Part 1

Produced by Tamás Róth and the Online Distributed Proofreading Team at DP-EU.

JÓKAI MÓR

UJABB REGÉNYEI

JOCUS ÉS MOMUS

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

IV. VÁCZI-UTCZA I.

1893.

JÓKAI MÓR

JOCUS ÉS MOMUS

BUDAPEST RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

IV. VÁCZI-UTCZA I.

1893.

Budapest, Rudnyánszky A. könyvnyomdájából.

I. Ferencz és az öreg Tolnay.

Kedélyes, jó ember volt az öreg Ferencz császár. Ha félre csapott ócska kalappal, kopott öltözetben végig sétálta a bécsi utczákat, a legnagyobb uraktól, le a legutolsó zsemlyés kofáig, a legnagyobb tisztelettel köszöntek az öreg „Franzl“-nak, ki azután a legjártasabb bécsi fiakker-dialectusban nem is késett a legnyájasabban viszonozni a szívből eredő üdvözleteket. Hanem bizony, a milyen egyszerűnek látszott ő felsége, volt ám azért elég sütnivalója s a mellett ördöge az általunk igen tisztelt Metternich, a kit a bécsiek elkereszteltek „Franzel’sein Minimax“-nak; ezen szellemdusnak távolról sem mondható elnevezést a Praterben előadni szokott hydrostaticai játékokból meritvén. Bezzeg rend volt a birodalomban; féken voltak a garázda „liberálisok“ s ha valami „malefux Schreier“ szólt is valamit a dolognak nem legjobb menetéről, Ferencz stereotyp mondásával replikázott: „Lassts den Kerl nur schreien, van er nur zohlt“. Aztán ha valami kéréssel járultak hozzá, ő sohasem tagadta meg azt egyenesen, hanem „mir vern so szégn“-nel bocsátotta el őket. De kifogott ám rajta egy jó magyar ember: az öreg Tolnay; igaz, hogy ki nem fogott volna rajta, ha nem segíti őt az öreg Krammer, a philosophus korcsmáros.

Annak pedig a következőképen esett meg a sora.

Előre is megjegyezzük, hogy az öreg Krammer bécsi polgár volt; tehát már eo ipso goromba humoru gyerek, ki azokat a „patsete“ magyarokat ugyancsak szerette rászedegetni, de mindamellett nem volt oly nagy ellenségünk, mint a mostani „vámkérdéses szomszédok“. Néha szolgált jó tanácscsal is.

Történt pedig, hogy egy este jó képü magyar vendég szállt be a mi spieszburgerunk házába. Éhes lévén, rögtön a falatozás mesterségéhez fogott. Amint igy csendesen eszegél:--nagy auctoritással föltett sapkával, kezeivel a nadrágzsebekben, oda lép az öreg Krammer és minden hepczia nélkül rákezdi az angyalok nyelvén: „Wer szansz ten, wan i fragn terf, und woász szuchensz ten tader“. (Kicsoda az ur, ha szabad kérdeznem s mit csinál itt.)

A mi atyánkfia erre visszanéz s látva korcsmáros urunk jelenlétét, becsülettudván felel:

„Ik szájn Tolnay de Tarnocz, und Procesz kvinnen bei Mojesztét“. (Én Tolnay vagyok s pörömet ő felségénél meg akarom nyerni.)

„Da gegensz czausz schlófe, der wird ihna szagn: „ja ja mir vernsz so szégn“--und wird drausz szein a groszszer Schmirkas“ replikázik rá a német. (Menjen aludni akkor, az majd azt fogja mondani: „igen, igen majd meglátjuk“ s utóvégre is nagy semmi lesz a dologból.)

Tolnay uram erre nem szólt semmit, de jól megjegyzé a hallottakat. Másnap gálában beállit Ferenczhez s előadja az előadandókat. A mint elvégezte, a császár rittig azt felelte: „ja ja mir vernsz so szegn“, s jelt adott a távozásra.

--„De ik bite“ mondta erre Tolnay uram „won Mojesztét szógn „mir vernsz so szegn“, da nix vird hat mir szagt, der Virth Krammer“. (Ha felséged azt mondja „majd meglátjuk“, akkor semmi sem lesz a dologból, azt mondta nekem Krammer korcsmáros.)

„Dész hat er ihna gszagt, der Grobian? No jezt jusztament werd vasz darausz, gegensz jeczet hám, und szágsz dem malefux Kerln, erszull'sz Maul halten den ihnre Szachen werdensz gvina.“ (Azt mondta a goromba? No most csak azért is lesz valami belőle; menjen haza s mondja meg annak az átkozott ficzkónak fogja be a száját; mert ön megnyeri az ügyét.)

Másnap szerencsésen eldőlt a pör. Az öreg Krammer lefőzte a császárt. Tokait szürcsölve vigan mondá: „I kenn ihm von Grund aus“. (Ismerem alapjából.) Ilyen volt biz az élet akkor.

A tanár boszúja.

Kövy Sándor hires pataki jogtanárral történt a következő eset:

Az érdemes tanár urnak volt a legutolsó praelectiója egy diligentia végén, s a juristák már alig várták, hogy a déli 12 órát elcsengessék, várván már akkor mindnyájukra a szekér, hogy őket a világ négy sarka felé elszállítsa a szüreti vakáczióra.

Egyszer aztán csakugyan csengettek 12 órára; de az öreg Kövy hallatlanná tette azt s tovább magyarázott éppen valami igen érdekes régi családról, nemesi diploma stbről.

A juristák várnak 5 perczig; várnak 10 perczig--az öreg csak magyaráz tovább és nem mozdul. Elkezdenek hát feszengeni, az ajtóra kacsintgatni, hogy a tanár urral észrevétessék megbotránkozásukat a felett, hogy az édes vakáczióból ilyen vámot szed.

Látván aztán Kövy, hogy itt ugyan borsóhányás a falra minden magyarázat, ugy se hallgat rá senki, hát a mondat közepén felvette botját, kalapját s vig vakácziót kivánva, elhagyta az auditoriumot.

Bekövetkezvén a szüret utáni diligenczia: a mint Kövy a legelső praelectióra felment, azt a multkori megszakitást folytatva, igy kezdte meg:

.... pedig a Fekete familia igen hires és gazdag familia volt.

Hanem erre a csuffátételre aztán szégyenkedve sunyták le a fejöket a juristák, s félbe nem szakitották volna többet Kövy előadását, ha reggeltől éjfélig tartott volna is az.

Hja, paraszt, az más.

Mikor még Deák Ferencz Kehidán lakott, egy rokona meglátogatta őt. Ebéd után szivarra gyujtanak s még jóformán félig sem szitták ki szivarukat, midőn Deák igy szól rokonához:

--Tedd le öcsém azt a szivart, s gyujts rá másikra.

--De hiszen még csak félig szittam el--bátyám, jó lesz e még.

--Tedd félre csak--a szivar ha egyszer félig elégett, már nem jó.

A rokon engedelmeskedék és másikra gyujtott.

Midőn már Pesten lakott az öreg ur, ismét meglátogatá ugyanezen rokona. Deák megkinálja szivarral és diskurálnak.

A szivar csakhamar elégett feléig, s a rokon megemlékezve a kehidai leczkéről, félreteszi szivarát.

--Mit csinálsz öcsém? nem jó tán az a szivar? kérdi az öreg ur.

--Nem biz e, bátyám, nem rosz, hanem mivel félig elégett--én bizony megemlékezve bátyám egykori intéséről ujra akartam gyujtani.

--Hja öcsém, az Kehidán volt,--most Pesten vagyunk, itt el lehet színi az egész szivart, mondá az öreg ur.

Deák Ferencz és a falusi publicista.

Feljött vidékről a Nyir oráculuma Pestre, szétrugni az országgyűlés között, a hogy mondá. Jurátus korában volt itt legutolszor s akkorról ismert még minden embert, aki csak Pesten lakik. Olyan ez neki, mintha itthon volna.

Itt mindjárt összeakadt egy pár ismerőssel, a kikkel együtt tette le a censurát--a Privorszkynál, egyik tán prokátor, a másik valami ujságiró, azokat gallérához varta, s nyakába ölté a világot, kérdezősködve tőlük özönviz előtti ismerősök felől.

Egyszer szemközt találkoznak három tisztelt hazafival; kik közül az egyik a Budapesti Szemle szerkeztője, a másik az akadémia akkori titkára, a harmadik pedig egy piros arczu, ernyős szemöldökü férfi, a kit a másik kettő középre fogott.

Persze mindjárt utjokat állta, persze ismerős volt valamennyivel; persze tegezték egymást; persze, hogy Szalaytól azt kérdezte, hogy mikor jött haza Németországból? Csengerytől meg azt, hogy szerkeszti-e még a Pesti Hirlapot?

Hanem legjobban megveregette a vállát annak a harmadik, piros arczu öreg urnak.

--Hát, hogy vagy? élsz még?

--A hogy látod.

--Hát a vidám compánia meg van e még?

--Nagyon valószinű, hogy meg van.

--Tudsz-e még olyan sok jó tréfát, mint hajdan?

--Talán tudok.

--No majd estére együtt mulassunk.

--A bizony jó lesz.

Azzal elváltak és mentek jobbra, balra.

Elválás után a nyíri celebritás nagy indignatióval szól kisérőihez; hogy ez mégis megfoghatatlan, hogy két ilyen tudós, komoly hazafi, mint Cs. és Sz., hogy tud így karöltve járni egy ilyen bonvivant-tal?

--Miféle bonvivant-tal? kérdek azok elámulva.

--Hát, mint ez a Nagy Leo. Csak ismerem tán.

--Te, szerencsétlen! Hisz ez Deák Ferencz volt!

Utczu megfordult erre a nyiri pajkos, nyargalt a postára, helyet váltott s ugy hazament, hogy sohse látta többet senki.

Bölcs bolondság.

Füreden történt e napokban. L. egyetemi tanár, a ki arról is nevezetes a többi közt, hogy Gall, Spurzheim és Lavater tudományaiban rendkivül járatos, zongora-hangolót keresett. Mutatnak is neki egyet néhányan messziről. Szép szál ember volt, nagy fekete szakállal. Megjegyezte magának jól. A mi nagyon könnyü annak, a ki a koponya-és arcz-ismét kiváló tanulmánya tárgyává tette.

Másnap elindult, hogy megkeresi. S csakugyan rövid keresés után feltünik előtte a magas termet s a szép fekete szakáll. Egyenest hozzá megy s beszédbe ereszkedik vele.

--Régen tetszik itt tartózkodni?

--Nem biz én, e napokban jöttem csak,--válaszol ez udvariasan.

--Persze, nagyon el tetszik foglalva lenni,--kérdi tovább.

--No, itt nem annyira, mint odahaza,--felel ez ismét.

--Azt mindjárt gondoltam. Hja hiába, itt még nem fejlett ki annyira a művészet, mint a fővárosban.

--Óh kérem, én nem a fővárosból jöttem ide, hanem a jószágomról.

--Igen?--csodálkozik L. tanár. No, ez ugyan sok klavirt stimmelhetett életében, hogy még jószágot is vehetett belőle.--Aztán mindig a jószágán tetszik tartózkodni?

--Nem biz én,--felelt a szép szakállú,--többnyire utazom. Most jövök Algirból.

--Á-á-á!--hát még ott is szoktak zongorázni?

--Azzal már nem szolgálhatok.

--Hát minek tetszett lenni Algirban?--kérdi még jobban csodálkozva.

--Oroszlánra vadásztam.

--No, ilyen bátor klavirmajstert nem láttam még életemben,--gondolá magában a professor. Hát most rá tetszik-e érni?--kérdé.

--Mire?

--Hát felstimmolni a zongorát.

--Zongorát? szivesen uram, csak hogy nem értek ahhoz.

--Nem? hát az ur nem zongora-hangoló. Kihez legyen szerencsém?

--Én gróf Z ... N ... vagyok.

A kis doctor elképedt. Ennek ugyan megadtam, gondola magában. De nem azért tanára valaki a phrenologiának, craneologiának és physiognomiának, hogy ki ne vágja magát a zavarból. Azért felocsudva álmélkodásából, mosolyogva mondá:

--Mindjárt láttam a külsejéből, hogy valami nagy ur. De hogy ilyen nagy ur, azt meg sem hittem volna.

Nefélsz Pista.

Onnan ragadt pedig rá a mesék hőssuhanczának a neve, hogy őt sem tanitotta meg semmi és senki soha félni, vagy megijedni.

Vannak pedig különféle iskolái a félelem megtanitásának, mint holmi háboru, párbaj s más efféle kellemetlen helyzetek, a mik azonban olyan közönséges dolgok, hogy azokban száz meg százezer ember épen ugy helyt áll, mint Nefélsz Pista. Rajta is megesett Isaszegnél, hogy mikor Répássy táborkarában egy nyolcz fontos elhordta a lovának a fejét, s ő lovastól együtt leesett a földre, de nagyhamar talpon állt, azt kérdé tőle a tábornok: „no öcsém, hát ég-e még a pipád?“ „De ég bizony!“ felelt ő vissza, nagy füstöt fujva a makra pipából, a mit ki nem eresztett a foga közül még estében sem.

Aztán a Kriegsgericht előtt is állt, de ott sem tanították meg félni; mikor a Verhör után azt mondták neki, hogy „das war Hochverrath“--azt felelte rá: „Ist nicht war, ich war nie Hofrath.“

Akkor aztán besorozták, elvitték Olaszországba. Még a profunttól sem ijedt meg. A Veltlinen egyszer iszonyuan kiéhezve érkezett meg az egész compánia egy olasz majorságába. Az olasz mikor megtudta, hogy magyar fiukhoz van szerencséje, igen szivesen látta őket, birka-tokányt készittetett a számukra: a fiuk örömükben fizetni akartak az olasznak, hanem az nagylelkü volt, nem fogadott el semmit, azt mondta, hogy ugyis kárba veszett volna az a birka, mert a veszett farkas tépte szélylyel. A „veszett farkas“ szóra mind valamennyi ijedten ugrált fel a bogrács mellől s be nem vett volna a tokányból egy falatot azért az egész Lombardiáért; de Nefélsz Pista ülve maradt s kivágta a compánia becsületét. Hasztalan rémitgették a veszett tokánynyal, azt mondta rá: „de bár még egy hordó bora is megveszett volna az olasznak!“

Mikor haza került, semmije sem volt, dolgozni kellett, de attól sem ijedt meg. Ez pedig csak az apocalypsis igazi csodája. Jószágot bérelt, nem félt a rosz esztendőtől. Még az időtől sem. A mi épen hihetetlen.

Egyszer a mennykő a mezőn hét lépésnyire ütött le mellette: „no ugyan nagy tus!“--mondá rá--„mikor nekem semmi sincs a kezemben“.

Járt egyszer Budapesten az állatseregély.[1]

Annak a tulajdonában volt egy pompás nagy afrikai himoroszlán, a mi épen olyan kedélyes hentergőzéseket szokott müvelni, mint egy dévajkodó kandur czicza. Egyszer, mikor Nefélsz Pista is ott van több kedélyes czimbora társaságában, az oroszlán épen siestát tartott s a jobb első lábát szépen kinyujtotta messzire a ketrecz vaspálczái között, a tenyerével felfelé forditva. „No Pista, mondák a czimborák,--nem félsz-e annak az oroszlánnak a kinyujtott talpát megcsiklandani?“

Dehogy félek! mondá Pista, s a mire felszólitották, megtette.

A nagy macskakirály a talpcsiklandozásra csak annyit tett, hogy a talpának egyik körmét felrántotta, hanem az elég volt arra, hogy Pistának a tenyeréből egy nagy darabot kiszakítson vele. Hat hétig kellett neki aztán a karját felakasztva, s a kezét ökölre szoritva hordozni, hogy begyógyuljon az oroszlán vágta seb. Ekkor felfogadta, hogy addig nem nyugszik, mig boszuját nem tölti s ennek az oroszlánnak valamelyik öcscsét, vagy bátyját a porba nem teriti. El is ment, a mint felgyógyult, egyenesen Afrikába s nem tért vissza, mig egy oroszlánnak le nem huzta a bőrét.

De hát mit oroszlán? Attól meg nem ijedni katonadolog.

Hanem, hogy meg mert házasodni, az a valami. Elvett egy igen szép és gazdag leányt, holott ő maga már nem volt fiatal, soha sem is volt szép és épen nem gazdag. Ehhez kell nagy bátorság.

S mindenki bizonyítja, hogy Nefélsz Pista még a feleségétől sem félt, még attól sem ijedt meg soha.

Mondanunk sem kell, hogy olyan sem volt soha, hogy valaki ferbliben „megijeszthette“ volna Pistát. Nem vittek el tőle soha kasszát tizenkilenczczel.

Mikor az orvos megirta neki ide fel a fővárosba, hogy a felesége, akivel igen boldogul élt, elköltözött ama boldogabb világba, megsiratta ugyan, mert a szive érzékeny volt s vérmes indulatokra fogékony; de arra is azt mondta, hogy „nem ijeszt meg ez a rosz hir, régen készen voltam már rá: tudtam, hogy ez lesz a vége. Aztán — megvan még a fiu!“

Tudniillik, hogy maradt egy trónörökös, a ki nélkül csakugyan lett volna egy kis oka a megijedésre. Mivelhogy Pista maga szegény legény volt, a feleség pedig hozott egy pár százezer forintot a házhoz. Azt a testvérek mind visszaperelnék, ha a fiu nem volna. Vigyázott is aztán arra ugy, mint a szeme fényére. Nem volt szabad annak még csak könyvet sem venni a kezébe, hogy meg ne rontsa az egészségét s reggeltől estig mindig etették, hogy csak nagyot nőjjön; parancsolt az mindenkinek a háznál, neki pedig senki.

Egyszer szaladnak a béresek nagy riadva Pistához, baj van: a kis urfi ott lóg a nagy cseresnyefán, felmászott a legtetejébe a szarkafészket leszedni, letörött az ág alatta, a lába oda szorult a két ág közé, most ott függ fejjel lefelé, ha le talál esni, kitörik a nyaka.

„Szaladjatok a létráért frissen! kiálta Pista, mert különben elvész az örökség!--S maga is segített a létrával szaladni, hogy az urfit megszabadítsák fatális helyzetéből.

„De most már csakugyan magam is majd megijedtem“. Monda a szerencsésen sikerült műtét után Pista, megveregetve az urficska orczáját gyöngéden. „Tanuld meg, hogy cseresznyefáról ne szedj madárfészket; mert az hasad:--körtefáról szedhetsz“.

Végre neki is eljött az órája, mint a mesebeli Nefélsz Pistának, amelyben megtanulta, hogy mi az a félelem, meg a nagy ijedség.--Egyszer csak kiüt a kolera a városban. Ötivel-hatával hordják ki a halottakat, s mind a Pista ablaka alatt éneklik el őket, kit magyarul, kit diákul.

„Hallod-e sógor“, mond Pista a legifjabbik süvének, „itt nem jó lesz maradni. Ez bolond állapot, az ember lefekszik élve, s felkel meghalva: azt se tudja, hogy jutott hozzá. Én tisztelem, becsülöm a papomat; de nem akarom, hogy miattam fáraszsza magát a bucsuztató írással. Volna az a kolera medve, megbirkóznám vele; volna hitelező, megalkudnám vele; volna tisztességes betegség, majd találnám ellenszerét; de gyalázatos sunyi halál az. Hiába hord az ellen az ember kámfort a nyakába, hiába tart ellene tárkonyeczetet a háznál; elég, ha meghallja, hogy a szomszédban egy beleesett, már akkor, a ki meghallotta, csak a szókimondásától maga is megkapta. S ha egyszer benne van, kenetheti az már a hátát a bábaasszonynyal, még az sem segit rajta: engem pedig rendesen az gyógyitott meg.--Hát én itt nem maradok: gyerünk ki hozzám falura. Ott jó egészséges ájer van; nem kell ott senkinek a kolera.“

A sógor nagyon könnyen ráállt, hogy hát ő is velemegy. Ráért, tanfelügyelő volt; s az epidemia ideje alatt az iskolák is zárva voltak, a tarokkpartiek is elmaradtak és igy semmi dolga sem volt.

Jó korán reggel befogattak s délre szerencsésen elértek a négyessel ahoz az utféli fogadóhoz, a melyiknek olyan hires örmény fogadósa volt. Hires a jó borairól, meg a felesége főztéről, s aztán arról, hogy olyan becsületesen számit fel mindent a vendégnek, hogy maga alig nyer rajta valamit.

Ott delelőt tartottak a Pistáék s elébb, a mig az ebéd elkészül, hozattak egy kis papramorgót fehér czipóval appetitoriumnak.

„Ejnye, de régi ez a czipó! monda Pista. Majd beletörik a bicska.“

„Régi biz az, mondá a korcsmáros, e héten még nem sütött a feleségem.“

No hát nem sütött. A vendéglős maga teritett fel, ő hordott fel minden tányért, poharat.

„Hát a szép asszony hol van?“

„Hát csak megvan maga magának.“

A vendéglős nemsokára behozta a paprikás csirkét, a miről olyan hires volt a csárdája, hogy azzal minden asszonyt agyonboszantottak a férjeik, hogy nem kapni olyan jó paprikást sehol, mint az örmény csárdájában.

Ezuttal az kegyetlenül kozmás volt. Alig tudtak hozzáfogni. Pista nem győzte rá inni a bort, hogy a kozmaizt elverje a torkából. Utóljára elővette a készséget, kicsiholt a nagy darab bükkfataplóba s rágyujtott; talán majd a jó szüzdohány illat elfeledteti ezt a nagy kozmaemléket.

„Ejnye atyafibarátom“, mondá a vendéglősnek: „de kegyetlenül beletekintett ebbe a ti paprikástokba--a királyi fiskus.“ (Kozma.)

„Biz ez egy kicsit kozmás. A cseléd szamár, nem tud még hozzá.“

„Hát hol a szép asszony, hogy nem az látott utána?“

„Hát az asszony, az fekszik odabenn a másik szobában, mind a három gyerekével, mind a négyen kolerában.“

De Pistának se kellett több biztatás, felugrott, kirugta maga alól a széket, a sógorra bizta a fizetést, meg a bucsu-vételt; a kocsi be volt fogva; felugrott az ülésbe: „hajts Gyurka!“ A sógornak már ugy kellett az induló szekérre futtában felvoltigirozni.

„No, mondhatom, hogy most ijedtem meg életemben először!“ lihegé, a pipacsutorát rágva fogai közt Pista. „Egyszerre a gyomromon keresztül lövelt az ijedség. Már szent, hogy bennem van az a csuf mirigy. Igazán mondom, hogy már érzem is, hogy valami égeti a gyomromat. Sógor, nem tréfálok. Az egész testemet végig futja a hideg borzongás. A gyomromat meg ugy csikarja valami. Hüh, de veszettül éget! Átkozott paprikás csirke! Csak addig meg ne halnék, a mig hazaérünk. Nem élek odáig. Végem van, meghalok, a gyomrom kiszakad! A fiamnak viseljétek gondját. Servus világ!“

Az arcza kék, zöld lett, a szemei kimeredtek, a kíntól vonaglott:--egyszer csak észreveszi a sógor, hogy ugyancsak füstöl ám Pistának a bekecse elől. Feltépi a zsinórokat a gombokról, hát a nagy ménkű darab bükkfatapló ott ég már javában félóra óta: abba kapott bele egy szikra a rágyújtáskor, az égette olyan kegyetlenül Pista barátunknak a gyomrát. Persze, hogy a mint a taplót kidobták, a kolera is megszünt, csak egy nagy égés-hólyag maradt ott, Nefélsz Pista legelső ijedelmének örök emlékeül.

Szép azt meghallani, mikor ő azt maga beszéli el s végül hozzáteszi; „ettől a nagy ijedtségtől kezd a hajam szürkülni.“ T. i. egészen fehér már.

Lábjegyzet:

[1] Mi ez? Szarvas Gábor.--„Menazserista“. J. M.

Non plus ultra a kortes életből.

0...., egyike a pozsonyvidéki képviselőknek megtudja, hogy az ellenpárt leghatalmasabb kortesvezére az X.-i helységbiró, a kit semmi hatalom és dicsőség nem képes levenni a lábáról; hát mondja, no majd leveszem én! Odamegy őt személyesen meglátogatni. A biró a mint meglátja 0....-t az ablakán keresztül, a mig az a kocsiból leszáll (szökni már nem volt idő), azt mondja a feleségének: feküdj le frissen az ágyba, tedd magadat betegnek, én meg felszaladok a padlásra, mondd, hogy nem vagyok itthon.

Mire 0.... bejött a szobába, már akkor biróné asszonyom ott fohászkodott a tornyos nyoszolyában, s elnyögdécselé, hogy a férje bizony kiment a faluba, az adót beszedni.

--Nem tesz semmit, monda nyugodtan 0...., majd megvárom, mig hazaérkezik, s azzal leült szépen a kanapéra s kikérdezte biróné asszonyom minden testi baját, komendált róla hathatós háziszereket s nagy részvétet tanusitott általánosságban. Igy tartott ez egész déli harangszóig. Biró uram csak nem jött haza.

--No, már nem jön haza az apjuk ebédre, monda biróné asszonyom. Bizonyosan elfogták valahol a komák. Itthon ugyis hideg a konyha, mert a tilogus nagy diétát rendelt a betegség ellen.

--Nem tesz semmit, monda 0.... Én már hozzá vagyok szokva, mint afféle vadász ember, hogy csak este ebédelek,--s ott maradt a kanapén rendületlenül s tartotta discursussal biróné asszonyomat.

Délután is lett, este is lett. 0.... csak nem mozdult a helyéből, se biró uram a padlásról. Eközben a marhákat is hazahajtották a legelőről. Biróné asszonyom majd kezét-lábát ette meg kétségbeestében.

--De hol marad már az én uram? ihol jönnek a tehenek a legelőről; senki sincs a háznál, a ki megitassa, bekösse őket az istállóba.

--Hát ha senki sincsen, monda O...., itt vagyok én: magam is gazda ember vagyok.

Azzal kiment az udvarra, vizet mert vederrel a kankalikos kutból a vályuba, megitatta a teheneket, a rideg marhákat s azzal rendre valamennyit bekötötte az istállóba, szénát is vetett eléjük.

De már erre csak lejött biró uram a padlásról.

--No, uram, monda O....-nak. Eddig ellensége voltam az urnak; de most már látom, a mit látok! A ki a szegény emberek jószágát, mikor a gazda szorultságban van, maga kész megitatni, az nem lehet ellensége a népnek! Mától fogva az ur hive vagyok!

S nem lett O....-nak buzgóbb kortesvezére azontul, mint az X-i helységbiró.

Visszaemlékezések a jó Wenkheim Bélára.

Mikor ő Felségét megkoronázták, erre az ünnepélyre nagy amnestia lett adva sok boldogtalannak. A megkegyelmezettek között volt Rózsa Sándor is. A börtönből kibocsátott hirhedett rabló kalandort egyenesen felhivatta magához Wenkheim a belügyminiszter s ott jól a lelkére beszélt; tudtára adta, hogy ő Felsége kegyelméből ujra visszanyerte szabadságát, most már éljen becsületes ember módjára, lesz számára tisztességes életmódról gondoskodva. Pénzt is adott neki.--Volt a miniszternek egy öreg huszárja, László; ismerte azt minden ember, a kinek valaha Wenkheimnál dolga volt: ez volt a nagyobb ur a háznál. Azt utasitá a miniszter, hogy most már fogja pártul a „népdalok hősét“, vigye el magával valahová, a hol az „rangja szerint“ mulathat; s legyen rá gondja, hogy semmiben ne legyen fogyatkozása. Akkoriban a belügyminisztérium ott volt, a hol most a honvédfőparancsnokság s a földszinten a sarokban volt betáblázva egy kurta korcsma, László urnak a kedves tanyája. Oda vitte magával Rózsa Sándort, kedveszerinti kimulatásra.

Hanem ezuttal egy kis baj volt odalenn. A korcsmaterem fel van szőnyegezve, guirlandozva, luszterezve. Itt ma egy betegápoló-egylet akar concertet adni: énekelni, szavalni, cziterázni fognak, nincs mód a vendégeskedésre.

„De ha ő exellentiája igen szépen kéreti a korcsmáros urat?“ ostromolt László ur szeliden.

„Már nagyon sajnálom; de nem változtathatok rajta“, vedé magát a korcsmáros.

„No de ha „én“ kívánom, hogy ennek a derék embernek egy kis mulatság legyen itten!“ vitatá László ur erősebben.

„Vigasztalhatlan vagyok, hogy nem teljesithetem László ur kivánságát.“

„De ez az ur itten Rózsa Sándor!“