Part 6

Jellemző azonban ránézve, hogy paraszt-típusai nincsenek, egyik alakja sem áll úgy előttünk, mint a parasztság egy bizonyos körének vagy csoportjának reprezentánsa. Mindig egyénítve rajzol: embereket, akik életük és karakterük kontúrjával vannak elválasztva mindenki mástól és mindegyikük egy zárt egység. Azt akarja mutatni, hogy erős emberi felindulások, érzéshullámzások, különös élet-komplikációk milyen hatásokat váltanak ki és főképen milyen formában nyilatkoznak, ha parasztemberekben játszódnak le. S ennek megmutatására nem a naturalizmus eszközeit használja: a parszt-élet durvasága, a folytonos testi munkával járó esetlensége, a tudatlanságból folyó bajai és bűnei alig jelennek meg nála s akkor is mindig humoros színezésben. A szép vonásait keresi meg a parasztnak, aki nála mindig bizonyos mértékig idealizáltan jelenik meg. Nem abban az értelemben idealizáltan, mint a rossz népszínművek színpadi parasztjai, nem meghamisítva, kiöltöztetve és kimosdatva, hanem szép és finom lelki mozzanataikban felfogva, a kíméletes és elnéző gyöngédség szempontjából nézve. Nem a népszínmű stílusában rajzolja a parasztot, hanem a népdal stílusában. Mint ahogy a népdalban lelke legszebb rezdüléseiben jelenik meg a nép, a vágy, a bánat, a csalódás, a honvágy, a halál gondolatával való érintkezés pillanataiban, úgy jelenik meg Gárdonyinál is. Ezért hiszem, hogy ő a népélet ábrázolásában a népköltészetből indúl ki: a népdal líráját transzponálja át elbeszélő költészetté. Ha összeállítom magamban a népdal legényének vagy lányának egy egységes karakterképét, körülbelül pontosan azt a képet kapom meg, mint Gárdonyi elbeszéléseiből. Csakhogy amíg a népdal kevés sztereotíp helyzetre redukálva mutatja meg ezt a képet, addig Gárdonyi invenciója nagyon sokféle és nagyobb változatosságú komplikációkba tudja beállítani és tágabb teret enged az egyéni emberi sors változatainak. Ennyiben Gárdonyi ábrázolása népies, sokkal nagyobb mértékben az, mint Petőfi óta bármely más írónké, aki a népéletet ábrázolta: a népdalköltészetnek kiszélesítése szélesebben átfogó és dúsabb érzelmi regiszterű epikává. Ebben van az ő népéleti rajzának megkülönböztető vonása minden mással szemben s ebben van sajátságos értéke is. S nyelve is, alighanem tudatosan a népköltészet nyelvéből indul ki, erős ritmusú rövid mondatai, a lehetőségig leegyszerűsített kifejezési formái, a paraszt-élet képzeletkörén belül maradó kép és szólam-kincse a nép ősi költői nyelvanyagából vannak kiépítve.

*

Gárdonyi természete szerint novella-író volt. Nem a nagy formák monumentális mestere, hanem a kis formák finom és gyengédkezű mívese, nem a tér hatalmas tömbjeivel dolgozó architektúrában volt az ereje, hanem az enyhe, finom vonalak vezetésében, a lágy és harmónikus színek felrakásában. Regényeiben és drámáiban sem az architektonikus rész a fontos, sőt ebben erős bizonytalanságok is vehetők észre, – az előadás vonalaiban és a részletek színeiben van a lényegük, a hatásuk fő eleme. Erre a legtöbb bizonyítékot történelmi regényei szolgáltatják. Ami ezekben történelem, az csak messziről fénylő színháttér, a fődolog, az előtér, a mindig egyforma, időtlen kicsiny emberi sorsok képe. Nem a múlt páthosza sugallta ezeket a regényeket, nem is az az érdeklődés, amellyel a történelmi regényírók egy kor tükrében keresik egy nép, egy nemzet, egy ország, vagy az emberiség sorsának vagy jellemének képét. Gárdonyit az érdekelte, mivé alakul egy-két jelentéktelen, a nagy eseményekben legfeljebb passzív szerepet játszó ember élete egy bizonyos történelmi kor milieujében. Azt lehet mondani, történelmi műveiben a történelem csak másodsorban fontos az apró emberi magánügyek mögött. Ez tudatos, poétikai gondolat nála, ő így fogta fel a történelmi regény faladatát, de ezt a poétikai gondolatát viszont szellemének természete és általános érdeklődésének minéműsége sugallta. Csak azt csinálta történelmi regényeiben, amit a jelenkorból merített regényeiben és novelláiban. Ezeknek sincsen semmi közéleti hátterük, alig kapcsolódnak össze az író korának politikai vagy társadalmi kérdéseivel, teljesen a magánélet körében mozognak. Alakjainak és történeteinek a társadalomban való elhelyezkedése, a társadalom vagy a közélet problemáival, az állami és társadalmi intézményekkel való súrlódása őt nem érdekelte. Ebben a tekintetben igen messze esik a naturalisztikus regénytől, amely teljes milieujéből, annak egész komplexumából igyekszik kimagyarázni az embert és társadalompolitikai vagy erkölcsfilozófiai kihangzást ad kompoziciójának. Kevés író van, aki annyira kiküszöbölt volna komplikációiból mindent, ami általános, nagy embertömegekre vonatkozó probléma. Az emberi sorsokat ő magukban vizsgálja, nem a többi emberek sorsára vetítve. Ezért nem alkotott típusokat, amelyek egy fajt, egy kort, egy osztályt reprezentálnak, – munkáinak egészéről mondhatnám talán, hogy megkapom belőle például a magyar paraszt képét, ahogy Gárdonyi látta és elképzelte, de nincs emlékezetemben egyetlen alakja sem, akiben több, vagy más tükröződnék, mint ő maga.

Nyilvánvaló, hogy ezzel megszűkítette írásainak kisugárzó körét s közlenivalóit keskenyebb perspektívába állította. Viszont azonban megszabadította magát sok ballaszttól, sok olyan mellékgondolattól, amely akár benne, akár az olvasóban a művészet lényegétől idegen képzetköröket érintene. Teljesebben és zavartalanabbul a művészire állította be mondanivalóját. Neki az volt a fődolog, hogy az embereket, akikről közlendői voltak, intimitásukban ábrázolja, ahogy önmagukkal és a maguk emberi problémáival szemben állanak, küzdenek, szenvednek vagy ujjonganak és ahogy a maguk külön életét élik, tekintet nélkül a rajtuk kívül eső dolgokra, eseményekre vagy intézményekre. A mi sajátos szellemi levegőnkben alig van olyan író, akinek méltánylásába, elfogadásába vagy visszautasításába bele ne játszanának a politikai mellékzöngék. Gárdonyi ebben a tekintetben egyedül áll, – őt ugyan bajos volna még nálunk is politikai szempontból kritizálni, mert írása nem ad semmiféle támpontot politikai állásfoglalásának megítélésére.

Filozófáló kedv volt benne, szeretett az élet-halál kérdésén, a metafizika problémáin töprengeni. _A hatalmas harmadik_ című regénye már címével is Schopenhauerra utal és egy schopenhaueri gondolat regénnyé fejlesztése. A pesszimista filozófia általában volt rá bizonyos hatással. Ez azonban inkább csak kedvtelés volt nála, kísérletező kedvének nyilvánulása, laikus játéka a filozófiai gondolattal egy olyan szellemnek, amely természete szerint nem filozófiai. Az az életfilozófia, amely írásaiból, mint azok levegője árad, alig különbözik a mai művelt magyar emberek általános életfilozófiai közkincsétől. Őt nem az élet gondolati reflexe érdekelte, hanem maga az élet, mint jelenség. Szemlélő és szemlélődő szellem volt, amely ha néha gondolkodóba esett is, hamar visszatért mindig az eleven valósághoz, a természethez és az emberhez. Minden pesszimisztikus eszmélkedése mellett szerette az embereket és az életet; mint napfényes tájkép horizontján néhány sötét felhőfoszlány, olyanok voltak az ő pesszimista gondolatai. Ismerte és megértette a szenvedést, az élet tragédiáit megragadó emberi együttérzéssel tudta formába kötni, de végső eredményben derült lélek volt. Igaz, hogy derültsége nem volt teljesen naiv, leküzdött szenvedésein át jutott el hozzá, de mégis, lényegéhez tartozott. Ami meghasonlást az élet szakított benne, azt kiegyenlítette, felállított magának néhány egyszerű, érvényes tételt az élet értelméről, értékéről, az emberi sorsról és ezekre szilárdan rájuk támaszkodott az élete. A morál bonyolult kérdései kevéssé foglalkoztatták, a moralista ítélő szelleme nem volt meg benne. Alakjai vagy történetei soha sincsenek morális élre beállítva. A szenvedély nála elemi – tehát morálon innen vagy túl való – jelenség, vihar, amely életeket elsodor, vagy lecsillapul, mielőtt még nagy bajt csinálna. Ő nem keresi pusztításaiért a felelősséget. A szerelem is mint elemi erő, az emberi akarattól független vihara az érzékeknek jelentkezik nála, csaknem mindig mint a fiatal ösztönök természetes játéka, amely vagy boldogságba vagy pusztulásba ragad, de a bűnbeesés motivuma alig játszik benne szerepet. A természet tette, tehát lehet isteni gyönyör vagy pokolbeli kárhozat, de semmiesetre sem bűn, – ez Gárdonyi ítélete róla. Az ő fiatal szerelmesei mindig tiszták, szűziesek, ártatlanok, még ha engednek is heves vágyuknak. Feledhetetlenül szép alakokat tudott az ilyen szerelmesekből teremteni. Foglalkozott többféleképen az érzéki kielégülés vágyát leküzdő szerelem különös komplikációival is. (A hatalmas harmadik, Ábel és Eszter, részben A láthatatlan ember Zéta-Emőke motivuma is), de ezzel sem erkölcsi szempontból. Ezekben a kísérletezésekben inkább valami keserű élettapasztalat lecsapódását kell keresnünk.

Minden oda vezet vissza, hogy ő intimitásban nézi és látja az embert, még pedig teljesen közvetlenül, az ítélet momentumának lehetőleg teljes félrehárításával. Ezt az intimitást pedig a szereteten keresztül szemléli. Szereti az embereit, gyönyörködik bennük, szépeknek és jóknak látja őket (rossz emberei nincsenek is, ha elvétve akadnak is nála, nincs közülök egy sem megelevenítve, csak rekvizitumok, az író nem látta őket), nincs szemléletében sem harag, sem lázadás. Innen van bizonyos idilli vonás legtöbb írásában és még inkább innen van az a sokszor elbájoló gyöngédség, amellyel alakjait, életüket megfogja. Érzésem szerint ebből a gyöngédségből fakad legjobb írásainak legtöbb szépsége.

Érdekes, hogy Gárdonyinak a magyar vidéki életet a maga intimitásában ábrázoló művészete, korban összeesik azzal az idővel, amikor a nagyvárosi élet motivumai és a nagyvárosi ember lelki struktúrája először nyomultak be nagy erővel a magyar irodalomba. Ettől a korhangulattól ő tudta magát legjobban függetleníteni s ennek inkább szimboluma, mint tényezője a saját elmenekülése a fővárosból, a vidéki élet magányába, abban az időben, amikor a magyarok nagy tömegei a menekülés fordított útját keresték: a vidékről menekültek a fővárosba. De Gárdonyi a maga útjain járó, mindentől és mindenkitől független lélek volt, egész a különcködésig. Ösztöne arra hajtotta, hogy konzerválja magát úgy, ahogy fiatal korában kifejlődött a lelkivilága. Ezzel pedig konzerválta magában az életnek azokat a képeit is, amelyeket gyermek- és fiatalkorában öntudatlanul magába szívott. Semmire sem gondolunk annyi szeretettel és gyöngédséggel, mint gyermek- és ifjúkorunk élményeire. A gyermekkori és ifjukori élmény frissesége adja meg Gárdonyi falusi írásainak báját, azt a meleg, közvetlen és dalszerű lírát, amely alakjainak és történeteinek a természetes levegője.

*

Egri magányában Gárdonyi csöndes, szemlélődő életet élt, eseménytelen napok közben festegette maga elé képzelete képeit. Szemlélődése nem volt valami rendszeres filozófiai tanulmány, de tekintélyes teret, foglalt benne a filozófálás. Olvasott is némi filozófiai könyveket, gondolatai közt néha felbukkannak olyanok, melyeket a filozófiai irodalomból ismerünk s úgylátszik, az okkult tudományok is érdekelték. Itt-ott találunk nála a halálon túli életre, a lélekvándorlásra és az okkult gondolatkör egyéb motívumára figyelmeztető megjegyzéseket, ötleteket. Egy időben megpróbálta ilyetén elmélkedéseit, – talán a Wildeből és Nietzsche-ből kiinduló akkori aforizma-divat hatása alatt is, – apró, kiélezett aperszükbe foglalni. Inkább a különös gondolatok érdekelték, hiszen emberi lényében is volt bizonyos különcködés és már fiatal korában is szeretett furcsa ötletekkel mesterkedni, mint például az ujságíró korában szerkesztett «örök naptár». Ilyen kedvtelésének volt eredménye a Dante-körkép és az ennek kedvéért hevenyészett Dante-fordítás.

Mindez azonban távol van attól, hogy őt valamiféle tudós költővé tegye. Egyáltalán nem is intellektuális költő. A naiv szemlélet az ő ereje s ahol megpróbál a gondolatok világából konstruálni, inkább bágyasztja, mint mélyíti vele mondanivalóját, vagy lazítja a kompozíciót. Pesszimisztikus ötletei sokszor sajátságos ellentétben vannak elbeszélése egész lelkével, – annak a jele ez, hogy ezek csak ötletek, kigondolások, vagy kívülről belejutott hatások eredményei, egyénisége magvának nincs velük szerves kapcsolata. Legtöbbször nem is dolgozza bele organikusan gondolatait cselekvényeibe vagy alakjaiba, hanem kísérőzeneként elegyíti hozzájuk. Ezért munkája e részének nem kell elsőrendű jelentőséget tulajdonítani, nem is adnak különösebben használható kulcsokat az ő megértéséhez.

Egy gondolatkör azonban állandóan foglalkoztatja: a férfi és a nő közötti viszony, a szerelem és házasság nagy emberi és írói problémája. Ebben külön álláspontja, mondhatni különvéleménye van, amelynek fejlődését végig kísérhetjük pályáján. Ez már valódi életprobléma neki, amely állandóan foglalkoztatja, – nyilván, mert nagyon erős élményi magból keletkezett.

Gárdonyi nem a szerelem költője. Nem a szerelem sokféle változatait írja meg, a szenvedély ezerféle fokozatait és színeit, az élet törvényeivel, vagy a társadalmi konvenciókkal való surlódásait. Egyetlen változata van a szerelemnek, amely teljes rokonszenvét és érdeklődését köti le és melyet mindig új és mindig forró színekkel fest: a fiatal szerelmesek heves sóvárgása, ellenállhatatlan surlódása egymás felé. A romlatlan, még nem raffinált, nem bonyolódott, sem el nem tompult érzékiség lobogása, mint természeti erő, melynek az ifjú testek és lelkek tehetetlen rabjai, amely megragadja ösztöneiket, mint valami forgószél, és viszi életüket ismeretlen vég felé, akaratukkal ellentétes irányba, – ez Gárdonyinak egyetlen szerelmi témája, amelyet az átélés lírájával ír meg újra meg újra.

Ezt a motivumot átviszi az élet mindenféle körein: mutat paraszt leányokat és legényeket, akik vak vonzódással buknak egymás felé, mutat kispolgári környezetből való alakokat a fiatal szerelmi epekedés szenvedélyes attitude-jében, beleállítja ezt az élethelyzetet régmult történeti korokba. Lényeges vonásaiban és következményeiben mindig egyformának festi, csak színeiben van gazdag változatosság. Tipikus ez _A láthatatlan ember_-ben: itt sajátságos kettősségben mutatkozik meg, mint Zéta céltalan, forró sóvárgása Emőke után s Emőke céltalan, forró sóvárgása Attila után. Mind a kettő eredendően tragikus: épp oly lehetetlenség, hogy a hún vezér leánya, Emőke reagáljon, egyébbel, mint ártatlan leányos jósággal a görög rabszolga fiú szerelmére, mint amilyen lehetetlenség, hogy Attila észrevegye vezére kis leányának titkolt, szemérmes szerelmét. Emőke utána hal Attilának, Zéta sebzett szívvel, a szép leány képét haláláig szívében hordva megy vissza Bizáncba. Ez a fiatal szerelem Gárdonyinál mindig tragikus végre jut. Ő a boldog szerelmet nem ismeri. Vihar, amely megráz és elpusztít – ez a szenvedély az ő felfogása szerint. Ez nem erkölcsi gondolatból következik nála, nem az elkövetett szerelmi bűn büntetése, hanem a dolgok természetéből folyó konzekvencia. A Romeo és Julia története ismétlődik meg nála minduntalan: a tomboló szenvedély természetes vége a tragikus vég, mert a szenvedélyből nem következhetik jó. Fiatal paraszt-párjai mindmegannyi _Romeo und Julia im Dorfe_ – anélkül, hogy csak egy halvány jel mutatna bennük Gottfried Kellerre, akit Gárdonyi aligha is ismert.

A szenvedély kikerülhetetlen végzetességéről való felfogás mintegy magva Gárdonyi egész életfelfogásának, – az ő mindenütt és mindig kibukkanó ős-motivuma. Akár állít át nem hágható akadályokat szerelmesei elé, akár nem, ez mindig egy végre jut ki. Azok a képei és jelenetei, amelyekben ezeknek a fiatal szerelmeseknek a vágyódásait, búját, ujjongását írja le, a legszebb lapjai élete munkájának, – valóságos himnuszai a szerelemnek, de sötét himnuszok, halál vagy legalább is keserű kiábrándulás a kihangzásuk. S majd mindig az Ádám-Éva motivum ujul meg: a nő az, akiről a szerelmi varázs árad s a nő viszi romlásba a férfit, mert ő az érzékibb és a fogékonyabb képzeletű. Gárdonyi a képzelődésben találta meg, – mint ezt _Szunyogh miatyánkja_ című regényében ki is fejti, – a szerelem bajainak és bűneinek forrását. Ha az emberek nem képzelődnének a szerelemről, ha nem aggatnák tele képzelődésük színes üvegdarabkáival a nőt és nem ábrándoznának és beszélnének annyit róla, akkor nem is következnék belőle annyi boldogtalanság. S ebben az ítéletben az irodalom is megkapja a magáét, mint a szerelmi képzelődés egyik szítója. Gárdonyi a józan ész követelményét állítja szembe a szenvedéllyel.

Nem az a fontos itt, hogy fölcseréli az okot a következménnyel, még kevésbbé az, hogy hasztalan a józanság hangoztatása az ösztönökkel s a belőlük felviharzó szenvedéllyel szemben. Fontos az a tény, amely ezek mögött a gondolatok mögött van. Egy egész életre szóló nagy csalódás rejtegetett titka bukkan itt akaratlanul napvilágra. A megcsalódott és saját érzéseiből kiábrándult ember keserű filozófiája ez, amely keresi a saját boldogtalanságát megoldó formulát. Figyelni kell arra, hogy mennyivel halványabbak nála a színek, ha a szerelem másféle változatait próbálja, ritkán, tollára venni. Csak az első ifjúi szerelem ábrázolására van neki erősen izgalmasan átélt élményi anyaga.

Ez a csalódás elidegenítette őt a nőtől. Kivéve szép ifjú szerelmeseit, vajmi ritkán rajzol nőt szerelmi vonatkozásban rokonszenvesnek. Valami ingerültséget éreztet a nőkkel szemben és nagyon sok szava és színe van a női önzés, kiméletlenség, csalfaság, férfiakat befonó mesterkedés ostorozására. _Hosszúhajú veszedelem_ – ez egy kétkötetes novella-ciklusának a címe, de körülbelül ez formulázza legélesebben a nőről való nézeteit is. Kevés írónak volt olyan kedvezőtlen itélete a nőkről, mint Gárdonyinak. Úgy illenék, hogy a nők ezért szeressék és érdekesnek tartsák, mert ők mindig szívesen hallgatják nemük maliciózus kritikáját.

A szerelemről való ezt a felfogását Gárdonyi sajátságosan kapcsolja bele a házasságról való nézeteibe is. Nő-ellenes, tehát házasság-ellenes is. Boldog házasságról ritkán ír, annál gyakrabban olyanról, amelyben a férfi szenved a nő miatt. Előbb említett novella-ciklusában egy sereg férfi elmondja, miért maradt agglegény – csaknem mind idején rájött, a házasság közvetlen küszöbén, a nőnek valami hibájára, csinyjére, mesterkedésére és elment a kedve. S utólag valamennyi meg van elégedve, hogy így történt. Egészen sajátságos, egyéni nézésmódot árul el az, ahogy némely művében a szerelmet és a házasságot egymástól elválasztja. Az _Ábel és Eszterben_ például Eszter férjhez megy egy férfihoz, aki iránt közömbös, gyermekei vannak tőle, de azért Ábelt szereti tovább, a szűzleány ártatlan szerelmével. Valami történt Gárdonyival a házasság és szerelem ügye körül, ami mind újra meg újra arra izgatja, hogy az emberi élet e két főfontosságú viszonylatától való felfogását hozzáidomítsa élettapasztalatához. Megnyugodni azonban nem tud benne, a problémát minduntalan fölveti újra, kísérletezik különféle megoldásaival, de minden kísérlet után érezzük, hogy nem nyugodott meg benne, – ezután is tovább fog kísérletezni. S hogy mennyire komolyan veszi a problémát, azt leginkább abból látni, hogy a könnyű szerelem, a szerelmi kaland motivuma alig szerepel írásaiban. A szerelemellenes költő nagyon tiszteli a szerelmet.

*

Az a generáció, amellyel Gárdonyi is jött, vonakodott az elébe torlódó kérdések gyökeres megbolygatásától. Inkább a kompromisszumok és a félmegoldások levegőjében élt. Irodalmilag ez abban nyilvánult, hogy az irodalom óvakodott az érzelmi és eszmei problémák kimélyesítésétől, mert akkor minduntalan olyasmivel találta volna magát szemben, ami problematikus és izgató. Inkább a letompítás módszerével élt, az izgató vagy kényelmetlen kérdések elsimításával, a mélységek kiegyenlítésével. Elmésen, kellemesen szórakoztatni a közönséget, ezt látta feladatának, még egy kis felületesség árán is. A líra épp úgy őrizkedett a szenvedélyes, nagy érzésektől, inkább a szelíd, ártalmatlan belső hullámzások körén belül maradt, mint ahogy a regény és a dráma elkerülte a nagy konfliktusokat, a súlyos társadalmi vagy lélektani komplikációk feltárását. Ezért ez az egész irodalom, bármennyi értéket produkált és bármennyire kiterjesztette a magyar írás formai lehetőségeit, súlyra kissé könnyűnek érzik ma a mi számunkra.

Gárdonyi a leghamarabb és legjobban bontakozott ki ebből az ernyesztő szellemi levegőből. A nagy harcos szenvedély hiányzott belőle s a gondolat súlya is, de megvolt benne a megérzés mélysége és finomsága. Az élet rejtelmességét, az emberi indulatok mélységeit ő jobban megérezte, mint a vele egyívásúak közül bármelyik. Ő volt köztük a legerősebb lírikus, elbeszélő létére líraibb, mint majd minden versíró kortársa s az ő pszihologiája hatolt a legmélyebbre. Néha egy-egy lapján a legnagyobb mélységeket is merte és tudta érinteni. És – a novellában legalább, mert hiszen regényei is majd mindig novellába csökennek – formát alkotott magának a maga képére, amely sajátja volt, elbeszélő hangot fejlesztett ki magának, amely mint az emberi beszédhang, utánozhatatlan, egyszeri és megkülönbözteti őt mindenki mástól a világon.

RÁKOSI VIKTOR.

A kilencvenes években jó élet volt Magyarországon. Az országnak is, az embereknek is jól ment dolguk. Ami baj és komplikáció volt a politikában, azon könnyen túltették magukat az emberek, mert külső politika nem létezett a magyarok tudata számára, a belső politika pedig egyvágású emberek veszekedése volt, akiket szembeállított a 67 és 48, a polgári és egyházi házasság és még két-három hasonló kérdés, de nem választott el társadalmi ellentét. Egy és ugyanazon kaszt emberei voltak és a politikán túl mindenben egyféleképen gondolkoztak. Munkáskérdés, parasztkérdés, efféle dolgok csak külföldi könyveken sárgult betűmolyoknak, ha jártak az eszében, az egész nagy szociális probléma egy-két rendőrtisztviselő hivatalszobájában zsugorodott össze. A gazdasági élet könnyű volt, kevés pénzből jól meg lehetett élni, az iparos és kereskedő gyorsan és könnyen tollasodott, a tisztviselő panaszkodott, de eléldegélt csekély fizetéséből. Az igények, anyagiak és szellemiek egyformán, szerények voltak. A magyar emberek nem filozofáltak, hanem éltek, nem gyötörték magukat keserű kérdésekkel, kellemes bonhomia volt az uralkodó temparatura, inkább azt keresték, hogy jól mulathassanak. Hazafias szónoklatokkal és versekkel, cigányzenével, jó borral köszöntöttek a millennium elébe.

Az irodalomtól is azt várta akkor a magyar, hogy kellemesen és izgalom nélkül mulattassa, szép hazafias szólamok variálásával melegítse a szívét, kedves színezésben mutogassa neki a saját életét és ártatlan tréfával csiklandozza a nevető kedvét. Ha valaki keserű vagy nyugtalanító hanggal próbált közeledni, az előtt becsukódott ajtó, ablak. Jókai még élt és az ő édes szava volt a mustrája a jó magyar írásnak. Semmit sem vettek nagyon komolyan akkor a magyar emberek, az irodalmat talán még kevésbbé, mint most. Mikszáth csipkelődő, de semminek a gyökeréig nem menő szatirája és mindenen mulató anekdotázása fejezte ki legteljesebben a kor hangulatát.