Part 6

Azonnal ott volt, ahol akart lenni.

A harmadik _bot_ volt, mely csupa kígyófejekből állván, mérget szórt a tulajdonos ellenségére s így megölte, barátjait pedig, ha halva voltak is, képes volt feltámasztani.

E három Ördög megválasztván őt békebírónak, elküldte őket a legközelebb eső hegyre, hogy amelyikőjük hamarabb odaér hozzá, azé lesz az örökség.

Míg ezek odajártak, felhúzta a bocskort, elmondta a bűbájos szavakat, hazafelé indult.

Az Ördögök mikor észrevették, hogy megvannak csalva, az egyik forgószéllé, másik menykővé, harmadik viharrá változott s nyomban követték őt, ekkor az ostorral egyet csattantott, az egész föld remegett belé s azonnal megjelent a 175 föld alatt levő lélek, kérdezvén:

– Mit parancsolsz, uram!

– Azt parancsolom, hogy a három Ördögöt azonnal hozzátok ide megkötözve, hogy senkinek se árthasson!

Abban a pillanatban ott állottak a megkötözött Ördögök.

– Most csináljatok nekik szarvakat pörkölt tollú seprőből, farkat medvebőrből s esküdtessétek meg őket, hogy többé soha utánam nem fognak jönni!

A parancsot teljesítették, a szellemek eltűntek.

Az ifjú ezután, hogy egy erdőben sétált, séta közben egy emberfejből kirakott s csak egy emberfej nélkül szűkölködő kastélyra akadt. Ide bemenvén, egy Vénbanyához szegődött lovakká átkozott huszonnégy leánya őrzésére. Az esztendő három napból állott; csakhogy úgy egyeztek meg, hogy ha az ifjú kötelességét nem bírja teljesíteni, a fejét veszti, ellenkező esetben kérhet amit akar, a Vénbanyának meg kell adnia.

Az első nap egy erdőt adott neki kivágni, azt felszántani, bevetni, learatni, kicsépelni, a levágott fából malmot készíteni, egy forrásból reá patakot vezetni, a malmon megőrölni a gabonát s huszonnégy leányának belőle kalácsot sütni.

A fiú egész nap aludt a Vénbanya örömére, csak estefelé csattantotta meg ostorát s parancsolta meg embereinek a nehéz munka végzését, mit ők azonnal véghez is vittek.

Másnap a Vénbanya szerfelett mérgelődött reá s még nehezebb munkát végeztetett. Volt ott közelében egy istálló, melyben ezer esztendőtől fogva tizenkétfejű Sárkány lakott; senki sem volt képes csak az istálló felé is közeledni, mert azonnal széttépte volna. Ezt az istálót parancsolta kitisztítani, a Sárkányt megölni, vérével s ganajával a földet megtrágyázni, nyelvét és máját leányainak pecsenyéül elhozni s az istálló helyére tizenkétemeletes kastélyt építeni.

Hasonlóképen ostora segedelmével tette meg ezt.

Már csak egy nap volt hátra s a Vénbanya féltette huszonnégy lakat alatt zárt tátosát, mert erre fájt a foga az ifjúnak. Előhívta tehát leányait s előre halállal fenyegeté őket, ha agyon nem rugdalják az ifjút; azután kiadta a parancsot:

– Holnap tizenkét órakor megfejed leányaimat s a tejben megfürdöl!

Az ifjú felhúzván bocskorát, fölkereste a Nap, Hold és Szél anyját, megnyerte pártfogásukat, erre a Nap forróságával a huszonnégy leányt annyira fékentartotta, hogy meg sem tudtak mozdulni. A Hold és Szél kihúzták a tej forróságát s a benne megfürdött ifjú ezerszer szebb lett, mint azelőtt volt.

Ezt látván a Vénbanya, kedve kerekedett megfürödni a tejben, de a Nap beleihlette a forróságot, mire a tej kalamásszá változott.

Ekkor a legény fölmentette a huszonnégy leányt az anyai átok alól, kiszabadítván a huszonnégy lakat alatt levő tátost s a leányoknak adván a kastélyokat lakóhelyül, felült a tátosra s egy városba jött, hol bement a vendéglőbe.

Újság felől tudakozódott. Mindjárt tudtára adták, hogy az ott élő királynak a leánya a közellevő üveghegyekre kitetette kisasszonypártáját, gyűrűjét s minden menyasszonyi készületét annak jutalmául, aki azt lóháton le tudja onnan venni. Számtalan herceg törekvése sikertelen volt már eddig, az ifjú azonban tátosával réz hercegruhába öltözött, fölrepült a fellegekbe, majd nekikanyarodván, elvitte s elrepült anélkül, hogy valaki tudta volna kilétét.

A király családja nagyon kiváncsi lett megtudni az ifjú nevét s hogy reájöjjön, szebbnél szebb kisasszonyi ajándékokat rakott oda.

Ekkor ezüst, harmadszor pedig arany ruhába öltözve vitte el az ajándékokat anélkül, hogy valaki megtudta volna kilétét.

Ekkor a királykisasszony nagyon elszomorodott és nagy ajándékot tűzött ki annak jutalmul, aki fölfedezi mátkáját.

Az ifjú visszaemlékezve testvéreire, felkötötte bocskorát s tátosával együtt a földbe beszúrt késeknél termett, hol látván, hogy két kés véres, a középső útat választván előbb, a Vasorrú boszorkányra akadt. Addig kényszerítette a Vasorrút, míg testvérét kővé vált állatjaival fel nem támasztotta, mire az állatok azonnal szétszaggatták a boszorkányt.

Ekkor együtt mentek a harmadik testvér felkeresésére s hosszú útjok után egy földalatt levő barlangra akadtak, hova bemenvén, e föld alatt levő világban különféle rettenetes állatokkal kellett előbb megvívniok, míg végre egy barlang előtt testvérök darabkákra szaggatott testére rá nem akadtak. A legidősebb elővette bűvös pálczáját s feltámasztotta, ki azután elbeszélte testvéreinek a huszonnégyfejű Sárkánnyal való küzdését s reábírta őket, hogy vele mentek megölni a szörnyeteget.

A Sárkányt egy szempillantás alatt tönkretehették volna, mégis viaskodásba bocsájtkoztak, hogy erejöket megpróbálják. Különféle fegyvereket készítettek tehát hamarjában s úgy győzték le a Sárkányt.

A Sárkány barlangjában továbbmenvén, szép rónaföldre értek, hol arany, ezüst és réz vár vala látható. Mindegyik várban háromszáz szoba volt, minden szobában hét ablak, az aranyvárban pedig huszonnégy lakat alatt egy királyleány, kit a Sárkány hozott ide. A pinczében arany, ezüst s embervér vala látható.

Egy pinczében megabroncsolt vastag embert találtak, ki tőlök pohár bort kért. Adtak neki hét pohár bort, mindegyik pohárra egy abroncs pattant szét, mikor pedig kiszabadult, felszedte a sárkánynyelveket, elment a fekete posztóval bevont város királyához, bejelenté magát, hogy ő szabadította meg a királyleányt.

A királykisasszony nem akart hozzá menni feleségül, de szülei reáeröltették.

A testvérek megosztozkodtak. A középső kapta az aranyvárat a benne levő királykisasszonnyal és az ostorral; a legidősebb a tátosát, az ezüstvárat s kígyópálczát; a legifjabb a rézvárat s a bocskort.

Ezután elment mindegyik kedvesét felkeresni.

A legifjabb eljutott a feketeposztós városba, hol először a farkast, azután a medvét küldte el levéllel a királykisasszonyhoz, de ezeket az ajtónállók elzavarták, majd az oroszlánt küldte el, az oroszlán el is hozta a választ s az ifjú megjelent és állatjaival a háládatlan embert szétszaggattatta.

A legidősebb, hogy hazaért, mátkáját halva találta; már három éve, hogy meghalt bánatában, de ő feltámasztotta kígyóktól rezgő botjával.

Ezután ellakták a lakodalmat mind a hárman s most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 143. sz. Nyitra.)

13. A Garabonczás és a Sárkányok.

Volt egykor egy igen dús úrnak szép és nagy kiterjedésű majorja, melyben nagyobbrészt juhokat tartott.

Majorjától nem messze egy erdő végében feküdt egy mély tó; ennek az egyik oldalát erdő, a másikat pedig igen jó legelő környékezte. Mikor ezen legeltek a juhok, bőven adtak tejet; azért a juhász a nyájat többnyire a tó partjára hajtotta; de valahányszor idehajtott, a nyáj mindig fogyott. A számadó kérdőre vonta a juhászt:

– Mi oka, hogy valahányszor az erdőfelé és a tó körül jár, mindig néhány juh hijával jön haza?

A juhász nem tudta okát adni, ezért a számadó szigoruan a lelkére kötötte a juhásznak, hogy éber szemmel legyen, valahányszor az erdőnek és a tónak tart. A juhász figyelt, de eredmény nélkül. Estére hazaérkezvén, megolvasta a juhokat, ismét híjuk volt.

Hogy a számadó meggyőződjék, mi van a dologban, maga is kiment a nyájjal, a juhásznak pedig meghagyta, hogy arra terelje a nyájat, amerre járni szokott, maga meg egy fára ment fel, honnan mind a tavat, mind az erdő szélét jól láthatta. A juhok legelnek, a számadó vigyáz, néz, hogy a szeme majd kidülled s nem vesz észre semmit. Már únni kezdte lesőhelyét, mikor a juhok a tóra mentek inni s a víz kezd mozogni és észrevehetetlen sebességgel két juh a tóba vesz, azután ismét kettő. Ezt látván a számadó, nem tudta magának megmagyarázni, mi lehet az, ami pusztítja a nyájat, végre egy gondolat villant meg agyában, melyre egészen megijedt.

Azután hazamentek, de a juhásznak semmit sem szólott vacsoráig, mikor elmondta, hogy a tóba Sárkánynak kell lenni, mire mindnyájan megijedtek, kiváltképen mikor elbeszélte, hogy ő gyermekkorában hallotta, hogy ha a Sárkány kipusztítja a nyájat: az embernek fordul, mert megeszi az emberhúst is; azért ha itt nem akarunk veszni mindnyájan, izenni kell a nagyságos uram ő kegyelmének, hogy gondoskodjék, ha juhait és cselédjeit látni akarja, annál is inkább, minthogy a Sárkánynak 4–5 juh csak annyi, mint az embernek egy kenyérmorzsa.

E szóra belép egy Félrongyos, ősz szakállú, fonnyadt, kormosképű idegen férfi könyvvel holna alatt; köszön és leül, aludttejet és kenyeret kér, majd körültekint a ház népén és imígy szól:

– Ti féltek, de ne rettegjetek! Közel voltatok ugyan nyájastól együtt a végpusztuláshoz; de megmentelek benneteket! Az okozott kárt is megkapjátok, ha valamelyikteknek elég bátorsága lesz velem jönni.

A juhász azonnal vállalkozott, elmentek. Mikor a tóhoz értek, az Öreg rongyos felöltője alól kihúz három kötőféket s a juhász kezébe adja, meghagyván neki, hogy aszerint cselekedjék, amint ő parancsolja.

Szép holdvilágos idő volt, tizenegyre járt az idő, az öreg előveszi a könyvét és olvasni kezd. Mintegy félóra mulva mozog a tó vize s a Sárkány nagy mérgesen húzódik ki belőle, mire a juhász annyira megijedt, hogy még a kötőféket is kiejtette kezéből. Ezt látván az Öreg, hirtelen felkapja a legerősebb kötőféket s felkantározza a Sárkányt s a kötőfék végét az ujjára tekeri:

– Ez – úgymond – az Anyasárkány, még hét fiatal is van a tó mélyében, azokat is ki kell olvasnom; hanem vigyázz, légy bátor, mert ha félsz, mindketten ittveszünk; el ne mulaszd a felzablázást, nekem ezt tenni félkézzel bajos; mivel a könyvet a kezemben kell tartanom.

Ezután olvas az Öreg, hullámzik a víz, jön az egyik, jön a másik. Az Öreg intésére a juhász felrakja a kötőfékeket s a végét a kezében tartja a kötőféknek. Majd felül az Öreg az Anyasárkányra, mellé a másikat fogja, a harmadikra pedig parancsolja a juhásznak, hogy üljön fel és a kantárt jól tartsa a kezében.

Erre hirtelen támadt koromfekete felhőbe szálltak fel s gondolatsebességgel mentek. A menésközben a szél lekapja a juhász kalapját, a juhász arra kéri az Öreget, állanának meg, majd ő a kalapját felveszi.

– Hohó, – mond az Öreg – hadd a kalapod, messzire van az tőled, már száz mérföldet haladtunk, vissza nem mehetünk.

Útközben majd csendesen, majd ismét rettentő szélvészek között mentek s mikor ennek az okát kérdezte a juhász, azt a választ kapta az Öregtől:

– Most olyan emberek felett vagyunk, kik egykor megsértettek, bűnhődjenek; most szegény, de jószívüek felett megyünk, ezeket kímélnünk kell; ezek meg rengeteg erdők, melyeken keresztül a nap sugára is csak ritkán hat, ritkuljanak hát!

Végre, mikor már oly közel jártak a naphoz, hogy majd elolvadtak, egyszerre oly népfaj közé szálltak le, mely – hogy a nap olvasztó melegét kiállhassa – Sárkányhúst hordoz nyelve vagy holna alatt. A Sárkányhús jéghideg.

A Garabonczás megölvén a Sárkányokat, minden falatocskát aranyért adott el s annyi pénzt kapott, hogy a juhász fel sem bírta emelni.

– Vedd e pénznek kétharmadát, – mond az Öreg – ezzel a félelmed meg az elkövetett kár is meglesz fizetve; én veled nem mehetek vissza, más világtájékra kell sietnem. Ha hazatérsz, emlékezzél meg rólam, ki a szegény, jószívű embereknek sohasem ártok.

Megmondván végre a juhásznak a legrövidebb útat, búcsút vett tőle és eltűnt.

A juhász pedig fél évig való útazása után naptól egészen megbarnítva ígért kincsével együtt haza vánszorgott, kifizette az urának a kárt, mit a Sárkány okozott és mindaddig boldogul élt, míg unokáin a Garabonczás jövendölését beteljesedve nem látta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 257. sz., de 256. sz. alatt idézve Deák János gyüjt. Kecskemét.)

14. Kóbor Jancsi.

Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy város és annak déli részén volt egy roskadozott ház, melynek lakója egy árva fiú volt, ki apja s anyja halála után egészen árván maradt. Neve Kóbor Jancsi volt.

Ez a Jancsi, mivel a roskadozó háznál semmi örömet sem lelt, tarisznyát akasztva nyakába, búcsút vett a kapufélfától, mely nem is volt s így elindult a nagyvilágba, vagyis a szomszéd város felé. Amint odaért, – éppen vásár volt – a vásár külső részén egy csapat koldussal találkozott, kik – minthogy rongyos volt – könnyen magukhoz fogadták s elszegődtették egy öreg vak koldus vezetőjéül.

Ennél az öreg koldusnál hivataloskodott egy teljes álló évig. Ő énekelte siralmas hangokon gazdája keserves énekét, miközben egy alkalommal darab kolbászt kapott az útczán s anélkül, hogy gazdájával tudatta volna, megette; azonban gazdája megérezvén a kolbász szagát, Jancsit hűtlenséggel és csalással vádolva, jól megpirongatta, mit Jancsi rossz néven vett.

Hogy tréfálja meg gazdáját? azon törte az eszét. Kapja magát, az öreget magos kőfalhoz vezeti s elhiteti vele, hogy itt nagy árok van, melyen át kell ugrani. Az öreg elhivén ezt, egész erejéből nekifohászkodik, nagyot ugrik s hanyatt esik; ekkor kifakadván Jancsi ellen, tudtára adta, hogy tovább nem kell, mivel ily gonoszságokat tesz. Jancsinak sem kellett több, még tréfát űzött az öregből, azt mondá, hogy ő csak azt akarta megpróbálni: vajjon a kőfal szagát megérzi-e az öreg? Jancsi már most, minthogy az öreg elcsapta, feltette magában, hogy ezután szabad lesz, nem köti magát senkihez; útját a mezőnek vette.

Amint itt járdalt össze-vissza, egy sereg czigányra akadt, kik elterült társuk s egy puska felett siránkoztak. Jancsi amint odaért, tüstént megkérdezte: mi a bajuk? mire azok feleltek, hogy:

– Ezs a segíny dade, minthogy a hetvenhetedik nagyapja is csimbalmos vólt, ezst a nagy fekete furulyát olyan nagyhangon fújta, hogy utána vért köpött, egyet rugott és meggebedt.

Jancsi vígasztalta őket s nagy szemekkel vizsgálván a puskát, mit eddig ő is csak nevéről ismert, megígérte, hogy ő majd keres itt a rengetegben halálűző füvet, mellyel a dadét fölébreszthetik.

Ekkor a puskát magához vevén, nekiindult a rengetegnek, mely előtte setétlett. Jancsi alig tett fél mérföldet az erdőben, midőn néhány éhes medve körülfogta, alig volt ideje egy fára felmászni, mi azonban mégis sikerült. De a medvék nem tágítottak a fa alól, már egy nap és egy éjjel ült Jancsi a fán és a medvék mégis alatta voltak.

Végre Jancsi arra a gondolatra jött, hogy talán szabad volna azokat agyonlövöldözni. Rálőtt a medvékre s egyet talált is. Ez elkezdett ordítani, mire még több medve jött oda. Végre Jancsi kifogyván a töltésből, látta, hogy neki, ha egyébként nem, éhen kell meghalni. Azonban Jancsit jó csillagzata nem hagyta el, a negyedik nap reggelén, mikor az éhségtől már el volt tökéletesen törve, hirtelen nagy lárma vonta magára figyelmét s egynéhány izmos embert látott a fa alatt a medvékkel küzdeni.

Mikor az emberek a medvéket legyőzték, Jancsit levették a fáról s egy közülök megkinálta a kulacs tartalmából. Míg ivott s ismét magához tért, a körülötte állók haragosan kérdezték tőle, hogy hol vette azt a puskát és tarisznyát, mely kedves fejöké volt? Jancsi elmondta, mint jutott hozzá, de azok nem hitték, hanem Jancsit megragadták, magokkal vitték, hogy vallassák, miképen jutott a fegyverhez?

Jancsinak nem a legjobb helyzete volt, átlátta mindjárt hogy eben kutyát cserélt. Ahelyett, hogy a kiéhezett Jancsit jóltartották volna, félfenekű boros hordót hoztak elő, Jancsit belepakolták, a másik fenekét is becsinálták, hogy itt kiéhezve vallani fog. Igy töltötte el Jancsi az egész napot. Mindig embereket hallott maga körül zajongani. Végre elcsendesedett minden. Ekkor Jancsi teljes erejéből nekiesett a hordó fenekének, hogy majd kirugja, de hiába, nem sikerült, végre bele kellett nyugodnia sorsába.

Nem sok idő mulva valami mozgás vonta magára Jancsi figyelmét. Úgy hallotta, mintha valami a hordóhoz dörzsölődzött volna. Elkezdett tapogatni s a hordó oldalán levő lyukra rátalált, mely durva szőranyaggal volt begyugva. Mindjárt gondolta, hogy az valami állatnak a farka, miben hogy nem csalódott, mutatta a kivülről hallatszó ordítás s vonyítás és hordajának sebes mozgása, melyet a farkánál megfogott állat hegyen-völgyön vont maga után, mígnem végre erősen fához ütődött és széthullott az egész hordó. Ekkor látta Jancsi erős paripáját: egy jól megtermett farkas volt, melyet – minthogy fáradt volt – sikerült Jancsinak a hordó darabjaival agyonverni.

Amint Jancsi ezen túlesett, nem törődve többé semmivel, útját folytatta az erdőnek egy gyalogösvényen, mely nem sok idő mulva nagy tűz közelébe vezette Jancsit, hol hatalmasan fegyverezett emberek voltak.

A tűzön roppant üst volt, benne valamit főztek, melynek szaga messziről csíklandozta Jancsi orrát. Amint közelebb jutott, a bokrok közé leült, azonban csakhamar lompos eb rohant felé rémítő ugatással, mit Jancsi észrevevén, hirtelen egy mellette levő fára tette az irhát; de a kutyák megállottak a fa alatt s folyvást ugattak, mire többen a tűz körül levő emberek közül felugráltak s baltával, puskával közeledtek ahhoz a helyhez, ahol a kutyák ugattak. Megvizsgálván a fát, a setétben mit sem találtak, egy azonban rásütötte fegyverét a fára, mit sikoltás és zuhanás követett s valami emberformát láttak magok előtt elterülni. Odamentek, kérdezték kicsoda? ő azt felelte:

– Kóbor Jancsi.

– Jól van, ilyen-amolyan kóbor vagy, majd megtanítunk mi kóbor nem lenni, úgy is tanyaőrzőre van szükségünk!

Azzal felkapták Jancsit, vitték a tűzhöz, hogy megnézzék: életrevaló-e? Amint odaértek, látták, hogy a bal kezét találta a golyó.

– Sebaj! – mondták – ebcsont összeforr s kitelik az a maga foltjából! jöjj, egyél amit találtál!

Jancsinak semmi sem hangzott édesebben, mint az, hogy enni hívták, mit ő minden szó nélkül elfogadott.

Miután ettek, mondák neki:

– No, fiú, minthogy jó csontos gyermek vagy, tüstént felavatunk társaságunk tagjává, egyszersmind tanyaőrzővé; azért jer’ velünk az esküt letenni.

Jancsi, mit volt tenni? engedett; csakhamar a setétben barlang tűnt a szemébe.

Amint beléptek a barlangba, volt Jancsinak mit bámulnia, mert falai fegyverekkel voltak berakva. Ebből a barlangból ajtó nyilt egy másik barlangba, hol néhány véres tőke állott s a fal körül mindenütt karóra húzott emberfejek.

A középső tőkére felállították Jancsit s felfogadtatták vele, hogy soha el nem hagyja őket s ennek a helynek a védője lesz. Jancsi igért mindent.

Ekkor ismét egy rejtélyes ajtót nyitottak fel, mely a harmadik barlangba vezetett; itt látott Jancsi annyi kád aranyat, mennyit álmodni sem tudott.

Míg Jancsi ezeket bámulta, felpattant ismét egy rejtekajtó, amelyen a többiek bárddal kezökben lementek. Hosszú, fekete ruhába voltak öltözve s magokkal feketén leplezett nőt hoztak fel. Amint feljöttek, elkezdtek osztozkodni, hogy ki micsoda részét kapja ennek a szerelmöket megvetett s most megáldozandó nőnek?

Jancsi megborzadt, mikor ezeket hallotta, de arczán semmi változást sem mutatott s mikor kezébe tálat nyujtottak a vér felfogására, mintha egész életét ily borzasztó dolgok közt töltötte volna, hideg arczot vágott.

Azonnal előállott egy, ki elsőnek látszott a szörnyek között, néhány rejtélyes szót mondva egy iszonyú csapással leütötte az áldozandó fejét, mit egy másik, kinek a feje jutott, felkapott s a belőle csorgó vért nagy kiváncsisággal szopogatta. A többiek hasonlóképen, ki egy, ki más tagját vágta le a megáldozottnak. Jancsinak szolgálatáért pár kanál vért adtak, mit neki kénytelen-kelletlen meg kellett innia, a többit pedig magok itták meg.

Néhány évet töltött már Jancsi ily borzasztó látványok között. El nem szökhetett, mert iszonyú kutyák őrzötték a barlangot, köztök a Csontrágó, mely minden áldozatcsontot felemésztett.

Ezek a kutyák egyedül csak a gazdának engedelmeskedtek, felügyelőjük volt a Csontrágó, mely félig ember volt, félig pedig lompos, fekete kutya. Jancsi mint már hű cseléd lakott a barlangban; egyszer, midőn mindnyájan elmentek, elhatározta magában, hogy a rejtekhelyeket megnézi, főképen azt, ahonnan a sóhajtások jönnek fel. Megnyomja a rejtekajtót, a nyomásra tűzzápor borította el képét, de ő nem ijedt vissza; megnyomja máshol, ekkor vér borította el; megnyomta a harmadik helyen, nagy zörejjel nyílt fel. Jancsi lement a lépcsőzeten, mely vérrel volt befestve. Lejjebb megy, ott vasketreczekben számos élő, de elhervadt nőt talált; megáll egy előtt s kérdi, kicsoda és hogy jutott ide?

– Mi mindnyájan elcsábítva kerültünk e helyre. Én különösen, ki a nem messze setétlő hegyen túl levő Tündérország királyának a leánya vagyok, úgy jutottam ide, hogy egyszer, mikor kedves virágaimat szedtem, a szép virágok után felmentem a Tiltotthegyre s ott gyönyörű arczú, bájos hangú emberekkel találkoztam s amint velök beszédbe eredtem, egy kikapta az övemből a varázsvesszőmet s így annak erejét én nem használhattam, megragadtak s idehoztak erre a borzasztó helyre. Azután megesküdtettek, hogy azt a vesszőt, akárhogyan jutnék is hozzá, ellenök nem használom.

– Ne búsulj, szép királylány! – mond Jancsi – csak azt magyarázd meg, hogy varázsvessződhöz hogy juthatok, segítek sorsodon!

– Az a vessző – mond a királylány – három ágú; egy ága vas, másik ezüst, harmadik arany s bármelyik ágnak parancsolsz, akaratodat teljesíteni fogja; de íme, vedd hozzá e bűbájos olajjal telt üveget, mellyel, ha használni akarod, kenyd megsamit kívánsz, tüstént meglesz. Hogy pedig rajtunk segíthess, ha megtalálod a vesszőt, menj tüstént atyámhoz, őt megtalálod a Tiltotthegyen túl levő Tündérországban, melyet három erdő kerít. A legszélső: vas, a középső: ezüst, a belső: arany. A varázsvessző ágainak rokonai mindenütt szívesen fogadnak, de siess, hogy észre ne vegyék távollétedet, mert akkor bizonyosan tudni fogják, hogy a varázsvesszőt használtad. Mindenik erdőből végy egy gallyat, ezek bizonyítják hogy éntőlem mentél oda.

Jancsi megjegyezvén a mondottakat, elkezdte keresni a varázsvesszőt. Végre megtalálta egy pénzes kád fenekén. Tüstént használni kezdte az utasítás szerint.

Jancsi, amint az erdőkhöz ért, mindegyikből egy gallyat tett a tarisznyájába. Mikor kiért az aranyerdőből, nagy várost látott maga előtt feketébe vonva. Amint ezt bámulta, három Tündér jelent meg előtte. Kettő karonfogta s úgy vezette a király elébe.

Itt bezzeg volt Jancsinak mit bámulni. A király egész feketében volt, csak a fején volt csillogó korona. A király arczát öröm futotta el, mikor Jancsi előadta idejövetelének czélját, tüstént rendeletet adott ki az Óriások hadának, hogy induljon. Jancsi a varázsvessző erejével hirtelen honn termett s a varázsvesszőt visszatette helyére. Le akart menni a Tündérnőhöz, de amint a rejtekajtóhoz ért, nagy zajt hallott kivülről. Visszament s látta, hogy gazdái jöttek haza rabolt nőkkel. Amint a rejtekajtót megnyomja a rablók feje, az tüzet okádva panaszolja, hogy rajta erőszakot követtek el. Az emberevők Jancsira gondolva, megfogták, megkötözték, hogy forró szurokban főzik meg elevenen.

Már égett a szurokkal megtöltött üst alatt a tűz s vitték Jancsit is, hogy az üstbe tegyék, mikor egy iszonyú fa tövestől az üstre hullott és szétvágta, kettőt pedig a Jancsit vivők közül agyonütött.

Azonnal feltűnt egy Óriás, kezében egész szálfa buzogánnyal, utána az Óriások hada, mindnyája földből felvont szálfával fegyverkezve. Az emberevők rögtön a varázsvesszőt keresték, de nem találták, mert Jancsi arról előre gondoskodott.

Végök volt; az Óriások csak úgy roppantották őket össze, nekiestek a barlagnak, szétszórták, feltörték a titkos rejteket, a foglyokat kiszabadították.

A Tündérleány előtt leborult az egész Óriáshad, megjelent maga a Tündérkirály is.

Jancsi mindezt úgy nézte, mintha csak álmodná, csak akkor ocsúdott föl, mikor a Tündérlány azt mondta, hogy méltóbban Jancsit jótettéért meg nem jutalmazhatná, mintha annak a szívét és a szerelmét odaadja.