Part 8

Úgy lett; Kampó nagy örömmel teljesített mindent. Mire a Tündérkirály hazajött, minden rendén volt, Kampó teljesen helyét pótolta az elsikkasztott s gondosan földbe rejtett várnagynak. Delibáb, elseje s legkedvesebbike a Tündéreknek, a királynak főszobaleánya, ki aranyhaját fésülte s ebből midőn elszenderült ölében, nem egyet rejtett el keblébe, urának sok titkát bírta és sok varázsszerekkel bírt, minden bajt elhárított Kampó elől. Általa Kampó csakhamar igen meghitté lett a várban. Mindenkinek kedvére járt, ami erdőn, hegyen, völgyön kedves volt, meghozta nekik, már előre tudta kívánságaikat, virágillatot, gyémántot, mely emberi hűségből; színaranyat, mely emberi boldogságból; tiszta ezüstöt, mely igaz szeretetből; gyöngyöket, mik emberi irgalomból; rubintot, mely háladatosságból forrt ki s ennek igen örültek a szép Tündérek, viszonozták is mindennemű jókkal, adván neki számos becsű ajándékokat. Büvellő Tündérke adott neki írt, mellyel ha magát vagy mást megkent s mondta:

– Bűvös-bájos kenőcse, legyek tarka lepécske!

Mindjárt azzá lett. Gillike Tündér a madarak szavát érttette meg vele. Szemőke Tündér oly tükörrel ajándékozta meg, mellyel hét mérföldre elláthatott, ha belenézett. Füvellő oly füvet, melyet magánál hordott, valamennyi füvek megszólamlottak s megmondták, mi nevök s mire valók. Szüdellő (oly) tulajdonságot (adott), mellyel az emberek szíveit, amint valakit látott, mindjárt kiismerte. Illangó oly varázstüszőt, mellyel egyszerre hét mérföldet ugorhatott. Szolgálathűségét pedig abban tüntette ki leginkább, hogy a Tündérvár mindenkép pontos szolgálattal volt ellátva minden parancsolat nélkül és a Tündérkert, melyben arany almák, ezüst körték, gyémánt és rubint virágok teremtek, híven meg volt őrizve a gonosz Zivatar, Zuzmara és Harkánya Boszorkányok ártalmaitól; sőt midőn egyszer a gonosz Szipirtyóbanya a tizenkét Tündérleánynak, kik egy hattyútóban fürödtek, levetett tollruháikat el akarta lopni, hogy azokkal Rinya leányát fölékesítse, Kampó hét mérföldről meglátta és azonnal ott termett, egy vágással hétfelé szelte a banyát.

Kampó ezeknélfogva annyira meghitt volt a Tündérvárban, hogy láthatta, mit senki más: a Tündérek titkos vigalmait; látta a szép Tündér Ilonát: a Tündérek királynéját; látta esti mulatságaikat, midőn leggyönyörübb madáréneklés mellett tánczoltak, majd orsómódra pörögve, gyorsan mint a forgószél, majd a levegőbe röpködve, hol ilyenkor a Tündérek számtalan serege gyűlt össze, szolgált körükben s értette beszédeiket.

Végre kitelt a szolgálat ideje, a hét hét s megemlékezett fogadásáról. Kérte Delibábot, jönne vele anyjához, de ez igen szabadkozott, mert azt mondá, ha elmegy, a Tündérek nyomon érik s a Tündérkirály elátkozza, hogy neki s anyjának veszni kell, hanem intette, hogy menjen csak és ellátta á tündérszerekkel, keresse fel a Holdas lovat.

Ment tehát Kampó s midőn bűvös tükrével hét mérföldet áttekintett, azt egy ugrásra meg is tette, de amint beesteledett a nagy rónaságon, lenyugodott és oly mély álomba merült, hogy nem is érezte, midőn a bosszús vén Sivatag odalopódzván, minden tündéri szereitől megfosztotta. Ezalatt hirtelen ott termett a rút Szipirtyóbanya is, ki szinte bosszút akart állni rajta s míg elprédált tündéradományai felett koczódtak, azalatt végre fölébredt Kampó s kardjához kap, de már azzal a banyák hadakoztak s Kampó nagy sebet kapott, mely a mellét hasította föl. Összekonczolták volna, ha tizenkét fehér holló képében a tizenkét megvédett Tündér őt körülröpködve, láthatatlan ködbe nem borítja s gyors inalásra nem inti.

Amint így a síkon bolyongott a késsel metszhető sötétben, egyszerre a Fiastyúkot látta maga felé közeledni, csirkéivel leröpülve az égről, szavából kivette, hogy merre menjen s amint ment, igen virágos rétbe jutott, hol a füvek rendre megnevezték magokat s erejöket. Amint a sebgyógyító füvet hallotta, azonnal föltépte és mellére rakta s így meggyógyulva gyorsabban folytatta útját, míg egy nagy folyóhoz ért, ott egy fa alatt ült le s pihent.

Egyszer valami suttogást hall, hát föltekint a fára, ott két szarkamadarat hall beszélgetni:

– Mi újság nálatok, túlfelől, szomszéd? – így szól az egyik.

– Hát az, hogy egy gyönyörűséges szép lovat látni, melynek hold van a homlokán, hogy a legsötétebb éjjel is kivilágítja az útat, amerre megyen.

– És ki ennek a gazdája?

– Annak a gazdája egy bűbájos ember, akit senki se ismer; mert ahányszor látni, annyiféle.

– És hol lakik e furcsa ember?

– Ott, hol ha keresik, se’ találják, ha megtalálják, se’ látják, ha látják, se’ ismernek rá; de néked megmondom: vízen túl, erdőn innen, hegyen alól, völgyön felül, aki a hét számot érti s hét hetet szolgált Tündérországban, olyan ember megismerheti.

Kampó jól fülelt mindezekre, nem is kellett neki több, elértette ő ez utasítást, a szarkák pedig e rövid csevegés után odább repültek, ő meg nekieredt a partnak.

Amint ott bolyongott, talált egy kivájt fát, abba beleült s átevezett a nagy folyón. Amint a tulsó partra jutott, éppen egy halászgunyhóra talált. Bent öreg halász sütött halat, őt is megvendégelte. Kérdésére, hogy mi járatban volna? mondá, hogy szolgálatot keres.

– Héj, atyámfia! nehéz dolog a szolgálat. Vigyázz, hogy rossz helyre ne találj. Sok ilyen jámbor rajtavesztett már az úri szolgálatban. Csak sokra ne vágyj, azt ajánlom s eszeden járj, különben póruljársz!

Többet nem szólt, de Kampó kinézte szívéből, amit gondolt. Jóllakván, köszönetet mondott s tovább ment az úton.

Nemsokára egy vadászforma Embert lát magafelé közeledni. Kérdésére, hogy mi járatban van?

– Szolgálatkeresésben! – mondá.

– És mit kívánsz bérül?

– Keveset, uram. Azt is úgy, ha megérdemlem.

– S mihez értesz?

– Kevéshez, uram; de örömest tanulok és szót fogadni már tudok, amit rám bíznak, úgy végzem.

– Jól van, hát hét nap a próbaidő, hétszer hét a többi, meglátom, szavadat beváltod-e? Fizetésben nem leszek fösvény, a többi a te dolgod, jer velem!

Nemsokára egy barlangba értek s azon messze haladva, egyszer egy völgy felé nyíló udvaron voltak. Köröskörül nagy magas hegyek; valami rettenetes kinézésű Vénanyók ült ott egy fa alatt, ezer meg ezerránczos pofával.

– Itt van anyám egy új cseléd, parancsolj vele.

Kampó már tudta, hányat ütött az óra; tudta, hogy kiféle az ördöngősen vigyorgó vén szatyor.

– Éhes vagy, fiam, úgy-e?

Elébe tett egy darab hamukenyeret s egy korsó vizet. Kampó úgy tette mintha jóízüen falná, azonban ügyesen félrerakta s igen köszönte.

Azután kiszabták kötelességét, hogy lovász lesz, de úgy vigyázzon magára, hogy ha legkisebb hibát követ el, karóra jut! s mutattak neki egynéhány ilykép jutalmazott szolgát. Kampó dolgát végezte s búsan ment nyugalomra a kiadott másnapi parancsolattal. Amint álmatlanul hevert, fecskecsevegést hall:

– Szegény szolga, te is szomorú helyre jutottál, hej, csak annyi eszed volna, hogy minden lónak homloksörényéből három szálat húznál ki, nem vesznének el soha a te lovaid!

Kampó azonnal megtette.

– Fonj abból ostorkát, azzal suhogass nekik, akárhol lesznek, előkerülnek! – mondának a fecskék örvendve, hogy Kampó megérté a szavokat.

Kampó is igen megörült a jó tanácsnak, aztán lefeküdt, de nem alhatott; eszébe jutott megnézni a keblébe rakott hamukenyeret, hát mily öröm! a leggyönyörübb fehér kenyér vált abból. Kampó sokáig csodálkozott ezen s a fecskefészekbe is tett abból egy darabot, a többit jóízün elköltötte. Csak akkor jutott eszébe, hogy a tündérgombostűt odatűzte volt szíve tájához ruhája belsejébe s most is ott volt még, megörült neki nagyon, elővette s megfordította ujjai közt, azonnal megtudta a ház egész állapotát. Éjjelre kését döfte a küszöbbe s a vén Boszorkány nem mehetett be azon, hogy neki árthasson.

Amint reggel kenyerét megkapta, eltette, az adott italt alig kóstolta, mert abba álompor volt vegyítve s künn azt egy forrás vizével erőtlenítette meg. Hamukenyere mindig kaláccsá vált, ha a tündértűvel böködte meg s így jóllakhatott. Hiába vetette a Vénbanya utána a pemetét, midőn kiment a lovakkal legelőre s midőn elaludt, hiába űzte azokat szét a Boszorkány a szerével; mihelyt sörényökből fonyt ostorkájával suhogtatott nekik, azonnal ott termettek.

Igy nem foghatván ki rajta, szörnyen megbosszankodott s mondá fiának, hogy az ezermester lovászon adjon túl. Ez tehát a hét nap mulva mondá:

– Öcsém, derék gyerek vagy, mit kívánsz szolgálatodért, mond ki szándékodat!

Kampó a legrongyosabb nyerget s kötőféket kérte díjul.

– Ficzkó, te ördögfi vagy, hol tanultad meg a hét számot?

Ekkor előhozott egy igen rongyos nyerget s kötőféket.

– Nesze, vigyen el apád, az Ördög, ki erre tanított, vesztedet kéred, de legyen, nesze!

– Hohó, gazda, nem az a legrongyosabb!

Megint másikat hozott, de az sem volt az; ekkor czivakodni kezdtek. Kampó megmondta a rejtekhelyet, ahol a bűvös nyereg van, de gazdája nem akarta kiadni; birkozásra került a dolog, Kampó jó porcziót vett be az erősítő gyökér levéből s úgy vágta a földhöz gazdáját, hogy az hónaljig sülyedt be, aztán lekötözte; a banya pemetjét, gereblyéjét pedig a küszöbhöz szegezte, hogy az nem mehetett ki a házból s fölkereste a bűvös nyerget s kötőféket, ráült a Holdas lóra, oly gyorsan lovagolt mint a szél.

Mikor már a török Táltos kiszabadította magát nagynehezen kötelékéből, szétrágva a kötelet, Kampó száz mérföldre volt, utána nyargalt a táltos legjobb lován, de amint tovább ment, mindig fogyott ereje és ahogy a síkra jött, végtelen tengert látott maga előtt mindenütt. Delibáb Tündér munkája volt ez és ettől visszarettent a török Táltos, mert nyomát sem láthatta sehol a Holdas lovon nyargaló Kampónak, ki azonfelül még egy jeles kardját is elvitte a legyőzött török Táltosnak.

A Vénanyó is dúlt-fúlt bezárt kamrájában, de a varázskulccsal bezárt ajtót nem bírta kinyitni s boszorkányszerei tündérszeggel voltak beszegezve. Amint azonban az ellenséges banyák megérezték Kampónak diadalmas jöttét, ismét útját akarták állni; a rút Szipirtyó igen ékesen földíszített leányát: Rinyát állította az út mellé egy folyó hídjánál megmérgezett almákkal, melyek gyönyörűséges szépek voltak.

– Szomjas vitéz, végy e szép s jó almákból! – így hívogatta Rinya, de Kampó kardját szúrta az almába s vér folyt és sikoltás hallatszott.

– Vessz el átkozott! – mondá Kampó s tovább nyargalt.

Odébb ismét gyönyörű szép kenyérrel kínálta a nyájas alakba öltözött Harkánya; de kardjával döfvén abba is, vér folyt és sikoltás hallatszott s eltünt a gonosz nő.

Végre a forró homokos rónán izzadásra hevültet egy korsó vízzel kínálta Sivatag anyók; de azt is kardja vágásával oszlatta el.

Igy ért végre haza, meghozván dicsőségesen a Holdas lovat. Nagy öröm lett Mátyás vitézei közt s nagy vigasság közt mutatta be a király a jeles vitézt, jutalma választására kérte föl, de Kampó megelégedett a dicsőséggel s nem fogadott el semmit.

Észre sem vették a vigadó vitézek, midőn közülük eltűnt, csak mikor a törökök ellen folyt a háború, akkor ismert rá egyik-másik vitéz ismét, hogy köztük itt-ott megvillant s aprította az ellenséget; de már a diadal után hova lett megint? senki sem tudta, mind elveszettnek hitte, míg más ütközetben ismét feltűnt. Innét a neve, hogy: Táltos Tündérvitéz.

(Ipolyi A. gyüjteményében 317. sz. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.)

18. A csodás szőlőtő.

Egyszer volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy király, annak volt három fia. Az öreg királynak a fél szeme mindig nevetett, a fél mindig sírt.

Egyszer a három fiú összebeszélt, hogy megkérdezik atyjoktól, hogy miért nevet az egyik szeme s miért sír a másik? Bement tehát a legnagyobbik s kérdezé:

– Ugyan, felséges Atyám, miért van az, hogy az egyik szeme mindig nevet, a másik mindig sír?

A király felbőszült s reákiabált:

– Ejnye, gazember, hát hogy mered azt kérdezni?

Ezzel felkapott egy nagy kést s hozzá akarta vágni, de már az akkor kiugrott az ajtón s beutasítá a másikat. Ez is hasonlóul kérdezé, erre is kést ragadt atyja, csak kevés híja volt, hogy keresztül nem szúrta atyja kése, mert az ajtóban állott meg; ekkor elhatározá a két nagyobb testvér, hogy küldjék be a kisebbet s úgy is tettek.

Bement a legkisebbik, ez is azt kérdezte; a király hozzávágta a kést s a kés felakadt az ajtóba, de a kis fiú ki nem szaladt, hanem kihúzta a kést az ajtóból s visszaadta atyjának. Atyja ekkor kiengesztelődött iránta s így szólott:

– Te, gazgyermek! te megérdemled, hogy neked megmondjam, halld tehát! A jobb szemem azért nevet mindig, hogy ily szép három fiam van; a bal pedig azért könnyezik, hogy volt nekem itt a kertemben egy szép szőlőtő, amely minden este virágzott s minden reggelre érett gyümölcsöket hozott s ezt tőlem elrabolták.

A kis fiú kiment, megmondá a bátyjainak s mind a hárman elhatározták, hogy a szőlőtőt, akárhol legyen, fölkeresik. Közölték tervöket atyjokkal, hogy nekik pénzt, lovakat és fegyvereket adjon. Az öreg király nem akarta őket elereszteni, de mikor látta, hogy ellenvetései mit sem érnek, útnak bocsájtá fiait.

A három fiú sokáig ment, mendegélt, egyszer egy kis csapszékbe tértek be enni és inni. A két nagyobbik királyfi szerfelett szórta a pénzt, igen sokat ajándékozott a kocsmáros szép leányainak; a kisebbik nem állhatta már a prédaságot, felszólalt ellene, erre azután megindultak.

Csakhamar egy nagy erdőbe értek, hol háromfelé vezetett az út, itt megállottak s elhatározták, hogy mindenikőjök külön-külön úton fog haladni, hogy annál hamarabb feltalálhassák a szőlőtőt s mindenik kését egy vastag fába ütötte, hogy ha valaki közülök visszatér s testvére kését vérezni látja, tüstént induljon utána, mert az veszedelemben van. Elbúcsúztak; a legkisebbik a jobbfelől való úton ment, a két öregebbik a másik két úton indult el; de alig mentek egy darabig, visszatértek a korcsmába.

A legkisebbik ment, mendegélt, míg végre lova elfáradt s neki meg kellett állania egy szép, tágas helyen; a lovát szabadon bocsájtá, maga pedig leheveredett.

Egyszer csak valami neszt hall maga körül, hirtelen fölegyenesedik s egy rókát látott feléje közeledni. Neki sem kellett több, fölkapta a puskát, de a róka megszólalt:

– Ne bánts engem, királyfi, jótéteményért jót várhatsz!

A királyfi leeresztette puskáját s igen megörült, hogy lesz kivel beszélgetnie. Közelebb hívta magához a rókát; a róka mindjárt így szólott hozzá:

– Tudom, királyfi, miért jöttél s ha tanácsomat követed, azt el is fogod hozni a várból, mert az egy ördöngős várban van s én téged oda elvezetlek, csak úgy tégy, amint én mondom, mert különben vége az életednek.

Ekkor a királyfi igen megörvendezett, hogy már neki útitársa és tanácsadója is lesz; mindjárt ami ennivalója volt, megosztá a rókával s azután útnak indultak. A királyfi felvevé a rókát is a lóra, hogy ne fáradjon gyalog, így útaztak.

Este azután szép helyen telepedtek le, a lovat elbocsájtották, de már enniök nem volt mit s a királyfi aggódni kezdett, hanem a róka megvígasztalta:

– Ne búslakodjál semmit, majd én elmegyek s hajtok feléd egy rakás őzet, lőjj közülök!

Csakugyan kis idő mulva egész csordaőzet hajtott a kis róka, a királyfi pedig közélőtt s kettő is elesett, ezután tüzet raktak s az őzet megsütötték, jóllaktak.

Reggel korán felköltötte a kis róka a királyfit s útnak indultak.

Már három nap utaztak, mikor a kis róka azt mondhatta:

– No, édes királyfi, holnap mindenfélekép ott kell lennünk a vár körül, csak arra vigyázz, mit mondok, a szőlőtő a mienk, különben meghalsz!

Másnap útnak indultak s közel a várhoz kis sík mezőn a róka megállapodott s így szólott a királyfihoz:

– Ebben a várban tizenegy órától tizenkettőig alusznak, most éppen tizenegy óra, siess be a várba, ne félj semmit az őröktől, mert azok mind alusznak! A várkapuval szemközt nyílik a kertajtó, csakhamar megfogod ott látni a szőlőtőt, nyolcz strázsa van körülötte, mellette faásó és fakapa, vasásó és vaskapa; de te ne nyulj a vasszerszámhoz, csak a fával ásd, mert ha a vassal csak hozzányulsz is, véged van!

A királyfi elindult és csakhamar bement a várkapun és a kertajtón s kezdte faásóval kifelé vájni. Már csak egy gyökere volt a földben, mikor így gondolkozott:

– Ej, levágom én ezt vaskapával és sietek kifelé!

S fogta a vaskapát, odavágott, mire az egész vár megrendült, az őrök mind felkeltek s iszonyú szidalmak közt beásták a királyfit térdig a földbe, hogy a király ha felkel, hadd üttesse le a fejét, a szőlőtőt pedig ismét visszatakargatták.

Elérkezett a rémítő tizenkét óra, az őrök felvitték a tolvajt királyuknak; a király elkezdé őt dorgálni, hogy merészlett lopni akarni, ezért halállal fog lakolni.

Erre a királyfi így felelt:

– Felséges királyom, szerencsét akartam próbálni, hogy nem sikerült, kész vagyok a halálra, egy keveset sem félek tőle!

Az Ördöngős királynak megtetszett a felelet s így szólott hozzá:

– Hallod-e, te ficzkó, tied lesz a szőlőtő s mellé még három szekér arany, ha a szomszéd királynak elhozod a tátos paripáját; de jól vigyázz, mert az még hétszer ördöngősebb nálamnál; ha el nem hozod, meghalsz!

Szomorúan ment a királyfi lovához s a rókához, de a róka már távolról hozzákiáltott:

– Úgy-e, jól esett térdig földbe ásva lenni, nem fogadtad a szavam, már most egy út helyett kettőt kell tennünk!

A királyfi engedelmet kért a kis rókától, hogy szavát nem fogadta s kötötte az ebet a karóhoz, hogy a jövőben szófogadó lesz. Felültek a lóra, mentek, mendegéltek, míg végre elérték a királyt, ekkor a róka így szólott:

– Itt is tizenegy órától tizenkettőig alusznak, menj be bátran, egyenesen az istállóba, ott csakhamar meg fogod a többi közt ismerni a tátos lovat, a tátos ló mellett van egy csúnya zabla, azt tedd a fejére; lesznek ott czifra kantárok is, de te ne nyulj hozzájok, mert vége lesz az életednek!

A királyfi egész elkeseredetten mondá:

– Ne félj, édes kis rókám, úgy teszek, amint mondottad!

S azzal bement a várba, onnan az istállóba. Csakhamar meglátta a többi közt a tátost is s illesztgette a csúnya kantárt a fejére, de sehogy sem áll jól. Voltak ott aranyos, gyémántos kantárok, azok közül egyet levett s mihelyt reátette a tátosra, mindjárt megrázkódott az egész vár, a tátos paripa elkezdett nyeríteni, a királyfit megfogták s minden kimélet nélkül nyakig beásták a földbe, míg a király felkel, ott legyen.

Mikor ütötte a tizenkét órát, elvitték a királyhoz, ki szerfelett piszkolta, gyalázta, hogy mert olyant még csak eszébe is venni?

A királyfi itt is bátran mondá, hogy kész a halálra, csak megkisértette a tátos lovat ellopni.

Az Ördöngős királynak megtetszett a felelet s bátorságát látva, azt mondá:

– No, hát neked adom a tátos lovat és kilencz szekér aranyat, ha elhozod a szomszéd királynak a lányát, máskülönben pórul jársz!

A királyfi elindult ismét a rókához s a róka már messziről megszólította:

– Áhán, jó volt nyakig a földben ülni, nem fogadtad a szavamat, most már nem tudom, hogy hozod el onnan a fogadat, mert az még hétszerte ördöngősebb ennél!

A királyfi rimánkodott neki:

– Csak még most az egyszer segíts, soha többé át nem hágom a szavadat, bármit mondasz is!

Elérkezett a harmadik várhoz is és ott ismét tanácsot adott a róka a királyfinak, hogy menjen a kapuval szemben nyíló ajtón be, menjen végig a szobákon és csúfos, tágas szobában meglátja feküdni a kisasszonyt, kit tizenkét strázsa őriz, de ezek alszanak. Vegye fel karjára a szép királykisasszonyt és siessen vele ki, de meg ne csókolja, mert akkor bizonyos a halála. Ment, mint a róka mondá s amint néhány ajtón keresztül ment volna, egy tágas, csinos szobában megállapodott. Egészen elbájolta a bájos kisasszony. Felemelte karjára, ekkor magánkívül volt:

– Megcsókolom, ha mindjárt meghalok is!

De csakhamar eszébe jutott, hogy miért küldé atyja s bármily nehezen esett is, erőtvett magán és sebes léptekkel rohant ki a palotából. Mikor a kapuba ért, a kis róka ott volt már a lóval s csakhamar felsegítette a lóra a királykisasszonyt a királlyal, ő pedig a lónak a hasa alá bujt s mentek a széllel verset.

Mikor már felébredtek a várban, a királykisasszonynak híre sem volt, tüstént nagy sereggel utána indult a király s már szinte-szinte utólérte, mikor kiléptek a határszélen s mindkét fél megállapodott. Az Ördöngős király keserű átkokat szórván utánuk, visszatért, ők pedig megpihentek. Ekkor a királyfi azon törte az eszét, hogy tarthatná meg magának a gyönyörű királykisasszonyt is és hogy vihetné el a tátos lovat is? A róka megcsóválta a fejét s azt a tanácsot adta, hogy mihelyt megkapja az aranyat és a lovat, menjen le a királykisasszony szobájába s üsse meg azt egy kis vesszővel, tüstént bábbá változik, ekkor vegyen elő egy kis skatulyát, tegye bele s tegye azt a zsebébe, majd ő belebúvik a királykisasszony ruhájába s ott lesz, míg gondolja, hogy jól tovahalad a királyfi.

Mikor elérkezett a királykisasszony abba a várba, nagy vendégséget csaptak, de a királyfi tüstént előhozatta a tátos lovat és a szekér aranyat s azután úgy tett, mint a róka mondta, felült a lovára, zsebébe vette a skatulyát, sebesen hajtott, amint csak lehetett.

A királykisasszony még mindig aludt, az őrök még csak mozdulni sem látták; végre behívták a királyukat, mert változást vettek rajta észre, tudniillik ábrázata mindig rútabb és rútabb lett. Mikor a király bejött, ekkor nagy hirtelenséggel felugrott s az ablaknál termett s úgy nézett vissza a királyra; a király majd kővé vált csodálkozásában, hogy tökéletes rókafejet látott a szép királykisasszony feje helyett. Ekkor a róka kibujt a ruhából, leugrott az ablakon s elszaladt. Az Ördöngős király rettentő bosszút esküdött az ellen, aki így rászedte, de nem tétovázott, csakhamar utána indult; a róka pedig azalatt elérte a királyfit s a tátos ló hasa alá bujt.

Már közel voltak a határhoz, mikor meglátták, hogy a nyomukban vannak, ekkor kétszerezett erővel igyekeztek és csak nagynehezen tudtak három lépéssel a határon túl jutni, mikor ott voltak az üldözők.

Végre a király nagy átkok közt visszavonult, a királyfi pedig megpihent s azután továbbballagott. Eközben eszébe jutott, hogy a királykisasszonyt fel kellene éleszteni, de a róka ellene mondott.

– Ne éleszd fel, – úgymond – mert akkor elveszik tőled s anélkül maradsz!

Azután a királyfi azon tanácskozott a rókával, hogy miként lehetne azt megtenni, hogy a szőlőtő is és a három szekér arany is az övé legyen, még amellett a tátos lovat is elvihesse?! A róka sokáig gondolkozott, végre így szólott:

– No, hát ha olyan telhetetlen vagy, hát csak az is fog sikerülni; vezesd be a tátos lovat az istállóba, én belebúvok, te pedig válaszd ki a legrosszabb lovat a többi közül, az lesz a tátos ló; de mihelyt tied lesz a szőlőtő s tied lesz a három szekér arany, ugyancsak hajtass ám, mert máskülönben elfognak!

Mikor a várba értek, már akkor nagy vigalom volt ott, tudták, hogy már hozzák a lovat s mihelyt a királyfi a lovát általadta, mindjárt megkapta a szőlőtőt és a három szekér aranyat, azonkívül a király szabad választást adott neki lovai közül.

Ő egy igen rosszat választott s azzal csakhamar útnak indult. A várban az őrök azt tapasztalták, hogy a ló mindig rútabb-rútabb lesz, végre egész csúnyává változott; lehívták a királyt, kivezették a lovat, hát egyszer a király szemeláttára rókává változott s a kertbe átugrott s ott eltűnt.

A király tüstént összeszedte embereit, nagy gyorsasággal utánaeredt a királyfinak, kinek alig volt ideje átlépni a határt, csak egy lépés hiányzott, hogy el nem fogták. Túl a határon azonban nem volt hatalma az Ördögős királynak.

Itt azután kipihenték fáradalmaikat, visszafelé igyekeztek; a királykisasszonyt felélesztették, a királyfi maga mellé vette fel a lóra s úgy útaztak. Mikor elértek az erdőhöz, megállítá a róka a királyfit azon a helyen, amelyen találkoztak s így szólott:

– No, jó királyfi, mindent amit birunk, ketten szereztük, már most az volna az igazság, hogy mindennek a felét nekem adod, tehát a királyleánynak a fele, a tátosnak és a pénznek a fele engem illet!

A királyfi mindenét a rókának ajánlotta, csak a királykisasszony legyen egészen az övé, de a róka éppen ezt nem akarta engedni. Mikor látta a királyfi, hogy a róka nem enged, elbúcsúzott a királyleánytól, de a róka visszaadta neki: