Part 4

Ebben az utolsó könyvében jutott legmagasabbra Ady, az ember és Ady, a költő. A háború szörnyű élményében világosodott meg előtte teljesen a világhoz való viszonya. A kifejező eszközei is, amelyek pályáján fordulatról fordulatra egyre jobban egyszerűsödnek, itt már teljes egyszerűségben állanak előttünk – azt lehet mondani, eszközök nélkül dolgozik – semmi nincs háborús verseiben, ami irodalmi, minden verse olyan magától értetődő, mint egy lélekzetvétel. Alighanem ez a legnagyobb dolog, amit költő mint művész elérhet.

ADY ENDRE EMLÉKE.

Ady Endrével _Új versek_ című könyvének megjelenése után kerűltem személyes ismeretségbe. A könyvről írtam egy rövid bírálatot a Vasárnapi Ujságba, nem hallgatva el némely ellenvetésemet, melyekről ma is azt hiszem, hogy _akkor_ jogosultak voltak, ha ma, Ady egész pályájának retrospektív távlatából többé-kevésbbé irrelevánsaknak tűnnek is fel, – de egészben véve nyomatékos elismeréssel és nagy várakozással. Adynak, mint nemsokára legjobb barátjától, Bölönyi Györgytől megtudtam, ez a bírálat nagyon jól esett, már csak azért is, mert olyan lapban jelent meg, amely eddig irodalmi dolgokban a konzervatív álláspontot képviselte, de meg azért is, mert megérezte a hangnak komoly őszinteségén, milyen nagy benyomást tettek rám versei. Ady szellemével akkor találkoztam először, nagyon izgatott, eleinte erős ellentmondásokat támasztott bennem, amint azonban jobban beleolvastam magamat verseinek sajátságos stílusába és hangjába, mind erősebben hatása alá kerültem, az irodalomról való egész felfogásom lényegesen módosult e hatás következtében. Attól fogva egész máig Ady lett nekem a legfontosabb és legérdekesebb irodalmi és lélektani probléma, soha sem azelőtt, sem azután nem érdekelt oly szenvedélyesen író és férfi-ember, mint ő.

Az _Új versek_ megjelenése után kevéssel Ady Párisba utazott, ha nem csalódom, ez volt második párisi tartózkodása, ennek élményeit és motivumait írta meg a _Vér és arany_ kötet verseiben. Felszólításomra érdekes párisi tudósításokat írt a Vasárnapi Ujságnak, egyéni hangú, formában erősen összefogott kis ujságcikkeket, melyek alá rendszerint _Diósadi_ prédikátumát írta név helyett. Verseket is küldött, – mindig büszke leszek rá, hogy néhány olyan verse, mint _A halál rokona_ _Párisba egyszer beszökött az ősz_ s még néhány a költő akkori legszebb versei közül, az én kezemen ment először keresztül, mielőtt nyilvánosságra került volna. S tudom, hogy Adynak is fontos volt ez az összeköttetés, mert addig csak egy-két szűkös közönségű s a magyar olvasók zöme előtt irányánál fogva elzárt lap volt nyitva versei számára s a Vasárnapi Ujságban jutott először szóhoz az egyetemes nagy magyar olvasóközönség előtt. S abban az időben, mikor még inkább csak az egész fiatalok és pozició nélküliek álltak körülötte, nagyon hasznosnak érezte magára nézve egy régi prestigeü, komoly lap támogatását.

Mikor Párisból hazajött, egy délután meglátogatott a szerkesztőségben s ekkor találkoztam vele először személyesen. S ezzel a találkozással kezdődött baráti viszonyunk, amely attól fogva zavartalanúl meleg és őszinte volt s amelyet úgy érzem, meg fogok őrizni, amíg élek. Nem hiszem, hogy találkozni fogok az életben emberrel, aki olyan hatalmas benyomást tesz rám s aki annyit fog foglalkoztatni. Adyhoz való viszonyom életem legnagyobb dolgai közé tartozik, szüleim, testvéreim, feleségem és gyermekeim után mindjárt ő következik, ami az életemben, gondolataimban, érdeklődésemben elfoglalt helyet illeti. Ha az ő egyéniségét azon a hatáson mérem, amelyet rám tett, ép úgy megkapom nagyságának mértékét, mint költészetéből.

Akkor, harmincadik éve táján Ady még testileg is friss ember volt. Barna arcán rajta volt a sok éjjelezés és a zárt helyiségekben élés sápadtsága, rajta volt a belső zaklatottság s a rendkívüli érzékenység, de a szeme szép volt, tágra nyílt, nagy és nyugtalanul csillogó nézésű. Beszéd közben folyton változott arcának karaktere, férfin még ilyen éles arcjátékot nem láttam, minden, amit mondott és minden, amit neki mondtak, mint egy tükörben reflektálódott az arcán. Teste erőteljes és hajlékony volt, kissé hanyagul hordotta magát, előrehajolva, a járása lassú és energia nélküli volt, mint az olyan emberé, ki igen keveset jár gyalog és általában keveset foglalkozik fizikumának edzésével. Már akkor szeretett panaszkodni betegségéről, amiben alighanem volt sok hypochondria is, de csakugyan sokat szenvedett álmatlanságtól s már ebben az időben állandóan veronállal és más altató szerekkel kábította magát. Neki a veronál is, az alkohol is azért kellett, hogy kiegyenlítse azt a roppant belső feszültséget, amelyben állandóan élt, egyensúlyba hozza idegrendszerét és megszerezze neki a belső pihenés kevés és ki nem elégítő szüneteit, amelyeket csillapítószerek nélkül, magától nem tudott volna megkapni. Olyan vehemens és szakadatlan volt benne az élet égése, olyan intenzív és zaklatott agyának a munkája, hogy ugyanannyi idő alatt tízszeresen annyit élt, mint mi többiek. Ő nem volt soha nyugodt, semmivel szemben nem tudott hűvösen objektív lenni, mindent hevesen reagálva élt át, igen érzékeny hangszer volt, amelynek húrjait akkordokra hangolta az élet minden érintése. Szívta és gyűjtötte magába az életet, mint ahogy az exponált helyre tett villámhárító szívja magához a légkör villamos áramait. Emberrel szemben nem tudott közömbös maradni: vagy szerette, vagy gyűlölte s az érzés oly heves volt benne, hogy nem bírta eltitkolni, valamikép ki kellett fejeznie.

Már első találkozásainkkor tapasztaltam, mennyire megvolt az a tulajdonsága, hogy akárhol volt, akármilyen társaságban, mindig ő volt a középpont, ő körülötte s az ő kedve szerint forgott minden. Ez a tulajdonság az igazi kiválóság egyik legfőbb ismertető jele. Ady jelenlétében mindenki csak staffage volt, olyan szuggesztió áradt belőle, amelynek meg kellett, hogy hódoljon mindenki. Egész közönséges emberek, akiknek fogalmuk sem lehetett költői kiválóságáról és hírnevéről, önkénytelenül meghódoltak ennek a prestigenek. Akik ismerték benne a költőt, azok személyének hatása alatt megátalkodott hívei lettek. Ezért voltak már fiatalkorában föltétlen bámulói, akik tűzbe mentek volna érte. Ellenségei pedig túlzott dühös haraggal védekeztek hatása ellen, – minden támadás, minden bántalom, ami érte, az ő belőle kiáradó prestige reakciója volt. S ő a magától értetődés közvetlenségével fogadta az emberek meghódolását, mint valami természettől neki járó dolgot, egész környezetét mozgósítani tudta a maga kedvéért, mindig volt a közelében szolgálatkész híve, aki örült, ha ügyes bajos dolgait elintézhette helyette. Nőkre rendkívüli mértékben hatott ez a prestige, – ő ugyan soha nem járt a nők után, mindig azok jöttek utána, voltak idők, amikor nem győzött védekezni ellenük. Ő nem sokat tartott a nőkről, szívesen felhasználta őket gyönyörűségére, szórakozására, szenvedéseinek elkábítására, de nem igen volt életében háromnál több nő, akinek fontos szerepet engedett életében. A többieket csak érzékiségével ölelte magához, lelkileg nem törődött velük. De ha érzékisége felzaklatódott, akkor nem ismert korlátot és ellenállást sem.

Régebben nem egyszer egész éjszakákon át ültünk kettesben, pohár bor mellett, csendesen beszélgetve. Vele sohasem éreztem azt a fáradtságot, a figyelemnek azt az ellankadását, amely máskülönben el szokott fogni másokkal szemben, kelletnél hosszabbra nyúlt együttlét után. Észjárása csapongó, erősen egyéni volt, de mindig érdekes, mindig új szempontokkal teli. Azoknak a csak elvétve található embereknek egyike volt, akik sohasem mondanak valamit csak azért, mert hallották vagy tanúlták, – ő mindent külön átélt, átkonstruált magának, átformálta maga számára a világot. Azt hiszem, költészetének ez egyik legnagyobb vonása, mondhatni, sohasem használ az irodalom ősi kellékes tárából való képeket, szólamokat, kifejezési formákat, minden képe élmény, szemmel látott és lélekkel átélt, egyenesen az ő életébe torkolló. Ez a teljes originalitás. Nagy részben ezért is nem értették és értik sokan, akik bele vannak ragadva a költészet ősi, konvencionális forma és képkészletébe és nehezen bírják percipiálni, ami nem innen való. S hogy ez nála nem elszánás, az eredetiség keresése volt, hanem lényének természete, azt onnan is tudjuk, hogy a legegyszerűbb dolgokról való magánbeszélgetésben is ugyanilyen volt, önkéntelenül mindig egyéni álláspontra helyezkedett és egyéni módon fejezte ki magát. Intelligenciája példátlanul fogékony és hajlékony volt, mindennek azonnal meg tudta ragadni a lényegét, amihez másnak hosszas tanúlmány kellett, azt ő könnyen, úgyszólván magától felfogta. Senkitől nem hallottam helyesebb ítéleteket emberekről és dolgokról, mint ő tőle, – csak a szenvedély, a harag tudta megzavarni judiciumának tisztaságát. Ami túlzott vagy igazságtalan itéletet mondott nyilvános hírlapi cikkeiben, az mind időnkint, kivált az utolsó öt-hat év alatt elharapózott betegeskedése miatti ingerült lelki állapotából fakadt. Irodalmi dolgokról, ha véleménynyilvánítására nem volt befolyással ellenszenv, vagy – ritkábban – rokonszenv, föltétlenül találó volt az ítélete s rendszerint pregnánsan formulázott is. Beszélgetés közben egy-két mondatba összefoglalni egy író vagy egy mű értékét senki sem tudta úgy mint ő. Könyvműveltsége nem volt sem széles, sem mély és mégis tisztában volt minden forgalomban levő kultúreszmével, mert az ő fogékonysága egy felületes ujságcikkből jobban meg tudta konstruálni valaminek a képét, mint mások alapos tudományos könyvből. Állandó mindennapos olvasmánya a biblia volt – fekete kötésű kis diákkori bibliája mindig ott volt az éjjeliszekrényén, mindenhova elvitte magával. Azt hiszem, tudatosan frissítgette belőle a magyar nyelvét is. A magyar költők közül Csokonait és Petőfit szerette, Aranynyal csak utóbbi időben békült meg. A külföldi költők közül, mint egyszer elmondta nekem, Goethe Tassója volt rá fiatal korában igen nagy hatással, – aligha csalódom, mikor azt hiszem, hogy ebből konstruálta meg magának a költői pálya és saját költői pályája képét, amely egész életére irányadó volt. Ezt én sokkal fontosabbnak tartom, mint a francia líríkusok hatását. Shakespearerel, Danteval meglehetős hűvös viszonyban volt, nem is igen hallottam róluk beszélni, a német irodalomból nem sokat olvasott, Heinét ismerte, de nem becsülte túl, a franciák közül legjobban Paul Verlainet szerette, ismerte Beaudelairet és részben Hugo Viktort is. A klasszikus szellem, az angolok, az olaszok nem voltak rá hatással, nem is értette nyelvüket, csak franciául tudott. Szóval nem volt az az ember, akire azt szokták mondani, hogy nagy irodalmi műveltsége van és mégis úgy értett az irodalomhoz, mint kevesen mások. Ösztöne volt hozzá, aminthogy nála minden ösztön volt. Ő a legkifejlettebben és legteljesebben ösztönlény, akit valaha ismertem. Sokszor olyan volt, mint egy fizikailag és értelmileg túlfejlődött gyerek, csupa szubjektivitás, szeszély, mohóság, egocentrizmus, – életmódjának mértéktelenségeit is ebből származtatom: ép oly kevéssé tudta mérsékelni és korlátok közé szorítani magát, mint egy gyerek, amit megkívánt, azt minden körülmények között megtette. A lemondás erénye az ő etikájából hiányzott. De tudott naiv és játékos is lenni, mint a gyerek, apróságoknak – új ruhának, bankónak, sikernek – örülni, önmagának, saját hiúságának kedveskedni. Ilyenkor olyan volt, mint egy tiszta természeti lény, egy faun, akit nem feszélyez semmi konvenció, aki nem törődik semmivel, csak maga kedvtelésével s akinek az egész világ e kedvtelés kitöltésének eszköze csupán. Ebben a természeti vonásában gyökerezett költészetének példátlan közvetlensége, – nála a mondani való és a kifejezés között nincs semmiféle «közeg», sem hagyomány, sem szabály, sem konvenció, sokszor még a tudat ellenőrzése sem érzik, legalább is nem mint korlátozó és lehűtő valami, pedig mint minden igazi tehetség, erősen tudatos volt. Mindig tudta, mit miért csinál verseiben s mindig tudta, melyek a jó s melyek a kevésbbé sikerült versei.

Önmagáról, tehetségéről, küldetéséről meg volt győződve. Az a királyi gesztus, amely nyilvános föllépéséből néha kihangzik, nála egészen őszinte volt, tudta magáról, hogy nagy költő, hogy megilleti a hódolat s ezt el is várta az emberektől. Szívesen élt azokkal az előjogokkal, melyek prestigeéből származtak s elmaradásukat bárki részéről sérelemnek érezte. Felháborodását a magyar uralkodó osztályok ellen, amely politikai költészetében oly nagy szerepet játszik, erősen szinezte az a sértődöttség is, hogy a magyar úri osztályok nem akarták őt megérteni és megismerni, – az a korlátolt, makacs ellenállás, amelyet vele szemben mindvégig tanusítottak azok, akikhez vér szerint tartozónak tudta magát, a személyi ingerültség keserűségét oltották szavába. Úgy érezte, a maga példáján kellett tapasztalnia a _magyar ugar_ sívárságát. Neki fájdalom volt, hogy első közönsége, mely aztán később is jogot formált hozzá, a pesti irodalmi sznobok közül való volt s nagyon hálás tudott lenni, ha másfajta ember jó szívvel közeledett hozzá. Mert ő igaz, tiszta magyarnak érezte magát, tisztábbnak és igazabbnak bárki másnál. Származására, ősi nemességére azért tartott sokat, mert ez az ő szemében az eredeti magyarság bizonyítéka volt. Sokszor mondta, hogy a maga fajtájabeli kis nemesek a legigazibb magyarok, igazabbak a mágnásoknál, akiknek gőgös családfájuk rendszerint valami idegen, német vagy szláv gyökérből nőtt ki.

Magyarságának sajátságos erdélyi vagy pontosabban szólva partium-beli zamata volt, a keleti magyarságot tartotta a magyarság színe virágának s erősen szilágyi lokálpatrióta volt. Zilahi barátaival és tisztelőivel gyöngéd gondossággal ápolta a jó viszonyt s nagy dolog volt neki, hogy odahaza ismerjék és elismerjék.

Sokat tartózkodott otthon Szilágyban; Budapestre inkább csak följárt, nem érezte itt soha odahaza magát. Nem szerette Budapestet, a budapesti tipusú embereket, – alig egy-kettővel volt közülük tartós és zavartalan barátságban, jobban szerette a vidékről jött embereket maga körül, akikben volt még valami vidéki, lokális originalitás. Neki magának is lényének legalsó, alapvető rétege vidéki volt. Budapest volt sikereinek, harcainak színhelye, kenyérkereső forrása, hasznát vette kultúr-eszközei kényelmének, de hozzámelegedni nem tudott, idegennek érezte lelkétől a várost és embereit. Ennek részben talán az is volt az oka, hogy aránylag későn került Budapestre és pedig Nagyváradon és Párison keresztül. Nagyváradon födözte föl a várost, Párisban a nagy várost, – Budapest ezután már nem sok újat és értékeset tudott neki adni. Fiatalabb éveiben Páris és Érmindszent volt életének két tengelye, később több időt töltött Budapesten, de rendszerint teljesen elvonulva s csak azokkal a barátaival érintkezve, akik föl-fölkeresték, soha nem mutatkozva olyan helyeken, ahol írók, művészek szoktak találkozni. Kisebb szállodákban lakott, vagy olyan távoleső helyeken, mint a Városmajor-szanatórium vagy a hűvösvölgyi penzió, ahol egyszer egész telet töltött, mint egyedüli lakó. Nehezen és ritkán lehetett rávenni, hogy egy-egy barátjához fölmenjen vacsorára vagy ebédre, de ha eljött, elragadóan kedves volt a társasága. Ha meg ő neki voltunk vendégei, figyelmesebb, gondosabb és kedvesebb házigazda nem volt a világon, mint ő. Házassága óta Csucsán töltött legtöbb időt, a Sebes-Körös völgyében, erdős hegyoldalon álló gyönyörű fekvésű házukban. Vidékről mindig megifjodva tért vissza, a pesti élet mindenféle csábításaival mindig megrontotta egészségét.

Az emberekhez való viszonya egészen különös volt: elfogadta meghódolásukat, természetesen, mint tartozó adót, felhasználta őket a maga kényelmére, magától értetődőnek találta, hogy szolgálatára vannak, de bizalmába, vagy épen szeretetébe csak keveseket fogadott be. Idegenekkel szemben tartózkodóan udvarias volt, utolsó éveiben erősen terhére is voltak s ezt nem mindig tudta leplezni. Általában nem sokat törődött az emberekkel, a másokra való tekintet ritkán korlátozta bármiben is. De tudott szeretni, a szíve nem volt melegség nélkül való. Családi érzéke erős volt, az anyjához kis gyermek módjára ragaszkodott, kímélte, félt tőle, ő volt az egyedüli lény a világon, akit maga fölé emelt. Másik legmelegebb érzése volt a felesége iránti szeretet, amely természetesen másféle színezésű volt. Jól tudta, mit ér neki a kedves, önfeláldozó, szükség esetén erélyes kis szőke asszony, aki nélkül élete utolsó három éve sokkal szomorúbb lett volna. Öccsét is szerette. A jó bátya gondosságával törődött világi boldogulásával. Volt néhány barátja, akikkel mindig kivételt tett, akikről mindig csak szeretettel szólt s még az ellenvéleményt és kritikát is eltűrte tőlük, – de ilyenek kevesen voltunk. Másokkal szemben szeretett rossznyelvűsködni s a barátkozása könnyen átcsapott az ingerült haragba. Maga is mondta magáról nem egyszer: «tudom, hogy veszekedős vagyok». Általában azt hiszem, inkább elfogadta a barátságot, mint adta, – nem volt szüksége másokra, hogy kiegészítse magát, ő mindig elég volt magamagának. Életének nagyobb részét magányban töltötte, bizonyos mértékig mindig magányban volt: de azért rosszúl esett neki, ha úgy érezte, hogy jó emberei elhanyagolják. Ha nem volt Budapesten, sokat levelezett barátaival, akik pontosan informálták a fővárosi irodalmi dolgokról, mert ezekről tudni akart mindent. Azt hiszem kortársaink közül utána marad a legérdekesebb és legértékesebb irodalmi levelezés. Ujságot rengeteg sokat olvasott, mindig megvett minden pesti lapot, olvasta a szilágysági, debreceni, nagyváradi lapokat is – erre is a jól informáltság érdekében volt szüksége. Egyszerű emberekkel mindig szíves és jó volt, ahol megfordult, szállodákban, szanatóriumokban, a személyzet tűzbe ment volna érte, amit persze borravalók dolgában való szokatlan bőkezűsége is fokozott. De szívesen el is beszélgetett velük, viszonya hozzájuk mindig személyes jellegű volt, soha az a rideg, gőgösen tárgyilagos viszony, ami az úri szokáshoz tartozó emberek bánásmódját az alattuk állókkal olyan gyűlöletessé teszi. A gyermekeket szerette, tudott velük játszani, – talán soha nem láttam kedvesebbnek, mint mikor kis fiammal játszogatott. Odaadta neki dús fürtös fekete haját rángatni, ölibe vette és furcsákat mondogatott neki. Szerette jó embereit gyermekeiken keresztül lekötelezni.

Társalgása nagyképüség és komolykodás nélkül való volt. Ép úgy beszélgetett apró-cseprő mindennapi dolgokról, mint akárki más polgárember, természetesen az irodalom érdekelte legjobban, a szállongó irodalmi pletykák ép úgy, mint a komoly ügyek. Véleményeit gyakran bújtatta epigrammatikus formába s akire haragudott, arra maró szavakat tudott találni. Volt azonban benne valami sajátságos mesterségbeli becsületesség: ha még annyira gyűlölt is valakit, a tehetségét sohase vonta kétségbe, föltéve, hogy valóban tehetség volt. A tehetséget mindig felismerte és elismerte s végeredményben, mint minden valamire való művész, a tehetséget tartotta a legnagyobb dolognak a világon. Mindenkiről, aki ma a magyar irodalomban dolgozik, megvolt a maga véleménye, szinte csalhatatlan biztosságú. Nagyon szeretett kötekedni az emberekkel, ilyenkor elmés, találékony, fordulatos volt a beszéde, pontosan megtalálta céltáblájának sebezhető pontjait s mulatott rajta, ha az illető zavarba jött. Elméssége volt csak, humora nem, mert a humor csak a lelki harmóniából fakad s ő benne ez nem volt meg. Neki mindig szomorú volt az alaphangulata, a gondtalan vidámság ép oly kevéssé volt kenyere, mint a világot magában felengesztelő humor.

Nemcsak a legnagyobb volt közöttünk, hanem a legboldogtalanabb is. Tehetsége Nessus-ing volt, amely elégette életét. Die Götter Gaben die Unendlichen ihren lieblingen, ganz, die Leiden die unendlichen, die Freuden die unendlichen, ganz. Nála a goethei mondás első részén van a hangsúly.

A HALOTTAK ÉLÉN.

Ady Endrét még hívei sem ismerik eléggé. Sokszor tapasztaltam, hogy igen sokan még ma is csak az _Új versek_ és a _Vér és arany_ költőjét látják benne. Ezekkel a könyveivel véste magát az olvasók tudatába s akik nem szeretnek, sokszor nem is tudnak egyszer megalkotott fogalmaikon változtatni, ennek a korszakának a gesztusában látják mindvégig, mint ahogy Petőfi, ha alakját naiv emberek elképzelik, dunaparti szobrának pózában áll mindig előttük. Pedig Adynak a _Vér és Arany_ óta teljesen megváltozott a gesztusa, a dolgokkal szemben elfoglalt álláspontja s a hangja is. A fiatal Adyt megismerjük a maiban is: látjuk a kapcsot régi gondolatai és a maiak között, látjuk nyomról-nyomra a fejlődést, azt, hogy a régi premisszákból annak kellett következnie, ami ma van, a formái, a szavajárása ugyanazok – és mégis van egy döntő különbség. A fiatal Ady teljesen benne volt a dolgokban, mint ahogy a vízárral viaskodó benne van a vízben, egész testével belemerül, minden izmával nekifeszül a hullámoknak. Az életet akkor teljesen, aktive élte, cselekvően reagált rá, közvetlen viszonyban volt vele, minden jelenségével szemben újra meg újra állást foglalt, sőt fiatal tűzzel és türelmetlenséggel kapkodott utána. Könyveiben fokonkint meg lehet figyelni, mint alakul át ez az életérzés, mint fogy belőle az aktivitás, mint válik mindinkább szemlélődéssé, mint lesznek halkabbá és nyugodtabbá a gesztusai s mint ömlik el életfelfogásán mindinkább a régi fiatalos szenvedély helyett a filozófia. A késői Ady már csaknem egészen kívül van az áron, a partról nézi örvénylését, nem elegyedik bele sem akarással, sem cselekvéssel, csak érzésével reagál rá s ez az érzés is mindinkább semlegessé válik, a fájdalmas közömbösség egy nemévé. Néha az az érzésem, mintha keserű szívvel, de igen messziről, valami idegen égitestről szemlélné a messze alatta kavargó dolgokat. Ady fölébe került az életnek, olyan teljesen, mint kevesen mások, érzi fájdalmát, kétségét, dühét, egész boldogtalan diszharmoniáját, de köze hozzá mind kevesebb van és alakításában részt venni nem akar, mert megértette, hogy úgyis hiába, a fátum sínein megy tovább eleve-elrendeltetés szerint minden, vak sors vezeti az embert ködös útján feltartóztathatlanul… Mégis ez a szkeptikus fatalizmus csak az első, legfelső kéreg, amely alatt forró szenvedések lávája kavarog, – a költő úgy érzi az életet, az emberek sorsát, mint a közös törzsről levált faág, melyben még benne remeg a törzs minden szenvedése, vagy mint a partra került kagyló, amelyben benne zúg az elhagyott tenger viharzása. Olyan világfölötti szomorúság van az érzéseiben, az emberfajtának, amelynek tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát és ostobaságát teljes világossággal látja, olyan szánalmas szeretete, a pusztulásnak rohanó, züllő magyar faj tragédiájának olyan átérzése, amelytől utolsó versei sokkal mélyebb emberi veleérzéssel telnek meg, mint heves gesztusú, jajgatva síró fiatalkori lírája.

Ebben a lelki stádiumában érte a háború. Egy megvető gesztussal átengedte másoknak, a félembereknek, a divattal futóknak, a nyáj-embereknek, hogy az elevenek élén szaladjanak, learassák a háború szellemi konjunkturáját s trombitaszóval hirdessék a katonai dicsőség, az olcsó hazafiaskodás frázisait. Ő a _halottak élére_ állott, azzal vállalt közösséget, ami a háborúban szenvedés, gyötrő nyavalya, pusztulás és halál. _Ember az embertelenségben_ – ez akart lenni ő, kifejezője az emberi érzésnek, amely a háború rémségében ott volt minden becsületes lélek tudatában vagy öntudata alatt.

Borzalmak tiport országútján, Tetőn, ahogy mindig akartam, Révedtem által a szörnyüket: Milyen baj esett a magyarban S az Isten néha milyen gyenge.