Part 5

Ady nem a szó közkeletű, olcsó értelmében pacifista költő, legalább is nem programmból az. Az ő szava egyszerűen a természet tiltakozása a háború ellen, az emberi idegrendszer elszörnyedése az ellen a szörnyűség ellen, amibe belekényszerítették. Nem fér hozzá semmi, ami a háborút megszépítheti, sem a hősiesség kultusza, sem a hadi események változatos hullámzása nyomán támadó sokféle érzés, sem a politikának emberietlen szólamai, – az ő attitudeje természetszerűen adva van az első pillanattól fogva, nem lehet más, mint düh, megvetés, szánalom s mindenek felett a sírás, kétségbeesett szomorúság az ember fölött, aki ilyen szörnyűségbe cseppent bele. Nem látja a háború részleteit, még az emberi hullákat, a csonka tagokat is alig, – összefoglalón látja, mindig az egészet, a maga grandiózus, képtelen szörnyűségével, soha nem érzi külön a háború egy valamely motivumát, mindig a háború tényétől magától szenved s szenvedésében ezért nincs fokozat, mindig egyforma vigasztalan, tompa, kietlen fájdalom. Szinte egy természeti erő, az emberi életösztön megszólalásaként hat a szava. Bár sokszor hangsúlyozottan első személyben szól, különválasztva önmagát minden mástól, mégis mindig az egész emberiség nevében beszél.

Legmélyebben emberi ott, ahol szeme nem az egész emberiségre tekint, hanem csak annak egy kis csoportjára, amely azonban hozzá legközelebb áll, amelyen keresztül az emberiséget nézi: magyar fajtájára. A magyarság háborús tragédiáját egyedül ő látta és fejezte ki tisztán és teljesen. Soha egy pillanatig sem látta a magyar ember sorsát a háborúban másnak, mint amilyennek ma utólag, az események világításában mindenkinek látnia kell: vak rohanásnak a pusztulásba olyan célokért, amelyeket nem ismer, olyan érdekekért, melyek nem az ő érdekei, az ősi magyar átok megujulásának, talán betetőzésének.

Így járnak a végezés ormán Ezer és ezer évek óta, Mindig a halálba loholtak S el nem hagyta őket a nóta. Miért? kiért? mikor?: erősön Állták, mert így rendelteték el S be szép ilyen végzetes néppel Ugyanaznak tudni magunkat.

Fajával való szolidaritása, amely lényének mindig egyik gyökere volt, sohasem szólalt meg forróbban és búsabban, mint a háború alatt s a magyarnak hadba vonulását ő foglalta össze legpregnánsabban. _A harcok kényszerültje_, _A fajtám sorsa_, _A mesebeli város_ című verseiben. Ady teljesen egynek érzi magát a magyarsággal, ő a «magyar bánatok legvertebb siratója», fajtája sorsa az ő sorsa:

Jaj, vajjon mit akarnak vele Ezredek bűne, súlya, átka, A Sors, a sorsa: A sorsom nagy tragédiája.

Épen ez a szoros lelki közösség nyitotta meg annyira tisztán-látóvá a szemét, hogy ma, a beteljesedés keserű napjaiban, újra olvasva Ady háború alatti verseit, megdöbbenve eszmélünk rá, hogy ő kezdettől fogva azt látta, ami most bekövetkezik. S régebbi hazafias és politikai verseinek kétségbeesett, jajgató s dühtől vonagló hangjai is magyarázatot és igazolást kapnak a dolgok mai világításában.

Ady háborús költészete teljesen egyedül áll nemcsak a magyar, hanem – amennyire tudomást szerezhettünk róla – az egész világ háborús költészetében. Az ő hangja a háború reménytelen szomorúsága: számára elveszett a háborúban a legnagyobb érték, az élet szépsége.

Néztük, az Ember Különbje magas szivárvány-hidon Istenülésnek a mint neki-vág És gazdagodik, mint gazdagodó Kényességekkel, új ingerekkel S hogy mégis-mégis szép e hivalgó Jószág, az Ember: maga a világ.

Ez, ami a legfájdalmasabb, mert a kultura lelke az, amit elvesztettünk és nem fogunk visszakapni többé: azt az örömöt, amit az élet finomságai, az embernek önmagából való kiemelkedésére adott lehetőségek szereznek a kiválasztottaknak, az _Ember különbjeinek_. Most már

… minden oda-van, Minden, amiben hittünk, Zászlók, kiket ormokon vittünk, Ma minden oda-van S boldog, aki boldogtalan.

A reménytelen bánat filozófiájában való meghiggadás Ady formáit is teljesen kiegyenlítette. Most már eltünt belőle minden, ami egykor póz és modorosság volt, a szó mintegy magától, a forrásból buggyanó víz módjára folyik ajkáról, mintha útjában nem volna semmi akadály. A legnehezebb formai problémákkal magától értetődő könnyűséggel bánik el s csakis magával a formai megoldással hatalmas dolgokat tud kifejezni. Legszembetünőbb példa erre a _Krónikás ének_ 1918-ból: az egész tíz strófás versen végigmenő azonos rímmel, a végig egyforma főmondatokkal, melyeknek mindig a végén van az állítmány, csodálatos tökéletességgel tudja kifejezni a háború rettentő lármájának ijesztő egyhanguságát s az összes egyforma rímek közül az egyetlen nem-pontos rím: _ölnek_, mint a fölrobbanó akna dörrenése rebbenti fel a háborúi képzetek legszörnyübbikét. Az egész versnek régies formája és nyelve pedig a költőnek a dolgoktól való distanciáját mutatja meg, az eseményektől való félreállást, azt a távolságot, amelyben csak fájdalmas szívével tud részt venni bennük.

BABITS MIHÁLY.

Jól gondozott és nemes ízléssel elrendezett angol parkba lépek, ha Babits Mihály valamely könyvét felnyitom és olvasni kezdek. A természet szabadon, nyesetlenül alkot, munkál és tenyészik ebben a parkban, a fák kinyújtózkodhatnak ágaikkal minden égtáj felé, a virágok nyílhatnak istenadta kedvük szerint, senki sem parancsol rájuk nekik idegen színeket vagy formákat, a patak a maga természetes medrében futkoshat a gyepen keresztül, a fák árnyékában. Semmi kertészi önkény, minden a maga természetes valójában él és szaporodik, – mégis, ha a tisztán hagyott s kaviccsal szépen behintett kerti utakon jársz, mindenütt ott érzed a gondos és jóindulatú kertész, a kultúra munkásának nyomát. Ez azonban nem abban nyilvánul, hogy valami kívülről, önkényesen rádiktált törvényt erőszakol rá a természet tenyészetére, hanem _segít a természetnek_ erőit mennél dúsabban és teljesebben kifejteni: teret csinál a fáknak, hogy kiterebélyesítsék koronáikat, megtisztogatja őket a fojtogató fagyöngyöktől és egyéb élősdiektől, gondozza a gyepet, hogy üde maradjon és dús, kitépi a virágok közül a gyomot, hogy vidámabban nyílhassanak. Nem korlátokba szorítani akarja a természetet, hanem felfokozni erejét és szépségét. S mikor kilépsz a parkból, az a szép érzésed van hogy láttál valamit, amiben természet és kultúra harmonikusan együtt dolgozott s ketten egymás erejét erősítve hoztak létre valamit, ami szép, értékes, gyönyörködtető.

Ha a _természet_ szóba belefoglaljuk azt, ami ösztönszerű, az emberi akarattól független: a lélek húrjainak az élet érintésére való önkéntelen felzendülését, az érzést, az öntudat mélyéből kényszerítőleg felbukkanó gondolatot, az idegrendszernek megrezdüléseit és a feltoluló látomást, mindazokat a mondanivalókat, amelyek belülről, életjelenségek módjára támadnak fel a költő lelkében és kényszerítik, hogy formát adjon nekik, mert a lélek börtönéből napvilágra akarnak törni, – akkor meg kell állapítani, hogy a természet maradéktalan teljes épségében marad meg Babits Mihály költészetében. Ha kultúra alatt értjük a költőnek azt a tudatos munkáját, amellyel a belőle kikívánkozó természetet beleömleszti a neki megfelelő formába és ezt a formát az ízlés, a tapasztalat és az ügyesség mindenféle fogásával igyekszik alkalmassá tenni arra, hogy a belevaló tartalom a lehető legtökéletesebben és értékében mennél teljesebben érvényesülve tudjon benne elhelyezkedni, – akkor Babits Mihály költészete minden ízében kultúr-jelenség. A hangsúly azonban ott van, hogy a kultúr-munka nem valami külső akarat szerint, előre megfogalmazott s a mondanivalók lényegétől független, mesterségesen konstruált formákba gyúrja bele a mondanivaló anyagát, ami elvenné természetes színét és zamatát s mesterkélt konstrukciót csinálna abból, ami organikus valami, hanem ellenkezőleg, megérti és kilesi az anyag nagy titkát, hogy milyen az a forma, amelybe természeténél fogva kivánkozik, amely a számára egyedül kielégítő, lényegéből organikusan alakuló forma és ezt nyújtja oda neki, hogy ömöljön bele és helyezkedjék el benne a maga egyensúlyi törvényeinek megfelelően. A forma e titkát kilesni és megérezni – ez a költői tehetség lényege. Mert érzést érezni, gondolatokat gondolni, képet látni tudhat az is, aki nem költő, de az érzettet, gondoltat, látottat formába bocsátani és ezzel kifejezésre juttatni csak a költő tudhatja. A költészet, mint minden művészet, legelső sorban kifejezés és a költői tehetség, mint minden művészi tehetség, kifejező erő.

Ebben az értelemben kell felfogni, mikor azt mondjuk, hogy Babits Mihály költészete elsőrendű kultúrjelenség és művészete lényege szerint formaművészet. A kultúra viszi be az öntudatot a természet vak, öntudatlan erőinek mozgásába s a művész kultúrája vezeti öntudatos formába az ösztönök öntudatlan, vak mozgását s világosságot teremt homályosságukban. Ez a kultúrmunka Babitsnál és minden hozzá hasonló tipusú költőnél nem valami véletlen, vagy akarat, vagy tanulmányból vagy szabályhoz ragaszkodásból származó, hanem mondanivalója lényegéből folyó dolog. Az ő mondanivalója a kultúr-ember mondanivalója, a kultúr-ember érzelmi és gondolati élménye az, ami kifejezésre tör belőle s ennek a mondanivalónak megfelelő forma nem lehet más, mint kultúr-forma. Amit Babits érez vagy gondol, mint olyan ember érzi, aki elméjével bejárta a világirodalom minden virágos mesgyéjét, az emberiség nagy gondolkodóival együtt gondolta végig az emberiség nagy gondolatait, figyelve és tanulva szemlélte mindenféle emberek és mindenféle népek életét, állandóan használja az emberi kultúrmunka mindenféle eredményeit. Ha tehát szerelmes, máskép szerelmes, ha búslakodik, máskép búslakodik, ha sóvárog, máskép sóvárog, mint egy parasztlegény, és ezenfelül tud, lát és érez számtalan olyan dolgot is, amiről a parasztlegénynek sejtelme sem lehet. A szavajárása is más. Több szava van és szavainak az árnyalása többféle, mások a hangsúlyai, neki elég egy célzás, egy nyelvi forma, egy inverzió, sokszor egy rím is, hogy kifejezzen vele oly dolgokat, amelyeket nála kevésbbé széles és mély kultúrájú költőnek külön szavakkal vagy mondatokkal kell kifejeznie. Nem beszélhet egy népdal egyszerűségével, mert a mondanivalója nem olyan primaire módon egyszerű, mint a népdal költőjének a mondanivalója és a népdal közvetlenségével sem beszélhet, mert a mondanivalója is komplikáltan közvetett. A lírikus tulajdonképeni mondanivalója tulajdonképen nem a gondolat, melyet szavai kifejeznek, hanem a gondolat hangulata, vagyis a lelkiállapot, amelyből a gondolat keletkezett, vagy amelyet a gondolat fölkelt. S ha ez a lelkiállapot sokrétű és komplikált, mert a lelket, melynek az állapota, sokrétűvé és komplikálttá tette a kultúrája, akkor természetesen a mód, ahogyan a maga kifejezését megtalálja, tehát a formája is többrétű és komplikált. A kultúra kiszélesíti és kimélyíti az ember öntudatát olyan területekre és mélységekbe, amelyek a kultúra alatti emberben az öntudatlanság sötétségében rejtőznek s ezzel egyrészt szűkebb térre szorul benne a nyers ösztönök birodalma, másrészt azonban új ösztönök is ébrednek benne. Nem igaz az, hogy a kultúra elsekélyesíti vagy elhomályosítja az ösztönöket. Az alapösztönök minden emberben mindig egyformák és változatlan intenzitásuak maradnak. Amennyiben a költői alkotás kiinduló pontja mindig az akarattól független ösztönszerűben van, a széles és mély kultúra nem távolítja el a költőt az ösztöneitől, hanem ellenkezőleg több és dúsabb lehetőségeket nyújt azok kifejezésére. Gazdagabbá teszi formalehetőségeit.

Ezeket azért kell hangsúlyozni Babits Mihállyal kapcsolatban, mert egy időben némelyekben meg volt és részben megvan ma is a hajlam az ő rendkívüli magas mértékeket messze túlhaladó kultúrájából vádat koholni költészete ellen és e címen megtagadni tőle a természetességet és közvetlenséget. A mi közgondolkodásunkra bizonyos tekintetben végzetes hatással volt Petőfi hallatlanul szuggesztív példája. Mivel Petőfi költészete egy részében – nem az egészben, csak egy, nem is a legnagyobb és talán nem is a legfontosabb részében, csak épen abban, amelyet legtöbbször emlegetnek és aligha egészen jogosultan ránézve legjellemzőbbnek tartanak – az emberi lélek legegyszerűbb, primaire mozgalmait énekelte a legegyszerűbb, primaire formában, – ebből a precedensekből dogmát alkotni mindig kész magyar észjárás kötelezettséget akart szabni minden magyar költőre: legyen olyan, mint az ő Petőfije, énekelje a legegyszerűbb érzéseket a népdal legegyszerűbb formájában. S mivel Petőfi úgynevezett népies költészetében, ennek népies természetéből kifolyólag megengedett magának némi lazaságokat a külső formában s ezzel egyszer-másszor kérkedett is, – minden költő, aki csiszolt és gondos formával lépett elő, a mesterkéltség és finomkodás gyanújába került. Arany János sem kerülhette el ezt a szemrehányást. Petőfi a természet vadvirágának mondotta magát, – hát most legyen minden magyar költő a természet vadvirága. De mit csinálhat az olyan költő, aki nem a természet vadvirága, hanem a kultúra sokszínű és dússzirmú virága, mint Arany vagy Babits? Nem affektálhatja a komplikálatlan egyszerűséget, mikor belső élete komplikált és gazdag, nem affektálhatja a forma bonyolultságát, mikor mondanivalójának minéműsége a zárt, tökéletes és művészi formát kívánja meg. Babits mondanivalója így őszinte, természetes, közvetlen és meleg, ahogy a verseiben ki van formálva, az ő formaművészete az ő közvetlen kifejezési módja, – épen akkor válnék őszinteség nélkül valóvá, ha más formában fejezné ki. A művészi forma nem ruhája a mondanivalójának, nem is bőre, hanem az arca, amelyről megismerni és amely kifejezi.

Babits költészete nem a merőben csak érző ember költészete, hanem a gondolkodó emberé is. De a költő élete olyan hőfokra van hevítve, hogy a gondolat is felolvad benne, – ő érzi a gondolatot is. Ez pedig a lelki élet gazdagságát jelenti. A tiszta érzéshez még egy új elem jön: a megérzett s az érzés tüzében felolvadó gondolat. Különben is értelmetlen babona az, amikor a gondolat hidegségéről beszélnek, szembeállítva az érzés melegségével. Hideg lehet a tudós gondolata, melyet könyveiből merít, de mindig meleg, érzés- és indulatelemekkel telített az a gondolat, amely az emberből belülről, élményéből, a világgal és önmagával való súrlódásából támad. Babits lírája erre meggyőző példákat ad. Vannak versei, melyeknek anyaga teljesen gondolati természetű és mégis ditirambikus forrósággal hatnak. Mert az ő gondolatai nem valami logikai folyamat eredményei, hanem életének jelenségei és eseményei és épen ezért erős indulatokat váltanak ki benne. Nem úgy gondolkodik, mint a tudós, hanem mint a gondolattól megszállott ember, egész lényével, nemcsak értelmével, hanem érzésvilágával és minden izgalomra erősen reagáló idegrendszerével is.

Hogy mennyire önmagát, életének líráját énekli, az kitetszik abból is, hogy csaknem minden verse életének egy felismerhető etappeja, – verseiből pontosan ki lehet következtetni belső, lelki életrajzát s a külső életrajzának is a fővonásait, azokat, amelyek költészetére lényegesek és megkülönböztetők. Városi életre, kultúr-foglalkozásra született ember, akiben azonban épen él a vágyódás szülőföldje kedves, enyhe, dombos tájai után, melyek mindig megmelegítik szívét. Életmódja a magyar városi intelligens középosztálybeli ember életmódja: napi munka, tanulmány, pihentető sétálgatás, néha egy-egy utazás, egyszerű, nem mozgalmas, inkább szűk bizalmas körrel érintkező társasélet az eseményszerűsége. Élete elzárkózott, belső élet, távol van tőle a közéletbe való beleavatkozás vágya, kontemplativ és passziv, kissé zárkózott is, mert ideges elfogultság zárja el az emberek tömegeitől. Sokkal többet él a maga lelki világában, mint a realitásokban. De néha kikívánkozik önmagából, a világba, aztán ezt a kívánkozást is belsőleg éli ki, a teljesületlen kívánság melancholiájának átérzésében és a fantasztikumban. Ez a fantasztikum igen nagy szerepet játszik benne, a passziv ember cselekvésvágya s a cselekvésre való képtelenségből származó hiány-érzés teszi szükségszerűvé, mintha azok az élettényezők, melyek másoknál az akaratban játszódnak le, nála a fantáziában szívódnának fel. Majdnem minden versében van több-kevesebb fantasztikus elem, ha nem másban, hát a képes beszédben – egy a szélben bólogató fa, egy utcai lámpa képét, egy ajtócsattanás hangját olyan szóval jeleníti meg, amely fantasztikussá nagyítja vagy kicsinyíti, – a jelzőkben, a szavak egymáshoz rakásában, néha egy színben vagy ritmus-formában. Ifjabb korának szeszélyes játékai a verstechnikai megoldásokkal tulajdonképen nem egyebek, mint a fantasztikum beleszívódása a formakezelésbe. Az ő fantasztikuma azonban sohasem kerül légüres térbe, mindig marad kapcsolata a realitással, a fantasztikus dolgokat is reálisan, szemlélve látja. _Gólyakalifa_ regényének fantasztikumát is a reális részletek elevensége, jellemző volta és valószerűsége teszi egész sajátságosan érdekessé.

Babits költészetének lényege egy csillapíthatatlan, nagy sóvárgás. A passzív ember sóvárgása az elérhetetlen, az élet teljességének kiélése után. Már egy fiatalkori versében is a soha-meg-nem-elégedésről írt – e szóval kifejezi azt, ami tulajdonképeni mondanivalója van önmagáról. Mindenütt akadályokat lát önmaga körül és önmagában, a tér és idő, az anyagi lehetőségek, a mindennapi robot és az emberi rosszaság és ostobaság, a megszokás és a restség határait és azt a legnagyobb korlátot, melyet a saját lénye, az embernek önmagába zártsága és önmagából kiszabadulni nem tudása állít elébe. Ezért telik kedve az utazásban – minden utazásban van valami lerombolása az élet korlátozottságának – ezért merül el könyveiben, mert legalább elméjét akarja kiszabadítani a tudás korláttalanságába, ezért vágyódik a korlátlan, végtelen és örökkévaló természettel kapcsolatba jutni és ezért telik gyönyörűsége fantáziája játékában, mert ebben az elkerített világban legalább ez előtt nincs sehol sorompó. A lelke mindig sebzett a túlérzékenységig, mert mindig hozzáütődik valami korláthoz, amelyen át akart törni. Az életet teljesen élni akarni mindenkinek, de különösen annak, akiben erre nincsen aktivitás és elszánt erő, csillapíthatatlan fájdalom és Babits melancholiájának ez a gyökere. Az ő belső tragédiája az, hogy az embernek mindig el kell buknia abban a harcban, amelyet az élet maradéktalan, teljes kiéléseért azokkal az akadályokkal folytat, amelyek az életben és önmagában ennek elébe tornyosulnak. Ez az a _nagy élmény_, mely őt költővé tette, mert a költészet az egyetlen mód, hogy a korlátlan és teljes élés illúzióját megszerezze magának.

GÁRDONYI GÉZA.

Gárdonyi gyermekkora és első fiatalkora a Dunántúl folyt le, ahol közvetlenül a nép között élt, mint a falusi emberek beszédét, cselekvését, mozgását figyelmes szemmel magába szívó kisgyerek, majd mint a parasztgyerekekkel veszkődő tanító. Ami élménye a néppel kapcsolatban volt, azt túlnyomó részben ebből a korból hozta magával, úgyszintén másik kedves témakörének, a vidéki kis intelligencia alakjainak és levegőjüknek az ismeretét. Szegedi ujságíró korában még lehetett több-kevesebb érintkezése a néppel, de ez már távolról sem adhatott neki annyi adatot és élményt. Még kevésbbé a budapesti zsurnalisztáskodás, – ez már inkább a városi élet színeit adta neki, de hogy ez mily kevés tért foglaló eleme volt írásának, azt könyveinek minden olvasója tudja. Egy-egy pillantást vetett a parlamenti politika, a szerkesztőség, a színházak körüli életbe, amely nem érdekelte valami nagyon; társadalmi életet egyáltalán nem élt s a fővárosi élet típusaiból és komplikációiból nagyon keveset tartott érdemesnek a megírásra. Olyanformán volt vele, mint _A tekintetes úr_ című könyvének alakja, aki sehogy sem tud megszokni a városban, az úrias környezetben, mindig idegen marad benne, sőt ellenszenvvel reagál rá. Aztán következett az egri időszak, ebben már szabadon élhetett és élt is magányos kedvtelésének, különös elmélkedéseinek és csak kevesekkel tartott fenn állandó érintkezést. Az egri és egervidéki népből is kevés megfigyelési anyag jutott hozzá, – néhány novellájában látunk matyó vagy palóc parasztokat, ezeket is inkább csak kívülről nézte meg. Ami intimitást a népéletről tudott és megírt, az mind a dunántúli fiatal évekből való.

Mégse lehet mondani, hogy ő a dunántúli magyar nép irodalmi specialistája, olyan értelemben, ahogy Mikszáth a palócoké és fejlődése egy szakában a szegedieké. Gárdonyi paraszt-ábrázolásának nagyon kevés a regionális színe. Ő nem egy bizonyos fajta parasztság specifikus karakterét rajzolta, hanem egy általános paraszt-típus képből indult ki s ennek változatait írta meg, a mindig és mindenütt egyforma parasztot, nem a különleges, lokálisan jellemző vonásokat hangsúlyozta, hanem a közöseket, az életmód, foglalkozás, műveltség közös tényezőiből sarjadt, minden vidék parasztjában egyforma vonásokat. Ebben különáll mindenkitől, aki magyar parasztokról írt. Jókai és Mikszáth a maguk anekdotikus módján igyekeztek kihozni a különböző vidékek parasztjainak különböző karaktervonásait, Móricz Zsigmond a szatmári és kúnsági parasztot látja mindig maga előtt, a maga ethnografiai valóságában. Mindegyiküknél erősebb az ethnografiai elem, mint Gárdonyinál. Ezenkívül ő a falusi nép társadalmi rétegződésére is kevés figyelmet szentel, a szegénység és gazdagság örök ellentétén túl nem igen mutat társadalmi osztálykülönbséget paraszt és paraszt között. Móricz fedezte fel a falu szociális tagoltságát, amely kicsiben azonos az ország társadalmának tagoltságával: megvan benne minden réteg, kezdve az arisztokrácián, a proletariátus aljáig.

Gárdonyi paraszt-ábrázolásának lényege és értelme nem ebben van, hanem a paraszt-lélek intimitásának ábrázolásában. Az ő képeinek nem a széles és mély háttér a jellemzője, hanem az előtérben lejátszódó lelki események, amint bennük a szántóvető ember egyszerű életfelfogása, erkölcse, észjárása tükröződik. A gazdag és eleven háttér hiánya bizonyos idilli ízt ad legtöbb paraszt-ábrázolásának, amit az is fokoz, hogy nála erős nyomai mutatkoznak még a földdel közösségben élő, kultúrától meg nem rontott egyszerű emberek ártatlanságáról szóló rousseaui tanításnak. Velejükben kicsiny, de a parasztember lelkét erősen megrázó tragédiák és napfényes mosolyú apró komédiák az ő paraszttörténetei, amelyek mindig egy-két magánélet körén belül játszanak le. Nem a falu elevenedik meg bennük, hanem a falu egyes emberei a maguk külön-dolgaiban. A legszélesebb közösség, amelyben ezek a történetek lefolynak, a család. Jellemző rá nézve, hogy bármi nagy teret foglal el élete munkájában a népélet, regényt parasztokról sohasem írt, egy két hosszabb novellán kívül csupa apró képet. A regényhez szélesebb háttér kellett volna, egy sokkal nagyobb darab a falu közös életéből, de ez őt nem érdekelte különösebben. Kevéssé érdekelte a nép érintkezése is az úri osztállyal, az ő parasztjai között legfeljebb ha a pap meg a tanító jelenik meg néha, más úrféle már alig. A városba került parasztember, aki nem tud beletalálni a városi élet komplikáltabb, a faluétól eltérő rendjébe és kikívánkozik a neki örökké idegen levegőből, – ez már gyakrabbi és dúsabb témája: alapjában véve a Göre Gábor karrikatúrája is ebből a motívumból van fejlesztve.