Part 9

Azért Tóth Béla igazi író volt, de szó szoros értelmében vett szépirodalmi munkáinak is a stilművészet volt a lényege. Maradt néhány novellája, amelyekben tanúságot tett finom és művészi elbeszélő adományáról, de amivel leginkább hatnak, az mégis csak a stilus útján való hangulatkeltés teljes készsége volt. Én itt inkább csak emberi profilját próbálom megrajzolni emlékeim alapján, máskorra vagy másra kell hagynom művészetének eszthetikai elemzését. Be kell érnem annak megállapításával, hogy írói művészete voltaképen csaknem kizárólag stílművészet volt. És tudatosan az volt, az írónak nem is volt más célja, mint hogy a stilusával fogja meg az olvasót. Hogy mennyire tudatos volt ebben, ezt bizonyítja _hangutánzó_ passziója. Nagyon szerette és pompásan tudta más írók stilusát utánozni. Néhány kortársáét is, de ez szándékos persiflage volt, az illetők stilbeli modorosságának és nyegleségeinek kritikája. Amikor azonban régi stilusokat utánozott, abban komoly művészi szándék, a stilussal való jellemzés vágya vezette. Kazinczy szépelgő selypítését, a Biedermeyer-kor édes affektálását úgy tudta utánozni, hogy egy kis tárcacikkben felidézte egy kor egész levegőjét. Mesterművei ebben a genreben néhány Mikes hangján írt levél és az _A mi Urunk Jézus Krisztus gyermekségéről írott könyv_, amely a régi magyar bibliafordítások nyelvén van írva. Nyelvtörténetileg talán nem egészen pontosan archaizált, semmiesetre sem volt olyan nyelv-utánzó fenomén, mint Laczkó Géza, akiben a minden apró részletre figyelő nyelvtudós és az ódon anyagból készséges kifejező eszközt formáló stílművész egyesül szinte példátlan tökéletességgel. A régi stilusok hangulatát, levegőjét, a beszélő személlyel való rejtett kapcsolatait azonban Tóth Béla pompásan érezte és az idegen hangot, amelyet magára vett, el nem vétette soha.

Mikor én mint fiatal diák és tehetségének nagy bámulója összeköttetésbe kerültem vele, akkor jutott sok zsurnalisztikai rabszolga-munka és sok küzködő szegénységben eltöltött év után némi tisztes jómódba. Könyveit, cikkeit akkori viszonyok szerint tisztességesen fizették, a kiadók vetélkedtek érte, nem kellett szerkesztőségbe járnia, megengedhette magának a kedve szerint való lakás, a szépen terített asztal, a mindig tiszta fehérnemű, évenkint egy hónapi külföldi utazás szerény, de akkor íróembernél ritka és ma megint elérhetetlenné vált luxusát. Ez volt életének legnyugodtabb pár éve. Sokat dolgozott és nagy kedvvel, szerette a saját írását, meg volt elégedve önmagával és az életben elfoglalt helyével. Magányos életet élt, ezt a magányát kissé hangsúlyozta, kellett neki a szókimondás függetlenségéhez. Ezért nem akart tagja lenni irodalmi társaságoknak, még az ujságírók klubjába, sőt nyugdíjintézetébe sem lépett be. Szerette a látogatókat, délután-hosszat el tudott beszélgetni állva, a kályhához támaszkodva vagy törökösen leülve a szobájában elszórt keleti párnák egyikére. (A török dolgokban való jártasságára, mint a híres szofta-mozgalom egyik részese és a szultánnak díszkardot vivő diákküldöttség egykori tagja – nagyon büszke volt, kicsit megtanúlt törökül, szerette, ha hívei effendinek szólították, igen jó feketekávét tudott törökmódra készíteni). A beszélgetés azonban meglehetősen egyoldalú volt: ő beszélt, a másik nem jutott szóhoz. Nagyon élvezte a saját beszédét, aminek különös oka is volt: gyermekkorától fogva dadogó volt, de ezt a testi hibáját sikerült leküzdenie. Csak mikor beszélni kezdett, dadogott még egy-két pillanatig, aztán ömlött belőle folyékonyan a szó. Ezért nem szerette, ha félbeszakították. Beszéd közben már csak egy-egy vállrándítás emlékeztetett a legyűrt dadogásra. Szeretett arról beszélni, amiről épen írni készült, – nem egy cikkét hallottam tőle előbb élőszóval, másnap aztán csaknem szóról-szóra úgy olvastam az ujságban, ahogy nekem elmondta. Kellemes, érdekes beszélgető volt, elmés és kedves, – órák hosszat el tudtam hallgatni. Majd minden a nyilvánosság előtt szereplő kortársról hallottam a véleményét, nagyon józan, talpraesett itéletei voltak.

Később, már a kilencszázas években változás állott be nála. Megromlott az egészsége. Szívbaja támadt, amelynek elharapózását nagyon elősegítette az addig mértékletes ember egyre fokozódó alkohol-fogyasztása (fölvitte, szegény, napi egy üveg konyakig). Állandóan ingerült lelkiállapotba jutott, amely néha mértéktelen kitörésekre ragadta környezetével és akárkivel szemben, aki épen a közelében volt a rossz óra idején. Lassanként összeveszett mindenkivel, többnyire egészen oktalanul. Fadrusz Jánost például nagyon szerette és mint szobrászt valóban nagynak tartotta. Erzsébet királyné halála után nagy agitációt kezdett a «Pesti Hirlap»-ban, hogy a királyné szobrával pályázaton kívül Fadruszt kell megbízni. A művésznek, aki igen derék ember is volt, ez az agitáció kellemetlenné kezdett válni, mert Tóth Bélával való jóbarátsága köztudomású volt és művésztársai kezdték azzal gyanusítani, hogy ő maga inszcenálja ezt az agitációt. Írt tehát egy igen szép baráti hangú levelet Tóth Bélának, amelyben, tekintettel a gyanusításokra, kérte, hagyja abba az agitációt. Tóth Béla mértéktelenül megharagudott, úgy fogta fel a dolgot, mint merényletet az ő írói szabadsága ellen. Magából kikelve beszélt róla s mikor próbáltam csitítani, a felesége a háta mögül integetett ijedten, hogy hagyjam rá, ne mondjak neki ellent, mert még nagyobb dühbe jön. Aztán leült, írt egy haragos levelet Fadrusznak és a két jó barát sohasem találkozott többet. Ingerültsége nemsokára már írásaiban is megmutatkozott. Epés, maró, támadó lett, belekötött mindenkibe s ha a megtámadott fél védeni merte magát vagy épen ha szelíden is, visszavágott, akkor fékevesztett haraggal, néha bizony durván is nekirontott. Így lepocskondiázott nem egy olyan tudóst vagy írót, akiket addig éveken át a legnagyobb szeretettel magasztalt. Jóformán minden jó emberével meghasonlott s akadtak, akik civakodó szenvedélyét kihasználták, a közelébe férkőztek és beugratták többé-kevésbbé igaztalan és mindig túlszenvedélyes támadásokba. Párbaja is volt egész sereg, kettő-három is ugyanazzal az egy emberrel. Utolsó nagy harca Wilde Oszkár és Ady Endre ellen volt. Wildet ő, aki nem értett angolul, csak azokból a nyeglén összeválogatott aforizmákból ismerte, amelyeket a napilapok «Vegyes» rovatában közölgettek műveiből – ezek alapján írtó harcot kezdett ellene. Ady fiatalkori költészete nyilván mind merevebbé váló konzervatizmusát lázította fel s a költő szenvedélyes gesztusai, nagy zajjal járó föllépése is sértette polgárias diszkrécióérzékét. Ady keményen megfelelt neki abban az ujságcikkében, amelyet _Uj Hellász_ című könyvébe is fölvettek.

Aki ezeket a harcokat folytatta, ez már nem az a Tóth Béla, nem az a nyájas, elmés, harmonikus hangulatú ember volt, akit a közönség annyira megszeretett. Zord volt, epés, barátságtalan és kíméletlen, a stíljén is mind erősebben érzett valami kellemetlen érdes hang. A közönség kezdett elpártolni tőle. Produkáló képessége is megcsappant, különösen felesége halála óta, akit egy gyermek szenvedélyességével siratott. Hirtelen megrokkant, egészsége napról-napra hanyatlott, anyagi gondok kezdték látogatni. Egy lobbanás még: váratlan házassági terv egy hölggyel, aki betegségében jó szívvel ápolta, – aztán egy délután, amint elsötétített fürdőszobájában fotografiái előhívásával pepecselt, beteg szíve felmondta örökre a szolgálatot.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez a cikk a «Vasárnapi Ujság»-ban jelent meg, az 1917-iki Arany-centennárium alkalmából.]

TARTALOM.

A fiatalság költője 5 Arany János 15 Konzervatív kritika, fejlődő irodalom 24 Ady Endre 46 Ady Endre emléke 53 A halottak élén 66 Babits Mihály 72 Gárdonyi Géza 81 Rákosi Viktor 98 Beöthy Zsolt 105 Heinrich Gusztáv 111 Kazár Emil 116 Emlékezés Tóth Bélára 122

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

58 |Besszélgetés közben |Beszélgetés közben

63 |szőke assszony |szőke asszony

101 |ami ak kor |ami akkor]