Part 3

Ady ezt a helyzetet nem csinálta, amint sokszor szemére vetették, hanem készen találta. Hiszen a vád, hogy a magyar költészet elrugaszkodott az Arany-féle hagyománytól, az ő felléptekor már több mint negyedszázados volt s arra az álláspontra, amelytől a két előbbi nemzedék elszakadt, nem volt többé visszatérés. Bizonyos tekintetben azonban ő igenis próbált visszatérni az ősökhöz, a magyar irodalom nagy korának szelleméhez. Megpróbálta újra felépíteni a magyar költészet templomát, melyet az előttejárt nemzedék apró kápolnákra bontott, a csinos kis versek poézise helyett nagyszabású költői élet-művet alkotott, olyan lírát, amely nem pillanatok kis hangulatait dalolgatja, hanem tükrözi magában az egész világot, ezen belül az egész magyar világot. Ez a világ nem a mindenki világa talán, hanem az Adyé magáé, de aki figyelmes szemmel és fogékony szívvel benne jár, az megtalálja benne a maga világát is. Ady költészete egy a többieknél sokszorosan fogékonyabb ösztönű, nyugtalanabb reagálóképességű és ezért felfokozott lelki életű korunkbeli magyar ember súrlódása a világ nagy dolgaival, élettel, halállal, hazával, társadalommal, bűnnel és erénnyel, hittel és hitetlenséggel, szerelemmel és pénzzel és mindenekfelett a rejtelmes, láthatatlan és mégis mindig érezhető végzettel. Más értelemben és más hangsúllyal, de rá lehet mondani Ady költészetére is, hogy nemzeti költészet: nemcsak egy magyar léleknek, hanem a magyar léleknek vívódása egy számára adott történelmi helyzet kényszerűségeivel.

Ezt ma még nem látják általában, de hiszem és tudom, hogy látni fogják előbb-utóbb. A közvetlenül Ady előtti nemzedék költészetére sok tekintetben ráillett Beöthy Zsolt elmés meghatározása, hogy olyan, mintha meg nem írt külföldi versek fordítása volna, – Ady minden versén azt lehet érezni, hogy ezt így csak magyar ember írhatta, így csak magyar ember reagálhatott az életre.

Nem látja ezt Horváth János sem, mert ha látná, másképen kellene értékelnie Ady költészetének politikumát. Ő Ady hazafias vagy mondjuk hát politikai költészetében nem lát egyebet, mint pártpolitikát, melynek Ady belevetődött a forgatagába. Ez meglehetősen általános tévedés, Ady életpályájának és küldetésének végzetes félreértése, amelyet igyekeztek is általánossá tenni és az emberek tudatában meggyökereztetni mindazok, akiknek Ady egyénisége és vállalt szerepe kényelmetlen, érdekükbe vágó vagy más oknál fogva ellenszenves volt.

Ady más tekintetben is, de különösen a magyarság sorsára, állapotára és az életben elfoglalt helyzetére vonatkozó gondolatai dolgában heretikus volt. A hazafias önámítás és önmagasztalás korában, amikor a magyarság túlnyomó része a nemzeti nagyság zenitjén, a kultúra legszebb csúcsain, a világ nagy nemzeteivel egy színvonalon érezte magát, amikor a teljes biztonság könnyelmű érzésével tekintett a jövőbe, – Ady egy sötét meredeket látott, amely felé az egész magyarság vakon rohan és amelyben el kell buknia. Kétségbeesetten igyekezett népét visszatartani a vesztébe rohanástól, rámutatott gyöngeségeire, kultúrájának elmaradottságára, a hatalmas nagy nemzetekhez képest kicsi voltára, társadalmi életének töredezettségére és kiépítetlenségére, társadalmi osztályainak egymással szembenálló értetlenségére, a romlásnak mindazon magvaira, amelyek a magyar földben el vannak hintve. Tudta, hogy hiába minden, nem hallgatnak rá, annál hangosabban kiáltozott és annál sötétebb képét vetítette a jövőnek az emberek szeme elé. Az önelégültség mámorában élő társadalomnak kellemetlen volt ez a kiáltozás és akiknek politikai érdekeit és hatalmi biztonságát sértette, azok természetesen szították az ellenérzést és rásütötték Adyra a hazafiatlanság bélyegét. Pedig ő benne a magyarság eleven ösztöne sejtette meg előre a maga sorsát. A háború alatt Ady már a siralomházban ülő halálraitélt mély magábaszállásával, a változhatatlannal való filozófikus leszámolás komor hangulatában várta a rettentő véget és könnytelen, kínzó sírással siratta a harcban céltalanul pusztuló és katasztrófa elé vágtató nemzetét. Lehet, hogy kedvesebb látvány volt azoké, akik az előlegezett diadal trombitáinak vidám harsogása mellett, könnyelműen ünnepelték a saját nemzeti hiúságukat, de a magyar lelkiismeret megdöbbent gyötrelmét Ady érezte és fejezte ki igazán. Az egész magyarságból csak ő látta tisztán, mi sors vár nemzetére. S amikor bekövetkezett a katasztrófa, talán nem pontosan az a katasztrófa, amelyet ő megérzett, de mégis a katasztrófa, – akkor természetes, hogy a költőt még jobban gyűlölik azok, akiket a katasztrófa előidézésében csak némi felelősség is terhel.

Akik pedig nem gyűlölik, mert mégis megsejtették költői nagyságát, azok mentegetik. Ady jó magyar ember volt, de kénytelenségből, hogy meg tudjon élni, eladta magát a zsidóknak. A keresztények nem akartak tudni róla, hát mit tehetett volna egyebet? így mentegetik Adyt a közönség előtt, nem is sejtve, hogy ez a mentegetés milyen rettentő vád a költő ellen és még kevésbbé sejtve, hogy Ady költészetének milyen mélységes nemismerésén alapszik. Ady egész hazafias költészetéből nem látnak mást, mint azt a tényt, hogy ő a radikális párt tagja volt, barátságot tartott a szocialistákkal, ünnepi alkalmaikra néhány verset írt. Ez a pártpolitikai tevékenység vajmi kevés teret foglalt el Ady pályájában, inkább csak formális jellegű volt, hiszen ő benne nem volt meg semmi a politikusból, sem a szervező hajlam, sem az agitáló-kedv, még kevésbbé a készség egy pártprogramm orthodoxiájához való alkalmazkodásra. Miután mégis szükségét érezte egy valamely csoporthoz való tartozásnak, nem csatlakozhatott másokhoz, mint akik az akkor uralmon levő politikával épen olyan tagadólag álltak szemben, mint ő. Aki nemzetéért aggódó szívvel úgy érzi, hogy az uralmon levő hatalmi rendszer, mereven elutasítva magától minden óva-intést, katasztrófába hajtja a nemzetet, annak nincs más útja, mint azok sorába állni, akik ezt a hatalmi rendszert a leghevesebben ostromolják. Ady egyszerűen levonta hazafias megismerésének politikai konzekvenciáit. Lehet, hogy ezzel nem bizonyult jó politikusnak, hogy ezeket a konzekvenciákat máskép kellett volna levonni, – ezt én, politikailag meglehetős érzéketlen lévén, nem tudom megítélni, de azt tudom, hogy költőnek nem az a mértéke, hogy milyen politikus.

Horváth János is, őszinte sajnálatomra, ugyanarról az alacsony színvonalról fogja fel Ady politikai küldetését, mint a kurzus-publicisták, csak a fogalmazás komolyabb volta különbözteti meg tőlük. Ő is fentartja Adyval szemben a zsidózás most divatos vádját: egyfelől azt véli megállapíthatni, hogy a zsidóság sietett legelőször Ady segítségére, másfelől pedig azt, hogy Adynak «véreitől megtagadtatván, menekülnie kellett (a zsidókhoz), ha meg akart élni». Ebből mindössze annyi felel meg a valóságnak, hogy Ady első közönsége nagy részben zsidókból állott. Csakhogy ma minden magyar írónak, a legkonzervativabbaknak is, nagy részben zsidókból áll a közönsége. Bármely könyvkereskedő megmondhatja Horváth Jánosnak, hogy még a kifejezetten antiszemita célzatú könyveket is nagyobb részben zsidók veszik és olvassák, egyszerűen annál az oknál fogva, mert a zsidók azok, akik nálunk legtöbbet olvasnak. Ennek nem a zsidóság valami különös lelki berendezése az oka, hanem az az egyszerű tény, hogy az irodalomnak mindenütt a világon a legkiadósabb fogyasztója a szabad életpályákon dolgozó művelt városi polgárság s ez a polgárság nálunk – mi tagadás benne – javarészben zsidókból áll. Ady azonban bizony nem «idomult» közönségéhez, úgy adta magát neki, amilyen volt, a maga küldetését teljesen átérző fölénnyel s inkább az olvasóknak kellett hozzá idomulniok, ha vele akartak menni. Balgaság volna azonban azt hinni, hogy olyan önálló és minden befolyást ösztönszerüleg visszautasító szellem, mint Ady, az olvasói vagy pártfelei kedvéért viselt ilyen vagy olyan politikai színeket vagy épen hogy más koncepciót hirdetett volna nemzete sorsáról, ha például a konzervativok készségesen meghódoltak volna előtte. Neki nem párt, nem környezet, nem anyagi érdek diktálta állásfoglalását, hanem a közviszonyokba belenyugodni nem tudó szenvedélyes magyar érzés.

Épp úgy nem hiszem, hogy bármikor is hozzáidomultunk a zsidókhoz mi többiek, akik nagy számmal, keresztények, a Nyugathoz csatlakoztunk. Én legalább, aki érett férfikoromban, harmincadik évemen túl, már kiforrott világnézettel kerültem, csaknem közvetlenül megindulása után, összeköttetésbe a Nyugattal, sohasem vettem észre, hogy bármiféle nézetemet módosította vagy színezte volna ez az összeköttetés. És nem vettem észre semmi ilyesfélét többi társaimon sem. Valamennyien írtuk azt, amit a lelkiismeretünk sugallt és írtuk úgy, ahogy a tehetségünk mértéke engedte, igyekeztünk becsületes és önmagunkhoz hű íróemberek módjára dolgozni. A Nyugat nem is kívánt tőlünk egyebet, szerkesztői cenzurája soha nem terjeszkedett túl az irodalmi qualitás követelményén, tisztelte írói szabadságunkat, sőt viselte készséggel azt az ódiumot is, amely egyikünk-másikunk munkája révén, hol egy, hol más körből ráhárult. Mindenütt másutt, – ezt Horváth János is tapasztalhatta – követeltek több-kevesebb alkalmazkodást, mindenütt másutt akadályozta az író publicitáshoz jutását az, hogy nézete eltért valakinek, szerkesztőnek, kiadónak, folyóirat mögött álló csoportnak a nézetétől, – a Nyugat volt egyetlen szigete az irodalmi szabadságnak a magyar irodalomban, ahol békésen találkoztak a legkülönbözőbb életfelfogású, stilusú és törekvésű emberek. Ez az értelme a Nyugat által elvül hangoztatott írói szabadságnak, amely Horváth János irónikus parenthezise dacára is csak itt volt meg egyedül. S tévesen tudja Horváth, hogy «a különben is ernyedező kritikai ellenőrzésen kívül az írói szabadságot mi sem korlátozta.» Mi igenis nem egyszer éreztük ilyen korlátozások kísérleteit, valamennyien adtuk árát társadalmilag, politikailag és irodalmilag annak, hogy elég vakmerők voltunk a Nyugatba írni és szabadon, szívünk parancsa szerint írni. Egyik-másik esetben valóban az exisztenciára menő üldözés volt ennek a vakmerőségnek a büntetése. A politikai és társadalmi bojkottot pedig többé-kevésbbé most is érezzük. A gondolatban egyre szegényedő konzervatizmus bizony működésben tartja ellenünk most is hatalmi eszközeit: nem rajta múlik, hogy még élünk és írhatunk. Még Horváth János tudomása sem egyezhetik szorosan tapasztalatával, – s ez nem az egyetlen következetlenség rövid fejtegetésében, – mert amíg itt kétségbevonja az írói szabadság korlátainak létezését, addig valamivel előbb szemére veti az irodalmi konzervatizmusnak, hogy a Nyugatról elnevezett irodalmi mozgalomnak még konzervativ szellemű, de tárgyilagos megvilágítását sem tartotta a tudomány és a műbírálat komolyságával összeférhetőnek, ami nem jelenthet mást, mint hogy ilyen megvilágításnak sem adott teret a rendelkezésére álló organumokban. Mi ez, ha nem irodalmi bojkott? Azt hitték, hogy légszivattyú burája alá lehet tenni az egész mozgalmat, kiszívni feje fölül a levegőt és megfullasztani az egészet. Ez egyszerűbb is, mint eszmével eszme, tehetséggel tehetség ellen küzdeni. Egyszerűbb, de nem lehet vele célt érni, mert szellemiekben előbb-utóbb érvényüket veszítik a hatalmi eszközök. Nem is értek el vele egyebet, mint hogy irodalmunk – elég szerencsétlenségére – kettészakadt, két egymással párhuzamosan haladó s érintkezésbe alig jutó csoportra. Az egyiké a hatalom, az irodalom révén elérhető minden dekórum és társadalmi kiváltság, a másiké a szabad íróember szabad levegője és az olvasóközönség színe-java, tömegre is nagyobb része. És nem csupán a zsidó közönség, mint ahogy Horváth János képzeli, hanem tényleg a magyar olvasóközönség legműveltebb rétege, tekintet nélkül arra, hogy zsidókból áll-e vagy sem. Nem ismerem a Nyugat olvasóinak felekezeti statisztikáját, nem is csinálták meg soha, de társadalmi érintkezéseimből tudom, hogy a vidéken és Budapesten egyaránt olvassák a Nyugatot és íróinak könyveit a legtöbb olyan házban, ahol igazán érdeklődnek irodalom iránt.

Furcsának tartottam mindig, hogy nagyon sokan – köztük olyan jóeszű emberek is, mint Horváth – a Nyugatnak bizonyos zsidó ízét érzik. Mi adja meg egy folyóiratnak, vagy mondjuk, egy írói csoportnak a jellegét? Józan ésszel csak azt lehet mondani, hogy azok az írók, akik a folyóiratba írnak vagy a csoporthoz tartoznak. Horváth pedig maga – szerintem igazságtalanul, mert a Nyugat zsidó munkatársai közt is nem egy «valódi tehetség» van – azt állapítja meg, hogy «ez írócsoport valódi tehetségei nem zsidók». És honnan tudja Horváth azt, hogy ezek mind «aktiv értelemben, sőt tüntetőleg filoszemiták?» Tudtommal egyikünk sem foglalkozott irodalmilag a zsidósággal filoszemita szellemben. Igaz, hogy más szellemben sem és nem lehet tudni, nem követi-e el valaki a filoszemitaság főbűnét már csak azzal is, hogy nem gajdolja együtt a pogrom-sajtóval az antiszemita nótát? Filoszemitának lenni annyit tesz, mint elfogúltnak lenni a zsidók javára. Én megvallom, nem tartom magamat filoszemitának azért, hogy a zsidóban is meg tudom becsülni a tehetséget, jellemet és erkölcsöt és az antiszemitizmust nem tartom menedéklevélnek, amely feljogosít minden förtelmes köz- és magánéleti bűn elkövetésére. Sajnálattal látom Horváth optikai csalódásának okát abban a judeocentrikus világfelfogásban, amely a mai időkben a keresztények között nagyon sok derék és okos embert is magával ragadott. Veszedelmesnek is tartom egész közéletünkre, mert az embereknek ad egy nagyon kényelmes és egyszerű, de az igazságnak teljes hijjával levő formulát, ezzel fölmenti őket a komolyabb gondolkodás kényszere alól és elburjánoztatja azt a gondolkodásbeli tunyaságot, amelyre a magyar társadalomnak úgyis nagy hajlama van s amelyet Széchenyitől kezdve a magyarság csaknem minden nagy szelleme váltig ostorozott.

Horváth János, bár fejtegetései sok részletében ellentmond önmagának, tárgyilagos igyekezete alól gyakran kiütközik elfogultsága, sok olyat mond kis tanulmányában, amiért érdemes fejtegetéseit figyelemmel olvasni. A konzervativ oldalról még ennyi tárgyilagossággal sem találkoztunk eddig egyetlen egyszer sem, még kevésbbé a tények ennyi ismeretével. Amit füzetkéje végén tanulságul levon, ahogy a konzervativ kritika feladatait az Ady nevében összefoglalt új irodalommal, a magyar klasszicizmussal szemben és a közönség nevelése dolgában kijelöli, az mind nagyon szép, helyes és okos dolog, egy a magyar irodalom és a magyar irodalmi műveltség helyzetét becsületes szívvel átérző író-ember beszéde, amelyet huzódozás nélkül elfogadhat az is, aki nem érzi magát konzervativnak olyan értelemben, mint ő. Vitázni talán fogunk vele, de ez becsületes, eszmét eszmével, ízlést ízléssel szembeállító vita lesz, amely az irodalomnak csak hasznot hajthat.

ADY ENDRE.

A _Vér és Arany_ Ady Endrének az a könyve, amelyet a legtöbben olvastak és amelyről a költőt legáltalánosabban ismerik. Ebben a könyvben van először kialakulva a költő stílusa a maga teljességében; előző könyvében, az _Új versek_ben, bár ennek is nem egy verse már a teljesen kifejlett Ady-stílust mutatja, még sok tekintetben keresi a maga igazi hangját, formailag bizonyos mértékig még függ azoktól a költői hatásoktól, amelyeket fiatal korában magába vett, egyéniségén még mutatkoznak idegen arcvonások. A _Vér és Arany_ már egészen Ady, aki beolvasztott magába mindent, amit kívülről kapott. De a fiatal Ady, tele friss temperamentummal, harci lázzal, önmaga felfedezésének gyönyörével s ezért van a könyvnek mindenek felett szuggesztív hatása. Ez az Ady annyira új és erőteljes volt, hogy aki le tudta győzni magában az ösztönszerű ellenállást, amely a nagyon új és nagyon erős hatásokkal szemben fel szokott támadni az eredendően konzervatív emberi szellemben, egyszerre odaadta magát hatásának.

A baj azonban az, hogy igen sokan, talán a legtöbben aztán meg is állottak a _Vér és Arany_nál, megrögzítették önmagukban azt a képet, amelyet a költőről ebből az egy könyvéből kaptak és nem vették észre azokat a változásokat, melyeken a költő egyénisége, stílusa és egész költészete keresztülment. Ezért van, hogy Adyt kevéssé ismerik még azok is, akik ismerni vélik és bámulják; nem szólok azokról, akik konzervatizmusból, politikai ellenszenvből, vagy más külső okokból már kezdettől fogva elutasították maguktól a költőt és művét.

Adyt nem szabad egyes könyvei vagy éppen versei szerint mérni. Az ő líráját úgy kell nézni, mint egy küzdelmes életen át napról-napra kiépített egészet, mint egy hatalmas modern epopeiát, amelynek minden egyes részlete egy-egy epizódja az egységes műnek s amelynek tárgya egy rendkívül komplikált érzékenységü, mindenre egyénileg reagáló és rendkívül intenzív életet élő emberi lénynek küzdelme környezetével, a magyar világgal, önmaga jó és rossz démonaival, az élet nagy dolgaival: szerelemmel, pénzzel, családi érzéssel, fajhoz való ragaszkodással és fajával való ellentétekkel, vallással, halállal és az emberi élet értelmének megfejthetetlen nagy kérdéseivel. Ebben a szünetet nem ismerő küzdelemben fejlik ki a költő egyénisége az emberek szeme előtt, harci eszközei benne a költészet kifejezési módjai, az egyes versek pedig a küzdelemben szenvedett egy-egy bukásnak vagy elnyert diadalnak kísérő zenéje. Adynak minden egyes könyve egészében tekintve súlyosabb, mint a benne levő versek súlyának összege és egész költészetének súlya sokszorosan felülmulja az egyes könyvek súlyának összegét. Egy szélesen kirajzolt, étapperól étappera szemünk elé fejlő világkép ez a költészet, nagy eposzok világképe, de sajátosságát az adja meg, hogy nemcsak a kép egyes részleteit látjuk meg benne, hanem azt a mindig megújúló drámát is, amely a költő lelkében a kép megrajzolásakor kifejlődött, az élményt, amely a kép-részeknek az anyagát, az ábrázolás feszültségi fokát és ábrázolási módját meghatározta és a hangulati reakciókat, amelyekből a kép ritmusa kialakult. Ha külön vizsgálom Ady hazafias és politikai költészetét, szerelmi költészetét, vallási és filozófiai költészetét, eljuthatok bizonyos jelentős eredményekhez, ezeket azonban minduntalan módosítanom kell, amint az egyik tárgycsoporttól áttérek a másikra, mert a hazafias versek minduntalan valami módosító világítást vetnek a szerelmiekre és filozófiaiakra és fordítva. A végén aztán rá fogok jönni, hogy teljesen hibásan értékeltem mindaddig, amíg az egész, egységes Adyt nem ismertem és amig meg nem pillantottam egész költészetének nyugtalan, de mégis egységesen harmonizált körvonalait. Akkor aztán rájövök, hogy Ady költészete tulajdonképen egy élet történetéből mindaz, ami ebben az életben fontos és szimbólikus értelmű, az egyes versek pedig ennek az életnek egyes, a pillanat hatásaira való reagálásból származó funkciói.

Ez az egységesség nem valami tervből származik. Semmisem állott távolabb Adytól, mint valami előre megfontolt tervhez alkalmazkodni, mint ahogy az ú. n. lírai regények írói szokták. Ő inkább, mint bárki más, a pillanatból írta verseit, nem gondolva semmi másra, mint a pillanatban benne lefolyó belső indulatok visszaadására. Amit csinált, tiszta merő impresszionizmus, öntudatának ösztönszerű reagálása az élet váltakozó benyomásaira s ennek a reagálásnak mennél teljesebb kifejezése. Neki a vers nem penzum, nem megoldandó feladat, hanem életjelenség, élete egy bizonyos órájának rímekbe foglalása. Verseiben éli ki teljesen életét s ezért életrajza az olvasó számára csak annyiban fontos, amennyiben verseivel összefügg, amennyiben anyagot szállított a benne élő költői szellemnek. Neki nincsenek kigondolt, fáradságos agymunkával kimódolt versei, minden sora, minden szava közvetlenül az élményből szakadt ki, minden képe szemlélet, emlék, valami, amit csakugyan átélt, ami életének egy része. Amit aztán átélt, azt teljesen közvetlenül fejezi ki, olyasformán, ahogy az impresszionista festők dolgoznak: a primaire benyomást rögzíti meg, amelybe még nem avatkozott bele az okoskodás logikai rendező és magyarázó igyekezete, amit még nem módosított az élményt bíráló tudatosság. Költészete teljesen ösztönszerű, elemi jelenség, nincsen benne semmi logikum, kizárólag psychológiai természetü és csakis a psychologiai vizsgálati móddal lehet hozzáférkőzni, ha úgy vizsgálom, ahogy az ösztönszerű reflexeket szokás vizsgálni. Amit az ő homályosságának szoktak nevezni, az ebből származik. Az emberek megszokták a verset úgy nézni, mint valami logikai természetü, merőben ész-formulákkal megközelíthető dolgot, s ha így nem tudnak hozzáférkőzni, akkor zavarba jönnek és nem értik. Ha azonban megpróbálják átélni azt, amit a költő mond, segítségül hívják – amennyiben van bennük, mert nem mindenkiben van meg kellő mértékben – a megérzés ösztönét, azt a misztikus érzéket, amellyel az ember fel tudja fogni azokat a hangokat is, amelyek értelme számára siketek maradnak, – akkor világosan, magától értetődően áll előttük mindaz, amit a költő közölni akart velük. Persze nem szabad sem csupán a szavakat olvasni, sem csupán a mondatokat, hanem tudni kell megérezni mindazt, ami a szavak mögött van, a szavak kisugárzási területét, a szavak kapcsolatainak és az ebből származó ritmusoknak a titkait s követni kell tudni a költőt képzetkapcsolásának nem logikai sorrenden, hanem pusztán az élmény természetén alapuló merész fordulatain. Aki nem tud velemenni a költővel, mikor az előtte feltáruló hosszú képsorozatból kiragad, a többi elemek átugrásával, két látszólag egymástól távoleső képet, amelyek azonban az ő élménye szempontjából szorosan összetartoznak, az hiába is küzködik olvasásával. Kicsit költőnek kell lenni annak, aki költőt érteni akar s aki Adyt érteni akarja, annak egy kicsit Adynak is kell lenni, – beleélni magát abba a lelkiállapotba, amelyből Ady versei alakultak.

A közvetlenség, a szó impresszionista értelmében, Adynak az a tulajdonsága, amely a legszélesebb rést nyitja megértéséhez és élvezéséhez. Talán még nem is volt költő a világon, aki ennyire közvetlenül írta önmagát. Ez persze nem azt jelenti, hogy külső életének minden apró-cseprő dolgát versekbe foglalta. Ellenkezőleg, úgynevezett életrajzi adatot az ő verseiben kevesebbet találunk, mint a legtöbb lírikusnál. Ő a lényét tárta ki minden fentartás és takargatás nélkül, hiánytalan őszinteséggel; legbensőbb titkait, a természettől nyert ösztöneit, jó és rossz indulatait, bűnét és erényét, diadalait és bukását, vonzalmait és gyűlöleteit. Olyan, mint a természet, amely leplezgetés nélkül mutatja meg magát, nem törődik azzal a hatással, amit a szemlélőkre tesz, szuverénül, a maga saját törvényei szerint nyilatkozik. Adynak különösen későbbkori verseiben nyilvánul egész pregnánsan ez a majdnem közömbös dolgok-felettiség. Fiatalabb éveiben még harsány hallalival vetette magát az életbe, erős karcsapásokkal, maga előtt célt látva úszott árjában, – később mindinkább kívül került az életen, fölébe, mintha valamely idegen bolygóról, nagyon messziről nézné a világ dolgait. _A halottak élén_ című könyvében már teljes ez az attitude. A háború rettenetességét s benne a magyarság elkerűlhetetlen végzetét egész magasan, felülről nézi, mintha neki magának a maga életével semmi köze nem volna hozzá s mintha a személytelen nagy természet nyilatkozna ő általa. Ezért olyan kietlenül szomorú ez a könyv, – csodálatos teljességü kiformálása a háború iszonyatos sívárságának, embertelenségének és véres unalmának. A legnagyobb szomorúság az, mikor az ember elszakadottnak kezdi érezni a kapcsokat, amelyek az élet valóságaihoz fűzik. Ady háborús versei fölött ott lebeg, mint sötét légkör, a halál megnyugvása. A költő már egy mozdulatot sem tud tenni, hogy szembeszálljon az elkerülhetetlen végzettel, beletörődött elkerülhetetlenségébe. Nem tépi ruháját, nem tördeli kezeit, nem jajveszékel, csak csöndes szomorúságtól át meg átitatott szavakkal, komor hangját alig modulálva mondja igéit. Az emberiség kifejezhetetlen szomorúsága fejeződik ki bennük.