Part 3

Fürdő-helyeken ugy tesz a sors a társasággal, mint egy tuczat kártyával: összekever alsót, felsőt, királyt, disznót. Az ember megismerkedik egymással, mert kénytelen vele s ott ül aztán egy szép esős idő alkalmával a veranda alatt X. gróf, Y. grófné két kis fiával, Z. gyapjukereskedő, 2. szinész, A. gőzhajó-kapitány, C. tiszttartó, D. lapszerkesztő, E. orvos, F. tisztelendő ur, G. dandy, azután táblabiró Tallérossy fon Zebulon, aztán meg egy vad poéta.

Beszédbe kell elegyedni egymással, mert az eső nem ereszt sehova.

C. tiszttartó elkezdi a lamentot a rosz termésről;--kifagyott a repcze, buza a télen!

A vad poéta bele szól, hogy mondjon valamit:

--Csodálatos, hogy csak a zab nem fagyott ki a télen.

A tiszttartó végig nézi szörnyen: „zab? télen?“ Itt aztán vége minden discursusnak.

Z. kereskedő kezd ujra bele; milyen rosszul kel a gyapjú!

2. szinész nem állhatja meg, hogy hozzáértését ne tanusítsa a következő észrevétellel:

--Különös, hogy csak a kecskegyapjunak van jó ára, a zigayának.

A kereskedő nagyot bámul: „zigaya? kecskegyapju?“ Nincs aztán több kedve diskurálni.

X. gróf el akarja ütni a dolgot s hogy kisegitse a szinészt zavarából, azt kérdi tőle, hogy micsoda operákban szokott énekelni.

Az pedig történetesen drámai szinész, s szörnyen apprehendál a kérdésért.

Szerencsére éppen arra hajtat a gróf négyes fogata s magára vonja a közfigyelmet: gyönyörű telivér lovak.

A gróf oda fordul hozzám, hogy mit szólok lovaihoz? Én valami nagyon hizelgőt akarok mondani és azt mondom: „ugy-e bár ezek poroszka lovak?“

Persze én életemben egyszer ültem lovon s nekem az tetszett, hogy az poroszka volt.

A gróf félre néz, elejti a szemüvegét, s félbeszakad az értekezés.

Erre D. lapszerkesztő, hogy jóvá tegye hibámat, a grófnénak kezd el udvarolni, egyik távollevő testvérét magasztalva előtte, a kivel a grófnő köztudomásra már régóta legmélyebb fachéeban van.

A grófné társalkodónéja igazitani akar a görbe mulatságon s átviszi az irodalmi térre a konversacziót, azt kérdezve D. lapszerkesztőtől, hogy ilyenkor, mikor nincs otthon, ki nyomtatja az ujságot?

Ennek sincs aztán kedve több előadást tartani.

Most a dandy lép fel s a tisztelendő atyának kezdi magasztalni a coelibatus institutiójának magasztosságát; mire a tisztelendő ur megjegyzi, hogy ő ugyan feleséges ember s unitárius pap Csíkben, az aztán keresztyénileg kisegiti a dandyt a zavarból.

F. a gőzhajó kapitányt interpellálva, hogy vajjon csavargőzös-e már a hajója? Persze Csíkben azt is hihetik, hogy ha sokáig csavarog valaki a gőzösével elébb-utóbb csavargőzös lesz abból.

Majd a gazda-ember fogja elő az orvost s kezdi az orvosi tudományokban való jártasságát az által napfényre hozni, hogy megmagyarázza neki, miért vasas ez a savanyuvíz? Mert magnesia van benne, s a mágnes magához vonja vasat a levegőből.

Az orvosnak szeme-szája eláll e fölfedezésre.

Itt megint elveszne a homokban a társalgás szűken eresztő patakocskája: ha a kereskedő a grófnétól meg nem kérdezné: hogy ugy-e bár ikrek ezek a kis gróf urfiak?

--Igen is. Ikrek.

--Mind a kettő a nagysádé?

Megint végünk van.

Most aztán a gróf akar velem beszédbe elegyedni:

--Hexameterekben szokott ön irni, ugy-e, vagy pentameterekben?

Ahán! Ez revánzs volt a poroszka lóért!

S így akadunk fel, valahányszor elakarunk indulni, mig végre Tallérossy Zebulon kitalálja a nyitját: elkezd politizálni; ott azután mind otthon vagyunk, nincs járatlan elme, nincs bátortalan hang; bele szól gróf, grófné, gazda, kereskedő, orvos, gőzhajókapitany, szerkesztő és poéta; egyszerre hatan is beszélünk s mégis értjük egymást.

A szórakozott.

Az én nagybátyám a mértéktelenségig nagy régiségbuvár volt, s mikor belemélyedt, azt sem tudta, hogy ebédelt-e már, vagy sem.

Egyszer azt kérdezte tőlem: „él még önnek a megboldogult édes atyja?“ Máskor meg egy özvegy unokahugának mondta azt, nagy panaszára, hogy a férje meghalt; „S nem volt több annál az egynél?“

Máskor valami idegen háznál volt ebéden, s valami szörnyü kozmás ételt hoztak fel: „bocsánat, szólt a házi gazdához, hogy ez a pecsenye olyan kozmás; de a feleségem beteg, nem láthatott a konyha után.“ Vacsoránál pedig az történt meg rajta, hogy nagyot ásitott; fölkelt, karját nyujtotta a házi asszonynak: „gyerünk már aludni, kincsem.“

Egy izben a megboldogult akadémia elnökéhez (tán az akadémia megboldogult elnökéhez? Szerk.) volt ebédre hiva, s összebeszélt egy másik tudományos barátjával, ki szinte hivatalos volt az ebédre, hogy együtt menjenek oda. Ez történet buvár volt. A történetbuvár a rendes idő előtt fél órával megjelen nála, tudva, hogy ez az egészet rég elfelejtette. Nagybátyám, természetesen sem öltözve, sem borotválkozva nem volt még. A mig ezt elvégzi, kérte a tudós kollegát, sétáljon át a könyvtárba s mulassa magát könyveivel.

Az alatt pedig, a mig megborotválkozott, rég elfeledte, hogy valaki van a könyvtárában; elment, bezárta az ajtót, megjelent az elnöki ebéden, azt végig ette és itta, legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül, s jó későre vetődött ismét haza.

A mint a könyvtár ajtaján benyit, akkor hül el, hogy a történetbuvárt ott látja maga előtt. Ezt biz idezárta szépen.

Az a legderekabb, hogy a történetbuvár akkor is olvasott, s midőn nagybátyám belépett, azt kérdezte tőle, hát még sem megyünk ebédelni?

Régészeti kutatásai közben sokat járt az erdélyi havasok közt gyalog és loháton.

Egyszer Vidránál hált meg, a vízesés alatti fogadóban. Reggel mondja az oláh nemesnek, a ki ott a gazda, hogy hozassa elő a lovát. De a mig azt nyergelték, sok idő telt bele; az ő feje teli volt a „római kapu“-val; a lovagostorral addig ütögette a csizmaszárait, mig azok elindultak vele, s ment aztán az uton végig, abban a hiszemben, hogy lovon ül, mindaddig, mig a patak utját nem állta. Már most, hogy ugrasson ezen keresztül. Szerencséjére egy jámbor oláh jött rá szemközt. „Ugyan földi, szól a tudós fogja csak a lovam kantárát, mig leszállok róla, aztán majd átvezetem a vizen.“ Az oláh világositotta fel aztán, hogy egy csepp ló sincs alatta.

Egyszer meg a színházba ment a Próféta előadására. Előadás alatt eszébe jutott, hogy neki van valami ócska okirata e felől a leydeni próféta felől. Nem nyughatott, keresztül furakodott a zártszékéről a zsufolt házon, hogy hazamegy, azt megnézi. Otthon a szállása ajtaján csenget. Az inas belülről kikiált: „nincs itthon a tekintetes ur, a szinházba ment.“

A tudós erre nagy mormogva megfordul s visszamegy a szinházba, az egész uton azon töprengve, hogy hogyan találja ő már most meg azt, a kit keres--annyi ember között.

Hanem egyszer aztán ő is kapott revancheot a feleségétől annyi szórakozottságért. A menyecske fiatal volt és szinte feledékeny, mint ő. Volt egy házi barátja a tudósnak, a ki inkább kereste azt, a mi uj, mint a mi régi. Hát egyszer nagyon gyanus társalgás közepett lepte meg őket a régiségbuvár.

--Né-né! kiált fel az asszony;--te rólad egészen elfelejtkeztem!

Conjugatiói minták, kezdő diplomaták számára.

Én félek, te félsz, ő fél. Mi félünk, ti féltek, ők félnek. Én félek te tőled, te félsz én tőlem, ő fél mind a kettőnktől. Mi félünk magunktól, Ti féltek egymástól, Ők félnek mindenkitől.

Én félek, hogy ott hagysz a sárban, Te félsz, hogy ott hagylak a sárban, Ő fél, hogy beleviszszük a sárba. Mi félünk, hogy ti nem féltek, Ti féltek, hogy hát ha mi sem félünk, Ők félnek, hogy miért félünk?

Én félek, mert jó félni, Te félsz, mert szeretsz félni, Ő fél, mert tud félni. Mi félünk, mert megtanítottak félni, Ti féltek, mert hasznosnak látjátok félni, Ők félnek, mert nem tehetnek máskép.

Én félek elkezdeni valamit, Te félsz folytatni valamit, Ő fél bevégezni valamit. Mi félünk, hogy megcsaljuk egymást, Ti féltek, hogy megcsal benneteket más; Ők félnek, hogy hátha már megis csalta őket valaki?

* * *

Hány percz telik bele, a mig a magyar napszámos, a mikor nagyon sietős a munka, a pipájára rágyujt?

1-ső percz. Kiveri a bagót a pipából.

2-ik percz. Belefuj, hogy jól szelel-e már?

3-ik percz. Lecsavarja a szopókáját s azt is külön kifujja.

4-ik percz. Megnyálazza a pipaszár végét, hogy erősen álljon a makrában.

5-ik percz. Előkeresi a dohányzacskót a korcza mellől.

6-ik percz. Kicsavargatja a dohányzacskót.

7-ík percz. Megtömi belőle a pipát.

8-ik percz. Meglóbálja a dohányzacskót, hogy összemenjen benne a dohány.

9-ik percz. Megint eldugja a korcza mellé.

10-ik percz. Agyarába fogja a pipát.

11-ik percz. Előkeresi egyik zsebéből a tűzkőt, meg a taplót.

12-ik percz. A másik zsebéből meg az aczélt.

13-ik percz. Elkezd csiholni.

14-ik percz. Rá üt a körmére.

15-ik percz. Ekkor megforditja a kohát, a hol még nincs elkopva.

16-ik percz. Tovább csihol.

17-ik percz. Csóválja a fejét, hogy a tapló nem akar meggyulni.

18-ik percz. Mégis csak kiüt valahogy.

19-ik percz. Elkezdi a taplót funi, hogy jobban égjen.

20-ik percz. Ráteszi az égő taplót a pipára. Lenyomja rá a körme lapjával.

21-ik percz. Lecsukja rá a kupakot.

22-ik percz. Elkezdi színi a pipát, de nem szelel, mert nagyon meg van tömve.

23-ik percz. Megnézi, hogy mi az ördög lelte a pipáját, hogy mégsem akar égni.

24-ik perez. Ekkor aztán dühösen hozzá fog a szívásához, mig végre 25-ik percz. Csakugyan eljut odáig, hogy elkezd a pipája füstölögni. Akkor aztán folytatja a munkát.

Allegória ujabbkori politikusok számára tanulmányul.

A sümeghi uradalom egykori igazgatójához, Kisfaludy Sándor testvéréhez, odamegy egyszer egy patak-molnár, szerződése megujitása végett, s alkalmat vesz egyuttal panaszát előadni a felett, hogy bizony nagyon kevés annak a malomnak a vize.

--Kevés biz az, de már arról nem tehetünk.

--Én tehetnék, ha megengedné az uradalom, mond a molnár.

--Halljuk: hogyan?

--Hát a mi viz már egyszer lefolyt a malomról, azt megint csatornán át visszavezetném a patakba, hogy ujra a kerékre menjen.

A jó Kisfaludy elővette minden hydrostaticai tudományát, hogy felvilágosítsa a merész vállalkozót, hogy ez lehetetlen, ez képtelenség, ez minden természet-rendet megcsufoló gondolat, de a molnár csak nem tágitott.

--Meglehet az, csak az ember nagyon sok czikk-czakkot csináljon a csatornával, aztán nagy kerülőt tegyen vele.

A jámbor aztán egész élete keresményét mind bele ásatta a csatornákba; csinált sok czikk-czakkot, nagy kerülőt; de a viz azért nem folyott vissza az ő malmára.

Malitiósus észrevétel.

Egy fiatal kritikus és szinte fiatal irónő igen hevesen disputáltak egyszer egymással; egyszer aztán az irónő testvére nem állhatja tovább, beleszól:

„Ugyan ne veszekedjetek már olyan nagyon, még valaki azt gondolja, hogy férj és feleség vagytok.“

Amerikai házasság és elválás.

Miszter Plock és misztrisz Flock elhatározták, hogy egybekelnek, s felkeresték e végett reverend Clockot, hogy eskesse őket össze.

Reverend Clock rövid czeremoniával férjet és feleséget csinált miszter Plockból és misztrisz Flockból, rájuk adván a szokott áldást; hogy már e szövetségben csak a halál választja el őket egymástól.

Másnap visszatértek hozzá, hogy nem ér ez semmit, válaszsza el őket megint.

Jól van, monda Reverend Clock: és kivitte őket az udvarra. Ott megfogott egy tyukot. Annak a két lábát kezébe adta a férjnek, a nyakát az asszonynak, maga pedig fogott egy éles bárdot, s derékon ketté vágta vele a tyukot.

--No, már most „a halál választott el benneteket“, mehettek a.... majdnem megmondta hová!

Tud németül.

Meghalt a gyönki pap, Sebestyén Péter, ki egyszersmind német pap is volt. Mikor már a templomba mentek, kérdi valaki a végtisztesség tevők közül, hogy hát a német actor ki lesz? De hát ki is lett volna. Kálvinista embernek, mióta Göttingába, Jenába nem járunk, gyenge oldalát képezi a német nyelv. Ott sültek, főttek, szégyenkedtek a tiszteletes urak, senki nem merte a több készületet igénylő német halotti beszédtartást elvállalni. Ekkor alázatos szerénységgel elő áll Sziládi László, az országos hirüvé vált rögtönző, ki alig volt még akkor fél éves káplán, s igéri, hogy ha a nagytiszteletü uraknak nem derogál, fog egy kis kurta siri beszédet tartani a temetőben németül. Neki örültek az öreg urak.

Álmélkodva hallgatta mindenki az ifju próféta elragadó szónoklatát. No, ez lesz a mi papunk, mondák a gyönki sógorok. Valóban mindenki el volt büvölve a szónok gyönyörü előadásán--s már-már bevégzendő vala beszédjét, midőn igy szólt: „ja meine Kristen hier ruhen ihre Pulvern“, s a gyászkönyüket elfojtott kaczaj váltotta fel, mely aztán biz a német papságot is elfujta

A hajdankori kritika és antikritika.

Dyoniz verseket irt. Filoxénosz pedig kritikákat.

Csakhogy Dyoniz a mellett még király is volt; Filoxénosz pedig, szokás szerint, szegény ördög.

Azért Filoxénosz mégis megkritizálta Dyoniz verseit, s nagyon roszaknak találta azokat.

Ezért meg aztán Dyoniz fogta nyakon Filoxénoszt, s bedugatta a börtönbe.

Azután megint irt egy kötet verset Dyoniz, s mint minden poéta, azt hitte, hogy ezek már jobbak, mint az előbbeniek voltak.

Előhozatta azután Filoxénoszt s fölolvasta neki az ujabb költeményeit:

--Nos, mit szólsz ezekhez?

Filoxénosz pedig azt felelte neki:

--Ereszsz a tömlöczbe vissza!

Nagyon alapos megjegyzés.

Két nap egymásután ez a két darab került szinre a nemzeti szinházban: „a czárnő“ és utána „az észak csillaga“.

A második darab végén egy jámbor családapa igy szól a gyermekeihez:

--No lássátok! Ilyen vak a szerelmes ember. Ez a Péter czár meg ez a Katalin jól láthatták a tegnapi darabban, hogy milyen rosz házaséletet fognak együtt élni, és az sem volt nekik elég okulás, hogy a mai darabban mégis nagy vigassággal össze ne keljenek.

A hordón lovagló magyarok.

Barabás Miklóstól hallottuk, hogy egy angol műtárlaton lát egyszer egy képet, mely egy sziklás vidéket ábrázol, a sziklákról patak omlik alá, a patakon nagy boros hordók usznak, felkoszoruzva, a hordókon pedig ujjongató emberek ülnek, a hydrostatica minden szabályaival daczolva.

Kiváncsi volt megnézni a tárgysorozatban, miféle szörny fantázia szüleménye lehet ez a teremtmény? s olvasá a következőt:

„Szüretelő magyarok Korinthiából, kik a Tisza hátán szállitják haza borral töltött hordóikat.“

A jó anglus ilyennek képzelte a szüretet, a korinthiai magyarokat és a Tiszát.

Az Idők Tanujában néhány classicus latin költeményt olvasunk padre Grando sziciliai jezsuita atyától, mely annyira megnyerte tetszésünket, hogy nem tagadhatjuk meg magunktól, hogy legalább az utolsó stropháját meg ne ismertessük olvasóinkkal.

„Votis tamen precor meis, Parce Christe, parce reis, Sive Turcis, seu Judaeis, Sive Scribis[2] Pharisaeis,

Sive secta Sadducaeis, Sive moribus Hevaeis, Amorrhaeis vel Hetaeis, Chaanaeis Jebusaeis, Gergesaeis, Pheresaeis.... Dona eis requiem.“

Lábjegyzet:

[2] (Ezek valószinüleg irók.)

Cserében.

Vámbéry beszéli, hogy egy angol hittéritő járt Teheránban, s ott sikerült is neki egyetlenegy perzsát megtériteni, jó ötven arany fizetésért.

A missionárius aztán odább ment. Mikor ismét visszakerült Teheránba, mondják neki, hogy a hive ismét áttért a mohammedán hitre.

Az angol mindjárt biró elé idéztette a duplán renegátot, s beperlé--mint szerződés-törőt.

A vádlott perzsa nem tagadott semmit.

--Igaz, mondá, hogy te adtál nekem ötven aranyat, hogy legyek érte ánglus; én elvettem az ötven aranyat s voltam érte öt hónapig ánglus. Ez tőlem elég volt. Ha kevesled, hát akkor adok én neked ötven aranyat, s légy te azért öt hónapig mohamedán.

Az angol nem állt rá a csereszerződésre.

A világ-helyzetről.

(Fk.) „Bonaparte locutus est!“--Ismerjük a Napoleonidáknak azt a szokását, hogy beszédeiket mindig a hallgatósághoz szokták idomitani. I. Napoleon azt irta 1797-ben Károly főherczegnek, hogy: „Egy emberélet megmentése többet ér, mint a csatamező minden diadala.“ S ugyan ő volt, ki később Berthiernek azt mondta, midőn ez az összeirási lajstromot kezébe nyujtá: „És e szerint havonként volna elkölteni való tizezer emberünk.“

III. Napoleon mindég az ellenkezőjét szokta mondani annak, a mit elhallgat, tavaly azt mondta az orosz gorombaságokra, a mit de Vichy válaszolt a haragos praelátusnak: „Az ilyen mennykövek ellen itt az oldalamon a villámháritó!“ Ez idén pedig egészen ellene intézett megtámadásra azt feleli, a mit Jean Paul idéz don Antonia d'Ulloa után: „Hogy ha az ember a Caiboa rovart széttöri a kezén, meghal a mérgétől: de ha lefujja, szépen megmenekül tőle.“

Tudjuk jól, mit mondott a korsikai azon kérdésre, miért oly kérlelhetetlen boszuállók földiei? „Mert azokat csekélységgel nem lehet megsérteni.“ Ebből értheti mindenki, hogy mit akartunk jelzeni?

III. Napoleon ugyan bizonyosan emlékezik arra, a mit Diderot mondott Katalin czárnőnek: „Ha fölséged, mint drámairónő megbukik, még mindig meg marad Oroszország czárnőjének; de ha én megbukom, mint drámairó, akkor én egészen megbuktam!“ Hanem azért alig hisszük, hogy vigasztalására szolgáljon az inversa ratio: „Ha én mint franczia császár megbukom, még mindig megmaradok--Julius Caesar élete koszorús szerzőjének.“

Nem! ilyen nagyra még a professzionátus irók sem becsülik koszorúikat.

Blücher is nevetett, mikor az oxfordi egyetem megválasztotta doktornak: „Tegyétek meg hát Gneisenaut is legalább patikárusnak, ő csinálja a piluláimat.“

Napoleon is aligha nem ilyen pilulákra gondol, mikor kiadja magát doktornak, a ki majd megfogja gyógyitani Európát.

Különösen az ujévi beszédeinél megszoktuk már azt kérdeni tőle, a mit Boilan kérdezett Mallebranchetól, mikor az panaszolta, hogy Arnould nem értette az ő művét az „eszmék világáról.“--„Tehát igazán azt akarta ön, hogy megértse valaki a mit ir?“

Azért mi is azt mondjuk, szerkesztő barátunknak, a mit Sieyes abbénak mondott az iskolás gyerek, mikor igy szólitá meg: „Adok neked egy almát, fiam, ha megmondod, hol van az Isten?“--„Adok én önnek kettőt, viszonzá az, ha megmondja, hogy hol nincsen?“ Tehát ön is, szerkesztő barátunk, nekünk tiz Napoleondort kinál, ha irunk önnek a felől, hogy mit mondott Napoleon?--adunk mi önnek huszat, ha azt megirja, hogy mit nem mondott el?

Egyébiránt Lamartine is megérkezett Parisba, de nem azért, hogy pique aux újra kezdje a képviselőségen a politikai gályát; még candidáltatni sem engedi magát, hogy is lenne candidatus ott, a hol már egyszer predicator volt?

Végül még egy élczet nem engedhetek el, mely most jutott eszembe és nagyon jó.

Az angolok, a mért Simonoskit porrá lövették, hadiköltség fejében 16 milliócskát követelnek a japániaktól. No ezek is elmondhatják, a mit a maroccoi bey mondott Du Quezne-nek, mikor fővárosát a francziák lebombáztatták, s aztán követelték a nagy hadiköltséget: „Mért nem szóltak nekem elébb? én fele árért is felgyujtottam volna magam.“

Különben a legujabb bonmot az, hogy Kasselben a deficit soha sem deficiál.

Viszonttalálkozásig!

Különféle prédikácziók egy és ugyanazon textus felett,

ha majd a fővárosi elegáns világ extra-papot fog tartani a maga számára.

Textus: Illés próféta pediglen sokat éhezék vala a pusztában, a midőn is a holló táplálta őt orrában hordott eledellel; elvégre pedig felviteték az égbe tüzes szekéren.

A közönséges pap a közönséges embereknek erről igy fog prédikálni:

„Hát biz, édes gyermekeim, a szegény embernek mindig az volt a legfőbb virtusa, hogy mennyi ideig birja ki a koplalást? Illés próféta im példát adott nektek, hogy az ember nem azért született, hogy egyék, hogy a hasát megtömje, a háját megnövelje; hanem hogy elmélkedjék a világ mulandósága felett.

Mi volt az a próféta a régi időkben? nem más, mint mai világban az újságíró. Voltak akkor is hamis próféták és igazi próféták, s láthatjátok, hogy az igaz próféták szine előtt még a hollók is ugy jelentek meg, mint előfizetők. Mert mit jelenthetett egyebet a próféta ölébe hullatott kenyér, mint kegyes subventiót; azért ti se legyetek rosszabbak a hollóknál, és praenumeráljatok az Idők Tanujára, a ki egyedüli igaz próféta jelenleg a pusztában.

A mi pedig a tüzes szekeret illeti, az nagy vigasztalására szolgálhat minden szegény embernek; mert ime, a hol szekerek vagynak, ott kocsisokra is szükség leend, és igy a szegény emberek mindenütt fognak munkát és conditiót kapni; ha jó bizonyitványuk lészen.

Hanem már most gyertek haza velem együtt édes gyermekeim, mert mingyárt jönnek az uraságok; s azoknak másformán fognak prédikálni, valamint hogy ti sem kivánhatjátok, ha egy csepp belátástok van, hogy ők együtt imádkozzák veletek azt, hogy: „Add meg mi nékünk a mi mindennapi kenyerünket!“ Miután ők zsemlyéhez szoktak.“

Az elegáns pap az elegáns közönség előtt pedig igy fog e felől elmélkedni:

„Nagyságos és méltóságos keresztyének?

Illés ur próféta volt, még pedig nem az a próféta, a mit most sokkal gyöngébben adnak elő a nemzeti szinpadon, mint Lagrange idejében; sem Schofka társa, a wetterprofét; nem is egy somnambule, ki entree mellett három kérdésre ad nagysádtoknak feleletet; hanem egy valóságos elegáns gavallér, a ki ha valamit mond, annak teljesülni kell. Ein Mann, ein Wort!

Hogy birtokos ur volt, az kiderül onnan, hogy pusztában lakott; tehát pusztája volt; er wohnte auf seiner Puszta. Vraisemblebalment azért éhezett, mert ez nála Hungercur vala. Hanem azért öltözetét el nem hanyagolta.

Kitűnik azon kor jeles institutiójából a hollókkal, melyek neki enni hordtak, hogy azon időben még a holló is, le corbeau! meine Hochgebohrenen, kötelezve volt, megadni az illetékes dézsmát, payer le dime,--az ő földes urainak.

A mi pedig a tüzes hintót illeti, melyen monsignore Illés elragadtatott az égbe, az nagysádtoknak nagy vigasztalásra fog szolgálni, hogy a más világon is vagynak equipageok, s ottan is elegáns fogatokon fognak járni azok, a kiket ez rang szerint megillet.

És most legmélyebb köszönetemet nyilvánítom méltóságtoknak és nagysádtoknak, hogy kegyeskedtek magukat saját személyükben megalázni, és hogy az alatt mig beszéltem, fennhangon nem diskuráltak. Legyen szerencséjük az angyaloknak máskor is elfogadhatni kegyelmességteket, s elegáns toilettjeikben minél változatosabb variácziókban gyönyörködhetni.“

Egy nap egy mandarin életéből.

Mikor Zin-Zin Tatárország kormányzó mandarinjává lett, elindula Pekingben látogatásokat tenni a többi collegáinál.

Kezdte a főmandarinon, Ling-ling-en, a hol is, chinai szokás szerint, egymást orraik összeértetésével üdvözölve, következő párbeszéd keletkezett közöttük:

--Óh sokféle érdemű Zin-Zin, mondsza miféle rendet akarsz te csinálni Tatárországban?

--Óh végtelen bölcsességü Ling-ling: azt fogom csinálni, hogy összehivom rögtön a tatár országgyülést; eléje adom, hogy küldjön követeket a te mindent helybenhagyó tanácsodba.

--És ha nem küld?

--Akkor szétkergetem; s egyenes választás utján fogok neked kötéllel annyi követet, a hányra szükséged van.

--Nagyon bölcsen gondoltad ki, óh Zin-Zin, tégy aképen. Itt jól fogadtatva, elment Zin-Zin ahoz a mandarinhoz, aki a külső hatalmasságokkal való ügyeket vezérli. Az is megkérdezé tőle, hogy mit akar csinálni a tatárokkal.

--Összehívom őket az országgyűlésre, s ott rájuk parancsolok, hogy jöjjenek fel Pekingbe.

--No, és ha nem jönnek?

--Akkor szétkergetem őket, s a kit megfoghatok, hajánál fogva huzom ide egyenes választás szerint.

--Óh azt ne cselekedd bölcs Zin-Zin, az nekem nem jó mulatság lesz; valamennyi ázsiai hatalmasság mind csak azt lesi, hogy mikor kap hajba a mennyei birodalom egyik fele a másikkal? hogy akkor ők is ránk rohanjanak. Erről a szándékról tehát tégy le.

Zin-Zin nagyon csóválta a fejét: egyik azt mondja, hogy jó lesz, másik azt mondja, hogy nem jó lesz, Ez már furcsa.

Mene tehát a harmadik mandarinhoz, a ki igazságot szolgáltat mindenkinek, akár kell, akár nem.

Annak is elmondá, hogy össze akarja hivni a tatár országgyűlést, hogy küldjön követeket Pekingbe; ha jön, jön; ha nem jön, hozza.