Part 7

Gróf Berzy megköszönte szépen a tudományos fel világositást, s ellátogatott Fellegi Szeréna grófnőhöz, kit az egész világ legszellemdusabb asszonynak ismer el, s kibe gróf Berzy halálra szerelmes akart lenni.

Két óráig volt a gróf Berzy Szeréna grófnőnél, a nélkül, hogy egy okos szót szólhatott volna vele. Ott ült nála báró Tinódi, de eadem, s az annyi üres ostobaságot fecsegett össze-vissza, hogy a grófnő nem győzött rá eleget ásitani.

--Ah, ez a báró a legunalmasabb ember a világon!--tört ki végre Szeréna grófnő, mikor a báró valahogy mégis csak elment s ők egyedül maradtak.

--Nem adná ezt nekem nagysád irásban?

--Irásban? Hisz ez olyan dolog, a mit minden ember tud.

--De énnekem hiteles alakban kellene, bélyegpapirosra; nekem ez, mint törvényes bizonyitvány szükséges.

--No azt bizony kiadhatom önnek minden káptalan nélkül.

A gróf elővette a bélyegpapirost, a grófné ráirta a bizonyitványt, mely szerint elismertetik, hogy báró Tinodi két esztendő é§ hat hónap alatt, a mig a grófné szolgálatában állott, magát folyvást unalmasan viselte.

Másnap aztán beperelte gróf Berzy báró Tinodit Szeréna grófné bizonyitványa, s doktor Pipitér orvosi véleménye alapján, mint gyilkossági merénylettevőt, a ki Felleg Szeréna grófnőt meg akarja ölni.

A pörnek nagy nevetés lett a vége. A báró segédaket szólongatott, a kikkel kihivassa élethalál-bajra gróf Berzyt, hanem mindenki azt a tanácsot adta neki, hogy legyen esze; máskor ne menjen olyan helyre harmadiknak, a hol csak ketten akarnak lenni.

V. Tizenhat garasért nyolczvan ezer forint.

Báró Lomosy László juniornak az a fatális szokása volt, hogy fizetni nem szeretett. Ez a mindnyájunkkal közös eredendő bün azonban egészen más gyümölcsöket termett nála, mint más közönséges embernél; a ki, ha fizetni nem akar, enged maga ellen pörölni, vagy megszökik, vagy kiveri a hitelezőt a házából:--ő pedig azt vette föl, hogy ha jöttek rá egy ötven forintos kontócskával, s neki vagy kedve, vagy pénze nem volt azt beváltani; rábeszélte a hitelezőjét, hogy inkább ad neki egy váltót ötszáz forintról. Mikor aztán az ötszáz forintos váltó lejárt, akkor ismét a legnagyobb készséggel becserélte azt egy ötezressel; azt megint egy ötvenezeressel; mig a hitelező maga is kétségbe nem esett a fölött, hogy ilyen hirtelen megnőtt a kapitálisa.

Ilyenformán már egyszer volt egy félmillió adóssága.

Volt pedig egy nagybátyja, báró Lomosy senior, a ki restelvén a nevét minduntalan a hirlapok hátulján, compromittáló hirdetmények szövege közt olvasni, rászánta magát, hogy egy pár ezer forint feláldozásával, az adósságok mesés összegét az eredeti gyökkivonatokra redukálva, unokaöcscsét kitisztázza, hanem ugyanakkor kijelenté, hogy soha többet semmiféle adósságát kifizetni nem fogja. Ez volt az utolsó.

Egy év mulva megint volt a „junior“-nak félmillió tartozása.

Azt beszélik felőle, de már ezt nem tudom igaz-e, hogy még a bérkocsisokat is „álbá“-val fizette. Annyit irhattak a neve fölé, a mennyi nekik tetszett.

Hanem ezuttal a nagybátyja állhatatosan megtagadott minden interventiot. Csukják be az öcscsét, ha tartani akarják, ő nem fizet helyette semmit.

Kinálgatták neki a gyanus nagyságu váltókat tiz perczentért, ötért, háromért, kettőért. Ő azt mondta, hogy egy batkát sem ád.

Nem tehettek aztán egyebet, mint hogy nyilvános árverést nyitottak a százezerekre menő adóslevelek fölött. Bezzeg olcsó volt a „realitás“!

A családnak egy régi ismerőse bevetődött az árverésre s megvásált a kótyavetyén nyolczvanezer forint áru kötelezvényeket. Azokat aztán elvitte az öreg báróhoz.

Az pedig hallani sem akarta, a mit beszél.

--Mit? az öcsém váltóit? Nyolczvanezer forint árut? Minek vette ön meg? Előre mondhatom, hogy kárba veszett a pénze, mert én nem fizetek ki semmit.

--De ezt mégis ki fogja fizetni méltóságod. Én nem vettem nyereségre. Ugy adom, a hogy rajtam maradt.

--Nem, nem. Semmit sem adok érte, és ha mindjárt nyolczvan forintért vette is az ur az egészet.

--Igen, de tizenhat bankó garasért vettem.

--Tizenhat bankó garasért! Nyolczvanezer forintot!... No már azt kifizetem.

S kiugratott érte egy ezüst huszast, melyből még a tisztes öreg ur vissza is adott két váltó krajczárt, mert hiszen ő nem nyereségre vásárolt.

VI. Párbaj, a minőt senki sem hinne el, ha én nem mondanám.

..... Denique azon mi összevesztünk. Én is mondtam neki valamit, ő is mondott nekem valamit, a mit egymásnak meg nem lehet bocsátani. Rögtön kerestünk segédeket.

Az ő segédei épen akkor léptek be én hozzám, mikor az én segédeim ő hozzá. Mindketten magunknak akartuk vindikálni a kihivás dicsőségét.

Ő is el volt határozva, hogy engemet megöl, én is, hogy őtet megölöm.

Mert hiszen valakit megölni: az csak olyan tréfa dolog.

Másnap reggel korán kikocsikáztunk a Lipótmezőre; segédeink vettek egy-egy pár pisztolyt; egy fényes ezüst hatos határozott, melyikünkével lőjünk. Ő azt mondta: „czimer!“ (persze ő ur volt, neki a czimer kellett), én azt mondtam: „irás!“ (Természetes, minthogy firkász vagyok), a sors az ő pisztolyainak adta az elsőbbséget.

Ez rosz ómen volt.

Miután a segédek kimérték a tizenöt lépésnyi távolt s ismét elővették a fatális hatost: czimer-e vagy irás?

A sors megint ellenem határozott. Én jutottam arra a helyre, mely szemközt volt a nappal, ellenfelemé volt az előny, hogy a napnak hátat fordithatott.

Mögöttem volt egy vén cserfa, melyet nemrég botoltak le, a csonka ágcsomok meredeztek róla mindenünnen, ezt én akkor ráértem nagyon szemügyre venni.

A segédek tapsoltak, hogy lőhetünk. Én csen-desen felemeltem a pisztolyt, kinyujtott karral s a legnagyobb hidegvérrel épen a szivére czéloztam ellenfelemnek.

Aztán épen a varjufészekbe lőttem bele a jegenyefa tetején.

Rugott az a fertelmes pisztoly, mint egy negyedfü csikó. Lefelé kellett volna czéloznom Amerikába, ha azt akartam, hogy itt Európában találjak vele valakit.

No se baj, majd a második lövésnél jobban vigyázok magamra. Ellenfelem épen ugy fog járni velem, mint én ő vele: meglövi a holdat.

Azonban egy tekintet azon pokoli mosolygásra, mely arczát elfintoritá, midőn félszemét behunyta, félszáját felhuzta s azzal a térdemet vette czélba, tudatá velem, hogy ellenfelem okult a példámon; lábamra czéloz, hogy homlokon találjon.

--No, agyiő szép napvilág!--gondolám magamban, s föltekinték a napba;--téged is utoljára látlak most.

Rám pedig az a hatása van a napnak, ha bele nézek, hogy kénytelen vagyok prüsszenteni.

--Hefprzrszki!

Abban a perczben: „drum-bum!“ egy lövés hangzik s egyikünk halva rogy össze.

Az az egyik nem én voltam. Hiába is mondanám, mert nem hinnék el. Ellenfelem volt.

Hogy történhetett ez?--Hát ugy történt, hogy prüsszentés közben, a mint a fejem kissé lebukott, ellenfelem golyója a homlokom helyett kalapomon ment keresztül, a hátam mögött levő cserfa egyik ágcsomójáról visszapattant, a kalapomon megint egy másik lyukat ütött, s ellenfelem homlokába furta magát.

A ki nem hiszi, megkérdezheti ő tőle magától. Ő most bizonyosan valami kopogó szellem lesz, s fog feleletet adni.

A holt ember.

Hire futamodott, hogy a kedvelt komikus, Damó főbe lőtte magát.

Onnan támadhatott a hir, hogy az egyetlenegy requisitum-puskát egy este kikölcsönözte a ruhatárostól, azzal az igérettel, hogy valami nagy pecsenyét fog meglőni, s abból neki is juttat, aztán egy hét mulva sem került elő a puskával. Bizonyosan saját magát értette alatta.

Ezt a hirt mindjárt meg is irta, mint probatió calamit, egy fiatal múzsafi egy vidéki hírlapnak, abból átment a fővárosi hirlapokba; onnan ki a külföldi hirlapokba s valószinüleg át is ment Amerikába.

Akkor csak egyszerre előáll Damó a puskával. Az egy heti vadászat alatt lőtt egy harkályt. Sok más nagyobb állatot is megriasztott, a kik mind csak egy hajszál hiján menekültek meg tőle. Hanem hát a harkály nem pecsenyének való.

Felmegy tehát az igazgatóhoz s jelenti, hogy itt van.

Az igazgató vállat vonít.

--Hogy lehetne már ön itt? mikor ön meghalt.

--Ki mondja azt?

--Ihol van az ujságban. Hat ujságban is benne van, hogy ön agyonlőtte magát s meghalt.

--De hát én mondom, hogy nem haltam meg.

--Már nekem hiába mondja. Azt csak nem praetendálja talán, hogy én önnek jobban higyjek, mint annyi tiszteletreméltó hazafinak?

--De mikor annyira nem haltam meg, hogy pláne egy kis anticipatiót kérek.

--Micsoda posthumus czélokra?

--Hát arra a czélra, hogy éhes vagyok s enni akarok.

--No még ilyet sem hallottam: hogy a halottak éhezzenek. Barátom, a ki meghalt, az nem eszik, a ki nem eszik, az nem éhes, a ki nem éhes, annak nem kell anticipatió. Ön meghalt: ergo önnek nem kell több előlegezés.

--Ugyan kérem, legyen szives hát legalább egyet azokból a hirlapokból ide adni, hogy legitimálhassam vele magamat a házigazdámnál, ha majd a házbért kéri, hogy én meghaltam.

--Tessék, akár kettő: de visszahozza, mert beköttetem.

A szegény halott azonban, a mint a konyhán keresztül ment, meglátott a tüzhelyen egy szép nagy pulykát nyárson pirulni. A szolgálónak azt mondta, hogy szaladjon be frissen, az igazgató ur feldöntötte a tintát, törülje fel, s mig az bement, köpönyege alá keritette a pulykát s odább állott vele.

Mire a nyomozásra megindult igazgató valamelyik Bacchus-templomban ráakadhatott, már akkor India tollatlan kétlábu magzatának csak a csontváza volt feltalálható, otyan szépen letisztogatva, mintha valami muzeum számára lett volna praeparálva.

--Nini. Az ur megette az én pulykámat!--Támadt rá az igazgató a szinészre.

Az pedig kisérteties páthoszszal voná elő kebléből a tőle elhozott ujságot, s az aláhuzott sorokra mutatott.

--Ime uram, itt a bizonyitvány, hogy én meghaltam, s a halottak, tetszik tudni, nem esznek.

XXIII.

A buldogg emlékezetű Bach-korszakban egyszer nem volt már egyéb dolga a miniszternek, hozzáfogott a tanügy centralisálásához. Utasitást adott a Comitatsvorstandoknak, a Comitatsvorstaridok a Bezirkscomissäreknek, a Bezirkscomissärek az Ortsnotäreknek, hogy az irástudó notabelek jegyzékét küldjék fel a falukból. Ez végbemenvén, pár hét mulva aztán szétküldettek országszerte a nyomtatott okmányok, névszerint 1-ször: N. N. falusi gazdának „Schulrath“-tá való kineveztetési okmánya, 2-szor: ugyanannak számára rubrikázott betöltendő ivek, és 3-szor: a községi jegyzők számára utasitások, a miket a Schulrathokkal közölni fognak.

Nógrádmegye egyik palócz falujában is megkapja az okmányokat a jegyző, s behivatja azonnal az illető gazdát, kit e nagyszerü kitüntetés ért. Annak épen a szénatakaritást kellett abbahagyni, örült a meghivásnak nagyon.

--Hát „nagyságos hallja kend“,--szól a jegyző. Nagy megtiszteltetés érte Bécsből. Itt küldi a miniszter ur a kinevezést, nagyságos kend lesz ezután ebben a faluban a Schulrath, s ezután az lesz a titulusa, hogy „löbliche Schulrath.“

--Eertem uram: „leöblitétt sültrák.“ Haat ha muszaj, haat csak elviselem.

--Ezennel tehát utasitásul adatik löblicher Schulrath urnak, hogy kötelessége leszen ezentul minden reggel megvizitálni az iskolát, hogy pontosan kezdi-e a tanitó a leczkeadást, minden szombaton kiexaminálni a gyerekeket, hogy mit tanultak, megvizitálni az irásaikat, különösen a német irásaikat jól megbirálni, minden félévben rigorosumot tartani, s annak eredménye felől az ide mellékelt lajstromot nyolcz nap alatt rendesen betölteni s nekem feljebbküldés végett kézbesiteni.

--Eertem uram, eertem. Keserves dolog lesz ugyan nekem a falu tulsó veegeeről beczammognom minnap a rektoráig; aztán meg a tiszteletes inkább megtehetnee, mert ott lakik a töveeben az iskolának, de meg a neemetet szegeenyt, mikor irva van, nem is igen szeretem een olvasni, mert azokban a hegyes betőőkben mind felseerül a nyelvem; hanem hát, ha muszáj, hát csak ezt is elviselem.

--Végtére,--szól a jegyző, s elővesz az almáriomból egy irtóztató magas czilinder-kalapot;--hogy az egész falu előtt annál nagyobb respectusa legyen nagyságos kendnek, s az emberek már messziről lássák, hogy a löblicher Schulrath közeledik: itt küld a miniszter ur nagyságos kend számára egy hivatalos kalapot.

Azzal a fejébe nyomta az uj Schulrathnak a czilindert.

Az megijed, földhöz csapja a kalapot, kinevezést és rubrikázást, kiszalad az ajtón s csak az ablakon kiált vissza:

--De hallja kegyeemed, mondja meg a menyisztereenek, hogy fogjon magaanak maasutt sült rákot avvaa a csikfogoovaa!

A régi jó időkből.

Az öreg Dömötör hirneves ember volt a maga idejében.--Dabi pap volt; mely eklézsia egyike a világ legszegényebb parochiáinak. Ő volt az, a ki az öreg Bátori superintendens idejébeni--I. O. és J.-féle villongás alkalmával, midőn t. i.--e két ur három évig villongott az esperességért, az öreg püspök által saját hatalmi szavával esperesnek megtétetett.

Mikor ezt az öreg Dömötör megtudta, felment gyalog Pestre, és ott kezdett contradikálni a püspöknek.

--Nem ilyen szegény ember való esperesnek.

Bátori uram aztán azt mondta neki nagy nyersen:

--Szegény ember lehet kend--én miattam;--hanem esperes lesz kend.--S az lett.

Egyszer ez az öreg ur Péczelen valami nagy egyházi frequentia alkalmával gróf R.-néhoz ebédre meghivatott. Mint esperest, a grófné maga mellé ültette. S mikor az inas marhahust hozott, makarónival körülrakva, az inast igen nagy félelmek közt szólitá:

--Ide ne hozzon kigyelmed nekem valami kigyót vagy békát, mert én itt ezen helyen szörnyet halok ám.

--Ej, nagytiszteletü ur,--mond a grófné,--hiszen nem kigyó ez, hanem tészta.

--De méltóságos asszonyom, nem hiszek én neki; az én feleségem is elég tésztát főz--de vagy elmetéli, vagy elcsipkedi; ilyen gyanus kinézésüvel nem rettegtet engem.

--Hát mivel élnek ott Dabon?--kötekedék a sajátságos öreg urral a grófné.

--Babbal, lencsével, káposztával, tisztességes magyar embernek való--eledelekkel: a bakonyi svábok, már a mi falunkban is--árultak pityókát (krumplit), de az én asztalomra ezt nem merné feltenni a feleségem.

--Hát mennyi a fizetése nagytiszteletü urnák?--folytatá tovább a discursust a grófné.

--Hm! méltóságos asszonyom, van énnekem szép fizetésem. Rámegy az majdnem háromszáz vonásforintra--meg lehetne abból élni szépen, de még pénzelni is lehetne, ha azok a dabiak megfizetnének.

Egy gazdag ember.

(Életkép.)

Hires, nevezetes gazdag ember Bagi János uram ő kegyelme Szentes városában. Hanem azért nyáron át csak ugy töretlen bagaria-csizmában és egy szál gatyában jár, mint mikor még robotot kellett szolgálni s hétköznapon csak ugy felölti a tisztességes foltos dolmányt, mint akármelyik jóravaló atyafia.

Egyszer a német világban, egy egész gulyát árvereztek Kőrösön vagy Kecskeméten darabszámra.

Leütik az első pár ökör árát s a vevő Bagi János.

Leütik a második pár árát s a vevő megint Bagi János.

Jön a tizedik, a huszadik pár s a vevő mindig Bagi János.

Megsokalja az árverező birói személy, Csaszlaunak vándor magzata s kérdi a körüle levőktől, melyik az a Bagi János? s majd hanyatt esik, mikor egy olyat mutatnak neki, kiből nem néz ki husz forintot. Mérges hangon oda mordul hozzá:

--Hallja kend, meg is kell ám fizetni az ökör árát!

--Hát hiszen majd kiteremtsük valahogyan, nagyságos uram!

Folyik az árverezés s mindig Bagi János levén a legtöbbet igérő, már több százra megy az általa megvett barmok száma.

--Hallja kend,--szól a biró,--vasra veretem ám kendet, ha csufot űz a biróságból. Készpénzzel kell itt ám azonnal fizetni.

--Jól van jól, nagyságos uram, majd megpróbáljuk a végin.

Dühös volt a biró, de se nem szólt, se nem kérdezősködött többé, csak várta kárörömmel a dolog végét. Mikor a protokollumot bezártak, az egész gulya Bagi János nevére volt beirva, s mikor ezt a fizetésre felszólitották, legfoltosabb dolmánya zsebjéből elővett egy rongyos tárczát s ujdonatuj ezeresekkel kifizeté az egész összeget.

Hallgatott a csaszlaui s maig is azt hiszi, hogy valamelyik nábob tréfálta meg őt.

* * *

Gróf K..... Györgynek kölcsön kellett a forradalom után felvenni kétszázezer forintot.

Megtudja ezt Bagi János, a ki egykor a gróf K...... családnak volt jobbágya, s felmegy a direktorhoz.

--Tekintetes uram! azt hallottam, pénzre van szüksége a méltóságos urnak, azt gondoltam, inkább én adok, mint más.

Végig néz a direktor a kopott ruháju paraszton s szánakodva mondja:

--Sok pénz kell ám annak, ha kell, atyafi!

--Mintegy mennyire való?--kérdi Bagi János.

--Kétszázezer forint,--szólt a direktor, ugy gondolkodva, hogy az öreg erre hanyatt esik egyszerre.

De nem ugy történt. Hanem az öreg nyugodt lélekkel mondja:

--Igaz, hogy annyi nincs nálam, de százhatvan-ezer forintot itt hagyhatok, a többit pedig harmadnap alatt megrendelem.

A direktor sem gunyolódott többé.

* * *

Tehát ugyanez a Bagi János kiment egyszer az ostromállapot alatt szegedi pusztájára, csak amugy gyalog szerrel.

Találkozik a zsandárokkal s ezek kérdik tőle: hol a passzus?

--Minek nekem a passzus,--szólt,--a magam birtokán?

--Melyik a kend birtoka?

--Ez az, a hol állunk s köröskörül, a merre látunk, mind az enyém.

Összenéznek a zsandárok, hogy valami körmönfont jó madárral van dolguk, s azzal megkötik az öreget, egy szót se szólnak többet s bekisérik Szegedre, a megye börtönébe, ugy adván be a species factit, hogy az öreg őket tévutra akarta vezetni.

Persze a vizsgálat nem kezdődött meg mindjárt, hanem azért az öreget közmunkára fogták.

Egyszer épen ablakokat surolt a megyeház udvarán, mikor valami hivatalszolga, a ki egykor kisbéres volt nála, meglátja.

--Ej, ej, édes Bagi János uram, hogy került kelmed ide?

Elmondja az öreg a dolgot; megcsóválja fejét a hű szolga s felmegy az illető birói személyhez.

--Nagyságos uram! Bagi János uram itt a megyeháznál van fogva.

--Igen, az a csavargó.

--Csavargó? Nagyságos uram, van annak a szentesi határban tizezer hold földje s itt Szegeden is bir árendába tizenötezer holdat. Mért volna az csavargó?

Elnevette magát a nagyságos ur, de mégis megtartá a vizsgálatot. Igy szabadult ki a dusgazdag földbirtokos saját kisbéresének jótállása mellett.

(Történt, a rend és czivilizáczió áldott korszakában.)

Elegy-Belegy.

Keszthely hajdanában nemesi compossessoralis hely volt. Gróf Festetich György a Georgicon alapitója kifizette lassankint a nemes atyafiakat, hogy zavartalan gazdaságot állithasson magának. Valamennyivel könnyen boldogult, hanem az utolsó, valami Danka nevü, sehogy sem akart hét szilvafás birtokától megválni,--s e miatt nem egy kellemetlen órát csinált a terveiben állhatatos grófnak.

--No, Danka uram,--szólt egy találkozás alkalmával a gróf,--hát csak nem adja el igenis a birtokát most sem?

--De biz eladnám,--szólt jó kedvében Danka,--ha volna, a ki megfizetné az árát.

--Mi az ára, igenis Danka uram?

--Százezer kurta forint, nagyságos uram.

--Specifikálja, igenis, megfizetem domine készpénzzel, igenis,--szólt a haragba jött gróf.

Nagy dolgot adott ezzel Dankának. Hozzá is látott ez a specifikáláshoz, de bár minden talpalatnyi földjét százakra meg ezerekre tette, a százezer kurta forint csak nem került ki. Végre kilenczvenezerre kisütötte az összeget s ment a levéllel a grófhoz.

--Itt van nagyságos uram, már tiz ezernek nem tudtam helyet adni, azt csak ráadásképen fizesse ki.

Nagyot nézett a gróf s ráförmedt az atyafira:

--No, domine Danka, dombon fekszik a háza, irja a levélbe: amoenitas loci--tizezer forint, ha legalább valaki igenis, megnézi a contractust, igenis, ne mondja azt, hogy én is olyan bolond ember voltam, igenis, mint kegyelmed, igenis.

S ezzel kifizette az egész összeget.

* * *

A jó Döbrönteinek testvére ma is él Veszprémben, s arról nevezetes, hogy a vörös hagymát ki nem állhatja.

Kinéz egyszer a piaczra, s meglát egy nagy, valamivel töltött gyékényes kocsit, s mellette egy embert.

--Mit árul kend atyafi?--kérdi.

--Vöröshagymát, uram.

--Rossz jószág az. Hol lakik kend?

--Keserü-ben uram.

--Pogány falu az, hogy hivják kendet?

--Méreg János, uram.

Az öreg sohase felejti ezt a párbeszédet argumentumul felhozni a vöröshagyma ellen.

A bihari főispánról.

Az öreg boldogult József nádorral mint regnicoláris deputationális tag járkálván gr. Z ...y a vizszabályozási ügyben, egyszer csak levelet kap valamelyik uradalmából, a mit midőn elolvasott, igen megháborodott s annyira elmerült saját ügyei fölött, hogy elszóródtan, mintegy fenszóval gondolkozva, elkiáltá magát: az a haszontalan nádor!--Meglepetve és megrémülve kérték a vele lévők, hogy az Istenért, vigyázzon: mit beszél,--de ő még mérgesebben kiáltozá: az a tudatlan nádor!--most már tudakolni kezdek, hogy hát mért haragudott ugy meg a nádorra? mire felelé, hogy Diószegen mindig boszusagot és bajt csinál neki az ott lakó, az a gonosz nádor; s midőn kérdezték: de hát miféle nádor az? felelé: F.... Nádor, a fiskális; tudniillik akkor kezdték a Ferdinánd nevü magyar embereket Nándornak nevezni.

* * *

Ritkán látogatván meg Nagyváradot, mint megyei székhelyét az öreg gróf Z. főispán, ily alkalmakkor rendesen tisztelegni szoktak nála majd minden helybeli testületek. Történt egykor, hogy a jogakadémiai tanári kar tisztelgése után együtt mentek az öreghez a püspökség és káptalan, ekkor még nagy tekintélylyel és jus gladiival is biró uradalmak fő ügyvédei, az öreg ur (mert én őtet fiatalnak még képzelni sem tudom, miután mindig öregnek ösmertem őt, azért csak igy nevezem), az előbbiekkeli társalgás benyomása alatt fogadván ez érdemes urakat, azt gondolván, hogy most, a kik jönni fognak, azoknak okvetlenül mind professzoroknak kell lenniök; valószinü az is, hogy a bejelentéskor elkerülé figyelmét az illetők állásának megnevezése, elég az hozzá, hogy szivesen és kegyesen fogadván az ügyvédeket, következő kérdéseket intézi hozzájok:

--Hát vannak-e sok tanitványok?

Az ügyvédek tréfás kedélyben lenni vélvén az öreget, e kérdést a jogi gondjaik alatt álló rabokra értelmezték és azért ekként felelének:

--Fájdalom! bizony sokan vannak,--bár egy se volna, annak örülnénk.

Ezt meg az öreg találta furcsa feleletnek, s azért folytatólag kérdi:

--Talán rossz erkölcsüek a tanitványok?

--Valóban, mind fel kéne akasztani--volt a válasz.

--No-no, meg kell próbálni mindent, hogy derék embereket neveljenek belőlök.

--Hiszen eleget nyuzzuk, botozzuk és koplaltatjuk őket, mégis csak akasztófára valók maradnak azok excellentiás uram!

--Hm, hm!!--csóválgatja fejét az öreg, az ifjuság ily szomoru romlottságán, és elbocsátja a vélt tanár urakat.

Távozásuk után bejövő titkárának mondja az öreg: de furcsa professzorok voltak ezek, még maguk dicsekedtek, hogy milyen gonosz tanitványaik vannak,--mire a titkár felvilágositván, hogy hiszen a püspökség, meg a káptalan ügyvédei valának ezek, nem pedig professzorok; erre az öreg is indulatba jötten kiáltja:

--Fogjátok meg! hozzátok vissza őket, előmbe azonnal, s midőn megjelentek, rájok támad, hogy micsoda vakmerőség az tőlük, őtet bolonddá tenni s magukat professzoroknak adni ki.

Széchenyi, mint ifju diplomata.

Abban a hosszu fegyverszünetben,--vagy ha jobban tetszik, abban a rövid örök békében, mely alatt első Napoleon az osztrák udvarral bizalmas barátságban élt a világ előtt; a hosszu harcz által zárva tartott sorompók lehullottak az országok határain, s hazánk förangu fiatalsága sietett az időt felhasználni, hogy Európát minden irányban beutazza.

Széchenyi István gróf még akkor nagyon ifju volt; minden ifju utazónak legelső vágya Olaszország: ő is Nápolyba utazott a téli idényre. Együtt ment vele egykoru ismerőse, Inkey; szinte előkelő magyar család ivadéka.

Mindkettőt ellátták Bécsből ajánló levelekkel az udvartól s aztán szivökre kötötték, hogy csak irjanak szorgalmasan itthonmaradt rokonaiknak hogylétükről, tapasztalataikról.

Nápolyban ekkor Murát volt a király. Franczia udvartartás, vidám, pezsgő élet; a király épen ugy szeretett ragyogni, mint a királyné élvezni; idegenektől rajzott az udvar. Azok között, kik Murát király udvarának fényét növelni segitettek, nagy kitüntetésben részesült a két magyar nemes ifju, mindkettőt különösen ajánlták a követségek s aztán még jobban mivelt eszes magukviselete.

Néhány heti ott mulatás után azt mondja Inkey Széchenyinek:

--Nem vettél valamit észre? Mintha hidegülnének irántunk.

--Nem én,--szólt Széchenyi,--hozzám igen is nyájasak.