gyomrom nem muszka országgyülés, hogy annak reggeli öt órától déli 1-ig egy kis kávéval ki lehessen szurni a szemét. Én már akkor tudakozódni kezdek, hogy teritettek-e már? No, hiszen szépen megörvendeztetnének, ha erre a kérdésemre azt felelnék: „Méltóztassék excellentiádnak megnyugtatni magát, most keresi a szakács a gyufát a konyhában, mihelyt megtalálja, mindjárt tüzet fog rakni, öt órára pontban tálalni fog. Addig tessék leülni és irni tovább!“ No, hiszen, azt a novellát kellene megnézni, a mit én akkor irnék! Hanem hát e helyett azt mondják: „itt a bableves, ülj le Márton, kapáltad Márton, megszolgáltad, a mit megeszel“; és mondhatom, hogy nagyon jól esik. Azalatt te éjjelevő társaságoddal javában szemüvegezed a váczi-utcza járókelő szépségeit. Két óra után egy kis commotiót csinálok; bár nem tudom, hogy a nagy Széchenyi tett-e e részben némi engedményeket? de én bizony délután egy pár óráig nem ülök le dolgozni.--Öt órára aztán te haza jösz a lovaglásból, ott már vár rád a dinée; én rám is ott vár a sok ménkű bécsi és párisi hirlap, hozzák az esti postát; nyolczadmagammal neki fekszem; nyakrafőre forditani kell; ez aztán a bankett! hirlapokat tranchirozunk; nyers czikkekhez saucet csinálunk, rágjuk a tollat, üritjük a pezsgős--kalamárist, csak ugy görbül a hátunk bele. Hét órára mi is készen vagyunk az esti postával, ti is a dinéevel; akkor aztán együtt elmehetünk a szinházba; én a földszintre, te a páholyba. Itt te kibeszélgeted magad, én pedig kipihenem magamat; s aztán futunk, és kocsizunk haza; tiz órakor te felkanalazol egy csésze theát; én kardra hányok egy adag befsteaket; azután olvasok egy kis történetfélét, vagy mikor van, birálni való drámát, hogy csendes álmom legyen; tizenegy órakor már aztán aluszom, mint a bunda. Te akkor szövetkezel legjobban a második polkamazurkára s töröd a fejedet, melyik bárónét mulattasd, melyik grófné kalandjaival? Négy órakor aztán te is lefekszel: én már akkor ki is aludtam magamat.

Abban tehát tökéletes igazad van, hogy nálad is, nálam is épen a nap közepére esik az ebéd; csakhogy egyikünk hat órával későbben kezdi a napot, mint a másikunk. Tehát vagy arra bird rá a munkás osztályt, hogy ő is tizenegy órakor keljen és négy órakor feküdjék, vagy az uri rendet persvádeáld, hogy keljen ötkor, s feküdjék tizkor; különben nem kerülünk össze. Mert, hogy aludni kell; ezt, ugy tudom, a nagy Széchenyi is megengedte; ha jól emlékszem rá, nyolcz órát szabván egy alkotmányos polgárnak az alvásra. Bizonyosan nem tudom, igy van-e? Kérdezd meg János kollegánktól, ő tud mindent, a mit Széchenyi mondott.

Tehát csak ez a vitatott kérdés sarkpontja, hogy nappal alugyunk-e, vagy éjjel?

Hirlapolvasói kombináczió.

(Kávéházi jelenet.)

Ugyan édes urambátyám, mit tud még a hirdetményeken is végig olvasni? El nem engedné belőlük az utolsó omegát sem; az ember nem győzi kivárni a kezéből.

--Hát hiszen ez a legérdekesebb regény.

--Regény? A hirdetményrovatban?

--Ott hát, csak egykis kombináczió kell hozzá.“

A regény czime? „egy agglegény élete. Itt van legfelül mingyárt a hős arczképe maga; egy gavallér, ki fél pofájára rut, mint a pávián, a másik félre pedig deli, mint Antonius. Alatta következnek: „a lilionez és glycerin hirdetményei“, a miktől a legkordoványabb pofa szattyánná válik, „dr. Beringuier hajfestő és szakállbarnitó szere“;--„vulcanit agyu fogak“; no még egy kis „izomessenczia“, melyeket nyomban követ az épen felfedezett „csizi jódforrás“, aztán meg egy „elveszett pudli kurrentálása“. Ime az első fejezet a regényből.--Most következik a második. Jön egy „házassági ajánlat“; legjobb korában levő férfiu, biztos jövedelemmel stb. Ez alatt olvasható mindjárt. „Une jeune demoiselle, qui parle francais, de dolgozni nem szeret, desire a étre placée, mint urnő, vagy házi kisasszony valami szolid uraságnál“.--Következik egy végevárhatatlan rubrika „fehérnemü, csipke, selyemruhák és más egyébb piperenemek“ választékos czikkeiből összeállitva. Ez volt a második fejezet.--Lássuk a harmadik fejezetet. „Kerestetik egy nőtlen kompanyon minden tőke nélkül.“--Alább ajánltatnak „mindennemü betörések ellen biztositott szekrények“.--Jön a negyedik fejezet. „Franczia bonne“ kerestetik apró gyermekek mellé. „Arany halak nagyon olcsón kaphatók.“--Most az ötödik fejezetet látjuk. „Egy ifju ember bucsut mond itthoni ismerőseinek s utazik Amerikába“.--„Egy meglett koru férfiu, ki a jobb körökhöz tartozik, kényszeritő körülmények miatt ajánlkozik könyvvezetőnek, vagy akár könyvhordónak“;--„egy élte virágában levő asszonyság, ki már francziául elfelejtett, hanem a helyett beszél németül és tótul, ajánlkozik valamely szolid kávéházhoz pénztárnoknénak“;--„rögtöni átköltözés miatt egy uri szállás butorostól együtt kiadható“. Igy végződik az ötödik fejezet.--Végül aztán „érczkoporsók“, hirdettetnek a teljes czimü kuncsaftok nagy megelégedésére; s befejezi az olvasmányt egy mutató ujakkal elől-hátul megspékelt „hálanyilvánitás az Ankerhez“ melyben mélyen keseredett özvegy köszöni azt az ezer forintot, a mi felejthetlen férjének azon utolsó szivességéért, hogy meghalt, az illetők részéről fogyatkozás nélkül kifizettetett.

--Ime öcsém, itt van egy magadforma agglegénynek az egész élettörténete; s az összeállitásához nem kell nagyobb fejtörés, mint az angol premier nyilatkozataiból; a muszka külügyér depecheiből, a török nagyvezér hatisheriffjeiből, a német Bund határozataiból; Garibaldi toasztjaiból s Napoleon hallgatásaiból kiolvasni, hogy hányadán áll a világ? a mit pedig mindennap megkisért minden hirlapolvasó.

A seregeknek ura.

A düppeli sánczok bevétele után porosz király ő felsége rögtön táviratot sürgönyözött a koronaherczeghez; a távirat igy kezdődött: „A seregeknek ura után Önnek és vitéz hadseregünknek köszönhetem e fényes győzelmünket“. Wrangel fővezérről egy szó sem volt benne. A koronaherczeg, ki jól ismeri a vén hadvezér katonai büszkeségét, mentegetni kezdé a királyt, hogy a nagy sietségben igy meg amugy elfelejtette Wrangel papát.--Oh dehogy! szólt a vén hadvezér; sőt inkább nagyon megtisztelt, hiszen igy kezdi: „a seregeknek ura után“. Már pedig az én vagyok.

Foghagyma-e inkább, mint pézsma?

Nem tudom, minden ember ugy gyülöli-e a pézsmaszagot, mint Hortobágyi Feri? annyi bizonyos, hogy én sem állhatom ki. Már pedig sok elegáns delnő azt képzeli, hogy nem volna tökéletes, ha ugy be nem pézsmázná magát, hogy a vak is ráismerjen róla.

Különösen két debreczeni urhölgygyel volt Feri nagyon megakadva, a kik épen az ő zártszéke mellett jobbról-balról voltak abonirozva a szinházban, s a kiknek a parfümjétől néha azt se látta, hogy operát adnak-e, vagy siralmas darabot? Nem tudta, hogy szerezzen magának elégtételt.

Hát egyszer meglát Feri egy kurta subás embert a piaczon, a mint hatalmas étvágygyal falatozik szalonnát, kenyeret és zöld vöröshagymát szedegetvén elő a tarisznyájából. Mikor a vöröshagymának vége volt, akkor meg poszpásznak egy csomó fris foghagymát morzsolgatott el rá.

--Ez lesz az én emberem! gondolá magában Feri s belekötött a jámbor emberbe.

--Hallja kend, atyafi, szereti-e a komédiát?

--Má hogy ne?

--Hát a jó bakatort?

--De biz azt is.

--Fogja hát ezt a bilétet, menjen be vele a komédiába. Üljön le arra a zártszékre, a melyiket kimutatnak, s ott maradjon a darab végeig. Mikor aztán kijön, két pint bor ára üti a markát.

A hagymakedvelő rá állt a kellemes alkura s jó eleve bevette magát Feri zártszékébe.

Hát azután jöttek a dámák s jobbrul-balrul elfoglalták mellette helyeiket.

Feri pedig a parterre váltván jegyet, onnan nézte, hogy hova fejlődik ki ez a krizis.

A delnők csak fintorgatták az orrukat, tartották a zsebkendőket szájuk elé; de nem kevésbbé neheztelt a jámbor atyafi is s tekergette a nyakát jobbra-balra, fujt maga elé nagyokat, mint a ki nem szereti az állapotot, nézegette, hogy merre lehetne innen valamiképen megszökni.

Utoljára is az irhabőrös ember türelme lett rövidebb; a mint egy kurtinát leeresztettek, felszedte magát tarisznyástól, bundástól, keresztül tört a néző seregen s iparkodott kifelé.

Feri utját állta: „no hát mi baj?“

--De uram, szólt a foghagymafaló, ha két akó borral kecsegtet is az ur, nem tudom én azt a büzt kiállani, a mi ott van.

Bebizonyítása annak, hogy Diogenes nem volt igazán bölcs.

Diogenes azt állitá, hogy haszontalanság minden tudomány; az athenei tudós akademia fölösleges a világon, az embernek nincs szüksége egyébbre, mint egy hordóra, a miben lakjék.

Ugy, de a hordó nem terem a fán, mint a makk-kopáncs; az ebben az időben cserépből volt, készitette a gerencsér.

Hogy a gerencsér hordót készithessen, szüksége van a kőmüvesre, hogy az neki égető kemenczét épitsen.

Hogy a kőmüves épithessen, szüksége van a kovácsra, a ki neki kőfaragó eszközöket szolgáltasson.

Hogy a kovács kalapácsot készithessen, szüksége van a timárra, a ki a fujtatóhoz bőrt ád.

Hogy a timár bőrt készithessen, szüksége van az ácsra, a ki száritó szint épit.

Hogy az ács faraghasson, szüksége van megint a kovácsra, a kinél fejszét rendel.

Hogy a kovács fejszét készithessen, szüksége van a bányászra, a ki a vasat előkeresse a földből.

Hogy a bányász hozzá foghasson a mesterségéhez, szüksége van a mérnökre.

A mérnököt pedig az akadémiában tanitják.

És igy azért a tréfáért, hogy Diogenes egy hordóban ülve szidhassa az egész dolgozó és fáradozó világot s a vele nem tartó tudós társaságot; csupán azért az egy hordóért szüksége volt az egész emberi társaságra, s az athenei akadémiára.

Ebből mai nap is érthetne valamit egy némely cynicus Diogenes.

Egy szorgalmas bürokrata naplójából.

Reggel 8 órakor a hivatalba indultam, a hivatal messze van a lakásomtól, odáig tizennégy fotograf esik, azokban a képeket végig nézegettem, pontban kilenczkor megérkeztem a büróba. Az osztályfőnök kérdésére, hol késtem, azt felelém, az ő arczképét kerestem, meg is találtam. Itt van a zsebemben, most vettem. Azzal ugyan ő maga ajándékozott meg egyezer, de már elfelejtette.

9½-ig a vászonkarmantyumat huztam fel a kabátujjamra, ugyanazt háromszor máslira kötöttem.

10-ig tollakat faragtam. Az aczéltollat azért nem szeretem, mert az mindjárt készen van.

10½-ig plajbászt faragtam. Roszak ezek a hivatalbeli plajbászok, mikor az ember kihegyezte, akkor törnek el.

10¾-ig pipára gyujtottam, a szopóka rosszul szelelt, ki kellett tisztitani.

11-ig a hivatalszolgát kerestem, de nem találtam.

11¼-ig magam szaladtam át a trafikba, a kalapomat a szegen hagytam, hogy ha jön az igazgató, láthassa, hogy itt vagyok.