Part 2

Azok a mértékek és értékfogalmak, amelyeket Arany az alföldi tradicionális levegőből hozott magával, szabták meg, ép úgy, mint élet-ideálját, ember-ideálját is. Ez is Toldiban testesül meg legteljesebben s egyúttal az ősi magyar tradiciónak leginkább megfelelően. Toldi a magyar férfi ideálja, ahogy azt a nép embere elképzeli, akinek életmódjából s munkája természetéből folyóan főfontosságú a nagy testi erő, amely harcban a személyi bátorság csodáit műveli, a béke idején virtusos cselekedetekben, szilaj duhajkodásokban éli ki a maga energia-fölöslegét. A harcos Toldi a magyar lovaskatona ezer esztendős ideálképe, amely mint az emberi nagyság egyedül felfogható példája él a nép fiának másféle kulturideálok számára megközelíthetetlen képzeletében. Bizonyosan ott volt a szalontai kis fiú képzeletében is, aki bámulva, minden kiválóság elismerésére fogékony lélekkel nézte valamikor a parasztlegények virtuskodásait, duhajkodását, hatalmas erőpróbáit s az akkor magába szívott képet alakította meg aztán, mint férfi, képzeletének legkedvesebb alkotásában. S Toldival szemben a másik ideál, Lajos király, a kulturán nevelt, de az ősi magyar tipust megértő, higgadt, jóindulatú, széles áttekintésű uralkodó, akibe a költő belevegyítette Mátyás király mondakörének néhány elemét is, – a magasabb kultura színvonalára emelkedett magyar úr képe, amelyen azonban van néhány vonás, amely az előkelő, tekintélyes magyar parasztgazdára emlékeztet. Mintha Lajos király arcába Deák Ferenc néhány arcvonását vegyítette volna, nyilván öntudatlanul, a költő, Deák Ferencét, akiben ő is, mint kora magyarjainak jó része, a gyökeresen magyar politikai ész s a bölcs hazafiság megtestesülését látta. Ez a két alak, Toldi és Lajos király a magyar ember históriai temperamentumának két különböző ellentétes tipusát jelenti, amelynek egymással való tusakodása végigvonul egész történelmünkön s jellemzőn meghatározza annak minden fontosabb fordulatát.

Ezeken a tradicionális, az egész nemzetben egyetemes érvényű momentumokon felül, amelyekkel Arany, a költő a magyar gondolat legtipikusabb kifejezője lett, ott van benne az egyéni, ami költővé tette. A rendkívüli érzékenység, amelyet a fizikum gyöngesége is táplál és fejleszt, az ő költői természetének pszichológiai alapja. Ez bénítja meg cselekvő energiáját, hogy aztán befogadó képessége, az élet benyomásainak lelki átélésére való képesség annál jobban fokozódjék benne, ez szakítja el élete természetes gyökereitől azzal, hogy képtelenné teszi ősei gazdálkodó életmódjának folytatására, rákényszeríti, hogy átlépjen a földművelők osztályából a tanult emberekébe. Ez viszi rá már a gyermeket arra, hogy a benne fejledező élet-energiákat aktivitásra való képesség hiján, magába vonuló ábrándozásban, elmélkedésben, töprengő évődésben égesse el s ettől telik meg lelke a látott és átélt élet-képek oly tömegével, amely aztán az idők beteljesedésekor szinte magától ömlik művészi formába. Érzékenységéből ered sóvárgása, amely egész költészetének jellemző vonása, amely lelkét soha sem engedi megmaradni ott, abban a helyzetben, ahová sorsa vetette, mindig másfelé vonzza, a jelenből a multba, az idegenből a szülőfölre, a realitások világából az ideálokéba. Örökös nyugtalanság gyötri s ez a nyugtalanság adja líráját. Érzékenységéből fakadó szemérmetes félénksége és zárkózott tartózkodása teszi epikai költővé: ez nem engedi, hogy szívének titkait közvetlenül, az önmagát fentartás nélkül, leplezetlenül közlő lírikus módján nyilvánítsa ki. Ő csak közvetetten tudja kinyilvánítani magát, alakokban, melyeket képzelete alkotott, történetekben, melyeket e célra alakított. Férfikora lirájában alig találunk egészen egyéni lírai hangot, csupa egyetemes érzéseket szólaltat meg, közdolgokat, életfilozófiai reflexiókat. A tiszta líra csak öregkorában tűnik fel költészetében, amikor a korral lehanyatlott ellenálló erő nem állja már útját érzései közvetlen kinyilatkoztatásának. Az öregkor mindig közlékenyebb, nem bírja már annyira elleplezni magát s Arany korán öregedett meg. De mennyire jellemzi szemérmetes tartózkodását az, hogy öregkora e lírai sóhajait váltig rejtegette kapcsos könyvében s legnagyobb részük csak halála után került nyilvánosságra! Félt, mint valami indiszkréciótól, hogy az embereknek bepillantást engedjen a maga lelkébe. S ma ezek a lírai megnyilatkozások hozzák őt legközelebb olvasói szívéhez, mert ezek tárják fel legtisztábban szenvedő lelkét, ezeken érzik legközvetlenebbül az érzés mélysége. S ezekben már a mai élet lírája szólal meg, mert az öreg Arany már nem emlékeiből merített, hanem lelki életének akkori hullámzásait foglalta dalokba. Ez pedig már a fővárosban, a kultur-életben élő ember lelki hullámzása. Épen ez ad Arany öregkori költészetének igen nagy jelentőséget. A költő, aki férfikorában a régi magyar élet, a régi magyar ember lelki állapotát konzerválta számunkra, öregkorában elsőül szólaltatta meg az ujonnan fejlődött, gyökeresen átalakult, új magyar élet líráját.

KONZERVATIV KRITIKA, FEJLŐDŐ IRODALOM.

Kazinczy Ferencet vármegyei határozattal akarták eltiltani nyelvi és irodalmi reformjának folytatásától és az egész ország gúnykacajának céltáblájává tették a Mondolattal. Az öreg Kazinczy gyanúval és rosszalással nézte az Aurora-kör új izlésirányát, amely az ő kezéből vette át az irodalmi fáklyáját. Az Aurora-kör hagyományainak végrendeleti végrehajtója, Toldy Ferenc a megértés kellő mértéke nélkül próbálta Petőfit és Aranyt visszaszorítani arról az első polcról, amelyre Gyulai azóta közvéleménnyé vált itélete szerint joguk volt a magyar irodalom hierarchiájában. Gyulai aztán kritikailag mereven visszautasított mindent, ami az Arany utáni nemzedékek terméséből nem alkalmazkodott orthodox módon ahhoz a költői ideálhoz, amelyet Arany János alakjából és költői gyakorlatából konstruált magának. Így volt az mindig és így is lesz mindig az irodalmi világban: minden generáció igyekszik orthodox kánonná sűríteni azt, amit egykor mint reformot, a megelőző orthodoxia leküzdésével adott a világnak és a maga vívmányainak örök érvényre magasztalásával védekezik az ellen, hogy őt is ugyanaz a sors érje, amit előzőinek ő maga készített. Az apák és fiúk harca, a konzervativvá merevedett egykori reform ellenállása az új reform kísérleteivel szemben a legérdekesebb látvány, amely az irodalmak történeti szemlélete elé ütközik. Hasznos és gyümölcsöző e harc, ha az eszmék hadszínterén zajlik: ennek során szokta a védekező új irány öntudatossá tenni nemcsak önmagában, hanem a nagy közönségben is a maga vívmányait, az új irány is ebben a harcban jut a maga teljes öntudatára, ebben ismeri fel a saját lehetőségeit, a multtal való kapcsolatának és ellentétének természetét, sőt a harc lendülete kifejleszti olyan képességeit is, amelyek e nélkül talán elcsökevényedtek volna. A konzervatizmus kritikai munkájára egyaránt szüksége van a konzervatizmusnak magának és a fejlődő ujságnak, azt lehet mondani, hogy ez a kritika tartja az irodalmi élet hullámzásában a folytonosságot.

Az utolsó negyedszázad alatt ez a konzervativ kritika úgyszólván hallgatott a magyar irodalomban. Hangja volt és hallatta is, de nem volt mit mondania. Az Arany nyomán fellépő új irodalmi ízléseket és alkotásmódokat meg-megrótta egy-egy irodalmi ünnepen elmondott beszédben, bizonyos jelenségeik és munkásaik egy-egy csoportja ellen – majd minden esetben legkevésbbé hivatott elméinek fegyverbe állításával – heves, de annál kevésbbé tartalmas csatározásokat kezdett, majd mikor az új irodalom már nagyon is elrugaszkodott az egyedül üdvözítő orthodoxiától, a nagy anathémával sujtott le rá és működésbe hozta az egész hatalmi szervezetet, amelyet kezében tartott, egyszerűen kitagadta a lét jogából azt, ami neki – nem par excellence irodalmi okokból – kényelmetlen, ellenszenves vagy érdekei-ellenes volt. Csak egyet nem tett; tehetséggel tehetséget, alkotással alkotást, érvvel érvet nem állított szembe. A konzervativ kritika csaknem teljes meddőségét fájlalta az új irodalom minden komoly embere. A Nyugat sokszor reklamálta a kritikát (persze a komoly kritikát és nem az üres jelszavakkal, személyes invektivákkal és kicsinyes boszantásokkal való handabandázást, amiből volt elég), de mindig hasztalanul; felajánlotta saját hasábjait is a számára, nem «humorból és tüntetésképen», hanem abból a természetes és az írói lelkiismeretből fakadt vágyból, hogy végre megláthassa a saját törekvéseinek reakcióját a más ízlésűek és gondolkodás-móduak részéről s ezzel ellenőrizze magamagát.

A konzervativ kritikának ezt a passzivítását erőteljesen megrója egy ugyancsak konzervativ kritikus, _Horváth_ János _Aranytól Adyig_ című kis füzetében. Teljesen igazat adunk neki: az irodalmi konzervatizmus kötelességet mulasztott és ezt a mulasztását számon kell kérni. Nemcsak abban mulasztott, hogy az újabb irányokkal szemben nem gyakorolta a kritika kötelességét, hanem abban is, hogy a maga irodalmi ideáljait sem propagálta olyan tehetséggel és kitartással, amely ez ideálokat és képviselőiket elevenné tudta volna tenni az emberek köztudatában. Mulasztása pedig annál nagyobb, mert céljaira rendelkezésre állott minden eszköz, az övé volt az iskola, az állam egész apparátusa, minden hivatalos és félhivatalos irodalmi fórum, minden állami és csaknem minden társadalmi dotáció, minden társadalmi tekintély és szívesen rendelkezésére bocsátotta magát a sajtó is.

Ha mindezek ellenére a konzervatizmus – egyik meggyőződött és kiváló tehetségű emberének megállapítása szerint is – nem ért el eredményt, ennek kell valami mélyebb okának is lenni. Ezt az okot pedig én nem tudom másban látni, mint hogy az irodalmi konzervatizmus a nyolcvanas évektől fogva egyre jobban elpolitikásodott. Az uralkodó politika a rendelkezésére bocsátotta hatalmi eszközeit, de ezzel egyúttal szolgálatába is fogadta, eltöltötte a saját szellemével, a saját céljainak propagandaeszközévé és a saját politikai módszereinek az irodalomra való alkalmazójává tette. Jaj annak az irodalomnak avagy irodalmi iskolának, amely a politika fenhatósága alá kerül, mert a politikusoknak soha sincsen érzékük a művészi élet és alkotás autonómiája iránt, az irodalomban, sőt a többi művészetekben és a tudományban is csak a nekik készséges propagandaszervet keresik. Megfertőzik az irodalom agyvelejét és kiszárítják a szívét. Rátanítják az írót arra, hogy ellenségét lássa a más világnézetű íróban, hogy ne azt nézze, milyen művészi szellem és milyen humanitás dolgozik benne, hanem azt, hogy politikai állásfoglalása ellentétes az övével, – ezzel pedig lehetetlenné teszik az irodalmi eszmék anyagcseréjét, szklerotikussá teszik az irodalom vérkeringését. Rátanítják arra, hogy legyen türelmetlen a másizlésűvel szemben, használja fel ellene a hatalmi üldözés mindenféle módszereit. Viszont pedig elnézésre tanítja a saját pártállásához szítóknak fogyatkozásai iránt: míg a másik párton ridegen elutasítja a legkétségtelenebb érdemet, a magáén keblére öleli az érdemtelent. Végül meghonosítja az irodalomban azt a bizantinus szellemet, amely az írót a hatalomhoz simulással elért társadalmi állás és nem a tehetség és érdem szerinti fajsúly arányában juttatja elismeréshez.

Ez a sors érte a magyar irodalmi konzervatizmust. Horváth János fejtegetéseiben csak a bajt, a konzervatizmus terméketlenségét állapítja meg, okairól nem szól, – az elpolitikásodásnak döntő szerepét benne talán nem is értékeli kellően, mert további fejtegetései során maga is erős hajlamot mutat az irodalmi dolgoknak politikai szempontból való mérlegelésére.

Horváth János jó részben a konzervativ kritikai szellem e kiveszésében látja az okát annak, ami füzetkéjének egyik alaptétele: hogy a közönség «a maga klasszikus nemzeti irodalmát egy-kettőre faképnél hagyta s az irodalmak történetében példátlan hirtelenséggel szegődött az újhoz, vagy ha nem pártolt is el végképen amattól, ellenállástalan hozzáhódolt ehhez is». Amennyiben ez arra vonatkozik, hogy a magyar közönségnek nem ment bele elég szervesen a vérébe, nem vált a közműveltség szerves alkotórészévé az Arany és Petőfi által kifejlesztett költői szemlélet és alkotó mód minden eredménye, abban lehet bizonyos mértékig igaza, de csak addig, amíg ez a nagyközönség tömegeinek rendkívül felületes és hiányos irodalmi műveltségét jelenti. Valóban, a magyar középosztály tömegeinek az irodalmi műveltsége rendkívül csekély, irodalmi igénye példátlanul szerény és kritikai differenciáló képessége majdnem semmi. De ép oly alantas színvonalú ugyanezen közönség politikai műveltsége, szociális műveltsége, filozofiai műveltsége, természettudományi műveltsége, – szóval az egész közműveltség, – ami bizony lesujtó kritikát mond azokról a műveltség-terjesztő szervekről, amelyeket az állam fentartott. S ha az irodalmi műveltség hiányából a közönség nem tudott lépést tartani az irodalom fejlődésével, ha a közönség még nem tette magáévá a régit, mire az új bekövetkezett, annak bajosan az irodalom az oka. Az irodalomnak természetéhez tartozik a fejlődés, a generációról generációra való átalakulás, a maga céljainak és feladatainak minduntalan újra-fogalmazása. Ahogy Arany előtt is minden nemzedék mást fejezett ki és másképen, mint az előbbi és ahogy Arany maga is más eszthetikai és világnézeti principiumok szerint fejezte ki a maga alkotó szellemét, mint közvetlen elődei, ép úgy természetes volt, hogy akik Arany után jöttek, azok is, ha volt bennük tehetség és lelkiismeret, a maguk képére formálták át a magyarság irodalmi szellemét.

Horváth János vázlatos fejtegetése néha azt a benyomást teszi, mintha ő azt tartotta volna szükségesnek, hogy Arany után a magyar irodalom álljon meg néhány évtizedre, ne menjen tovább addig, amíg az Arany korszakos eredményei közkinccsé nem válnak. Hivatkozik a nyugat példájára, amely szerinte «lassan járt: tovább ért. Ott a fejlődő műveltség minden nagy lépését egy-egy mindeneket átidomító megülepedés követi, ott felélik, megemésztik, amit kiküzdöttek.» De mikép teszik ezt? A közműveltség segítségével, amely bensőleg érdeklődik az irodalom iránt, vele érez, nem hagyja elporosodni érintetlen könyvespolcokon és lélektelen tankönyvek paragrafusaiban az irodalmi mult emlékeit, hanem újra meg újra foglalkozik velük, mind újabb és újabb értékeket fedez fel bennük, tényleg magába veszi őket és nem éri be a konvencionális hazafias hódolattal. Ott van irodalomtörténeti kritika, amely nem csupán egyoldalú politikai szempontból értékeli a maga régi nagy íróit, hanem folyton újra és újra elemzi őket minden generáció minden szívénfekvő szempontjából. Emellett pedig az irodalmi alkotás folyik tovább, nem késlekedve semmiféle «megülepedés» kedvéért, nemzedékről nemzedékre, irányról irányra, ízlésről ízlésre, anélkül, hogy a régit érvénytelenítené az új és a régi agyon akarná nyomni az újat. A francia embernek nem beszélnek irodalomtudósai olyan együgyűségeket, hogy nem élvezheti Racinet az, aki Hugo Viktort élvezi, – amit Horváth János is hallhatott nem egyszer magyar irodalomtudósok szájából – hanem megtanítják élvezni Racinet és Hugo Viktort és Balzacot és Flaubert-t és Verlainet és Zolát és Anatole Franceot: az egész francia irodalmat. És ha észrevennék, hogy a közönség elmarad, hogy még nem élte fel a régit, amikor már itt az új, akkor nem az irodalomnak mondják, hogy állj meg, hanem a közönségnek, hogy siess a réginek a feldolgozásával, mert lekésel az újról. A francia irodalomnak legnagyobb ereje épen a kimeríthetetlen regenerálódó képesség egyfelől, a folytonos fáradhatatlan és az élettel mindig együtthaladó kritikai tevékenység másfelől. Az utóbbi tartja fenn az értékes tradició folyamatosságát, ez tartja életben a múlt értékeit és ez készíti elő a lelkeket értékelésére és befogadására mindannak, ami az újban valóban érték. De viszont nem követeli soha az irodalomtól, hogy álljon meg, amíg a közönség utóléri, nem csavar kötelet Racine tragédiáiból Hugo Viktor nyakába és mindenekfelett nem zár ki a francia szellem közösségéből senkit, mert nem az uralmon levő politikai párt vagy osztály irányában vitorlázik. A francia akadémiának ép úgy lehetett tagja a konzervativ-nacionalista Barrés, mint a szociáldemokrata France és ezt mindenki természetesnek találja, mert művésze a francia gondolatnak és szónak mind a kettő.

Nem, a nyugat nem azért ér tovább, mert lassan jár. A nyugat igenis sietett, de együtt sietett a közönség az irodalommal, mert ott van, ami nálunk nincs, organikusan fejlett, tradiciót érző, de abban meg nem merevedő irodalmi közszellem. Ez pedig azért lehet, mert ott van, ami nálunk szintén nincs, organikusan fejlett, minden nézeteltérésen túl a maga egységét érző társadalom.

Nálunk ez nincs, legalább abban a rétegben, amelyben az irodalom élete mindig és mindenütt lefolyik: a művelt középosztályban nincs. A szerencsésebb fejlődésű nyugati nemzetek középosztálya már évszázadok előtt kész volt, homogén, a nemzetből természetes fejlődés során kialakult és kora műveltségi színvonalán álló. A mi középosztályunk most van kialakulóban, a forrongás konvulziv vonaglásai között, atomjaira bomoltan, önmagáról és összetartozásáról még nem bírva tiszta öntudattal. És nem is magából a magyarságból sarjadt ki, csak egyik részét teszik a régi magyar középosztály ivadékai, másik része az utóbbi félszázad alatt a magyarsághoz csatlakozott idegen népfajok, germánok, szlávok és zsidók fiaiból alakult ki, akik a dolgok természeténél fogva hozzáidomulhattak a magyarsághoz mindabban, ami akaratuktól és tudatosságuktól függött, de még nem volt idejük teljesen hozzáalakulni ahhoz, ami akaratuktól független: az idegrendszerükben, az ösztönükben, lényük tudattalan elemeiben. Az összeolvadás folyamata ma még nem ment végbe teljesen, még folyik és akárhogy esik ez akárkinek, akármit próbálnak tenni akárkik, ennek az összeolvadásnak csak egy vegyület lehet az eredménye, amely mindegyik alkatelem bizonyos sajátságait magán fogja viselni. Bizonyára az egyiknek, a magyarságnak a sajátságai lesznek a prædominánsak benne, de tisztán és változatlanul nem lesz meg benne egyik alkatelem sem. Akárhogy keverem az ólmot, a vasat, az ezüstöt és az aranyat, sohasem lesz belőle tiszta arany. Annak az asszimilációs folyamatnak, amely a magyar nemzetben a mult század közepén megkezdődött, ma is tart még és jó néhány évtizeden át fog még tartani, következményei vannak: a magyarságnak, amely ezt a folyamatot állami és társadalmi hatalma minden eszközével előmozdította vagy egy egész századon át – és jól tette, nem is tehetett mást, mert a gazdasági és társadalmi törvények erejénél fogva akarata ellenére is végbement volna, – a magyarságnak viselnie kell azt a következményt, hogy ezalatt ő maga is bizonyos módosuláson megy át. Ez ellen lehet berzenkedni, lehet kurzusokkal kisérletezni, lehet – és bizonyára sikerrel – arra igyekezni, hogy ez a módosulás mennél kisebb mértékű legyen és mennél kevésbbé érintse a magvat, a nemzet történelmi karakterét, – de történeti tényeket mégse lehet kitörölni egy nemzet életéből.

Ilyen nagy változásnak, amely egy társadalom chemiai összetételében végbemegy, természetszerűleg meg kell, hogy legyenek a maga következményei az irodalomra nézve. Nem véletlen, hogy épen azokban az évtizedekben, amikor ez az átalakulás első, legvirulensebb periodusát élte, a magyar irodalmi szellem erős lecsappanása, az irodalmi alkotó tehetség erős elernyedése következett, hogy Arany János után jobbára a középszerűségek kora jött. Ez nemcsak az irodalomban volt így, hanem a szellemi élet körülbelül minden ágában. Az alakulása kezdetén levő új társadalomban nem volt sem elegendő kohézió, sem elegendő belső feszültség, hogy igazi nagy tehetségeket vessen ki magából. Az sem véletlen, hogy a nyolcvanas és kilencvenes évek irodalmának vezető emberei túlnyomórészt a megmagyarosodott, idegen faji eredetű családok fiaiból kerültek ki, – ezek az elemek ebben az időben kezdtek először erőteljes részt venni a magyarság munkájában. De viszont épen ő bennük mutatkozott meg ezeknek az elemeknek a friss magyarsága: az ő irodalmuk volt az, amelyre Arany János a «kozmopolita költészet» bélyegét sütötte. Magukkal hozták az irodalomba eredetük bizonyos sajátságait, a más idegrendszert, más ösztönöket, – más fiziologiai tradiciójukat s ezért érezte őket a csodálatosan érzékeny magyarságú Arany kozmopolitáknak.

Hozzá kell még vennünk azt is, hogy az alakulásnak épen ebben a stádiumában ez a forrongó magyar középosztály nagyobb mértékben volt kitéve a nyugatról jött eszme- és izlés-áramlatoknak mint valaha. Hozzá kell venni azt is, hogy ez alatt az idő alatt a kifejlődött iparral kapcsolatban egészen új, eladdig nálunk ismeretlen társadalmi osztályok alakultak ki, – köztük elsősorban az ipari munkásság – és csakhamar fölvetődött a szociális probléma, amelyre a magyar lelkek még nem voltak elkészülve, amely azonban egyelőre szerényen és halk hangon, de már a kilencvenes években éreztette a maga hatását az irodalomban is. A magyar életmód is lényegesen megváltozott, a városokba szorult intelligencia észrevétlenül vágyakat, szokásokat, igényeket és világnézetet váltott, új életmódjának megfelelően, újjá alakult viszonya a nemzet másik döntő fontosságú rétegéhez, a falusi földmíves néphez. Arany egy homogén, aránylag kevés számú és a mult hagyományaiban gyökerező társadalom lelkét fejezte ki költészetében, – az a heterogén elemekből félig-meddig összeolvadt, egyre nagyobb számú, a tradiciókkal jóval lazább viszonyban élő és másféle ideg-dispoziciójú új társadalom, amely az ő idejében kezdett kialakulni és még az ő életében egyelőre próbálgatva és félénken, de megszólalt az irodalomban is, természetszerűleg nem hozhatott magával olyan irodalmat, amely közvetlen folytatása lett volna az Aranyénak. Amíg Arany társadalmának minden tagja lényegében ugyanazt a választ adta a politika, társadalmi élet, erkölcs és életfilozófia alapkérdéseire, az utána jött új társadalomban széles világnézeti ellentétek nyiltak s ezek előbb-utóbb megszólalást kerestek az irodalomban is, úgy hogy az előbbi kor irodalmának világnézeti egysége mindinkább differenciálódott, az irodalom mind nagyobb része már nem az egész nemzet egységes képét tükrözte, hanem azoknak a különböző csoportoknak a képét, amelyek a társadalomban egymás mellett és egymással szemben állottak.

Az irodalomnak ez az elszakadása a régitől, az Arany klasszikus hagyományától nem Adyval kezdődött, sőt Ady felléptekor már végre volt hajtva. Ady már készen találta, ha akarta volna, sem tudta volna visszacsinálni. A kezdete sokkal régibb. Paradoxonnak hangzik, de nem az: már magában Aranyban megvannak a kezdetei, Arany öregkori lírájában, amely lényeges eltéréseket mutat klasszikus korabeli költészetétől s lényeges közeledést ahhoz, amit modernnek szoktak nevezni. A hanyatló fizikumú öregkor ez őszies bájú lírája már kifinomultabb, komplikáltabb és erősebben reagáló, sokszorosan szubjektivebb, a városi élet benyomásaival telített, nyugtalanabb és a formákkal intimebb játékot űző lelki alkat megszólalása. A klasszikus korabeli Arany a magyar ember általános érzésvilágát énekelte és velejében közéleti költészetet adott, az öreg Arany a maga saját búját-bánatát, belső meghasonlásait, önmagát ironizáló zsörtölődéseit fejezte ki erősen egyéni lírában. Ezzel megindult a döntő változás: a nemzet egyetemének kifejezési formuláját kereső nemzeti költészet egyéni költészetté alakult át. Ezt siettette és fokozta az is, hogy ama kornak csaknem egészen a lírára és a prózai elbeszélésre szorítkozó költészetére az Aranyénál jóval nagyobb hatása volt a Petőfiének és Jókaiénak: ez a hatás is az egyéni költészet irányához terelte az új irodalmat, amelynek aztán már csak azért sem volt hajlandósága a nagy, összefoglaló, egyetemes horizontok átkarolására, mert a kisebb tehetségek kora volt, akikből hiányzott a nagy koncepciók képessége, akik tudtak többé-kevésbbé szép verseket írni, de nem tudtak nagyszabású és nagy tömegek érzésvilágát összesürítő poézist teremteni.