Part 7

Rákosi Viktor volt ennek az időnek a par excellence humoristája. A mindig jókedvű Sipulusz, aki tele van furcsa ötlettel, figurás alakokkal és beszéddel, ha megszólal, már nevetni kell és ő maga is együtt nevet a nevetőkkel. A készlete kifogyhatatlan, minden vasárnapra van valami új ötlete és még ezután is telik neki egy élclapra való. Kedves jó fiú, tréfálkozik, ingerkedik, csúfolódik, de sohasem bánt senkit, nincs benne keserűség egy csepp sem, nagyképűség még kevesebb, nem moralizál, a szatirikus ostort csak arra használja, hogy élceket, szójátékokat pattogtasson ki vele, ütni ugyan nem üt vele soha senkit. Semmi mást nem csinál, semmi mást nem is akar csinálni, csak mulatni és mulattatni. Gyermekien egyszerű és ártatlan lélek, derült és bohókás, játékos és temperamentumos. Egy országot mulattatott évek során át, voltak tréfái, melyeken napokig kacagtak az emberek mindenütt a hazában, elmondogatták, ismételgették, szállóigét csináltak belőle. Egy nagy nézőtér volt az ország, amelynek színpadán Sipulusz, az ellenállhatatlan jókedvű kómikus színész mutatta be mókáit, folyton újra felharsanó kacagás közben, Humorának az eszközei nagyon egyszerűek, ezért volt a hatása olyan általános, mindenkire kiterjedő: erősen torzított karikatura, a tréfásan kiszínezett aktualitás, a szójáték, ennyi volt az egész kellékes tára. A beszéde, a látásmódja a végsőkig egyszerű, a gyermek is azonnal megérthette. Mindig azt az érzést keltette, hogy az író azért tréfál, mert csakugyan jó kedve van és csakugyan mulatni akar. Legfőképen pedig elhárít magától és olvasójától mindent, ami az élet komolyságára emlékeztet, könnyűvérű és teljesen gondtalan. Sorai mögött seholsem nyilnak keserű perspektivák, nem is igen vannak mögöttük perspektivák, az író nem is akar írásának több nyomatékot adni, mint a vidám társaság ötletes tréfacsinálója. Mulatnak rajta, amit mond. Elérte célját.

Próbálták elemezni. Mark Twaint citálták rá, aki akkor volt legnagyobb divatjában Amerikában és Európában is. Volt is köztük némi kapcsolat. Formai hasonlatosságok, mint például az első személyben való elbeszélés. De a lényegben csak az hozható Sipulusszal analogiába, ami Mark Twainnál a knock-about humorból való. Az amerikai íróban van keserűség, móka mögé rejtett erkölcsi ítélet és világmegvetés, ő nem föltétlenül és kizárólagosan jókedvű, sokszor azért mókázik, hogy ne kelljen haragudnia. Sipuluszban ugyan nincsen harag, sem ítélet, még kevésbbé ember- vagy világmegvetés. Ő szereti az embereket, szolidáris velük, épen olyan, mint ők, sokkal szerényebb, semhogy itélni akarna fölöttük, gyönyörködik az életben, a maga módja szerint, úgy hogy mulat rajta. Optimista, nem filozofiai elvből, hanem természete szerint. Mindennek a derűs oldalát látja és minden komplikációt megold egy élccel. Szerelmi bánat? Pénztelenség? Családi bajok? Mindenféle más szomorú vagy kellemetlen dolog, amit az élet hoz? Mind vicctémává válik, akárcsak a foghúzás vagy a nátha. Eltréfálja maga elől az élet egész sötét oldalát és csak a verőfényes oldala marad előtte. Nem akar komor dolgokat látni, tehát nem is tud, nem is lát. Hogy súlytalanná válik? Bánja is ő! Nem súlyos akar lenni, hanem mulatságos. Az ilyen embert mindenki szereti, mindenütt szívesen látják, senki sem irigyli, nincs haragosa egy se. Sipulusz volt a maga fénykorában a legnépszerűbb emberek egyike Magyarországban.

Irodalmi közmondás volt, hogy ketten vannak: Sipulusz és Rákosi Viktor. Az előbbi a könnyelmű tréfálkozó, az utóbbi az érzelmes ember és a lelkes magyar. Mialatt Sipulusz javában folytatta tréfálkozásait, Rákosi Viktor elkezdte írni komoly dolgait. A _Korhadt fakeresztek_ két sorozatában az 1848 hangulatát támasztotta fel, ahogy ez a kilencvenes évek nemzedékében élt. Valódi, de inkább költött epizódok a magyar szabadság hőskorából – a későbbi nemzedék függetlenségi párti embereinek szemléletén át nézve. Minden, ami akkor történt, csupa dicsőség, emberek versengése a hősiségben, önfeláldozásban, a haza és egymás iránti szeretetben, a kihulló vér színe piros, mint a virág szirma és a csatatéri halál nyájas és szelíd. Lovagias bravur a harc, elragadtatott mámor a győzelem, a gyász pedig meghatottan szép. A romantika tarka leple eltakar mindent, amit nem jó nézni. Majdnem lehetetlen volt elkerülni ezekben a képekben a hatásra számított szónokiasságot és a ríkató szentimentalizmust. Jókai nem is tudta mindig elkerülni a _Csataképek_ sorozatában, amely Rákosinak bizonyára mintaként állt a szeme előtt. Rákosi Viktor el tudta kerülni, az elsőt mindig, a másodikat majdnem mindig. A szónoki páthosz nincs benne az ő hangjában. Ő úgy, azon naivan érezte át, amit megírt, nem affektálta a meghatottságot a saját kigondolásaitól, hanem őszintén meg volt hatva. Átsegítette minden írói veszedelem lényének tökéletes közvetlensége. Minden író színész egy kicsit. Ő olyan színész, aki önmagát játssza. Ezért nem fog hamis hangot.

Kalandos történeteket is mondott el egy sorozatot, fiatal fiúk számára, friss hangon, könyed fantáziával, színes szemlélettel. Serdülő fiúknak kevés olyan jó olvasni valót írtak magyarul, mint az ő néhány ilyen könyve (Galambos Pál naplója, Egy tutaj története, Kexholmi Mária, stb.) Legnagyobb erőfeszítése és legtartósabb sikere mégis az _Elnémult harangok_, – az erdélyi nemzetiségi probléma legnagyobb sikerű szépirodalmi feldolgozása a háború előtti magyar közvélemény szellemében. Az egész nagy kérdés-komplexumból Rákosi Viktor a román tengerben élő és magyarságát küzdve védő magyar szórványok sorsát ragadta ki: regényét annak a kínos ellenállásnak az élére állította be, melyet ezek a szegény magyarok az elrománosodás ellen folytatnak, s amelyben a nemzetiség védelme összeesik az ősi magasabb szellemi és erkölcsi kultúra védelmével. Ma ennek a regénynek a politikai tendenciája különös módosító hangsúlyt nyert a háború utáni évek tragikus fejleményeivel. Rákosi _már akkor_ a magyar irredenta egy nemét látta meg az erdélyi nagy népkeveredés színhelyein. Ma az egész erdélyi magyarság szimbolumává nőtt meg az ő kálvinista papja, a fiatal Simándy tiszteletes. Sajátságosképen, a politikai szituáció, amelyből ez a regény íródott, nemcsak megváltozott, hanem egyenesen az ellenkezőjére fordúlt és a regény nem avúlt el, sőt még szélesebb szimbolikus hátteret kapott. Kár, hogy az emberek ma inkább a belőle csinált színdarabot ismerik, pedig jobb a regényt olvasni, mert a színpadi átdolgozás javarészt épen azt ejti el, ami a regényben irodalmilag a legjobb, az egész témába kelleténél több larmoyant ízt elegyít és jórészt kimaradt belőle a regény főérdeme: az író őszinte hite abban, amit ír.

Sipulusz időközben mindinkább visszavonúl Rákosi Viktor mögé. Az írót meglátogatja csapásaival az élet, kínos, hosszú betegség szegzi divánjához: az idők is mind kevésbbé táplálják a tréfás kedvet. Rákosi Viktor azonban csak megkomolyodik, de nem komorodik el. Marad, ami volt: derült optimista. Az embernek a világgal szemben elfoglalt álláspontja nem függ az élménytől, természet dolga az és temperamentumé. A derült lélekből fény sugárzik a szomorú élményre, a komor kedély elködösíti az örömöt.

Így, betegen, törődötten, testi szenvedésektől meg-megszakított munkabírással írta meg Rákosi utolsó regényét, a _Magyar Iliászt_: a mai magyar ember aktuális nagy tragédiáját. Azt a pillanatot, amikor a magyarok ezrei döbbent irtózattal, tehetetlen haraggal várták, mikor jönnek a hódítók elragadni a földet a magyar nemzet lába alól. A Vág mentén mutat meg egy falut, ahol a magyarok egy kis csoportja egy romantikus körvonalú, régi szabású öreg magyar főúrral az élén várja a cseheket és készülődik méltó fogadásukra. Rákosi nem bírta szívére venni, hogy a tragédiát végső konzekvenciájáig fejlessze: az ő Sámson bárója hirtelen meghal, mielőtt szembekerülne a betolakodókkal, meghal az utolsó órában, amikor a faluja még magyar falu. Mégis a regény az első komoly kísérlet Magyarország mai romlásának írói formába öntésére. Figyelmeztet arra, hogy a téma arányai túlnagyok az író stiljéhez képest, a Jókaias romantika eszközeivel kerüli meg a feladatot, de előadásában és alakjaiban olyan jó íz van, az író temperamentuma és részlet-invenciója olyan frissen buzog, hogy az ember szeretettel és megértéssel teszi le a könyvet.

BEÖTHY ZSOLT.

Irodalom-tudományunk és egyetemi irodalomtanításunk színvonala nagyot esett Beöthy Zsolt halálával. Mégis csak sokkal magasabb színvonalú és előkelőbb egyéniség volt, mint bárki azok közül, akik most át fogják venni örökségét, – utolsó és nem méltatlan képviselője annak a szellemnek, amely Toldy, Gyulai és Arany alakjaiban fejeződött ki s olyan intenzívvé tette irodalmi kulturánkat, hogy virágkorára ma is csak fájdalmas irigységgel tudunk visszanézni. Nemcsak széles látóköre volt és mély világirodalmi műveltsége, hanem egyéniségének egész stílusa is nagyobb lendületű a ma megszokottnál s olyan presztizs sugárzott le róla, amelynek bajosan tudott ellenállni bárki kortársai közül. S nem volt egyoldalú tudósa az irodalomnak, hanem maga is író, aki lelkileg is az irodalom levegőjében élt, szoros kapcsolatban mindazzal, ami az irodalomra tartozik, alkotó író is, nem csupán költői munkái, regénye, novellái és verses munkái révén, amelyeknek megvan a maguk értéke, de mégis többé-kevésbbé alatta maradnak egyénisége színvonalának, hanem sokkal inkább azzal, hogy saját próza-stílust alkotott magának kifejező eszközül, amely teljesen az övé, egyéni és utánozhatatlan.

Ebben a stílusban benne volt az ő egyénisége. Szélesívű mondatok, válogatott és kiegyensúlyozott szavakból összerakva, egymásra halmozódó színek, gondosan elosztva, nem mindig világító erejű, de mindig tetszetős képek, egy kellemesen hullámzó ritmus, amelyet mindig valami páthosz ringat. Ez a páthosz hol magasba irányuló, hol érzelmesen ellágyuló, de mindig a lelke az írónak: az író lelkiállapota írásközben mindig többé-kevésbbé szónokiasan elragadtatott. S Beöthy valóban lénye és lényege szerint elsősorban rhetor volt, nemcsak a kathedrán és az irodalmi társulatok szószékein, hanem az íróasztala előtt is, amikor csak az írott betű útján érintkezett közönségével. A lelki emóció nála mindig szónokias formában jelentkezett. Érdekes ezt megfigyelni még tisztára értekező írásaiban is. Ha például valamely mű valamely szépségére akar figyelmeztetni, mondatai öntudatlanul szónoki ritmusokra csoportosulnak. Munkásságának jelentékeny része, értékre is jelentékeny, egyenesen szónoklatnak készült. Az irodalmi szónoklatot, amelynek fénykora összeesett a magyar politikai szónoklat fénykorával, ő tartotta köztünk egymaga érvényben. Egy sor záródik le vele, amelyet Kölcsey kezdett, Eötvös József, Kemény Zsigmond és Gyulai Pál vittek magasra.

A szónokiasság a romantikus iskola egyik kedves kifejezési formája. Beöthy lénye is a romantikában gyökerezett. Pályájának legnagyobb és legmunkásabb része már a realizmus és naturalizmus korába esett, de ő mindvégig romantikus maradt ízlésében, gyönyörködésében, egész valójában. Irodalmi ideáljai a világirodalomból Shakespeare, a romantikusok Shakespeareja, akit teljesen a romantikus kritika módszerei és mértékei szerint értékelt, a magyar irodalomból Jókai és első sorban Arany János, akiben épen azokat a tulajdonságokat tudta legtöbb szeretettel és megértéssel kiemelni, amelyek romantikus gyökerűek. Az Arany utáni korszakok irodalmából is leginkább csak azokat az írókat tudta méltányolni, akikben a realisztikus gondolkodási és ábrázolási mód a legtöbb romantikus elemmel keveredett. A valóságnak megszépített képét szerette az irodalomban, a szépen és előkelően egyensúlyozott, végső konzekvenciáikban megnyugtató és harmonikus dolgokat, nem volt kedvére való, ami megdöbbent, ami felizgat és nem békít ki, ami visszás érzést hagy hátra, ami a költői igazságszolgáltatás hiányával figyelmeztet az élet és a világi rend igazságára. Nem szerette a keserű igazságok irodalmát, amely rámutat a politikai, társadalmi és erkölcsi szervezet hézagaira és hiányosságaira és ezzel szítja az emberekben a nyugtalanság, a változás, az elégülenség szellemét. Az irodalom hivatásául inkább azt tekintette, hogy gyönyörködtetve megnyugtassa az embereket és segítsen őket megtartani a fennálló rend keretein belül. Beöthy konzervativ volt, abból a konzervativ-liberális fajtából, melynek tipusát a kiegyezés utáni korszak, a Tisza Kálmán kora tenyésztette ki igen sokféle változatban, mint a magyar intelligencia legáltalánosabb érvényű életformáját. Ezt az ő életnézetét beleplántálni a közvélekedésbe irodalmi téren, általánosan érvényessé tenni az irodalomtörténetben és a kritikában, – ez volt munkájának tulajdonképeni célja. Az író természetes célján kívül, amely nem lehet más, mint önmagát, a saját egyéniségét kifejezni és közölni az emberekkel, neki még egy másik, propagandisztikus célja is volt: a saját életnézetét általános érvényűnek elfogadtatni. S mivel ez az életnézet minden főpontjában összeesett a korában uralkodó politikai és társadalmi rétegek, a magyar intelligencia általános életnézetével, valóban el is fogadták közérvényűnek. Az iskola és a hivatalos és félhivatalos jellegű kulturális szervezetek irodalmi hitvallása az lett, amit ő hirdetett. Beöthy egy kor magyar uralkodó rétegeinek a lelki állapotát s gondolat- és ízlésvilágát fejezte ki, kortársai között a legtöbb kifejező képességgel és formailag és legszebb formulázásban, – innen van igen nagy hatása a maga kora közgondolkodására.

Ebből már magából következik, hogy az ő irodalmi tanítása és propagandája szorosan összefügg a politikummal. Politikusa volt ő az irodalomnak, a XIX. század utolsó negyedében kizárólagosan uralkodó politikai iskola és stílus exponense az irodalomban. Irodalmi tanítása át meg át van szőve politikai eszmékkel és kapcsolatokkal. Nagy íróink hagyatékából azokra az elemekre figyelmeztetett mindig a legnagyobb hangsúllyal, amelyek politikailag felhasználhatók. Az irodalmi jelenségek vizsgálatának középpontjába ő tette a nemzeti jelleg eszméjét, amelyet bár sohasem formulázott és írt körül egész félreérthetetlen pontossággal, de fejtegetéseiből mindig ki lehet olvasni, hogy formailag az Arany korának realisztikusan színezett romantizmusát értette alatta, tartalmilag pedig azt a politikai és társadalmi eszme- és érzésvilágot, amelyben ő maga s vele együtt kora magyar intelligenciájának zöme, az egész uralkodó réteg benne élt s amelyre rányomta – mint az uralkodó rétegek mindig szokták – a nemzetiség kizárólagos pátensét. Ebből természetszerűen magyarázható ellentétes álláspontja a huszadik század elejével lendületbe jött irodalmi mozgalmak legnagyobb részével. Ellenszenvét keltette fel belső nyugtalanságuk, kritikai támadó szellemük a fennálló politikai, társadalmi és erkölcsi berendezkedések ellen, a magyarság eddig némaságra kárhoztatott rétegeinek s azok politikai és lelki igényeinek megszólalása általuk s a magyar lélek eddig ismeretlen és semmiféle számításba be nem vett vágyainak és indulatainak feltárulása az új irodalom mondanivalóiban és stílusformáiban.

Az az új magyar világ, amely a huszadik század elején kezdett forrongani és a világháborúval is súlyosbított kínos konvulziók között forrong most is még s ki tudja mikor jut nyugvópontra, már nem volt az ő világa. Az ő lényének megfelelő levegő a mult század utolsó negyedének derült, optimisztikus és reményteljesen tevékeny levegője volt, az ő kora az a kor, amely megteremtette a modern Magyarországot, de egyúttal elő is készítette, akaratlanúl és észrevétlenül, Magyarország mai lesülyedését. A mai Magyarország nem volt az ő Magyarországa, napról-napra idegenebbül érezte magát benne. Meggyőződéséhez hű maradt a forradalom alatt, de az ellenforradalom alatt is, mikor nála szokatlan energiával exponálta magát az akkor divatba jött perzekuciók némely kiáltó igazságtalanságai ellen az egyetemen és az Akadémiában, de eddigi hívei között mindjobban elszigetelődött s voltak napok, mikor csak még mindig erős személyi prestigee akadályozta meg, hogy ez az elszigetelődés nyilvánosan is ki ne fejeződjék. Mint egy szédületesen fejlődő, látszólag tartósra szervezett és maga előtt fényes jövőt képzelő Magyarország fia élt, sikertől, tisztelettől környezve és mint egy mély örvénybe zuhant, saját testét hasogató, jövőjét kínos szorongással kutató Magyarország fia halt meg s azok közül, akik körülvették koporsóját, csak kevesen méltók arra, hogy őt gyászolják.

HEINRICH GUSZTÁV.

Az egyetemen nem voltam hallgatója, de néha bementem előadásaira. Mindjárt először meglepett, hogy egészen máskép ad elő, mint a többi professzorok. Akkor kétféle hang volt szokásos a budapesti egyetemi katedrán: a Beöthy érzelmes páthosza és a többiek oktató katedra-tónusa. Heinrich egyiket sem tette magáévá. Ő egyszerűen odaállt a katedra mellé, nadrágzsebébe dugta a kezét és csevegett könnyedén, fesztelenül, csaknem jókedvűen, nem sajnált a hallgatóitól egy-egy vicces fordulatot, sőt néha – legalább, amíg még nem voltak leányok is a diákok között – kissé borsosat sem. Egyforma könnyedséggel tárgyalta Gœthét, Schillert és a középkori német irodalom bonyolult problémáit, körülbelül olyan modorban, mint ahogy jó népszerűsítők szokták. A hallgatóival való érintkezésben sem volt semmi nagyképűség, tekintélytartási szándék, közvetlen hangon beszélt velük, tréfált, gúnyolódott és beszélgetés közben nem tett féket a nyelvére. Nem egyszer mondott maliciákat a fiúk előtt tanártársairól, neves akademikusokról, egyéb tekintélyekről. Tekintélye azonban nagy volt, népszerű is volt, azt mondták róla, – nekem nem volt alkalmam tapasztalni –, hogy szívesen jár a kezére tanáccsal, felvilágosítással, könyvvel annak, aki tehetséges és szorgalmas diáknak látszik.

Akkor – a kilencvenes évek közepén – állott delelőjén. Befolyása igen nagy volt az egyetemen, az Akadémiában, a filológusok között uralkodó volt, mindenféle tanári dolgokban sokat nyomott a szava a latban. Tisztségekre, tekintélyre, hatalomra mérkőzött Beöthyvel s kettejük között lehetett is valami rivalitás, annyi tény, hogy nem voltak nagyon jó barátságban. Tudományos munkássága akkor már nagyjában be volt fejezve: nagy könyve a középkori német irodalomról (német irodalomtörténeti kézikönyvének első kötete) már megvolt, az egyetemen és értekezéseivel bevezette és meggyökeresítette a magyar filológiai tudományban azt az összehasonlító módszert, amely a német tudományban ma is uralkodó, végigjárta a német-magyar irodalmi érintkezések fontosabb pontjait. Ami ekkor és ezóta a magyar modern filológiai tudományban történt, az az ő kezdésére van ráépítve, mert a metódusát ő tanította elsőül. A többiek, az ő tanítványai, alkalmazták, továbbfejlesztették, egyik-másik, különösen Katona Lajos, mélyítette is, de a kezdő ő volt.

Amit azóta írt, az már terjedelemre is kevesebb, tartalomra pedig folytatása annak, amit addig csinált. Későbbi korszakában tanítói munkásságán kívül inkább tudománypolitikai szerepe emelkedik ki. Számtalan kritikát írt a modern filológia körébe tartozó könyvekről, disszertációkról, értekezésekről, éles, kiméletlenül szókimondó modorban: a módszertelenséget, felületességet s a tudományba betolakodó zsurnalisztikai szellemet váltig üldözte. Nagyon éles határvonalat vont tudomány és zsurnalizmus között s felszólalt minden határsértés ellen. Ezekkel a kritikáival, egyes egyetemi állások betöltése körül tanusított magatartásával, maliciájával sok ellenséget szerzett magának, fesztelen szókimondása, amely nem ijedt meg kényesnek tartott kérdésektől sem, felháborította azokat, akik a tudományos intézmények tónusában szükségesnek tartottak bizonyos ünnepélyes hangot és diplomatikus fontoskodást. Néha kimondott nyilvánosan, ex kathedra, olyan dolgokat, amelyeket bizalmas beszélgetésekben mindenki mondogatott, vagy amelyeket titokban mindenki tudott és igaznak tartott, de a fórumon mindenki úgy tett, mintha az ellenkezője volna igaz. Ilyenkor nagy volt az elszörnyűködés és úgy néztek Heinrichre, mint arra a bizonyos enfant terriblere, aki nyiltan kimondja a család köztudomású titkait. Ezért azt mondták rá, hogy cinikus. Pedig cinizmusa csak abban állott, hogy nem tartotta magára kötelezőnek az akadémiai közélet konvencionális hazugságait, a szokásos ünnepélyes pózokat, a ma már sztereotippé merevült akadémiai frazeologiát. Az ő egyszerű, polgári lénye ellentmondott ama kör pathetikus stílusának, amelyben élt és ebből keletkezett kettejük között a surlódás. Haragudtak rá, de ez a harag – jellemző módon – sohasem nyilvánúlt, a legutóbbi időkig, a nyilt fórumon, sem a tudományos sajtóban. Ez nem fért volna össze az akadémiai szokásokkal és különben féltek is kissé Heinrichtől, nemcsak a rossz nyelve, szókimondása és polemikus kedve miatt, hanem azért is, mert többnyire igaza volt. A frázistalan józan ész embere volt ő, nem közönséges közéleti ügyességgel, jó taktikus és kiválóan gyakorlati ember. Ezért nem is igen mertek hozzányúlni. A napisajtóban gyakran támadták, egy időben divat volt őt, mint plagizátort becsmérelni s az Akadémiában társai közül nem egy csöndes kárörömmel nézte ezeket a herce-hurcákat. Heinrich a legokosabban viselkedett ezekkel szemben: nem reagált rájuk, nem polemizált, nem igazított helyre, sajtópört nem indított. A mi tudományunkban minduntalan felújúlnak az ilyen plágium-vádak és sohasem vezetnek eredményre. Alig emlékszem esetre, hogy valakit azzal vádoltak volna, hogy eszméket plagizált. Mindig szavak és mondatok plagizálásáról van szó. Ha az ember olvassa a párhuzamosan egymás mellé állított hasábokon az eredeti és az állítólag plagizált szövegeket, hát elcsodálkozik: mi szükség volt ezeket a dolgokat plagizálni? Hiszen csupa olyan dolgokról van itt szó, amelyeket az állítólagos plagizátor a maga feje után is megírhatott volna. Nekem gyanus minden plágium-affér, amióta azt olvastam, hogy Mikszáth Kálmán plagizált egy derék, de írói kvalitások dolgában számba sem jövő újságíró társunk egy könyvéből.

Heinrich nagyon jó adminisztrátor volt, az egyetemen kitünően el tudta látni a dékán és a rektor tisztét, amelybe nem egy tudósnak bele szokott törni a bicskája. Ez kvalifikálta az akadémiai főtitkárságra, mikor Szily Kálmán visszavonult a könyvtár csendesebb munkaterére. S az Akadémia ügyeinek adminisztrálását is igen jól végezte, bár akkor már érezhetők voltak rajta az öregedés jelei. De ellenségei számát is megszaporította főtitkári működése alatt s ennek már kellemetlen eredményei lettek rá nézve. A legelső sebet akkor kapta, mikor néhány évvel ezelőtt elütötték az akadémiai nagydíjtól. Aztán általános rohammal kiemelték a főtitkári szobából is. Nagy keserűség volt ez neki, elszomorította élete utolsó évét. Nem titkolta keserűségét, elkerülte akadémikus társainak társaságát, fiatal írók közé kezdett járni, akik tisztelettel és rokonszenvvel fogadták, mert ha nézetei nem voltak is mindenkor azonosak az övékével, de érdekes és tanulságos dolog volt vele beszélgetni és az embernek az az érzése volt, hogy kiváló, okos emberrel van együtt.