Part 9

– Nem kell nekem – úgymond – sem egyik, sem másik, csak azt próbáltam, milyen szívű ember vagy? Csak egyre figyelmeztetlek, hogy soha utadban száraz fáról eleven húst le ne végy! Isten veled, élj boldogul!

Ezzel mind a kettő útnak indult, egyik az erdőben, másik az úton.

Mikor a királyfi elérte a fatörzsököt, melyben mindháromuk kése volt, bátyjai kését véresnek találta, elhatározta, hogy amint hazaviszi amije van, tüstént bátyjai után indul. Amint a korcsma mellett ment el, nagy népcsoportot látott két oszlop körül csoportosulni, megismerte bátyjait, kik kötözött kézzel álltak az emberek közt. Csakhamar ott termett s megkérdezte a törvénybíráktól, hogy miért vannak ezek az emberek elítélve? A törvénybíró felolvasá, hogy a kocsmáros lányát elcsábíták és szerfelett sok adósságot csináltak elannyira, hogy nem képesek már ledolgozni, tehát a kocsmáros azt akarja, hogy akasszák fel őket. Ekkor a királyfi megkérdezé: mennyi volna az az adósság? A törvénybíró gúnyosan nézett reá, de mégis kimondá. Ekkor a királyfi elküldött egy szolgát, hogy hozzon a szekérről egy tarisznya aranyat, ezért azután eloldották a királyfiakat, kik piszkosak, rongyosak voltak.

Egy ideig igen köszönték öccsök szívességét, későbben azonban megirígyelték tőle a szép leányt s összeesküdtek ellene és száraz kútba dobták s nagy dicsőséggel indultak hazafelé. A királyfi nagyon megütötte magát, odalent eszmélet nélkül feküdt, csak akkor jött magához, mikor a róka ébresztgette. A kis róka elkezdte gúnyolni, miért nem fogadott szót! Kétségbeesve kérte a királyfi a rókát, hogy segítsen csak mégegyszer rajta. A róka lenyujtotta a farkát a borzasztó mélység fenekére, mikor már egy ölnyire felhúzta, megrázta a farkát, a királyfi visszaesett a kútba. Majd ismét lenyujtá s lekiálta:

– Fogd meg jobban! – s ismét gúnyolta.

Ekkor újra megfogá a róka farkát s nagysokára felért a királyfi, de már akkor a róka oly messze volt, hogy alig látta. Visszakiáltott azután a róka, hogy:

– Ereszd el már a farkam!

Elereszté s a róka visszahúzta a farkát és visszajött a királyfihoz s azt mondá:

– No már most én elmegyek a szabóhoz és szabatok én neked olyan ruhát, amilyen a Garaboncziás király lovászának van, elhozom s abba öltözöl fel és elmegyünk atyádhoz. Én majd kis kopókutyává változom s úgy követlek mindenütt, hogy többé át ne hágd a szavamat!

A királyfi bevárta a ruhát míg elhozta a róka, felöltözött s elmentek az atyja várába, hol bejelentette magát mint lovász. A herczegek kigúnyolták, hogy ily haszontalan gyermek merne a tátos lóhoz közelíteni, mikor még egyetlen egy lélek sem mehetett hozzá élve! De a kislovász váltig erősíté, hogy ő nem fél tőle. A herczegek beleegyeztek, gondolták magukban, hogy fognak mulatni, mikor őt is, mint a többit agyontiporja a tátos. Azonban a kislovász bátran hozzáment a lóhoz s nem rugta őt agyon, ő vakarta s adott enni neki azután; hát még mikor felült reá s nyargalt, hogy bámultak!?

Legjobban csodálkoztak azon, hogy mióta a lovász a várban volt, a királykisasszonynak megjött a kedve, a szőlőtő teremni kezdett, holott azelőtt a királyleány mindig sírt, a szőlőtő mindig fonnyadt. Végre a királykisasszonynak kedve jött lovagolni, kihozatta a lovásszal a tátos lovat s körüllovagolta vele a várat; azután a herczegeknek is kedvök jött lovagolni. Kihozatták a szép paripát, de a tátos úgy elrugta őket, hogy alig voltak képesek fölkelni. Az öreg király is megülte még a lovat, de más senki.

Későbben a királykisasszonyt el akarta venni a nagyobbik herczeg, s minden tartománybeli királyt meghívtak. A vadak előteremtését a két herceg vállalta magára, többedmagukkal kimentek vadászni; a kislovász is elkéredzkedett a királytól vadászni, elindult a kis kutyával és egy kis lóval s utólérte a hercegeket, kik az erdőfelé tartottak s reákiabáltak, hogy hogy mer utánok jönni, elkergették a síkságra.

A kislovász odament, ahova mondták s három szekér vadat lőtt önmaga, bátyjai pedig semmit sem, mit nagyon szégyeneltek. Majd azt kérdezték tőle, hogy mit kér azért a vadakért? De a kislovász nem pénzt kért, csak azt, hogy akasztófát süthessen a lapockájokra. A herczegek összeszidták; hanem mégis úgy gondolták, hogy a lapoczkán az akasztófa nem látszik, beleegyeztek.

Elérkezett a vendégség napja; király fogadott királlyal, hogy országjokat veszítsék el, ha lovászuk meg nem üli a tátost. A tátos mind fejenrugta a lovászt, csak a kislovászt nem, ki meglovagolta. Ezért nagyon becsülték a kislovászt, a vendégek ebéd után behívták, beszélgettek vele, nagyon tetszett a beszédje. Majd azt mondták, hogy mondjon egy mesét!

A kislovász elmondta az életét, úgy amint volt, az egész vendégsereg összenézett, a herczegek kiakarták dobni az ablakon, ha a szavát vissza nem vonja; de a kislovász azt kívánta, hogy mutassák meg a hátukat, mit nem akartak megtenni. Végre az öreg király rájokparancsolt; ekkor azután kisült minden, hogy nem ők lőtték a vadat, nem ők hozták a szőlőtőt, sem a királykisasszonyt.

No, az öreg királynak sem kellett több, a két nagyobbik fiát felakasztatta, a kisebbikkel összeházasította a királykisasszonyt. A királyok, kik elvesztették országukat, haláluk után mind neki ajánlották fel.

Még a róka is királyfinak változott, mert addig volt elátkozva, míg valakivel jót nem tesz.

Akkor hétszerte vígabb lakodalmat tartottak, Honczidától Bonczidáig folyt a sárga lé s boldogul éltek s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 28. sz. Csolosz Pál gyüjt. Máramarossziget.)

19. János.

Volt egykor egy magzat nélkül való király, kihez egy koldus alamizsnát jött kérni. A király egy tál aranyat adott neki, mire ez ekképen szólt:

– Ámbár az ilyen nagy adomány engem nem illet, mindazonáltal felséged kezéből legmélyebb alázattal veszem. Az Isten fizessen meg érte! Nincs felségednek magzatja? – kérdezé a koldus.

– Nincs! – felelé a király.

– Menjen tehát a fölséges királyasszony a vásárba és amit legelőször megpillant, a kimondott áron vegye meg.

A királyné azonnal kiment a vásárba s legelőször vérpiros almákat látott meg s belőlök egyet minden alku nélkül egy garason megvett. Ezt a koldus két egyenlő részre vágta, úgy, hogy a belsejében levő magvak közül egyik sem vala látható. Az egyik félre a királynét ráültette s míg ez az almamag következtében kilencz hónap mulva gyönyörű kis leánykát szült, addig a másik félnek az alma metszése alkalmával az udvarra ugrott magvából oly magas fa eredett, hogy a hegyét emberszem meglátni nem volt képes. Ennek a csúcsán ifjító gyümölcs volt s mint a koldus mondotta, aki abból eszik, legyen bármily öreg, ifjúvá lesz.

Felnyőlt a leány, a király és a királyné megöregedtek, de hogy ifijúvá akartak lenni, az országban szerteszét hírdették, hogy aki a facsúcsról az ifijító gyümölcsöt lehozza, azé lesz a bájos királykisasszony. Ennélfogva vége-hossza nem volt a vendégeknek; jöttek királyfiak, herczegek, Tündérasszonykákból pattant csinos ifjak, de ki nyakát, ki kezét, ki lábát törte ki, mindegyik szerencsétlenül járt ahelyett, hogy az ifjító gyümölcsöt lehozta volna: mivel a fának csupán csak a tetején volt némi lomb s innen egész a talpáig ágatlan volt.

Volt a királynak egy öregkanásza s ennek egy tíz éves János nevű gyermeke, ez bejelentette magát, hogy végrehajtja a nagy tettet; de mielőtt elindult volna, a királlyal három napig mulatott, ezután felvette a ködmönét a vállára, szűrét a hátára, fokosát a kezébe vette, elkezdett mászni. Ha kifáradt, fokosát a fa derekába vágta s pihent rajta. Amint halad, nagyot zuhan valami, mire kirohantak a kastélybeliek, gondolván, hogy lebukott; holott csak szűrét ejtette le. Nemsokára ismét dobbanás történik s a palotabeliek nagy félelemmel kifutnak, bizonyosnak vélvén leesését, pedig csak fokosát vetette le.

Megszabadulván akadályaitól, folytatta pályáját. Mikor már hanyatlott a nap, egy veréblábon forgó várat látott meg a fán, mely csak sok könyörgés után nyitotta ki kapuit, hol elébe némi kisasszonyka ugorván s így szólott:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz, hol bujdosol?

Miután elmondta útja czélját, azt válaszolta a leány, hogy efelől mit sem tud, hanem a húga, ki tőle oly távol lakik, mint a föld ide, talán tud valamit a dologról.

Innen másnap reggel továbbútazott s este szinte egy várhoz ért, mely pipícskelábon forgott; ide is csak sok rimánkodás után mehetett be. Az ittlevő leány is éppen azokkal a szavakkal fogadta, mint a másik:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz, hol bujdosol?

De az ifjító alma felől ő sem tudott semmit és a húgához útasította, ki ide oly messze van, mint a nénje. A leány kérelmére itt töltötte az éjjelt.

Másnap reggel tovább ment s este már elérte a harmadik várat is. Ez csíziklábon forgott, hova mikor bebocsájtatván, így szólt az asszonyka:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz, hol bujdosol?

Elmondta miért jött, de az asszonyka az ifjító gyümölcs hollétét nem tudta, mindazonáltal nagyon hasznos oktatást adott neki, mint viselje magát a Fehérleányok várában: hogy a várban, mely ide annyira van, mint a nénjéé, pontban esteli, vagy hajnali harangszóra érjen, mert a harangozóval, ki egyszersmind pap is, csak ekkor találkozik, ki őt a Fehérleányok szeme elől elrejti, különben a Fehérleányok széttépnék.

Reggel számtalan hálálkodás után elmenvén, fokosa segítségével feljebb haladott. Már a hegyek csúcsán haladott a nap, a várat mégsem látta, mi őt nagy aggodalomba ejtette. Aggodalma még inkább növekedett, mikor messze lévén a vártól, a harangocska hangja a fülébe hatott s a tanács ellenére kint nem akart feküdni, csendesen belépett a várba s az ottlevő kápolna ajtajának a küszöbje mellé heveredett le. Hajnalban a harangozó csak a toronyból lefelé jöttekor pillantotta meg Jancsit:

– Mit heversz itt, jer’ velem szobámba, mert jaj neked, ha a Fehérleányok keze közé kerülsz, hanem először a templomba menjünk.

A pap elmondván a szent misét, azután bementek a szobába s az egész napot vendégségben töltötték el, mialatt a harangozó elmondta, hogy a fa hegye még igen magasan van s hogy van három lova; az egyik réz-, a másik ezüst-, a harmadik aranyszőrű paripa. Ezeket Jancsi azalatt, míg a pap az isteni szolgálatot végezte, megtekintette s kíváncsiságból a rézszőrűre ült, mely a csúcsiglevő távolság felényire vihette csak:

– Én tovább nem mehetek, – monda a ló – hanem ülj fel az ezüstszőrűre, az feljebb visz.

Egyet fordult s leugrásával a várat megrendítette. Jancsi az istállóba eresztette a lovat, maga pedig a szobában fel s alá járkált. Bejött nemsokára a harangozó, a ki pap is volt, kinek kérdésére, hogy miféle robaj volt?

– Mit sem hallottam-mal felelt.

Másnap míg a mise tartott, az ezüstszőrűn kisértette meg a szerencsét, mely miután már jó magasra, de nem egészen a csúcsig emelkedett, javasolta Jancsinak, miszerint az aranyszőrűt vegye hátasul, mert ezzel bizonyára czélt ér s arról a helyrőlvaló leugrásával, hova emelkedett, kétszerte nagyobb zörgést csinált az előbbeninél. A harangozó kérdésére:

– Nem hallottam-mal felelt.

Harmadik nap felugrott az aranyszőrűre, mely midőn a csúcson felül szálltak, azt mondta:

– Szemeld ki a leggyümölcsösebb ágat s mikor e magasságról lerepülök, a legkitelhetőbb gyorsasággal szakaszd le!

Úgy is lett, a ló még egyszer oly magasra szállt, túl a fa hegyén s Jancsi a lefelérepüléskor leszakítván az ágat, elhozta a gyümölcsöt. De mikor az ugrásra megzördült a vár, ott termett a pap, a ki harangozó is volt.

– Mit míveltél, nem félsz, hogy a Fehérleányok bosszújának teszlek ki?

Háromszor kérdezte így a pap, Jancsi háromszor vállat vonított s hallgatott. A pap pedig, miután haragja lecsillapodott, hazabocsájtá Jancsit, a gyümölcsöt neki ajándékozta, valamint a lovat is odakölcsönözte addig, míg a földre ér.

Lejött az udvarra, a paripa kantárját eleresztette s a ló azután felment. A hozott gyümölcstől a király és királyné oly fiatal lett, mintha tizenhétéves volna. Erre a ragyogó szépségű királyleány Jancsié lett, de mivel vele azonnal össze nem kelhetett, mivelhogy csak tizenkétéves gyermek volt, hogy némi méltósága legyen, nagyobb helységben bírónak tették.

Hol megfeledkezvén rangjáról, mint gyermek más kanászokkal tekézett, miközben jól elverték. Megszégyelte magát, hogy elpáholták, elment bujdosni.

Ment, mendegélt, nagy erdőségbe ért, hol egy vak embernek a feleségével találkozott, kitől vacsorát és éjjeli szállást kért. Hazajövén a vak, kiáltozott:

– Idegen van a háznál, add elő!

– Csak álmodol, szeretett férjem – mondá a nő, mialatt tál ételt tett elébe, de Jancsi gyorsan kikanalazta azt.

– Ejnye, mi az? – szólt a vak – máskor elég volt ennyi s most nincs a tálban semmi, mégis éhes vagyok?

Ezután a nő második, utóbb harmadik tállal is hozott be és a vak jóllakván, mondá:

– Te vagy, Miklós fiam?

Az asszony intett Jánosnak, hogy mondja:

– Én.

Erre az öreg vak ekképen szólt:

– Jer’ hát fiam, hadd üsselek arczul.

Mire a nő egy óntányért nyujtott Jánosnak. Az öreg vak az arcz helyett a tányérra oly rettentőt csapott, hogy a tányér összelapult. Másodszor mozsarat tartott oda, melyre oly erőset ütött, hogy széthasadt; harmadszor a máktörő vasra olyant ütött, hogy kétfelé tört. Negyedszer vasgolyót adott a vaknak, ki oly erővel sujtotta a vasgolyót, hogy a ház oldalát keresztültörve, a kertbe ment.

Most János a nő intésére futni kezdett, éppen akkor jött hazafelé a vak ember fia, Miklós s kiáltott:

– A házunkból idegen szaladt ki!

S Jancsit el is fogták volna, hacsak a harangozó aranyszőrű paripáját le nem küldi, melynek farkából a vak, mikor Jancsival repülni kezdett, néhány aranyszőrt ki is szakasztott.

Jancsi ezután felment a várba s az aranyszőrű paripát ajándékul nyervén, királyi udvarra szállt, jegyesét meglátogatni.

De már ennek férje s két gyermeke is volt. A gyermekeket Jancsi semmiképen sem akarta elfogadni, de a nőt sem; a nő szétszakítván gyermekeit, az ablakon kivetette s János keblére dőlt és síránkozott; de János lovára kapott s elbujdosott.

Ment, mendegélt, nagy zöld síkra érkezett, hol lefeküdt. E helyen látta meg a csodaszép ifjút Zsuzsi nevű libapásztor, ki rögtön haza, a közellevő várba futott s a királykisasszonynak megjelentette, hogy kit látott. Kimentek Jancsiért s behívták vendégségbe.

Ebédközben az ifjú a kisasszonynak tudtul adta, hogy hű szeretőt keres, olyant, aki soha meg nem hal.

– Nekem az én kedves anyám – mondá a kisasszony – egy akó tűt hagyott, míg azt a varrásban el nem koptatom, a halálnak nincs rajtam hatalma.

– De azután meghalsz? – kérdezé az ifjú.

– Azután meghalok – felelt a kisasszony.

– Igy tehát nem kellesz! – szólt János és felülvén a lovára, továbbfolytatta útját.

Innen messze ismét pázsitra ért, hol lefeküdt. Itt Kata nevű vén asszony libákat őrzött, ki szinte befutott a közellevő várba s nemsokára Jánoshoz jött, mondván:

– A királykisasszony kéri, tessék ebédre jönni.

Bejövén a várba, a kisasszony jól megvendégelte. A kitűnő szépségű ifjúnak ez is ajánlkozék s mondta, hogy addig meg nem hal, míg két akó tűt el nem koptat, melyet anyja örökségül hagyott reá. De mivel egykor mégis meg kellene halnia, elhagyá őt az ifjú s aranyszőrű paripáján továbbhaladt.

Most elérkezett egy harmadik vár földére. Itt előbbiekkel egyezőleg folyt dolga, csakhogy az öreg libaőr neve Mari volt; a királykisasszony pedig csak három akó tű elfogyasztása után halt volna meg.

Innen erdőkön, hegyeken keresztül nagy tengerhöz jött, melynek egyik szigetében lakott, kit szíve oly régóta keres. Itt megállapodott paripája s a következőket mondotta neki:

– El kell válnunk, mert én tengeren a szigetig menni képes nem vagyok. Most ölj meg, beleimet szedd ki, mosd meg a tenger vizével s oly helyen rejtsd a föld alá, hol akármikor könnyen megtalálhatod. Ha szükséged lesz reám, vedd ki belsőrészeimet a föld alól, tisztítsd meg, azután rázd meg a kantárt és én újra ló leszek. Ha a szigetre akarsz jutni, miután beleimet elástad, bujj el a testembe s mikor a sas kopogtatja a bőrt, fogd meg a lábát.

Ezután megtévén a mondottakat, a hozzáérkezett sas lábába fogódzott, mely csak azzal az igérettel szabadult meg Jánostól, hogy sajkán eljön érte.

A sast asszonya megpirongatta a késedelemért, de miután elmondta az okot, megbocsájtott neki s Jánosért küldte. Mikor János odaért, a kisasszony örvendett s így fogadta:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém! Ime, vígadozzunk, mert soha meg nem halunk!

Ezután sokáig bútalanul éltek.

Későbben Jánosban vágy támadt hazáját meglátogatni s feleségének a beleegyezésével a partra sajkázott. Itt kiásta a beleket, megmosta a tenger vizében, a kantárszárat megrázta s az aranyszőrű paripa előállott s ekkép szólt:

– Amerre te menni akarsz, az mind erdőség és pusztaság, mert kétszáz éve már, hogy ott nem voltál!

János mégis elment s lovának tanácsa következtében három zsákot vitt magával. Mikor mélyen bementek az erdőbe, a ló nagyot botlott s mondta urának:

– Itt lakott valaha a három akó tűvel bíró leány, de már a sírban alszik s palotája helyén magas fák vannak. Szállj le rólam, kedvesem s egy zsákot tölts meg dióval!

Ezt megtevén János, felült s tovább haladtak. Mikor már jó darab utat tettek, ismét nagyot botlott az aranyszőrű paripa s mondja:

– Itt volt egykor a két akó tűt bíró leánynak a kastélya.

János leszállott s a másik zsákot mogyoróval töltötte meg.

Mentek tovább s mikor már messzire haladtak, harmadszor is megbotlott a paripa s mondta:

– Itt van régi helye az egy akó tűt bíró kisasszonynak.

János leszállt paripájáról s a harmadik zsákot suskával szedte tele.

Ezután mentek, mendegéltek, míg egy pusztán át nagy erdőbe értek, hol a ló nagyot botlott s mondta, hogy e helyen volt királyának és elhagyott jegyesének a lakása. János, amint lováról leszökött, nyílást látott maga előtt, hova bement s látta, hogy az egész királyi család tetemei itt nyugosznak, egyik szegletben pedig a Sárgahalál élesíti a fogait. János kérdezte, hogy miért teszi azt?

– Ezeket már idehozván, érted menni készültem, de jó, hogy itt vagy, mindjárt elvégzem.

Ettől megijedvén, lovára kapott s amint lehetett, futtatott, a Halál utána s már éles karmaival feléje nyúlt, mikor János a zsák suskát elszórta. Míg a halál ezen nagy keservesen keresztüljött, ő már távol volt, majd azután a mogyorót s diót szórta a Halál lába alá. E veszedelem közepett a tengerparthoz értek, a ló itt maradt, János pedig sajkájába lépett s a sziget vára felé nagy rémüléssel evedzett, mivel a Halál szüntelen sietett utána. Végre sértetlenül besajkázott a szigetbe s feleségének elpanaszolta viszontagságait. Már az asztalhoz ültek ebédelni, mikor az éles fogú Sárgahalál nagy ájtatosan belépett az ajtón, hogy Jánost magával vigye, azonban a Tündérasszony lehívta a háztetőről a Zöldhalált, mely felkötvén nagy kecskeméti sarkantyúját, megragadta a Sárgát és széttépte; János pedig hű párjával most is él a tenger szigetén.

(Ipolyi A. gyüjteményében 365. sz. Vilcsek Jakab gyüjt. Szeged.)

20. Juhenes.

Élt hajdanában egy igen öreg király hasonkorú feleségével. Boldogtalanságuk abban állt, hogy gyermekük sohasem volt. Mindennap kimentek egy inas kiséretében a szőlőkertbe, hol azután a gyepre heveredve elaludtak. Az inas ilyenkor mindég a lábuknál őrködött.

Egyszer egy igen szép meleg napon a felettök levő nagy fára három holló szállott s az egyik azt mondta, hogy a király udvarában a kapu küszöbje alatt van egy aranyláp, abban egy hal, melynek ha a királynő a máját megeszi, gyermeke lesz. Az inas nem állhatta már tovább, elmondta a királynénak, hogy míg ő aludt, mit beszélt a holló.

A királyné kivétette a hal máját, megette s egy év mulva csakugyan lett gyermeke, kit Juhenesnek neveztek el. Mikor már Juhenes felnövekedett, az apja elküldte vitézséget szerezni. Amint kiért Juhanes a városból, megszólítja egy Öregasszony:

– Hova mégy, királyfiú?

– Vitézséget keresni.

– Jaj, édes fiam, akkor menj vissza a városba, keresd fel azt a lovat, melyen apád hajdan vitézkedett, meg azokat a ruhákat, melyeket apád hajdan viselt, keresd fel a fegyvereket, melyekkel apád hajdan annyi vért ontott s ezekkel indulj el, mert különben nem lesz szerencséd. A lovat azonnal meg fogod ismerni, mert amint belépsz az istállóba, egyszerre nyeríteni fog.

Ezzel a Vénasszony eltávozott, Juhenes pedig visszament a városba s ott a szeméten megtalálta atyja ruháit és fegyvereit; azután az ólba ment, hol egy ló ugyancsak nyerített, hozzáment Juhenes, fel akarta állítani a lovat, de az mozdulni is alig tudott; mit volt mit tenni, megfogta a kötőfék szárát, húzta maga után a lovat.

Mikor kimentek a városból, megrázkódott a rossz ló s pompás paripa lett belőle:

– No, édes gazdám, ülj fel csak rám, mondd, hogy vigyelek, úgy-e mint a szél, vagy pedig mint a gondolat?

– Úgy mint a gondolat.

Ennek sem kellett egyéb, felragadta a felhők fölé. Amint itt mentek, mendegéltek, találtak egy rossz hídat, akkor mondja a paripa:

– No, édes gazdám, bújjál csak ez alá a híd alá, aztán tartsd ki a kardodat, mert mindjárt jön egy hatfejű Sárkány, ezzel meg kell vívnod!

Juhenes bebújt, hát egyszer csakugyan jön ám a hatfejű Sárkány s amint a hídra lépett, megbotlott Juhenes kardjában s nagyot káromkodott:

– Ejnye, ilyen-amolyan, Nagy-Magyarországot körülfutottam annyi idő alatt, míg egy szál kender elég, anélkül, hogy megbotlottam volna s most ez a szeg akadályozna engem?

Ezzel nekirohant Juhenesnek, de Juhenes mind a hat fejét levágta.

Azután felült a paripára, ment, mendegélt tovább, hát egyszer találnak egy ezüsthídat, ekkor ismét megállott a paripa s mondá:

– Édes gazdám, bújjál be az ezüsthíd alá, tartsd ki a kardodat, mert mindjárt jön a kilencfejű Sárkány, ezt meg kell győznöd, mert különben végünk lesz!

Juhenes úgy tett, mint lova mondta s kevés idő mulva jött nagy sziszegéssel a kilenczfejű Sárkány s amint a hídra lépett, megbotlott s még jobban káromkodott, mint a hatfejű Sárkány:

– Körüljártam Nagy-Magyarországot, anélkül, hogy megbotlottam volna annyi idő alatt s most ez a szeg gátolna engem!

Ezzel nekirohant Juhenesnek, de Juhenes mind a kilencz fejét levágta, azután ismét tovább ment.

Amint egy jó darabig haladt, talált egy aranyhídat.

– No, édes gazdám, bújjál be az aranyhíd alá, mert jön a tizenkétfejű Sárkány, ezt is meg kell ölnöd!

Juhenes négy óra mulva ezt is megölte; ekkor visszafordult és hazament az atyjához, kinek mikor elmondta, hogy hogyan vitézkedett, így szólott hozzá:

– Jaj, édesfiam, ez még mind semmi, ezt még én is mind megtettem, hanem van egy ember, kivel én nem bírtam, azt öld meg, ha ezt megteszed, akkor bezzeg, vitéz ember leszesz!

Elindult Juhenes, újra húzta maga után a rossz lovat, mert mikor a városba jött, a ló újra olyan rossz lett, mint előbb volt s a város végén ismét szép paripává vált.

Mentek, mendegéltek, míg el nem érték Zöldmezejesinek a lakóhelyét – így hívták azt a vitéz embert. A paripa eltűnt egy kis időre, Juhenes pedig szétnézett, látta, hogy alszik Zöldmezejesi, mellette meg pompás ételek vannak. Juhenes éhes volt, hozzáfogott enni, jóllakott s azután lefeküdt Zöldmezejesi mellé, elaludt. Későbbre felébredt Zöldmezejesi, csak elbámult, hogy mit keres mellette ez az ember? Először meg akarta ölni, de eszébe jutott, hogy Juhenes őt is megölhette volna, nem illik tehát ily alávalólag bánni vele. Mikor Juhenes felébredt, így szólott hozzá Zöldmezejesi:

– Tudd meg, nyomorult, hogy megölhetnélek, de nem bántlak abban az esetben, ha a sáskákat, melyek ide fognak jönni, mind elkergeted.