Part 4

--Dicsőséges egy gondolat ez: magasztala érte a jogok mandarinja; épen most vettem egy nagy bambusz erdőt, alig várom, hogy elláthassam belőle igazságtevő czikkelyekkel a barbár tatárokat. Cselekedjél szándékod szerint. Erre megint büszkébb kezdett lenni Zin-Zin, s bekopogtatott azon mandarinnak ajtaján, ki a hadseregek fölött szokott rendelkezni.

Annak is elmondta, hogy mit akar a tatárokkal. Országgyülés, ha az makacskodik, erővel választás.

A seregek mandarinja pedig azt felelé neki, hogy ez istentelen gondolat.

--Majd én az én szép hadseregemet, mely nekem egészen kell, hogy a gonosz Taipingók ellen őrizzem a birodalmat, a te furcsaságod végett kétfelé osztom, hogy az egyik felével követeket fogdostass Tatárországban. Eredj a tatárba magad!

Zin-Zin erre megint kegyetlenül elszontyolodott s feljegyzé övéről lelógó tárczájába: kettőnek jó, kettőnek nem jó.

Mene aztán ahhoz a mandarinhoz, akire a bálványok tiszteletének rendbentartása vala bizva.

Annak is elmondá, hogy a tatár országgyüléssel nagyon röviden fog végezni; s ha máskép nem kap közülök követeket, a halálra itélt raboknak kegyelmez meg, azon föltétel alatt, ha idejönnek ülni.

Erre a szóra nyakába borult neki a kultusz-mandarin, összevissza csókolá orczáit.

--Ilyen ember kellett nekünk! Ez az igazi okos ember. Tedd azt minél előbb, bölcs Zin-Zin; a tatároknak nagyon sok arany, ezüst bálványuk van még; azokat én mind kicserélem tartósabb és szebb cserép és guttapercha bálványokkal; hatalmas ember vagy, óh Zin-Zin.

Zin-Zin maga is elhitte, hogy ő hatalmas ember, s most már egész biztonsággal lépett be a hatodik mandarinhoz, aki a pénzre vigyáz a mennyei birodalomban, hogy az valahol meg ne pihenjen, hanem szüntelen repüljön egyik kézből a másikba.

--Hát, hogy lesz, mint lesz? kérdé tőle a fináncz-mandarin.

--Minden jó lesz, összehivom a tatár országgyülést.

--Az még jó lesz.

--De nem sokat teketóriázok vele; ha nem küldenek Pekingbe követeket, megint szétkergetem.

--Az már nem jó lesz.

--Azután pedig kihirdetem a népnek, hogy fogjanak nekem minden pusztárul egy követet, s azt kötözve hozzák elém.

De már erre a pénzügymandarin oly dühbe jött, hogy a papirosnyiró ollóval rohant Zin-Zinnek.

--Hatsist ettél-e? hogy engemet meg akarsz rontani? kiálta a bámuló Zin-Zin fülébe; most sincs pénzem; ha te ezt teszed, egy batkát sem kapok kölcsön többet sem a belgáktol, sem a balgáktól, te mind szét fujod a kreditemet, mint egy kosár fosztott tollat.

Zin-Zin megrettenve támolygott haza; utközben följegyezvén övén lóggó tárczájába: három pro, három contra! Bráma legyen okos ezek között.

S azzal haza menvén lefeküdt divánjára, megtölté mákonnyal a pipáját és pipázott, és elaludt két álló esztendeig.

Regény tele grammokban.

--Uj genre.--

A régi módi regényforma levelekben már ócskaság.

1-ső telegramm. Gyémántfi Szivárványfihoz.

„Temesvár 1905. Május 15. Üzlet szilárd. Pókháló 10 fillérrel alább. Per font 25 aranykorona. Küldök 600 mázsát. Cserebogár keresett czikk. Kérek 8000 mázsát. Szilárd megrendelés. Három hónap a dáto. Gyémántfi, cserebogár paraffingyár tulajdonos.“

2-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfihoz.

„Párizs--udvari bál--pókháló harisnya,--üzlet brilliant,--pókháló rapid emelkedik. Összevásálni minden pókhálót a tout prix. Cserebogár abondant. Utánvétel mellett küldetik. Szivárványfi, pókháló harisnyagyár tulajdonos.

3-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfihoz.

„Kilenczezer tonna pókháló raktárban. Profit egy millio. Mi perczent nekem? Különben vállalat magam.“

4-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfinak.

„1¼ perczent sensalia.“

5-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfinak.

„Kevés.“

6-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfinak.

„1⅖ sensalia,--meg leány feleségül.“

7-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfinak.

„Hány testvér?“

8-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfinak.

„Solo.“

9-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfinak.

„Hozomány?“

10-ik telegramm. Sz. Gy.-nak.

„Minden mázsa után 5 korona.“

11-ik telegramm. Gy. Sz.-nak.

„Név?“

12-ik telegramm. Sz. Gy.-nak.

„Regina.“

13-ik telegramm. Gy. Sz.-nek.

„Jó“

14-ik telegramm. Sz. Gy.-nek,

„Forduló postán leány megy utánvéttel. Cserebogár utban.“

15-ik telegramm. Gyémántfi Kőszénfihoz.

„Gazdag bolond Szivárványfi leánya, mátkám, 45 ezer hozomány. Eskomptirozz rá 5 ezeret. Öregtől pénzt kapok, rögtön vissza. Lakodalomra jőjj.“

16-ik telegramm. Szivárványfi Kőszénfihez.

„Gyémántfi leányom veszi. Igértem 45 ezer hozományt. Adok csak 4 ezeret. Kölcsönözz. 1½ per mêse. Lakodalomra jőjj.“

17-ik telegramm. Regina Kőszénfihoz.

„Apám férjhez ad. Gyémántfihoz. Nagy szamár. Apám mondta. Még nem láttam. Leveleimet vissza. Poste restante lehet majd később. Lakodalomra jőjj. Schmukk hol?“

18., 19. és 20-ik telegrammok. Kőszénfi Gyémántfihoz, Szivárványfihoz és Reginához.

„Gratulálok. Pénz szűk.“

21-ik telegramm. Szivárványfi Regina Kőszénfihoz.

„Férj szörnyeteg. Három nap négyszer verekedés. Jőjj szabadíts.“

22-ik telegramm. Kőszénfi Reginához.

„Idei méz keresett. Ára emelkedő. Veszem.“

23-ik telegramm. Szivárványfi Kőszénfihoz.

„Megfogtalak! Értem telegrammot. Méz = mézes hét, enyim. Elégtétel. Amerikai. Pisztoly vagy dollár.“

24-ik telegramm. Kőszénfi Szivárványfihoz.

„Jes. Budai lutrin páros szám halál nekem, páratlan halál önnek.“

25-ik telegramm. Szivárványfi Kőszénfihoz.

„Páros szám! Buona notte.“

26-ik telegramm. Kőszénfi Szivárványfihoz.

„Ma délben meghaltam. Golyó! Elégedve?“

27-ik telegramm. Szivárványfi Gyémántfihoz.

„Regina megszökött. Túl nem élem. Meghaltam este. Borotva.“

28-ik telegramm. Gyémántfi Szivárványfihoz.

„Halálod ruinált. Minden pókháló szakad. Agyiő. Halál per gyufa.“

29. usque 33-ik telegrammok. Krepelkafy pesti rendőralispán, Schmidffy n.-szebeni, Dobrzefy mármarosi, Bolnaiu balázsfalvai, Wladfy orsovai rendőrszolgabirákhoz.

„Szivárványfi, Gyémántfi, Kőszénfi üzérek, Regina üzérnő megszöktek, keletnek, északnak, délnek, sok csalás. Passiva iszonyu. Megfogni. Per schub vissza.“

34-ik telegramm. John Cox southamptoni rendőrbiztos Krepelkafy, pesti rendőralispánnak.

„Szivárványfi, Gyémántfi, Kőszénfi, inclusive Regina. Együtt megfogtam.“

35-ik telegramm. Krepelkafy John Coxhoz.

„Ki bizta rád? Tartsd magadnak, ha fogtad.“

Az akadémiai restóráczió.

No még soha ugy nem örültem, hogy restauráczióból ép bőrrel haza szabadulhattam, mint most legközelebb, mikor az akadémiának restauráltunk uj tagokat.

Mert hát tetszik tudni: itt is van fehér tollas és fekete tollas párt. A fehér tollas párt tagjai azok, akik a tolluk hegyét soha sem mártják bele a kalamárisba, hogy szép fehér maradjon egész esztendőn át; a fekete tollasok pedig azok, akik a tollaikat be szokták tintázni.

Hát aztán itt az a szokás, hogy elébb van az országgyűlés, azután van a követválasztás.

Minden osztály kikandidálja a maga követjelöltjét, először rendes tagokat választanak, azután pedig rendetleneket.

Hát a mint a filozófusok megválasztották a maguk rendes tagját, s következett volna a mathematikusokra a sor, akkor feláll egy historikus s azt kérdezi a mathematikai osztalytul, hogy ha 43-at a 42-ből kiveszünk, mi marad ott?

--Marad kacskaringós menykő! felelnek rá neki. Akkor egy már „plus“.

--No, hát, akkor a mathematikai kandidátus is „plus!“ mert már meg van a 42-ik tag is választva, s az lenne a 43-ik. Az pedig nem adódik.

A természettudósok látva, hogy igy az ő jelöltjük kimaradt, no iszen jövének kegyetlen haragba; először egy-kettő beszéli, utoljára minden ember. Ütöttük ököllel az asztalt, szikráztak a szemeink, ég felé állt a hajunk, s csak azért nem bombáztuk egymást a kalamárissal, mert nem volt.

No, én már láttam szinpadon is, azonkivül is restaurálni, férfiakat, asszonyokat duellálni, de ilyen ataknak a galánthai követválasztás óta még csak fantáziájával sem birtam.

Ez valahogy lecsillapult, fegyveres interventió nélkül, akkor folytattuk a szavazást.

Hát, tetszik tudni, az ugy megy, hogy kap minden ember egy szem babot, a ki választó képességgel bir s aztán van errevalónézve egy deszkaszörnyeteg, egy fakrokodilus, a kinek a torkába bedugja az ember a kezét, s akkor észrevétlenül vagy az „igen“ vagy a „nem“ gégéjébe ereszti le a maga babját. A többiek körülállnák s hallgatják, hogy melyik fiókba gurul le a titkos babszem? Hát ettől a kéttorku szörnyetegtől én teljes életemben mindig szörnyen féltem; azért is a babszemet mindig az „igen“-be eresztem, mert attul tartok, hogy ha egyszer nemre zavazok, bekapja a kezemet s ott marad.

Hát csak szavazunk mi szépen, eleinte van harmincz babszem a két fiókban, azután, mintha státuspapiros volna, egyre kezd alább szállni, lesz huszonnégy; majd husz, majd tizennyolcz, bukik nyakrafőre minden kandidátus. Az elnök könyörög: „Urak ne dugják el a babszemeket! hová lettek a babok? adják ide, a kinél van!“ Minden ember esküszik és forgatja kifelé a zsebeit, hogy ő nem lopott babot. Még egyszer szavaznak, még pedig valami indus tudósra, Baburajendrolalamitra a neve. Ez már össze-vissza csak tizennégy szavazatot tudott beszerezni.

„De már itt intrika van!“ kiáltának fel minden oldalról. Hova lettek a babszemek? Babot akarunk látni! Nekünk teljes számu bab kell, vagy semmi!“

Ekkor inquisitio alá fogták azt a fábul való krokodilust, a szavazó gépet, s ime kisült, hogy az istentelen fenevad együtt szavazott a tudósokkal. A belerakott babszemekből egyet-kettőt minden szavazáskor a czigány-utczára szalasztott, s valami titkos gyomrába elrejtett, ugy hogy mikor kényszeritett evometicák után kiürítésre birtuk, tizenkét félrenyelt babszem került elő belőle.

No, már most igazán azt hittem, hogy mingyárt következik a torontáli követválasztás, nincs más hátra, mint hogy feldöntjük az asztalt, széttépjük a protocollumot, eloltjuk a gyertyát, egymás szemébe hányjuk a porzót, s az elnököt kényszeritjük az ablakon át menekülni.

Bizony kicsinyben mult!

„Ez cselszövény! Ez intrika!“ kiabált, a kinek az Isten hangot, s az akadémiai votum consultativumot adott, s nem gondolta meg senki, hogy az a gonosz fastratagéma, az az akademiai egérfogó volt egyedül az intrikus, gondolta magában, hogy egyszer ő is csinál magának egy kis tréfát, s képzelem, hogy nevetett magában, mikor sikerült neki ugy összevesziteni olyan sok vén okos embert.

Utoljára is a szavazások eredménye semmisnek nyilvánittatott, s más napra uj választás rendeltetett el.

Hogy tudott megnőni.

Egy jeles tudósunk, általánosan nagyrabecsült ember, egyszer utazáson volt. Fuvarosa azon eredeti typusok közül került, melyekkel még most is találkozhatni Nagy-Magyarországon.

Utazás közben egyszer megállanak egy állás mellett itatni, s tudósunk odaád a kocsisnak egypár garast, hogy adasson magának a korcsmában egy itcze bort.

A kocsis, mint tisztességtudó ember, nem itta meg a bort, hanem elébb megkinálta vele urát.

--Köszönöm, atyafi,--válaszolt ez,--nem iszom.

--Nem iszik?--álmélkodik a jámbor ember,--már hogyne innék, innya csak kell! Vagy van valami baja az urnak?

--Nincs nekem semmi, jó ember, de nem veszi be a természetem.

--Hát soha sem iszik?

--Nem én, soha.

A kocsis végig mérte emberét, de nem szólt egy szót sem, csak a fejét csóválta, gyanusan vissza-visszatekintgetve az első ülésből arra a furcsa emberre, a ki soha sem iszik bort.

Már jó darabig mentek, mikor a kocsis előhuzza a hólyagzacskót s pipára tölt. Azután visszafordul:

--No, hát gyujtson rá az ur ebből a dohányból, nincs ám ez megfinyánczolva.

--Köszönöm, nem gyujtok rá, nem szoktam dohányozni.

De már ezt nem türhette az atyafi, hanem haragos ránczokba szedve szemöldökét, visszafelel félvállról:

--Se nem iszik, se nem dohányzik? Ugyan hogy tudott felnövekedni ilyen barom módra?

Német Berczi szemüvege.

Német Berczi egy idő óta fájós szemei miatt nagy tripla szemüveget hord, mely három oldalról takarja, s ez sok quiproquora ad alkalmat annak, a ki még igy nem látta.

Vendéglőben lakván, a minap eltéveszti egy régi jó barátja az ajtót s benyit hozzá:

--Én doktor Hirschet keresem!

--Nincs idehaza,--szól Berczi;--de én vagyok az assistense; mondja el az ur, mi baja? hanem elébb dobja el a szivarát, a doktor nem szereti a füstöt.

A jámbor patiens aztán nagy sopánkodva elmondja, hol fáj, mi fáj: Berczi csak hallgatja nagy türelemmel.

Végre ád neki jó tanácsokat s elbocsátja, nevén szólitva a patienst.

--Hát ismer ön engem?

--Hisz sógora vagyok.

Ez akkor ismer rá.

--Hogy a muszka vigyen el! Csak legalább a szivarom ne dobattad volna el velem ijedtemben.

* * *

Máskor meg egy becsületes szász megy a szobájába, s keresi báró Fillenbaum képviselőt.

--Az a szomszédban lakik.

--Talán ön is képviselő?

--Az ám.

--Szintén szász?

--Igen. Én vagyok Eitel Frigyes.

(E két név egymásután következik a lajstromban.)

A becsületes szász hátrahőköl.

--Uram! az nekem igen közel rokonom.

--Annál nagyobb szégyen, hogy nem ismer ön a rokonára.--Förmedt rá Berczi.

A jámbor szász átlátta, hogy ő a hibás, engedelmet kért s elkotródott.

Még is Deák Ferencz-adoma!

A kormánypártnak egyik kiváló vezértagja beszélget ugyanazon pártnak egy másik becsületes igazhitü tagjával, kinek az a természeti fogyatkozása van, hogy igen nagyot hall.

Beszélgetés tárgya a napirenden levő felháborodás a kormánypárt keblében, melynek még az a következese is lehet, hogy a párt felbomlik s Andrássy kénytelen lesz a baloldallal együtt coalisticus miniszteriumot alakitani: a mi igen nagy veszedelem volna,

„De még nagyobb veszedelem is jöhet ránk. szól a vezértag; ha a muszka be talál törni, elfoglalja Magyarországot, és a többi.“

A nehéz hallásu derék ur azt hiszi, hogy a vele beszélgető még mindig a miniszter-crisisről lamentál s szent megnyugvással viszonoz:

„Nem engedi azt meg Deák!“

Abból a régi jó időből.

A cenzura,--zsandár,--és bezirker uralom idejében beállít Pákh Alberhez egy cs. k. Commisär, adóösszeirás végett. A Pákhéval szemközt levő szobában lakott Gyulai Pál.

--Mi a neve?

--Pákh Albert.

--Foglalkozása?

--Iró.

--Egyedül lakik e szálláson?

--Nem, oda át lakik Gyulai Pál.

--Mi az?

--Munkatársam.

Néhány nap mulva megkapja Pákh a következő „Mahnungszettlit“:

Herr Albert Bach, Schreiber und dessen Dienstmagd: Julia Paul hat laut §... verpflichtet binnen 8 Tagen an Kopfsteuer-Gebühr ... fl ... kr. zu entrichten etc. etc.

Egy régi latin vers magyarra forditva.

Ratio status Jesuitici in Effige.— A jezsuita rendszer észjárása képletekben.

A mi hatalmunknak örökös joga áll im ezekben: Csalni, hazudni sokat;--senki se tudja csupán. Gazdagodásodról légy gonddal, bármi uton is Csalva, avagy lopvást;--senki ne tudja csupán. Lelkedben tagadón--esküdhetek Isteneidre. Titkot rejtve takarj;--senki ne tudja csupán. Nagyratörekvőket nyomd el, rángasd le erővel. Nyögve heverjenek ott; — senki ne tudja csupán. Szembe dicsérj, hizelegj, kit szived utál, te magasztald, S szidd le, ha távol van; senki ne tudja csupán. A ki utadban áll, kora holtát el ne kerülje Tőr, vagy nyelv által;--senki ne tudja csupán, Irott törvénytől magadat megkötve ne tartsad; Csak ha neked szolgál:--senki ne tudja csupán. Kettő hogy ha pöröl, mind kettőt ejtsd el egyenkint, S huzd le a bőreiket; senki ne tudja csupán. Szűz légy s erkölcsös,--ha a nap süt;--bünt kikerüljed; Éjjel mind szabad az; senki ne tudja csupán. Csalni lehet jobban a barátság örve alatt is. Könnyebb ejtni szerét;--senki ne tudja csupán. Hogy költött szinét a hazugság tartsa hivebben Add kétségesen;--senki ne tudja csupán. Egy napot el ne mulaszsz, valakin hogy csinyt ne kövess el, Mit keserüljön amaz; senki ne tudja csupán. Vallásod köntös, leveted, meg felveszed egyként, Lelkedet egy se köti;--senki ne tudja csupán. Hogy ha van Isten, jó; de ha nincs, ugy félni se kell őt; Mind szabad, a mi lehet;--senki ne tudja csupán.

Deák Ferencz-adoma.

Meglátogatja az öreg urat egy jó barátja a vidékről. Beszélnek egyről-másról. Végre kérdi az öreg:

--Ecce, bizony el is felejtem kérdezni, megnőttek már a kis leányaid, amióta a térdemen ringattam, képzelem.

--Meg biz azok, Istennek hála,--válaszol a vendég,--maholnap anyányiak.

--Hát mért nem adtad már férjhez?

--Ugyan hova gondolsz! Csak nem loptam őket talán, hogy siessek tuladni rajtok, mikor az egyik még csak most mult tizenhat, a másik meg még tizenöt sincs.

--Hja pedig, barátom, nem tanácsos az ilyesmit halogatni. A lány is csak olyan portéka, mint más portéka: akkor veszik, ha látják. Hozd fel őket a farsangra Pestre.

--No már azt nem teszem. Először is sokba kerül, másodszor meg az az elvem, hogy a jó bor czégér nélkül is elkel.

--El ám, ha megkóstolhatják,--felelt az öreg ur nagy komolyan.

Hogy támadt a makfalvi iskola.

Wesselényi Miklósnak ajándékozott egy jó barátja Csókafalván félhold czihert, hogy mint „földbirtokos“ a marosszéki marcalison résztvehessen.

Két órája már, hogy Wesselényi a gyülésen menydörög s a jegyző keze megdermed a fáradság miatt; midőn az ellenpárt felbérelt makfalvi szikulusa közbekiált:

--Elég már, méltóságos báró ur, azért a kis cziherért!

E kis intermezzó annyira megzavarta a bárót, hogy nemsokára megalapitotta a makfalvi református elemi iskolát.

Miért nem sikerült felrobbantani a lánczhidat?

Társaság volt Deák Ferencznél. A többi közt ott volt Cs** mérnök, ki mód nélküli mélaságáról volt ismeretes. Sajátságos vegyüléke volt ez annak, a mit durae capacitatis homo-nak nevezünk, s a szakmájabeli feltünő jártasságnak, sőt genialitásnak.

Pipaszó közben éppen nagy tüzzel beszélte el Buda ostromát a forradalom alatt, hol ő is mint honvéd az utászoknál működött; mondá a többek között:

--Látta már Hentzi, hogy nem tarthatja magát sokáig, de mégis akart tenni valamit, hogy megemlegessük, fel akarta vettetni puskaporral a lánczhidat; de nem sikerült ám a terv, mert nem sült el a puskapor, a mit a hidfőhöz csempésztek.

--De hát hogy nem sült el? Kérdék ingerkedve a fiatalabbak, mintha nem tudták volna.

--Miért? hát mert megnedvesedett.

Ekkor az öreg ur, a ki sokat kötődött a megboldogulttal, igy szólt:

--Mit gondolsz, talán nem is igaz, hogy azért nem sült el az akna, mert megnedvesedett, hanem tán olyan puskaport tettek belé, a mivel egyszer már lőttek?

Az öreg Cs** meghökkent, egy kevés ideig gondolkodni látszott, aztán pedig csendesen felelte, talán a gyufára gondolva:

„Bizony mondasz valamit, meglehet, hogy csakugyan ugy volt.“

A beszéd arany, a hallgatás bankó.

Az öreg gróf Teleki B. sehogysem szenvedhette a helységbeli pap beszédmodorát, mely kiapadhatatlan volt vizenyősségben, mint akár a Kraszna folyó ágya. Azonban életében még is sokszor ki volt téve a nemes gróf az ő lelki atyja végnélküli szó daráinak, s hogy legalább halálában nyugalmát ne zavarja ez a szélkelep, következő passust csusztatott be végrendeletébe: „Hagyok a nagybányai papnak egy könyörgésért ötven aranyat; a hosszufalusi papnak pedig, a miért temetésemnél hallgat, öt forintot hagyományozok.“ Persze, hogy nem volt kedve a paternek beszélni, mert akkor az öt forint benmaradott volna.

Deák Ferencz-adoma.

Az 1832/6-ik évi pozsonyi országgyülés alatt Deák Ferencz a „négy vödör“ utczában volt szállva, hol tőszomszédságában lakott Villaks zirczi apát és Balassa Gábor veszprémi kanonok és káptalani követ, később szombathelyi püspök. E két főpap minden héten egyszer, kétszer ebédet adott, és törzsvendégeik valának az országgyülés kezdetén Deák Antal, azután Ferencz, Szerencsy István, Vég Ignácz és Mayer fehérvári kanonok; egy ilyen ebéd alkalmával, mikor épen az ugynevezett religionare forgott a szőnyegen, azt mondta a zirczi apát Deák Ferencznek:

--Hát a tekintetes ur csak segiti azokat a protestáns atyafiakat?

--Segitem bizony, felelé Deák, mert én sohasem tagadtam, hogy szabad gondolkozásu ember vagyok; sőt megvallom nyiltan, hogy tovább is mennék, ha az utasitásom nem gátolna.

--No de, kérem a tekintetes urat, viszonzá az apát, tessék csak azt venni, milyen messze akarnak menni azok az atyafiak, mikor most már azt sem tartják szükségesnek, hogy a főpásztornak bejelentessék, ha valamelyik hive egyik vallásból átmegy a másikba.

--Követem főtisztelendő urat, nem birka a keresztény lélek, hogy le kelljen metszeni a rovásról, mikor egyik nyájból a másikba hajtják,--monda reá nyomban Deák;--mire aztán nem szólt az apát egy szót sem.

Krónikás adomák.

1848-ban az urbéri viszonyok megváltozván, a gazdaság közül sok tiszt nélkülözhetővé vált.

Gr. K. G.-nak mondja egy izben testvére, mért nem küldöd el nélkülözhető tisztjeidet? hisz nincs reájuk szükséged.

--Igaz--válaszolja a gróf--hogy nincs reájuk szükségem, de ő nekik van szükségük én reám.

* * * *

Midőn 1850-ben a fogságból kikerült, bőkezüleg jutalmazta a hozzá folyamodó volt honvédeket. Akkoriban az uradalmakban termesztett czikkek mind aranyért adatván el, zsebében mindig hordott egy csomót, s nem egyszer megtörtént, hogy az utolsó koldusnak is aranyat adott. Egy alkalommal titoknokával.... i gyönyörű parkjában sétálván, egy elrongyolt, kiéhezett külsejü emberrel találkozik. Az első megszólitásra benyul zsebébe s egy aranyat ád neki. De az Istenért--mondja titoknoka,--mit csinál méltóságod? hiszen ezen embert megcsalják, nem ismervén az arany értékét, azt adnak neki érette, a mit akarnak.

--Igaz, igaz, válaszolja hirtelen, benyul másik zsebébe s egy tallért nyom a koldus markába.

Miután e végett is figyelmeztette volna titoknoka, hogy ennek felváltásánál is csalásnak lesz kitéve az ember--ergo det ipsi--mondja ujra--quinque florenos.

És igy az egy krajczárral megelégedő koldus egy aranyat, egy tallért, és öt forintot kapott.

* * *

Egy izben megrongált egészségének helyreállitása végett Ostendébe akart menni a tengeri fürdő használatára. Elment tehát a titkári irodába, hogy az utlevélérti folyamodványt elkészittesse.

--Amice B.--mondja--germanice ne scribat, irjon magyarul.

Elkészülvén a folyamodvány, mondja titkára, hogy a személyleirás is szükséges.

--Hát csinálja.

--Születés hely? Hol született méltóságod?

E kérdésre hirtelen láng boritotta el arczát s kezeivel élénken hadonázva mondja: az nem kell: azt hagyja ki!!...

És egy világért sem engedte volna e rovatot betölteni--mivel hogy Bécsben született.

* * *

A szamár czimet igen könnyen osztogatta. Egyik, oldala mellett becsületben megőszült komornyikja ezt igen zokon vévén, elkeseredve kérte a grófot, hogy ha csak teheti, ne czimezze őt igy, mert az neki igen fáj.

--Jól van,--mondja a gróf,--nem nevezlek többet igy édes Atillám, hanem ha minden erős feltételem mellett is kijutna neked belőle, ird fel pontosan, és a hónap végén minden szamár után kapsz öt forintot.

A hónap végén beadta a komornyik a számadást s mintegy háromszáz forintot kapott a titulaturáért. Itt ugyan nem lehett mondani: titulus sine vitulo.

De azért Atillának mindamellett kijutott a titulusból azután is.

Hihetetlen igaz történet.

Ha nem velem történt volna meg ez a tréfa, azt mondanám, hogy ugyan törhette rajta a fejét valaki, a mig ilyen czifrára kicsinálta, de hát valóságos igaz történet ez.

Domahidy Ferencz szatmári főispánnak, régi jó barátomnak kellett valami iratokat elküldeném, a zsebemben voltak, mentem be a városba; a midőn éppen szemközt találkozom vele. Mingyárt megállitom: „ugyan jó, hogy véletlenül találkozunk, legalább nem kell annyi emeletre felmásznom; itt van nálam egy leveled: kérlek légy szives vedd át.“

A megszólított rám néz nagy hidegen s egy szót sem szól.

„Talán neheztelsz rám valamiért?“

Csak nem szól rá semmit.

Nini! Domahidy Feri nem ismer rám: pedig kilencz esztendeig ültünk egymás mellett a képviselőpadon s egymással szemközt a klubban.

„Én vagyok Jókai.“

„Tudom!“ felel a megszólitott elpusztithatlan hideg vérrel.

„Hát ön talán nem Domahidy Ferencz szatmári főispán?“

„Sajnálom; de nem vagyok az.“

„Ugy ezer bocsánatot kérek. De ilyen hasonlatosságot nem láttam soha életemben.“

Megjegyzendő, hogy olyan szemem van, hogy a Saturnust kiismerem a többi csillagok közül a karimájáról puszta szemmel.