Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

ÍRÓK, KÖNYVEK, EMLÉKEK

ÍRTA SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA

ÍRÓK, KÖNYVEK,

EMLÉKEK

ÍRTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A FIATALSÁG KÖLTŐJE.

A harmadik gimnáziumba jártam, amikor Petőfi lelke először megihletett. A gyorsíróversenyen nyertem egy példányát annak a kortársaim előtt nagyon jól ismert zöld-táblás Petőfi-kiadásnak, amelynek egy forint volt az ára és amelyből a mi nemzedékünk a költőt megismerte. Örültem az ajándékkönyvnek, délután kivittem magammal a pozsonyi ligetbe, leheveredtem a fűbe és olvastam estig sorban a verseket, ahogy egymás után következtek, kezdve az első helyen álló _Apostol_-on, nagy elragadtatással, egy megnyilt új világ megismerésének heves izgalmával. Azelőtt is olvastam néhány Petőfi-verset, tanultunk is belőlük az iskolában, tetszettek is, de a költő lelke csak ezen a tündöklő májusi délutánon nyilatkozott meg előttem és általában akkor éreztem meg – zavarosan, gyerekmódra, csak sejtelemképen, de valahogy mégis megéreztem – a költészet szellemét. Csak azóta szerettem és tudtam verseket olvasni.

Azért mondom el ezt az élményemet, mert azt hiszem tipikus élmény, nagyon sok fiatalember élte át előttem is és utánam is. Hetven egynéhány év óta ezrei a magyar fiúknak nyitották meg ilyenformán a szívüket Petőfi előtt és ezer meg ezer fiatal léleknek nyitott a költő kaput egy eddig elzárt világba. Lírát olvasni és lírát érezni az azóta felsorakozott nemzedékek Petőfitől tanultak. Mert ő volt minden költők között a legjobban hozzáférhető a fiatal lelkek számára, egyszerűségén, a benne kifejeződött érzések ösztönszerű, primaire voltán, közvetlenségén, naivitásán, szellemének hamvas üdeségén át. Mindenekfelett pedig fiatalságán át. Olyan fiatal ő, nemcsak évekre, hanem szellemre is, hogy minden fiatal élet kongenialitást érez vele.

Azért is van olyan nagy szuggesztiós varázsa a fiatalokra. A mai fiatalokról nem igen tudok biztosan ítélni, de a magam idejében minden valamire való fiatalember, akinek a szíve és esze nem volt teljesen a földhöz tapadva, erősen Petőfi szuggesztiója alatt állott. Az ő érzésének és pályájának romantikája ragadott minket magával, az ő alakja volt mintaképünk életstílus és erkölcsi érzület dolgában. Gondolatban mind szabadsághősök voltunk, vele együtt gyűlöltük a zsarnokságot, igyekeztünk hetykék, egyenes beszédűek lenni, olyan leányokról ábrándoztunk, amilyenekről Petőfi írt, lenéztük az iskolai fegyelmet, némi meleg humorral tekintettünk apánkra, gyöngéd ellágyulással anyánkra, okoskodó fölénnyel az öcsénkre, lenéztük a finomkodó érintkezési formákat és inkább darabosak, faragatlanok voltunk, mintsem hogy «arszlán» hírbe keveredjünk. Petőfi tehát sokkal több volt, mint költő, akinek verseiben gyönyörködtünk, életalakító tényező volt számunkra, példaképünk és nevelőnk. Jókora területét bejártam azóta a világ költészetének, de ehhez hasonló hatást senki mástól nem kaptam. Írónál nemcsak az esztétikai hatás fontos, sőt talán nem is mindig ez a legfontosabb, hanem a pszichológiai tényező, az a szuggesztió, amellyel munkája, pályája, egész alakja az emberek tömegére hat. Ezzel több lesz, mint egyszerű irodalmi jelenség, az élet alakitói közé kerül. Ezt a szuggesztiót pedig elsősorban nem műveivel éri el, hanem azzal az egyéniséggel, amely műveiből kisugárzik, amely olvasása közben a sorok közül és mögül az olvasó tudatába lép. Petőfinél ez fokozottabban van így, mint másnál; nemcsak költője, kifejezője volt korának, hanem zsenialitásával, fellépésének nyomatékával, életének formájával és tartalmával formálója is, elsőrendű társadalomtörténeti tényezője a XIX. század első felének. Kisebb keretek közt, inkább csak a magyarságra szorítkozva, Petőfi ugyanaz volt, a mi Byron Európára nézve: nemcsak kora, hanem az utána következő nemzedékek lelkivilága – legalább életük egy bizonyos szakában – ő hozzá idomult. A mi nemzedékünk minden fogékony fiatal emberének lelki arculatán felismerhetők Petőfi arcvonásai. Az élet folyamán ezek új élmények, tapasztalatok, új hatások alatt elhalványulhattak, de valamikor mégis megvoltak és valami mégis csak megmaradt belőlük. Bizonyos például, hogy Petőfinek nagy része volt abban, ha a későbbi kor fiatalságának politikai gondolkodása a kuructradició irányában fejlődött és a magyar népéletnek az az illuziókkal színezett képe, amely a városi intelligencia tudatában a legújabb időkig élt, jórészt Petőfire vezethető vissza.

Számtalan olyan gondolatunk van, amelyen – ha elkezdenők elemezni – megtalálnók Petőfi profiljának legalább néhány vonását. És számtalan embernek Petőfi vágta fel a nyelvét: ő tanította meg érzéseinek kifejezésére. A közönséges ember érzelmei dolgában néma vagy legalább is dadogó, nincsenek kifejezésükre szavai és szólásformái. Ha egyszerű szerelmesek állnak szemben egymással, a szívük túlárad az érzéstől és nem tudnak szólni egymáshoz, nem tudják érzésüket szavakba foglalni. Ha pedig szólnak, dadogó szavak tördelődnek nyelvükön vagy színtelen közhelyek jutnak eszükbe. Nincs meg bennük a kifejezés adománya. Ez a költőben van meg, az ő megkülönböztető jegye, amely kiemeli a tömegből. Érezni azt, amit ő érez, a tömeg-emberek is tudják, de ez az érzés csak ő benne jut annyira öntudatra, hogy szép beszédformában tudja magát közölni. Ha tehát a tömeg-emberek mégis ki akarják érzésüket fejezni, a költőhöz folyamodnak szavakért. A magyar fiatalemberek legnagyobb része Petőfi szavaival fejezi ki a szíve gyöngéd érzéseit önmaga előtt és mások előtt. A ki nem mondott érzés csak félérzés, ép úgy, ahogy a szavakban ki nem fejezett gondolat csak félgondolat. Mikor tehát a költő szavakat ad kölcsön hozzá, kiegészíti a félérzést egészre. Ezért lehet mondani, hogy jórészt Petőfi tanította meg a magyar fiatalembereket érezni. Sőt érzésüknek tartalmában is benne van, mert a szavakkal együtt beleoltja a maga lényét is. A magyarok érzésvilága tehát Petőfiből formálódott. Magyar nők, jobban kellene Petőfit szeretnetek, mert ha az a fiatal férfi, aki szíveteket megmelegítette, szépen tudott hozzátok szólni, sőt ha érzésében szépséget találtatok, abból egy jó rész Petőfié volt. A Petőfi trubadúr-hódolata tette azt, hogy ifjú szépségteket oltárra emelték.

Az irodalomnak az életre való ilyenforma hatását nem igen szokták figyelembe venni, pontosan elemezni nehéz is, pedig megvan és fontos tényezője az irodalomnak és az életnek egyaránt. S különösen fontos ez Petőfivel kapcsolatban, aki az embereknek épen azon életkorára hatott igen erősen, amely legkönnyebben és legmélyebben fogja fel a hatásokat. Ennyiben ő nagyon hathatós mótora a magyar karakter fejlődésének. Ez pedig különös tanulságot ad az ő lelkivilága és moralitása vizsgálatának.

*

Amikor Petőfiről beszélünk, sohase volna szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy huszonhat évet élt fiatalemberről van szó, aki még az élet teljes forrongásában van, nem higgadt le, az élettapasztalatok még nem sűrűsödtek meg benne egységes és állandó világnézetté. A leendő férfinak még csak a körvonalai vannak meg benne, de ezeken a körvonalakon belül még sok alakulás, változás, fejlődés mehetett volna végbe, ha életpályája hirtelen meg nem szakad a segesvári síkon. Életét és művét tehát úgy kell felfogni, mint egy torzót, amely hiába várja a befejezést. Művészete is beláthatatlan perspektivákat tár fel a jövőjére nézve, ha ez a jövő bekövetkezett volna. Utolsó évének versei a forma olyan tökéletesedését mutatják és az élettartalom olyan elmélyedését is, hogy azt kell hinnünk, az a Petőfi, akit ismerünk, csaknem zseniális kezdő, aki inkább csak megsejttette, mint megmutatta, mire volna képes – és azután eltünt örökre.

De épen ezért van az az örökifjú hatása. Ha az, amit ma az ő egész alkotásának tudunk, csak egy része volna művének, ha ezután az érett férfikor és az öregkor költészete következett volna, akkor a fiatal emberek nem érezhetnék őt oly teljesen a magukénak, velük kongeniálisnak és nem tudnák olyan közvetlenül átadni magukat a hatásának. A költő műve, lehetnek bármi nyomatékosak egyes részei, nagy, lényeges hatását mint egy egész fejti ki, a maga teljességében, amelyben benne van nemcsak a művek eszthetikai értéke, hanem a költő pályája, szelleme és a kor is, melynek levegőjében azzá lett, a mi. S mert Petőfi a fiatalkor költészetét fejezi ki és csakis azt, ezért lehetett reprezentativ alakjává a mindenkori magyar fiatalságnak, de egyúttal nevelőjévé, alakítójává is.

A fiatalsága nemcsak kor szerint való volt, hanem életérzés szerint is teljes és tökéletes. Megvolt benne jobban, mint bárki másban, az, ami a fiatalságnak legelső ismertető jegye: _a hit_. Nem a férfi hite, amely kételkedéseken, habozásokon, tévedéseken és tapasztalatokon edződött meg, amely leszűrödése a hitetlenség elleni védekezéseknek, hanem a gyermek hite, amely még nem ismeri a kételkedést, még nem fogadta magába a kritika mérgét és nem kellett küzdenie a maga megmaradásáért. Ő hitt a saját küldetésében, költői elhivatottságában – egyetlen nyom nem mutat arra sem írásaiban, sem a kortársak feljegyzéseiben, hogy bármikor tépelődött volna saját magán. Legrosszabb napjaiban sem fért hozzá az a gondolat, hogy a balsiker, az emberek részvétlensége vagy az ellentmondás, amely vele szemben támadt, eredhet az ő hibájából is. A művészi önbizalom a hetykeség túlzásáig megvolt benne, – innen szókimondásának föltétlen bátorsága. Nagy dolgokról olyan határozott és egyszerű ítéleteket csak az tud mondani, akinek olyan erős és biztos a hite, hogy meg sem közelítheti az ellenvetés. Eszméiben is annak a naiv hitével hitt, akire nézve másféle vagy ellenkező eszmék nem is létezhetnek. Nemzete igazában és a szabadság eszméjében való hitét az életével pecsételte meg. A serdülő gyermekkorból hozott magával egy ideált és hitt benne a serdülő gyermek hitével, akár a családi ideálról, akár a szabadságideálról, akár az erkölcsi ideálról, vagy a női ideálról volt szó. Hitt a nőben és a szerelemben, – egyetlen egy szava nincs egész házassága utánig, amely kritikát jelentene a nővel szemben és amely ne annak a szerelmi illuziónak a szellemében volna mondva, amely a szerelmi dolgokban még tapasztalatlan gyermekifjú érzését és itéletét derűs ködfelhőbe burkolja. Hite még teljesen gyermeki, teljesen szűz minden tapasztalattól és kritikától. Egy fiatal ember hite, aki keresztülment az élet mindenféle viszontagságán, a nyomorúság és az exisztenciális küzdelem mindenféle változatán, de még nem találkozott sem a szenvedéllyel, sem az ennek nyomában leskelődő meghasonlással. Petőfi a szerelem költője, de olyan költője a szerelemnek – ismétlem, házasságáig – aki még nem volt igazán, mélyen, a lelket gyökérig megrázóan szerelmes. Az ő szerelme a fiatal vér lobogása volt, amely még önmagában lángol, nem is kell neki egyéb, mint a lobogás maga. Tudjuk pontosan, kik voltak azok a nők, akikhez szerelmi verseit írta, de a versekből magukból és a költő érzéseiből nem egy konkrét, egyénileg kirajzolódó női arc vár ránk, hanem egy elképzelt női ideál – kép, olyasforma, amilyet a kora festőinek csinos leányokat ábrázoló képeiből ismerünk és amelyek közül az egyik szőke, a másik barna, az egyik tömzsi, a másik nyulánk, de karakterben valahogy mind egyformák. Csinos leányok, ez az egész. Petőfi sokszor volt és sokakba szerelmes, de nem volt egy igazi szerelme sem. Nem is tudunk egyetlen olyan szerelméről sem, amely több volna egy futó hangulatnál, egy benyomásnál, egy könnyű vágynál, amely egy csinos leányarc láttára elfogta és amely életében nagyobb jelentőséget nyert volna, mint egy szép költői téma. (Etelke iránti szerelme egészen irodalmi szerelem, szép versek témája, a negyvenes évek Biedermeyer hangulatának stílusában.) S ebben is tipikus, a tömegekre szuggesztiv: szerelmi élete azonos az átlagos fiatalemberével, aki könnyű, szenvedélytelen hangulat-szerelmekben tapogatja ki a maga szerelmi életét, addig, amíg rá nem bukkan végleges útjára, amely rendszerint a házasságig vezet. Petőfi szerelmei mögött mindig ott van a házasság gondolata. Alig melegedett fel egy kicsit a szíve, máris elképzeli, milyen feleség válnék a kis leányból. Egyszerű, csinos kis falusi leányok, akikbe szerelmes volt; nehéz lett volna velük elképzelni valami komplikált, regényes vagy szenvedélyes szerelmi viszonyt. Nem is voltak valók másnak, mint derék, egyszerű feleségnek s a költő szexuális erkölcse is olyan hamvasan tiszta, hogy még csak közel se fért hozzá a szerelmi viszonynak más célja, mint a házasság. Viszont azonban társadalmi és gazdasági helyzete még nem volt eléggé megállapodott ahhoz, hogy ezek előtt a leánykák előtt mint komoly férjjelölt szerepelhessen s ezt ő maga is érezte és tudta, tehát egyik szerelme sem mélyült el a hangulatos kezdeteken túl. Tipikus diák-szerelmek az ő szerelmei. Ezért példaképei és kifejezői minden diák-szerelemnek. Sohasem mondott életrajzilag igazabb szót – pedig talán nem is annak szánta – mint mikor azt írta, hogy «költői ábránd volt, mit eddig érzék, költői ábránd és nem szerelem».

Első szerelme Julia volt. Ebben már a nő is erősen reagált és akarta, talán kissé rá is szuggerálta a költőre a szerelmi célt. Ez már komplikáltabb, erősebb és követelőbb női egyéniség volt, kongeniálisabb a költő eredendően izgatott szellemével és többet rebbentett fel benne a futó hangulatnál, a szenvedély tüzével illette meg. Intonálása még hasonló a régebbi szerelmekhez, de Julia profilja már egyre karakterisztikusabb konturokban kél ki, a költő szívében egyre mélyebb húrok zendülnek meg. És a szerelmi dallam kiséretéül megszólal az egész nagy zenekar: megszólalnak az összes nagy dolgok, amelyekkel az ember az életben találkozik. Élet, halál, természet, a világhoz való viszony, s minden, ami igazán _életkérdés_, asszociálódik a Juliához írt szerelmi dalokban a szerelem eszményéhez. Az élet ettől a pillanattól fogva merül fel egész komplikáltságában és gazdagságában a költő tudatában; szeme elől kezdenek lefoszlani a gyermekes illuziók rózsafelhői s a nő és a nőhöz való férfi-viszony képe kibontakozik sejtelme előtt.

És ekkor vége az öntudatlanul élvező, üde fiatalságnak. Megjelenik a költő előtt az eddig ismeretlen gond és az élet komolysága. Még úgy élvezi a házasság mézét, a fiatal apaságot, mint egy kedves idillt a forradalmi idők harci viharában, de szíve, anélkül, hogy még tudná, miért, már néha megvonaglik, mint ahogy a nyár-utó melegében már néha megrezzen az őszi szél hüvös lehellete. Még csak pillanatokra s csak sejtelemszerűen, de már megérinti a költőt a kételkedés szelleme és ráveti árnyékát a meghasonlás. A _Szeptember végén_ rejtelmes szépségében már ezt érezzük. A költő még nem szakított illuzióival, de már megsejtette a nőt. Rálépett a küszöbre, amely az ifjúkorból a férfikorba vezet.

Isten azonban úgy akarta, hogy mindenha a fiatalok költője maradjon. Nem engedte, hogy a küszöbön átlépjen.

ARANY JÁNOS.

E lap első oldalán[1] Arany Jánosnak egy érdekes arcképét találja az olvasó, a legjellemzőbbek egyikét összes képmásai közül. Az eredeti kép az Arany család egy csoportképe a hatvanas évekből, a nagyszalontai Arany-szobában van.

Arany e képen csakugyan az, ami egész életében volt: a tipikus nagyszalontai, tekintélyre jutott polgár. Az öltözete, a magatartása, ülésének egész módja, ahogy a lábait maga elé rakja, ahogy a botját és kalapját tartja, az arckifejezése, a fejtartása, a bajuszviselete, az egész alak, úgy ahogy van, annyira magán viseli a gazdálkodó lakosságú alföldi város jellemét, hogy ha nem ismernők a költő valamennyiünknek oly kedves arcvonásait, ráismernénk: ez nem lehet más, mint valamelyik magyar alföldi város módos, tisztességtudó és magára tartó polgára. Rendkívül erőteljes gyökeresség érzik az egész alakon, a tradicionális magyar kisvárosi levegő, szinte látni mögötte a tágas telken épült földszintes házat, amelynek kapuján pompás néhány pár ökör jár ki-be, odább a búzatermő földeket s mindazt, ami ezzel velejár. És érezzük azt a tradicionális, népies magyar észjárást, azokat a gyökeres, nem bő, de erős gondolatokat a világról, a világ dolgairól s az embernek ezek között való helyzetéről, a magyarság sorsáról, az egyes polgár szerepéről a nemzet életének egészében.

A gondolatait ép úgy Nagyszalontáról hozta magával, mint külső megjelenését és beszédének alföldi zamatát. Nincs olyan eszméje, amely ne volna az egész korabeli magyarságé. Amit az életnek és a világnak bármely fontos kérdéséről mondott Arany, ugyanazt gondolta és tartotta érvényesnek az ő korának minden komolyabb magyarja. Higgadt, komoly, lelkességében is józan hazafiság, amelynek lényege a közügy iránti kötelességeknek erős érzése, a tradicióknak, a multból a jelenre átszármazott örökségnek megbecsülése, a műveltség fontosságáról s a magyar ember kulturai hivatásáról való meggyőződöttség, minden bigotériától, filozófiai skrupulustól mentes kálvinista vallásosság, amely elfogadja, mint egyszerű, magától értetődő tényt a vallás alapjait, de nem merül beléjük a misztikus elmélyedésével s nem is ingadozik körülöttük a szkeptikus okoskodásával, meghagyja a vallásnak apái által megszabott helyét és szerepét az ember életében; erkölcs dolgában önmagára kényes tisztaság, a puritánizmus ridegsége nélkül, az emberek megítélésében nyugodt, méltányos liberalitás, a velük való érintkezésben tisztességtudás és önérzetes szerénység, a hagyományos társadalmi különbségek tiszteletben tartása, mérséklet a jóban, béketűrő megadás a rosszban, az élet igazságtalanságaiban való megnyugvás, amely nem ismeri a lázadást; a szenvedély és a morál összeütközéseiben a morál győzelmes voltának elvül elfogadása, az ideális javak felsőbbségéről való meggyőződöttség mellett az anyagi javaknak is megbecsülése – ezek az alapgondolatok, amelyeken Arany János lelki világa és élete fölépült. Csupa általános érvényű eszme, amely közös minden a társadalomban jól elhelyezkedett polgár eszmevilágával. Semmi forradalmi, semmi felforgató tendencia, semmi szenvedélyes esenkedés az új, a változás után, csupa józan, megnyugvó életbölcsesség. Arany János nem volt filozófiai szellem, nem értékelte újra meg újra elméjében a világ értékeit, nem vivódott az emberiség sorsának, az élet igazságtalanságainak nagy problémáival – teljes egészében s fentartás nélkül elfogadta azt a világrendet, amely a reformáció eszméiből s a francia forradalom két nemzedék tapasztalatain átszűrt vívmányaiból alakult ki a mult század középi magyarság tudatában. Bizonyos, hogy élete bármely szakában, ha összekerült az egyszerű magyar emberek bármely társaságával, teljesen osztozott minden a dolgok lényegét illető nézetükben, amint hogy azonos volt velük az élet minden javának értékelésében is.

Mint minden korabeli vidéki magyar ember, ő is a szerény, egyszerű anyagi igényeit kielégítő földbirtokban és az ezzel velejáró életmódban látta a képzelhető életek legjobbikát. Egész életén át azért dolgozott, küzködött, kuporgatott, hogy ezt elérhesse. Bizonyára már a szalontai nótárius kancelláriájában is, majd a nagykőrösi tanári katedrán, a szerkesztői asztalnál, az akadémiai főtitkári irodában oda vágyott a képzelete az egyszerű kunyhóba, ott keleten, amelyben elérheti azt a független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat. Nyilván még gyermekkorában, a jómódú szalontai polgárok életének láttára fogant meg a küzködő, szegény, de származása emlékeit híven őrző hajdúcsalád fiában a vágy: hogy valaha ő is ezeknek az életét élhesse, mert ez volt a gyermek képzelete előtt ismeretes életcélok legkivánatosabbika. S ehhez ragaszkodott mindhalálig azzal a makacs hűséggel, amellyel minden ideálját őrizte, azzal a képzelt élethelyzetekbe magát mélyen beleérző, azokat fantáziájával teljesen önmagába felszívó évődéssel, amely költői ábrázolásmódjának is legerősebb pszichológiai alapja. Mennyire jellemző ránézve, konzervativ természetére az a sírig tartó sovárgás, amellyel elhagyott szülőföldjére, őseinek, egész családjának foglalkozására visszavágyott! Soha nem tudott elszakadni a rögtől, amelyre rászületett, lelkileg mindvégig rajta élt, mindenünnen visszakivánkozott oda, ahonnan elsodorta a sors. S mennyire jellemző ez az egész magyarságra, mennyire benne van ebben az ezer esztendei falusi gazdálkodó életnek vérré vált megszokása, amely nem is tud elképzelni más életformában való boldogságot s atavisztikusan egyedül lehetséges és kielégítő életmódnak érzi a földből élő ember életmódját. S mennyire tipikus ez az Arany korabeli magyarságra! Akkor kezdődött meg a magyar életnek hirtelen nagy átfordulása, a régi Magyarország életéből az újba való átalakulás, amely a gazdálkodó magyarok ivadékainak egész tömegét kényszerítette új élet kezdésére, falusi és kisvárosi magyar urak, polgárok fiaiból lateiner-életet élő hivatalnokokat, jobbágy parasztok ivadékaiból proletárokat csinált, az ezer éven át falun élt magyarság nagy részét városi életre szorította. Ezer meg ezer magyar ember vágyakozott akkor vissza legkedvesebb álmaiban az elhagyott ősi rögre úgy, mint Arany János s ezren és ezren éltek a városokban az elhagyott falu felé fordult lélekkel, melynek képét mint valami drága szent ereklyét hozták magukkal új életükbe. Mennyi titkolt vagy tudatossá nem is vált szenvedés, mennyi lelki komplikáció támadt ebből! Ezek mind, mint Arany János, a szívük vérével fizettek az életnek számukra megnyílt új lehetőségeiért és sovárgó szívük vérével ragasztották meg azokat az alapfalakat, amelyeken a mai új nemzedék Magyarországa felépült. Az egész akkori magyar intelligenciának a lelkiállapotát szimbolizálja Arany János lelkiállapota, amelyből lírájának legszebb gyöngyei fakadtak s amely egyik legfontosabb elemét adja meg annak az epikai művének, amelyet ő maga is, az irodalmi köztudat is géniusza reprezentáló alkotásának minősített: a Toldi-trilógiának.

Toldi is a falusi magyar, akit sorsa belevet az udvari életbe, a városi kultúrába s az ezzel járó csiszoltabb, közvetettebb és mindenképen komplikáltabb életformákba, amelyekbe parlagiasabb, közvetlenebb és egyszerűbb természete sehogysem tud beleilleszkedni, rosszúl érzi magát bennük, mint valami tökéletlenül rászabott ruhában, folytonos összeütközésbe kerül velük, megbontják lelki élete harmonikus egységét s meghasonlásba kergetik önmagával. Minden baj, ami éri, minden komplikáció, amelybe keveredik, innen ered. Tragikumának döntő motivumát is ez idézi elő: a parlagi vitézt a női nemmel való, formákhoz kötött érintkezéstől való irtózása viszi rá, hogy eljátssza Rozgonyi Piroska kezét s mert a lovagi szokások, az udvari lovagi morál nem vált még eléggé vérévé, azért megy bele a szép leányért folyó tornában olyan cselbe, amely e lovagi morál szerint jóvátehetetlenül megbecsteleníti. Jobban kiszélesített távlatból nézve, a magyarságnak ezeréves tragikuma nyilatkozik meg ebben, az ázsiai földművelő és fegyverforgató fajtának kényszeredett, folytonos összeütközésekkel járó, teljes tökéletesen végbemenni nem tudó hozzátörődése az európai kultura életformáihoz, amelyeket lelkétől idegeneknek érez, amelyek ellenkeznek minden atavisztikus hagyományával, idegrendszerének, temperamentumának alkatával s mégis az elkerülhetetlen kényszer és a józan belátás könyörtelen szükségszerűségével kell hozzájuk idomulnia. A magyar lelkiállapotnak ez a specifikus komplikációja Arany korában aktuálisabb lett, mint valaha, jóformán az egész magyar intelligencia érezte az ebből fakadó tragikus meghasonlást. Ezért ismerte fel ez a magyar intelligencia ösztönszerüleg Toldiban a maga reprezentáló alakját s Aranyban a maga reprezentáló költőjét. S mivel a magyarságnak az ősi állapotból a mai idők által követelthez való hozzáalakulása, a földmívelő magyarok ivadékainak a földtől való elszakadása s a városi intelligens pályákon s a modern közgazdasági életben való elhelyezkedése ma is folyik, Arany és Toldija még ma is kifejezik a magyarság egy tetemes részének lelkiállapotát.