Part 7

Jancsi az örömtől majd elolvadva, elfogadá a Tündérnő kezét, elment Tündérországba s ott most is él, ha meg nem halt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 521. sz. Kiss Lajos gyüjt. Turkeve.)

15. Tündér Ilona és Argyilus.

Volt egyszer egy király és ennek volt három fia. Ennek a királynak volt egy almafája, amelyen aranyalmák termettek; sőt oly különös volt, hogy éjjel virágzott s meg is ért az alma minden éjjel. Igy a király gazdagsága napról-napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király szokása szerint kiment sétálgatni korán reggel gyönyörűséges kertjébe s nagy meglepetésére az aranyalmáknak a hűlt helyöket lelte csak. Igy történt ez más-, harmad- és negyednapra.

Ekkor a király összehívta az egész udvart, elmondta a történteket s kihirdeté, hogy ha oly ember találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát megkapja.

A leghívebb őröknek sem kellett egyéb, odaállítottak az almafához, azonban hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájok és alig mult el egy negyedóra, mire fölébredtek s íme! az aranyalmák eltüntek.

Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három herczeg és megjelentették, hogy ők meg fogják őrizni az aranyalmát.

Legelőször is a legidősebb ment őrködni. Vele is ugyanaz történt, mi a többivel. A középső sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott reá. Legelőször is tabakkal jól megtömött aranyszelenczét gyugott a zsebébe, azután ment az almafa alá leülni.

A holdvilág kellemesen világított Argyilus szép arczára, most érezni kezdte, hogy az álom össze akarja szemét húzni, azonnal egyet szippantott, szemét jól megdörzsölvén, nagyokat prüsszentett. Másodszor is nagyot szippantott a tabakból, még egyszer megdörzsölvén a szemét, így állt néhány perczig, egyszer halk suttogást hallott, föltekintett, feje fölött tizenkét hollót lát repülni, kik egyenest az almafához tartanak, a tizenharmadik mint vezér, előrerepült. Argyilus megkapja a tizenharmadik hollónak a lábát s így szólt:

– Itt vagy, tolvaj!

Reátekint, látja, hogy karja közt gyönyörű szép leány fekszik, arany fürtei eltakarják alabástromfehér vállát. Egész meg volt lepve.

– Ki vagy te, szép tolvaj? Én többé soha el nem eresztelek, maradj nálam!

– Én Tündérszép Ilona vagyok, ezek pedig – a tizenkét hollóra mutatván – játszótársnőim. Mulatságból minden este iderepülünk és az aranyalmákat leszedjük. Mulatságból nálad maradnom nem lehet, ámbár megvallom, hogy te vagy az, kit soha felejtenem nem lehet, csak téged szeretlek!

– Maradj nálam, Ilonám! – esdekelt Argyilus – én nálad nélkül nem élhetek!

– Nálad maradnom nem lehet, azonban vedd igéretemet, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de almáid el nem viszem; azért légy itt, ha látni akarsz!

Most nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló. Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák megvoltak. A király herczegfija homlokát megcsókolta. Argyilus csak azt kérte atyjától, engedje meg továbbá is őrködni az almafánál, mit atyja meg is engedett.

Minden éjjel kiment Argyilus őrködni s Tündérszép Ilonával mulatott.

Volt a király udvarában egy _Vénbanya_, ki is Argyilus herczeget nagyon szemmel tartotta. A király kezdett kiváncsi lenni, mi lehet az oka, hogy Argyilus annyira szeret az almafánál őrködni? Történt egyszer, hogy a király magához szólítá a Vénbanyát s így szólt hozzá:

– Látom, hogy Argyilus herczeget szemmel tartod, főképen akkor vigyázz reá, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Egyszer, mikor Argyilus az almafához ment őrködni, a Vénbanya a bokrok mögé bujt s másnap korán reggel azt mondá a királynak:

– Meglestem Argyilus herczeget, alig birok szememnek hinni, gyönyörűséges aranyhajú leánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú leány.

– Hazudsz, Vénbanya! – kiált fel a király – az nem igaz!

– De úgy van, felséges uram. Ha kell, holnap hozok jelt, hogy megismerje, miszerint igazam van.

Másnap este, mikor Argyilus és Tündérszép Ilona egymással mulattak, maguk sem tudták, hogy történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt Tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett; felédredt Argyilus is.

– Mi bajod, kedves?

– Óh, Argyilus, élj boldogul, én téged soha többé nem látlak, nálad nem maradhatok; a házadat tolvajok lakják, íme, aranyfürteimből egyet elvágtak!

Ezzel megölelte Argyilust, ujjáról egy gyűrőt húzott le és Argyiluséra gyugván:

– Ne! – úgy mond – erről megismer Ilonád akárhol.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott s elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak, ki igen elcsodálkozott és tüstént magához hívatta a fiatal herczeget s így szólott:

– Édesfiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, neked is megjött az időd, hogy megházasítsalak; hatalmas herczegnőt kerestem a számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed!

– Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én magamnak keresek; találtam is: Tündérszép Ilona lesz az én feleségem!

Megdöbbent a király a vakmerő kívánságon s bármint akarta lebeszélni kívánságáról, nem lehetett; mi több, a fiatal herczegnek nem volt nyugta, kardot kötött oldalára, elment Tündérszép Ilonát keresni. Utána az egész udvar gyászba borult.

Már majdnem az egész világot összejárta Argyilus, de Tündér Ilonának még a nyomára sem talált, mikor egy kis házhoz jutott, hol Vénbanyára talált, kit egész bizalommal köszöntött Argyilus. A széken ülő Vénbanya nagy csodálkozással kérdezé:

– Hol jársz erre, mikor ritkaság, ha ide madár repül is!

– Jó asszony, – mondá Argyilus – nem tudná nekem megmondani: Tündérszép Ilona merre lakik?

– Nem biz’ én, édes fiam, de talán, ha hazajön az uram, a _Nap_, az mindenüvé odasüt, az talán megtudja mondani, de bujj el, mert ha meglát, felfal!

Erre elbujt Argyilus. Hazajött a Nap, belép a szobába, elkezdi:

– Fi, fi, anyók, emberhús, büdös!

Erre kimászik az ágy alól Argyilus, szépen köszöntötte a Napot.

– Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél, máskép fölfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok, de talán a _Hold_ bátyám fog tudni felőle!

Elment Argyilus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Ez a _Szélhez_ utasította őt.

Odajutván, a beköszöntés éppen olyan volt, mint a Napnál, kérdezvén tőle, nem tudna-e Tündérszép Ilona felől?

– Én – úgymond – nem tudok semmit, de nem messze tőlem, abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán fogja tudni!

Ment, mendegélt Argyilus, már egészen beesteledett, úgy hogy majd semmit sem látott, fölmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot? Csakugyan messze távolságban észrevett egy kis világocskát, hát egyenest nekitartott s el is érte a világocskát, mely egy szép kastélyban volt.

Bekopog, kinyílik az ajtó és egy Óriás jön elébe, melynek szeme a homlokán volt.

– Jó estét, felséges király, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani: hol lakhat?

– Szerencséd, hogy így köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok, Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán állataim közül tud valamelyik felőle!

Ezzel egyet füttyentett és az egész palota tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de nem tudott senki semmit; végre előkullogott egy sánta farkas:

– Én – úgymond – tudok Tündérszép Ilona felől, a Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábomat!

– Tehát vezesd ezt a herczegfit oda – mond a király.

A farkas azonnal elősántított, Argyilus ráült, mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer letette a farkas Argyilust.

– Már én tovább nem vihetlek, óda most már magad is el fogsz találni, hiszen nincsen már messzire, csak száz eszetendőt kell menni! – ezzel elbúcsúzott tőle és elsántikált.

Ment, mendegélt Argyilus, egyszer csak egy völgyet lát, mely három heggyel van körülvéve, a völgyben három Ördög veszekedett, odament, kérdezte tőlök, miért verekednek?

– Az atyánk meghalt s maga után ezt a _köpönyeget_, _ostort_ és ezt a _bocskort_ hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogy ha magadra veszed, a bocskort a lábodra húzod és ezzel az ostorral egyet csattantasz és azt mondod: Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok, ott vagy azonnal. Ezen nem tudunk mi megegyezni!

– No, – mond Argyilus – majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik amarra!

Az Ördögök felmentek, fölvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattantott, mondván:

– Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok, tudniillik Tündérszép Ilonánál!

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.

Kitekintett Tündérszép Ilonának egy játszótársa, megismerte Argyilust, beszaladt Tündérszép Ilonához:

– Nézd, itt megy Argyilus!

Mit Tündérszép Ilona lehetetlenségnek tartott, pofonvágta játszótársát.

Jött a másik játszótársa, az is úgy járt, így jártak mind a tizenegyen.

Argyilus bekopogott az ajtón, egy Vénbanya jött kinyitni; nagy csodálkozással nézett Argyilusra:

– Hát itt vagy, Argyilus, aki meg fogod herczegasszonyunkat szabadítani. Most nem mehetsz hozzá, gonosz Varázslótól most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert az az idő, amelyben szabadon járhat; akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz hatalma rajtad. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél!

– Nem félek én tőle, – mondá Argyilus – megvívok én vele!

De a Vénbanya újra lefestette a Varázslót. Argyilus bemenvén hozzá, selyem ágyat vetett neki, pompás vacsorát készített Argyilus számára, mondván neki:

– Minden éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, azért ne aludj el!

E gonosz boszorkánynak volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordulván, egyet sípolt, ezzel Argyilus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy volt-e a világon valaha! Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátván kedvesét, felkiáltott:

– Ébredj fel, kedvesem! három csók ártatlan szádból megszabadít a kárhozattól!

De hiába, Argyilus fel nem ébredt az alatt az idő alatt. Amint felébredt, mondta a Vénbanya:

– Itt volt Ilona, de te mélyen aludtál.

Ez így történt háromszor egymásután.

Egyszer amint a vén Boszorkány aludt, Argyilus meglátta a nyakán a sípot, leoldotta s kiváncsiságból belefújt és íme, az egész cselédség elaludt. Ekkor jött észre, hogy azért aludt ő olyan mélyen, mikor a Vénbanya sípolt! Most a maga nyakára illesztvén a sípot, a Boszorkány valahányszor fel akart ébredni, mindannyiszor sípolt Argyilus. Igy volt éjfélig. Ekkor jött Tündérszép Ilona. Argyilus háromszor megcsókolá és azonnal az egész vár ki volt világítva, minden ajtó felnyílt, a vén Boszorkány elsülyedt.

Minekelőtte más ízben megcsókolta volna Argyilus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofonvágta:

– Azért van ez, mivel te tizenegy játszótársad pofonvágtad, mikor igazat mondtak!

Ilona ezt rebegte: Megérdemlem.

Ezzel kezére vette Tündérszép Ilonát, köpönyegét s bocskorát felhúzta, ostorával egyet csattantott:

– Hipp, hopp! ott legyek, ahol én akarok, tudniillik az atyám várában! – mi azonnal megtörtént.

Argyilus hatalmas király, Ilona hatalmas Tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 32. sz. Hont v. megye.)

16. Tündér Ilona és a királyúrfi.

(Az előző sz. változata.)

Egy királynak volt három fia, de a legkisebbik legszebb volt. Ennek a királynak volt kertje, melyben egy fa aranykörtéket termett; minden reggel virágzott, délben már gyümölcsök voltak rajta, este pedig – midőn már meg akart érni éjfélkor – a fáról elveszett.

A király nagy jutalmat igért annak, aki meglesi, hogy ki viszi el a körtét, de estefelé mindig szél fujt és az őrök elaludtak, mert a szél álmot hozott az ember szemére. Már mindenki megpróbálta, de senki sem tudta meglesni, csak a király legkisebb fia leste meg.

– Én meg fogom, édesatyám, lesni, – mondja a legkisebb fiú – csak adjon nekem nyilat, kardot, és szép ágyat tegyenek ki a kertbe!

Mikor kiment, sétálni kezdett, azután az ágyra ledűlt. Úgy kilencz óra tájban jött a szellő s ez is elaludt volna, de a hollók közül, kik a fára szálltak, egy hozzájött, fejénél megrázkódott, szép Tündérleány lett belőle, ki azután rálehelt az ifjúra, mire ez előbbeni eszméletét visszakapta és álmát elűzte. A leány melléje feküdt, beszélgettek, megmondta, hogy ő az ifjabb Ilona, Tündérek királynéjának a leánya; és azzal megparancsolta a többi Tündérnek, hogy hagyjanak békét a körtéknek!

A Tündérek elmentek, ezek pedig elaludtak, de mélyen találtak elaludni, mert reggel egy Vénbanya a Tündér aranyhajából jó darabot levágott, ez pedig azt észrevevén, elrikította magát:

– Nem hittem volna, hogy atyád házában ne legyek biztosságban, most nekem el kell mennem, mert míg hajam meg nem nyől, a többi Tündérekhez nem mehetek. Elmegyek, engem, ha akarsz, felkereshetsz a paradicsom kertjében Tündérország mellett, hol a Tündérek nyáron mulatni szoktak.

Azzal megrázta magát, elrepült mint holló. A királyúrfi megharagudott a Vénbanyára, megölte; megnyergeltette paripáját, elment kedvesét keresni.

Amint ment messze földekre, előtalált három Ördögfiat egy _malomkövön_, _pálczán_ és egy _vaspapucson_ veszekedni. Kérdezte tőlök, min veszekesznek? Ezek pedig megmondták neki:

– Nekünk az atyánk meghalt és testamentomban hagyta ezeket a szereket, melyeknek az a tulajdonságuk van, hogy ha a papucsot felhúzza az ember, a malomkőre feláll és a pálczával megüti, abban a minutában ott van, ahol akár lenni; de egyik a másika nélkül nem lehet el!

– Tudjátok-e mit? fussatok versenyt, addig ezt adjátok nekem! Aki előbb ahhoz a dombhoz ér, azé lesz ez a három eszköz!

Az Ördögfiak ráálltak, mikor pedig már jól messze elfutottak, a királyfi magára vevén az eszközöket, megütvén a követ, mondá:

– Hipp, hopp! szeretőmnél légyek!

És azonnal ott termett, míg az Ördögök sírva néztek utána.

A királyúrfi mikor odaért, a kertben lévő Vénboszorkánynál fogadott magának lakást, kinek szép leánya volt ugyan, de a királyúrfi ki nem állhatta.

A Vénbanya a királyúrfi inasát igéretekkel arra vette, hogy segítsen neki, hogy a királyúrfi az ő leányát megszeresse; adott az inasnak egy fujtatót, hogy ha Tündér Ilona jön, azzal fujtasson a királyúrfira, ki azonnal el fog aludni s így Tündér Ilonát sohasem fogja meglátni, leányát majd csak megszereti.

Az inas több ízben sikerrel altatta el urát, Tündér Ilona akárhogyan szólította, nem kelt fel.

Végre harmadnapra már el kellett volna neki menni, azért hogy mégis beszélhessen vele, mondta az inasnak, hogy mondja meg az urának, hogy a kardját egy szeggel feljebb akassza. Ezzel elment.

Mikor a Boszorkány érintésére a királyfi fölébredt, az inas megmondta urának a Tündér izenetét, mit megtett és a kard azonnal a Boszorkánynak leányostul együtt és inasának a fejét is levágta.

Másnap megint eljött a Tündér és elmondta, hogy mi volt az oka, hogy vele nem beszélhetett és hogy neki most el kell menni, de hogy fölkeresheti Tündérországban; ezzel elment, a királyfi pedig felült a malomkövére és elment Szerecsenországba.

Mikor már elért az üveghegyekhez, melyre neki föl kellett mászni, előtalálta a Tündéreket. A királynéjok, Ilona anyja azt mondta neki:

– Hogy mersz te idejönni? Minthogy leányom haja elnyírésének oka voltál, tudd meg, ha ezt az erdőt, mely hét mérföldnyire terjed, egy nap alatt, azaz holnap le nem vágod, életedet veszted.

És ezzel adott neki egy üvegfejszét, mellyel le kellett volna neki vágni az erdőt. A Tündérek elmentek, ő pedig alig vágott hozzá a fához, máris eltörött a fejszéje. Most lefeküdt és aludt. Másnap korán regvel felkelt és sírt keservesen, hogy hogyan vágja le azt a nagy erdőt? A Tündérkirályné, hogy leánya ne segíthessen neki, elküldte az atyjának ebédet vinni huszonegy mérföldnyire. A leány nagyon sietett és csak nagynehezen mehetett négy órára délután a királyfihoz.

– Ne sírj, – mondá neki – mindjárt le fogom vágatni az erdőt!

S azonnal sípjába belefujt és az Ördögök nagy serege jött, kik egy pillanat alatt levágták. Ilona hazament, a királyfi pedig lefeküdt; éjfélkor eljött a királyné s kérdezte tőle, hogy levágta-e?

– Le!

Most mást parancsolt neki, hogy a húsz mértföldre terjedő fekete folyó vizét igya ki holnap, mert különben elevenen nyúzzák meg.

Elkezdett megint sírni, sírt, Ilona pedig, minthogy anyja 50 mérföldre elküldte ebéddel, csak délután hat órakor jött meg. Most ismét megfujta a sípját és az Ördögök kiitták a vizet.

Harmadszor megint parancsolt neki, hogy az üveghegyeket gyűszűben hordja más helyre; a leányát pedig, hogy ne segíthessen, elküldte hetvenöt mértföldre, ezért csak este hét órakor érkezett oda. Megbékítvén a szomorkodót, elhordatta a hegyet.

Mikor pedig hordanák, a Tündérkirályné eljött és elbujt a lerakott kupaczok mellé, hogy kilesse, miként hordják el az Ördögök a hegyet, de ezek észrevették, az egész hegyet fölemelték egyszerre és a Tündérkirálynéra dobták, ki ott elveszett.

Tündér Ilona pedig királyné lett, a királyfi elvette és boldogul éltek.

(Ipolyi A. gyüjteményében 24. sz. Csécsény.)

17. Kampó táltos.

Volt Mátyás királynak egy gyönyörűséges holdas lova, mely éjen amerre ment vele, bármily setétben, az egész tájat megvilágította; hadjáratában kimondhatatlan szolgálatára volt s még boldogult édesapjának is, kitől ő örökségben kapta. De megtörtént, hogy e nagybecsű lovát: Holdast, – ez volt a neve – míg ő az erdőben elszunnyadt, egy török Táltos elrabolta. Roppant nagy jutalmat, kincset és hét vármegyét szabad választás szerint, hírdetett ki Mátyás a megtalálónak. Kampó táltos vállalkozott fölkeresésére.

Ment, ment messze síkon-erdőn, míg egy barlangra talált s abban egy síránkozó asszonyra, ki kérdésére azt válaszolta:

– Ha az én leányomat megmented a Tündérsziget üvegpalotájából, úgy föltalálod a Holdas lovat is. Oda pedig úgy juthatsz el, ha a Tündérvárőrzők után lappangva, – midőn a folyón átmentek reggelenkint vadászatra – hídjokat elszeded s a várnagy tarsolyát és kardját elveszed. A tarsolyban a vár titkos kulcsát nyered, a karddal az őröket győzheted le. Hétélű kard az, minden ügyes vágásra hétfelé hasít. Csak ilyen vitéz bánhat vele, mint te vagy, látom. Hogy pedig köd borítson s meg ne lássanak, íme ezen bűbájos fű, melyet mezítlen testedhez köss a melledre; vigyázz, sehol vissza ne tekints! A vívásodban vágásodat balról jobbra intézd! Lányom: a szép Delibáb, gyermeke az epedő Sivatagnak. Jutalmad gazdag lesz, ha visszahozod őt keblemre!

Erre megvendégelte s erősítő füveket adott étkeibe. Hétszer annyi erőt nyert s ment síkon-erdőn messzire, míg a nagy folyó partján meghált a Tündérek hídja alatt.

Hajnalhasadtakor átvonult a Tündérvár őrsége a hosszú és íves hídon; Kampó láthatatlanul leste és szemelgette köztök a várnagyot. Mindjárt ráismert s nyomban követte őket.

Amint az erdőben szerteszéledtek, a várnagy nyomait követte, míg az letelepedvén, kardját leoldta. De bár láthatatlanul közelgett, meghallá lépéseit a Tündérvárnagy s talpraállt a neszre, kardjához kapott; Kampó buzogányát markolja s láthatatlanul baljáról közelget hozzá, így nem érik csapásai. Míg buzogányával küzd, baljával a bűvös kard markolatához fér, erős küzdéssel kivívja azt s vele a tarsolyt. A zajra az őrség körébe gyűl, de irtózatos vágása elől szerterohannak, ő pedig visszamegy, a hídat lebontja s ott áll a vár előtt, a kulcsot a titkos ajtóba illeszti, végtelenül forgatja; de nem nyílik az ki. Haragos indulattal kerülgette a várat, de élettelen csendesség volt körülötte, nem látott senkit, nem hallott senkit.

Alkonyatfelé szelíd hangok hallatszottak ki a várból: hazatértek a szertekalandozó Tündérek és a szép Delibáb, ki a verőfényes puszták fölött uszkált tündérhajóban; vidám mulatozással lebegték körül arany- és ezüsthajú társnéi. Igy folyt az est is vidám enyelgés közt.

Kampó vitézben növekedett a vágy bejutni. Úgy szívére hatott az a szép ének, amit onnét kihallott; újra meg újra feszegette az erős vaskaput. Már midőn szürkült az ég, akkor tekinte ki a szép Delibáb, kit valami titkos bánat epesztett s meglátta fehér ködbe burkolva tündéri szemével, mit napfényben nem láthatott volna: az emberalakfélét és a kulcs csikorgása hallatára kiszólt hozzá:

– Ki vagy?

– A hűség embere! – volt a felelt.

Delibáb megszánta s egy virágbokrétát dobott le neki, melyben + formába volt kötve tizenkét virágszál, úgy hogy a virág gombjai négyfelé állottak, mindenütt három arany és ezüst fonállal volt a fűzér átkötve, benne egy kis gyémántkő, melynek világossága mellett belátta Kampó a titkos zár lyukát, mely olyan volt, hogy négyfélekép lehetett a kulcsot beletenni. Elértette a virágfűzérből a nyitás módját, hogy mind a négyfélekép beillesztve a kulcsot, háromszor fordítsa s így megnyílt az ajtó; de ott iszonyú oroszlán állott egy roppant rézajtó mellett.

Kampó bízott hétélű kardjába s erős vívás után leküzdte az oroszlánt s mint előbb a vasajtót, úgy a rézajtót is kinyitotta, ugyanúgy forgatván a kulcsot balfelé.

Az ezüstajtó mellett rettenetes nagyságú kígyó sziszegett feléje, azt is legyőzte, nyelvét kivágta, valamint az oroszlányét is és tarsolyába tette.

Bement azonkép az ezüstajtón is, hol az aranyajtó mellett a legijesztőbb hétfejű Sárkánnyal volt a legnagyobb birkozása; de ereje folyton növekedett, ezt is levívta hétélű kardjával s bement az aranyajtón szint’ azonkép; de ott majd megvakult a fényességtől.

A Tündérsereg tánczmulatságot tartott s amint az emberi alakot megérezték közeledni, csodás sikoltással rohantak szét, csak Delibáb tündér maradt ott s így kérdé őt:

– Hűség vitéz embere, mi szándék hordoz téged ezen tilos helyen?

– Csak hűségem és szeretetem.

– Jeles mindkettő s úgy illik össze, hogy egymás nélkül semmit sem ér, de sok bajjal jár s nagy áldozatokba kerül, erő és bátorság kell hozzá!

– Erről híresnek ismer engem az ország s azért vállalkoztam e nagy útra.

– Mi tehát czélja útadnak, ki érdemelte meg vitéz hűségedet?

– Az én jó királyom, kiért élek-halok, mint minden jó vitéze.

– Ily hűség és bátorság sokra képes, de hol nyerted e vár titkos kulcsát?

– Ott, hol e kardot, mellyel azt kivívtam.

– Szerencsétlen, te meggyilkoltad e vár szolgáit s erre anyám adott tanácsot, úgy-e?

– Igen, ha te vagy Delibáb, a szomorú Sivatag leánya, kiért anyja szünetlen epedez s kinek egyetlen vágya, hogy szívéhez öleljen; az is kötelességem, hogy hozzá vigyelek, jutalmam nagy lesz.

– Boldogtalan anya, szerencsétlen bajnok! nem tudjátok, mily veszedelembe ejt kivánságtok? tűnj el innen, tűnj el szaporán, irtózatos bűnhödés követ! Királyom hatalma nagyobb a tiednél, szegény föld fia! aranyhajú Tündérkirály hírét hallottad-e? Ime, megölted szolgáit, szétháborítád tündérleányit, jaj neked! mit cselekedtél? szörnyű lesz büntetésed!

– Tudtam, hogy nagy dologba keveredem, de vitéznek nem szabad ilyest számba venni; egy életem, egy halálom, egy országom, egy királyom!

– S mily szolgálatot kívánsz tenni királyodnak?

– Egyetlen kedves Holdas lovát keresem föl, mit rablók loptak el.

Delibáb szíve megesett a jeles vitéz bátor hűségén.

– Emberek sorsa bajokkal küzdeni, te nagyot merészeltél, de szívem fájna, ha sorsod összezúzna. Ime, e bárd, hét vágás vele fölépíti a lerontott hídat; íme, e síp, hét fúvás vele összegyűjti a várőrséget. Nézz e varázstükörbe, ilyen volt, kit megöltél, siess gyorsan hozzá, vedd föl ruháit s tégy egészen úgy, mint ő s hétheti szolgálat által, ha kiállod minden hiba nélkül, kedvében járva mindenkinek e sok Tündér közül, jóvá teszed hibádat s még szerencséhez is juthatsz; de ez nagy koczka, ellenkező esetben életeddel játszol!

– Hűséget fogadok, kegyes asszonyom, csak segítségedet nyerjem!

Itt e kis gombostű, oda tűzd, ahol legbecsesebb helyét gondolod, mindenre megtanít. Öltsd fel e bocskort s menj mint a gondolat, hipp, hopp! ott teremj a hídnál!