Part 8

Nem volt mélyen járó tudományos elme, súlyos és originális gondolatok termelője. Írásainak alig van filozófiai háttere és a tudományos invenció sem volt erős oldala. Jelentősége inkább a tudomány terjesztőjéé és organizálójáé. A külföldi tudománytól eltanult egy módszert, amely akkor még nálunk új volt. Megtanította rá tanítványait, érdekes példákban megmutatta használatát és uralkodóvá tette a magyar filológiai tudományban. Ezzel hozzájárult a magyar tudomány európai színvonalra emeléséhez. Egyénisége pedig serkentőleg hatott híveire és kissé frissebbé tette a magyar tudományos élet megáporodásra hajlamos levegőjét. Legfőbb szellemi kvalitása volt éles, józan esze, jó ítélete, gyakorlati szelleme. Nem egészen bizonyos, hogy a tudomány volt az egyetlen foglalkozás, amelyre született, de bizonyos, hogy akármely más pályán is sokra vitte volna. Nagyon hasznos ember volt, azt nem tagadhatja senki. Vannak, akiknek alakja a pathosz felhőibe van burkolva és fele annyi hasznot nem tettek a magyar tudományosságnak. Elméjének energiájával és személyes súlyával kiemelkedett társai közül s akik most örökébe jutnak tudományos pozicióinak, azok közt alig egy érhet nyomába.

KAZÁR EMIL.

Az öreg Kazár Emillel fiatalkoromban néhány évig – 1898 és 1905 közt – együtt dolgoztam a «Vasárnapi Ujság» szerkesztőségében. Nagyon sokat dolgozott, ő csinálta a lap rovatait s a két népies melléklapot, a «Politikai Ujdonságok»-at és a «Képes Néplap»-ot csaknem teljesen ő írta, nyírta, kivonatolta és állította össze. Ezenkívül napilapokba is dolgozott, akkoriban a «Magyar Hirlap»-ba írt vezércikkeket, mi egyebet, több más lapba tárcákat. Ebből láthatni, hogy szegény ember volt. Aki sokat dolgozik, az szegény marad – ez azt hiszem általános szabály, nemcsak a zsurnalisztikában és irodalomban, hanem az életnek más terén is.

Mint afféle fiatal emberke, vonzódtam hozzá, ezt igyekeztem is kimutatni. Néha elmentem vele egy pohár borra vacsora előtt valami kis korcsmába, ahol jó bort mértek, és olyankor a zárkózott és huzódozó ember a pohár mellett fölmelegedett és sokat, érdekeseket mesélt nekem fiatalkoráról, a hetvenes évek irodalmi és sajtóviszonyairól, meghalt és élő nagyságokról. Ezekből az elbeszélésekből kaptam először bepillantást az irodalmi életbe. Addig csak könyvekből ismertem az írók életét, az irodalom mögött működő motivumokat, a magánügyeknek a közügyekbe való belejátszását, a pártok és klikkek áskálódásait egymás ellen. Kazár Emil bevezetett a kulisszák mögé és bizony sok pathetikus hőst mutatott meg nekem, amint öltözőjében festi és preparálja magát, vagy a zsebében csörgő garasokat számlálgatja.

Ezekről a dolgokról az öreg úr némi fanyar rezignációval beszélt. Ő együtt kezdte azokkal, akik később nagy közéleti szereplők, miniszterek, nagy lapok tulajdonosai, gazdag emberek, a társadalom előkelőségei, hangadó hatalmak lettek. Ő is szép sikerekkel kezdte, de aztán lemaradt kortársai mellől, egyszerű, küzködő újságíró maradt, ahogy mondani szokták, nem vitte semmire. Nem értett az érvényesüléshez. Nagyon szerény ember volt, szinte félénk az emberekkel való érintkezésben, a fellépésében, természetében nem volt semmi aplomb. Abból a fajtából való volt, akit mindig háttérbe szorítanak a hegyesebb könyökűek. Ő csak munkával tudott valamit elérni. És mit lehet pusztán csak munkával elérni? Az egészen szerény megélhetést, semmi többet. Az ő korában ez az érvényesülési harc talán még nehezebb volt, mint ma, mert a kicsinyesebb viszonyok között szűkebb és kopárabb volt a harctér, – aki író akkor társadalmilag és gazdaságilag érvényesült, azok közül alig egy érte ezt el merőben irodalmi képességeivel, mindnek voltak egyéb ügyességei és qualitásai is és ezek vitték előre.

Volt azonban Kazár háttérbe szorulásának más oka is. Az ő tehetségének színe, szellemének iránya bizonyos tekintetben ellentétben állott kora magyar közizlésével. Annak a kornak a közönsége teljesen Jókai hatása alatt állott. Jókai édesízű romantikája szinte kizárólagosan uralkodott és magához hasonította a közizlést, – az emberek csak ebben tudtak gyönyörködni s nem is tudtak más szemléleti módot magukba fogadni, mint ezt a naivan idealisztikus romantikát. Jókai mellett nem volt olyan tehetség, aki vele mérkőzni tudott volna és egyensúlyozhatta volna ezt az egyoldalúságot. A külföld irodalmát – akkor még nem fordítottak le magyarra mindent, ami a külföld irodalmában olvasásra érdemes – csak igen kevesen olvasták s az Európa-szerte már tetőpontja felé járó realisztikus ízlés még alig tett valami hatást a magyar olvasókra. Általában a legérdekesebb magyarázó szempontok egyike a 19. század második felének nemcsak irodalmára, hanem politikai és társadalmi eszméinek és stílusának alakulására is, hogy az összes nagy magyar alkotó szellemek az irodalomban és a politikában a század közepe tájának romantikus szellemű gyermekei voltak, az eszméik, ideáljaik, céljaik a romantika szellemében gyökereztek és romantikusan színezték alá az utánuk következett két-három generáció gondolkodásmódját is. Abban a korban tehát, amikor Európa összes országaiban a diadalmas realizmus volt az uralkodó tendencia, a magyarság romantikus szellemi és erkölcsi légkörében élt. Aki ebből a szempontból próbálja vizsgálni a kiegyezés utáni magyar világ történetét, az sok különös jelenségnek találja meg a magyarázatát.

Az irodalomra nézve ennek az általános magyar lelkiállapotnak az volt az egyik következménye, hogy mindazok, akiknek a szelleme, stilusa és törekvése kívül esett az uralkodó romantikus ízlés sodrán, háttérbe szorultak. A kritika nem értékelte őket érdemük szerint, a közönség még kevésbbé reagált írásukra. Petőfi és Jókai voltak a nagy irányítói a közizlésnek. Még Arany János is inkább nagy prestige volt: a legjobbak költője, az olvasók széles köréhez való viszonyát kissé lehűtötte az, ami benne a mértéktartás realisztikus szelleméből való volt, ábrázolásának a realizmus felé hajló módja. Az Aranynál kisebbek, mint a versben Vajda János, az elbeszélésben Tolnai Lajos, Kazár Emil és mások is, többé-kevésbbé kívül maradtak a közönség érdeklődési körén és az irodalmi közvéleményben is többé-kevésbbé az eretnekség poziciójába szorultak. Bizonyos ellenzéki álláspontra kerültek az őket körülvevő egész közszellemmel szemben, a hivatalos irodalmi hatalmak nem jó szemmel néztek rájuk, a közönségtől nem kaptak támogatást, többé-kevésbbé légüres térbe kerültek, – nekik alig jutott valami abból a társadalmi díszből és anyagi ellátottságból, amelyet az a kor az írónak adni tudott. Vajda Jánosban ez az állapot felszította a lázadás szellemét, amely úgyis benne volt lényében, Tolnai Lajost bosszúálló dühvel töltötte el. Mind a kettőjüknél pedig akadálya lett tehetségük organikus kifejlődésének s a diszharmónia éles akkordját vitte bele írói alkotásukba. Kazár Emil nem volt sem lázadó, sem dühös természet. Ő egy rezignált gesztussal visszavonult a szerkesztőségi íróasztal mögé, csinálta a mindennapi zsurnaliszta-munkát és irogatta novelláit. A légüres térben végzett írói munka ő rá is visszahatott: tehetsége a kedvezőtlen temperaturában nem fejlődött és tágult ki úgy, ahogy hivatva lett volna.

Kazár az úttörők között volt, azoknak az egyike, akik a hidat építették a múlt század-középi romantikus stilustól a mai stilushoz. A Jókai-féle közéleti regénnyel szemben, amelynek háttere mindig az egész ország, az ő szemlélete szűkítette a kört, egy ember, egy család, egy kisebb embercsoport sorsának perspektivájába állította be az életet s a keretnek ezért a redukálásáért a pszichologiai elmélyítéssel, az élet apró részleteinek valószerű ábrázolásával igyekezett rekompenzációt adni. A magánéletükbe behúzódó apró emberek sorsa érdekelte, az életnek kis tragédiái és még kisebb komédiái. A témái kicsinyek, tulajdonképeni formája a novella s ezt az eredeti hajlandóságát fejlesztette az irodalmi munkának kapcsolatba jutása a zsurnalisztikával, amely az ő generációja alatt vált teljessé. Az ujság tárcát kivánt, az írók tehát rövid tárca-novellákat írtak. Kazár az elsők egyike volt irodalmunkban, akik ennek a rövid novella-formának formai és stilus-törvényeit átérezték, ösztönből, mert tradiciója még akkor nem volt nálunk ennek a formának és mesterét, Maupassant-t ő akkor még aligha ismerte. A modern novella Boccacciója csak a nyolcvanas évek vége óta kezdett nálunk ismeretessé válni. Kazár inkább az angol realisták, Dickens, Thackeray tanítványa volt, tőlük tanulta az ábrázolás apró vonásokkal jellemző módszerét, talán ők födözték fel számára a kicsiny, jelentéktelen, szegény emberek életét is, mint alakítani való anyagot. Kongenialítása is volt ezzel az anyaggal, az ő saját élete is ezek között a szerény kispolgári keretek közt folydogált, alakjait maga körül látta minden nap. Később ismerkedett meg Zolával és a többi francia naturalistával, nemkülönben az oroszokkal is, akik közül azonban Gogoly talán már előbb is hatott rá. Ez az új stilus nagyon érdekelte, körülbelül ő volt az első, aki ismertette az «Egyetértés»-ben, ahova igen sok irodalmi tárcát, kritikát írt s amint a naturalista stilus első kísérletei megjelentek nálunk is, élénken érdeklődött irántuk. Nem tudott velük menni, naturalizmusukat túlradikálisnak érezte, de rokonszenvezett velük. Nem volt harcos szellem, forradalmár még kevésbbé, tartalmi és formai invenciója sem volt gazdag, szerény félénksége gátolta a merésben. Megmaradt a maga határai között, s ezek a határok nem voltak nagyon szélesre szabva. Nem tartozott az irodalom fölfödözői közé.

Olvasója sohasem volt nagyon sok és akik voltak is, hamar elfelejtették. 1905-ben a miniszterelnökség sajtóosztályának tisztviselője lett, szerény, nyugalmas állásában olvasgatta a vidéki lapokat, kivonatokat készített cikkeikből, az irodalomtól elfordúlt, alig írt azóta valamit. Néhány év előtt próbáltam rábeszélni, írjon meg egyet-mást irodalmi memoirejaiból. A sok körmöléstől írógörcsös, bütykös ujaira mutatott és rezignáltan felelt: ő már nem ír semmit. Érdemes munka volna, ha valaki átkutatná munkáit, bizonyos, hogy a múlt század második felének legjobb magyar novellái közé kerülne közülük nem egy s a mai olvasó is élvezetét találná bennük.

EMLÉKEZÉS TÓTH BÉLÁRA.

1894-ben lett Tóth Béla – ahogy akkoriban mondani szokás volt – jónevű ujságíróból országos hírű íróvá. _Szájról-szájra_ című könyvével jutott fel erre a magaslatára a hírnévnek. Egészen különös dolog ennek a könyvnek az akkori viszonyokhoz képest páratlan sikere. Mindenütt olvasták, mindenütt idézték, egyre-másra jelentek meg az új kiadásai, talán csak Herczeg Ferenc Gyurkovics-könyvei, amelyek szintén akkortájt voltak divatjuk virágjában, vetekedhettek vele az olvasóközönség nagysága és egyetemessége dolgában. Pedig egyszerű kis könyvecske volt, a magyar emberek száján forgó szállóigék jegyzéke, jelentésük magyarázata, szerzőjük és forrásuk megállapítása, egy kicsit anekdota-gyűjtemény, kicsit kuriózumok leltára és kicsit filológia. Az emberek felfedezték magukban, hogy fontos tudniok, honnan ered például ez a mondás: _ez nekem Hekuba_, nyugtalanította őket, hogy nem lehet megállapítani, honnan való ez a királyi jelmondat: _Bizalmam az ősi erényben_ és örültek, hogy ezentúl öntudatosan használhatják a _visszaszívni_ szót, mert Tóth Béla kikutatta, melyik színész-anekdotából származik. Maga a _szállóige_ kifejezés valami rendkívüli elmés trouvaillenak tetszett akkor és senki se gondolt arra, hogy mégis csak a _geflügelte Worte_ kissé szabad fordítása, amint hogy az egész könyv egy azonos tárgyú német könyv ötlete, mintája és módszerei szerint készült.

Ezt a roppant sikert nem is lehet másból megmagyarázni, mint írójának egyéniségéből. Tóth Bélának volt egy rendkívüli tulajdonsága, amely csalhatatlan biztosítéka volt a sikernek, akármit és akármiről írt. Igen élénk ösztöne volt a közönséggel való kontaktus iránt, ami körülbelül annyit jelent, hogy ő maga is a közönség egyik tagja volt, ugyanaz érdekelte, ugyanaz volt az ízlése, a gondolkodásmódja, az érdeklődése, mint a közönségé, nem választotta el őt olvasóitól más, mint az, hogy néhány fokkal többet tudott és főképen igen szépen, egyszerűen, a stilusnak minden tudatos mesterkedés nélküli, természetes művészetével tudta kifejezni azt, amit a többi emberek jóval homályosabban, öntudatlanabbul gondoltak. A közönség nyilvános gondolkodó szerve volt ő. A ráérő polgárember szereti a kuriózumokat nézegetni, akárcsak Tóth Béla, kedvét leli a dilettáns nyelvészkedésben, mert büszke rá, hogy szereti, érti és jól tudja használni az anyanyelvét, de azért jót tud nevetni a hivatásos nyelvészek okoskodásain, amelyekkel ki tudják mutatni egészen eltérően hangzó rokonnyelvi szavak közös eredetét magyar szavakkal. A műveltségére diszkrétül rátartó polgárember szeret beszélgetni mindenféle a műveltség körébe tartozó dolgokról, amelyek tudásához nem kell nagy erőfeszítés: egy-egy épen aktuális természettudományi kérdésről, a spiritizmusról, idegen népek és országok dolgairól, stb., stb. Egy kis filozófiát is szívesen elvisel, persze a józan, világos, praktikus fajtából, mert a nehezen érthető filozófiai kérdéseket nehezen érthető nyelven tárgyaló igazi filozófusokra csak furcsálkodó mosollyal tud nézni. Tóth Béla nem tudta nevetés nélkül kimondani ezt a szót: Hegel. Legfőképen pedig szeret a derék és művelt ember nézelődni az utcákon, megállani a kirakatok előtt, betekinteni a vásárcsarnokba, megbotránkozni a kofák gorombaságán, a kocsisok zsarolásán és káromkodásán, az utcai rend hiányain, mindenféle neveletlenségeken. Ő kulturember, külföldi városokban járt, francia könyveket olvas – még a nagy Larousse is ott van könyvespolca díszhelyén! – neki igénye van a művelt tónusra, az urbánus életformákra, arra, hogy mikor en-tout-casját gondosan a nyele köré csavarva sétál az utcán, ne lásson kellemetlen és durva dolgokat és ne kelljen besároznia gondosan kikefélt cipőjét a rossz kövezeten. Ez minden jó polgárember, vagy ez szeretne lenni és ez volt Tóth Béla. Még a franciáskodása és a németség iránti kissé negélyezett lenézése járult kiegészítésül ehhez a képhez, – a kilencvenes évek magyar polgárembere különös disztinkciónak, az európaiasság bélyegének tartotta, ha jól tudott franciául, viszont a németet utálni ősi tradició volt, szinte a hazafiság egyik eleme az Ausztria és a közös hadsereg elleni politikai harcok idején.

Az a gyanúm, hogy Tóth Béla egy kicsit maszkirozta is magát egy bourgeois tipusára, úgy, ahogy az a realista francia regényirodalomban kialakult. Mr. Homaist ő aligha érezte olyan egészen humoros figurának, mint Flaubert. Mr. Homaisnak azok a változatai, amelyek humoros hangulatuktól megfosztva, a Flaubert utáni irodalomban szerepeltek, neki bizonyára példaképei voltak. Ahogy ő az utcán járt, mindig pedáns választékossággal öltözve, fekete selyem esernyőjével a kezében, akármilyen volt az időjárás, rövid, nem túlgyors és nem is lassú lépésekkel, rövidlátó szemeivel odahajolva egy kirakathoz, – Páris utcáin járva, sok évvel később gyakran jutott eszembe Tóth Béla, ilyes alakok láttára. Gondolkodásmódja is igazi bourgeois-gondolkodás volt: a városi élet képeit szerette, a természet csak szép látvány, írói képes beszéd anyaga volt neki. Mikor Montecarlóból megjött, sokat beszélt a nagy Hotelek és Casino életéről, keveset a tengerről és a természet egyéb szépségeiről, érdekelték a technikai művek, különösen az olyanok, mint a telefon, az írógép (nagy esemény és diadal volt neki, mikor a telefont bevezettette a lakásába és ő volt az első magyar író, aki gépen írta cikkeit), a repülőgép problémájáról is sokat szeretett beszélni, de nem hitt megoldhatóságában, a falusi ember inkább anekdota-tárgy volt neki, demokratának tartotta magát, de a szociális kérdések nem igen érdekelték, vallás dolgában liberálisan közömbös volt, büszke volt anyai ágon való nemes őseire és apja egyszerű származására egyformán, költői hírnevére még inkább (jaj lett volna előtte annak, aki Tóth Kálmán költészetét kritika tárgyává merte volna tenni), nem szerette a fantasztikumot, a túlzást, a szenvedélyes dolgokat, a szertelenséget, a nagyon újat, konzervativ volt tudta nélkül, józan eszű racionalista, – a francia _bon sens_ volt az ideálja – a képzőművészetet, zenét nem tanulmány alapján, de érzék szerint élvezte, az irodalomban a francia realisták, különösen Maupassant, Daudet, Bourget voltak kedvencei. Filozófiája az a pozitivizmus volt, amely Comte eszméiből átszivárgott a korabeli francia polgárságba és minden más akkorbeli polgárságba, amely nem szokott filozófiát olvasni.

Magyarországban akkor, a kilencvenes években vetődött felszínre a városi polgár embertipusa. Egyelőre még konglomerátuma volt különféle elemeknek, a régi német városi patriciusság, a városi életbe beleszívódott nemesség, az alsóbb rétegekből fölemelkedett része a lateinereknek, a mindjobban asszimilálódni kezdő zsidóság alkotóelemei még külön-külön is felismerhetők voltak, – ahogy még ma is azok – de a közös érdekek, közös életmód és mindenféle más közösségek révén már fejlődni kezdett köztük valami közérzés, ami arra vallott, hogy előbb-utóbb egységes vegyülékké kell válniok. Ezt a közérzést testesítette meg magában Tóth Béla és ezt fejezte ki írásaiban. Ő olyan volt, amilyenné a magyar városi úri embernek válnia kellett volna, amilyen mindegyik szeretett volna lenni, ezt a maga tipikus mivoltát fejezte ki az elérhető legnagyobb teljességgel mindabban, amit írt. Egy önmaga tudatára frissen ráeszmélt embertipus nyilvános szószólója volt, – ez a titka rendkívüli sikerének és hatásának.

Ezenkívül pedig mindig foglalkoztatni tudta a közönséget a saját személyével. Nem az olyan reklám-hősök módjára, amilyenek az izléstelen handabandázás mai korszakában ráerőszakolják magukat a nyilvánosságra, hanem a közönségével bizalmas vizsonyban élő íróember módján, aki írásába külön színül beleviszi önmagát, a maga egyéni szempontjait, élményeit, az élettel való súrlódásait, sőt alkalmilag apró-cseprő házi dolgait is. _Esti levelei_-ből a közönség megtudta nemcsak azt, hogy ezeket az elmés és roppant népszerű cikkecskéket ő gépen kopogtatja le, aztán betelefonál a szerkesztőségbe, hogy kész van és biciklis szolga jön el a kéziratért, de azt is, hogy a felesége milyen tapasztalatokat tett a csarnokban, hogy kis tömzsi barnahajú asszony, házi nevén Lidónak becézik és az ura nagyon szereti, hogy a dolgozószobája hány szegletű, hogy van egy szép fehér angora kandúrja, Hintze a neve, hogy karácsonyra íróasztalra való nagy gömbalakú órát kapott az asszonytól – és még ezer más efféle apró-cseprő dolgot. Ezt pedig minden osztentáció nélkül, az önmaga dolgairól beszélgetni szerető ember közvetlen, természetes módján keverte bele írásaiba. Ettől írása egészen különös személyes reliefet kapott s a közönség az írásain keresztül példátlan intim viszonyba került az íróval. Tóth Béla személyes ismerőse volt az egész országnak, pedig nagyon kevesen találkoztak vele személy szerint. Társaságba sohasem járt, klubokba még kevésbbé, színházba és más nyilvános helyre igen ritkán, akkor is elvegyült a többi publikum közé, egyre teljesebb elzárkózottságban élt Abonyi-utcai lakásán. Mindig volt néhány barátja, akik gyakran meglátogatták, de ez a baráti kör egészen szűk volt és – később elmondandó okokból – gyakran változó. Voltak jóbarátai abból az időből, mikor még szerkesztőségbe és kávéházakba járó zsurnaliszta volt, – de ezekkel évszámra nem találkozott. Az írásain keresztül érintkezett az emberekkel, de minden emberrel, aki az országban ujságot és könyvet olvasott. Ha egy nap nem volt _Esti levél_ a «Pesti Hirlap»-ban, ezer meg ezer embernek volt az az érzése, hogy máma elmaradt a házból a mindennapos, megszokott jóbarát.

Mindebből nyilvánvaló, hogy Tóth Béla ideális ujságíró volt. Tulajdonképeni qualitása ez volt, minden egyéb képessége ezt az egyet támogatta. Műveltsége jó ujságíróműveltség, nem tudományos képzettség, hanem mindenféle terekről való közérdekű ismeretek nagy mennyisége, különös tekintettel a kuriózus dolgokra, itélete egy művelt ember átlagitélete, világfelfogása egy gyakorlati, szinte magától értetődő életfilozófia, amely ösztönszerűen kerüli az éles kontroverz-problémákat, a témái azok a témák, amelyek épen aznap mindenki száján forognak. Az írásmódja pedig az ideális jó ujságíró-stílus, a szónak nem abban a lekicsinylő értelmében, amelyet a pesti ujságírás átlagának gondatlan, műveletlen és affektált, a nyelv gyökeres ismerete és szeretete nélküli stilusa megérdemel, hanem valóban kitünő magyar beszéd, közvetlen, kifejező, világos, numerózus, az író személyét és gondolatát egyaránt őszintén kifejező és nyelvileg is magától értetődően korrekt. Tóth Béláról sokszor mondták kollégái, hogy rendkívül lelkiismeretes ujságíró volt, mesterségének becsületes munkása a pongyola és léha ujságírás országában. A mondatait sem írta le soha gondatlanul, írásbeli megjelenésében is, mint külsejében mindig volt bizonyos úri elegancia. A nyelvet mint mestersége eszközét tudatosan kultiválta. Kollégái között nyelvtudós híre volt, mert szeretett nyelvi problémákról beszélni, a hivatalos nyelvtudósok is igyekeztek körükbe vonni, mert jó szolgálatot tett nekik a Szarvas Gábor-féle nyelvi orthologia terjesztésében. Pedig egyáltalán nem volt nyelvtudós, őt a nyelvnek csak a praktikuma érdekelte, a nyelvhasználat kérdései, amelyek minden pillanatban elébe botlanak mindenkinek, akinek mindennapi kenyere, mesterségéhez tartozó szerszáma a nyelv. Mint a becsületes mesterember a jól kezébe illő kalapácsot, szerette és megbecsülte a magyar nyelvet, kifejező képességében gyönyörködni tudott és föltétlen biztonsággal tudott vele bánni. Bizony ebben példát vehetnének tőle nemcsak ujságírók, hanem írók is, akik közül nem egy, még olyan is, akinek vérében van a magyar nyelv érzése, csupa hanyagságból, fölületességből és nem ritkán affektálásból tiszteletlenül bánik a magyarság legszebb kultur-produktumával, a magyar nyelvvel. Meg kell mondani, hogy még ma is csak épen az a néhány legjobb magyar író tud és akar jól írni magyarul.

Tóth Bélának a stilusa emelte velejében zsurnaliszta tehetségét irodalmi színvonalra. Ebben is tipikus volt korára: akkor vált teljessé a magyar irodalom elujságírósodása. A régebb író-tipusban azok adták a túlnyomó vonásokat, akik valami tisztes közhivatalból éltek és szabad óráikban áldoztak az írói hivatásnak, – a kilencvenes évek elejével vált csaknem kötelezővé, hogy az író zsurnaliszta legyen, legalább addig, amíg nem arat akkora sikert, amely felszabadítja a zsurnaliszta mellékfoglalkozástól. De még akkor is függő maradt mindegyik az ujságtól: azokat a műfajokat kellett elsősorban kultiválnia, amelyekre az ujságnak szüksége volt, a tárcát, a rövid novellát, croquist, elmefuttatást, színházi kritikát, mert az irodalomnak az ujságtól független műfajai nem tudták eltartani még a legnépszerűbb embereket sem. Ebből következett az irodalomnak és az ujságírásnak az összefolyása, a kettő között nem volt élesen megvont határ és tömérdek olyan írás keletkezett, amelyet író írt, de zsurnalisztikai szükségből. Aki utána néz, csodálkozni fog, milyen kevés olyan könyv jelent meg ebben az időben, amely valóban könyvnek készült és nem eredetileg ujság számára írt és csak utólag könyvvé összeállított cikkekből áll. Részben ez is magyarázza az akkori könyvek aránylag csekély kelendőségét, mert más az igénye a könyv-olvasónak, mint az újságolvasónak, ami nagyon tetszik az embereknek az ujságban, azt esetleg unják könyvben. Hogy csak egy példát mondjak, de jellemzőt, Kozma Andor tárca-versei az ujságban nagy hatást keltettek és mikor költőjük a kiválogatott javarészüket könyvekben adta ki, bizony sokkal kisebb volt irántuk az érdeklődés. Tóth Bélának is azok a könyvei arattak nagy sikert, melyeket könyvnek írt – a Szájról-szájra, a Mende-mondák, A mi Urunk Jézus Krisztus gyermekségéről írott könyv, stb. – ellenben ujság-tárcáinak, sőt roppant népszerűségű esti leveleinek könyvalakban való kiadásai csak mérsékelt kelendőséget értek el.