Part 5

Ekkor a czigányt a törvény elébe állították, elítélték, hogy a legszilajabb csikók farkára kössék és így szétszakítsák.

A király hallván az ítéletet, azonnal négy szilaj csikót hozatott a méneséből, a czigányt a csikók farkára kötötték és szétszakították.

A szegény ember pedig elvette feleségül a királyleányt és atyjokkal együtt sokáig boldogul éltek, az állatok pedig a legjobb sorsban részesültek.

(Ipolyi A. gyüjteményében. 25 sz. gyüjt.)

9. A pásztorfiú viaskodásai.

Volt egy szegény ember, oly szegény volt, hogy egyetlen fiát csak egy garassal küldé a világba.

A fiú ment, mendegélt, előtalált egy koldust, kinek csak egy szeme volt és ez volt az Isten; kérdé tőle, hogy hova megy? A koldus alamizsnát kért tőle, a fiú megosztotta vele a garast s megkérdezte tőle: melyik úton keresse ő a boldogságát? A koldus azt mondta:

– A Fekete-tengeren túl lakik egy gyönyörűséges aranyhajú leány. Nagy erdőben van a vára, amelyiknek az egyik kapuja fekete, a másik fehér. A fekete ajtó nagyobb pompát mutat, mint a fehér, de azért te csak a fehéren húzd meg a csöngetyűt és az aranyhajú királyleány fogja azt kinyitni.

Miután ezt háladatosságból megmondotta a pásztorfiúnak az egyszemű koldus, azután ki-ki más úton ment.

Sokáig ment a fiú a Fekete-tengeren, elérte a nagy erdőt és a gyönyörű várat, melyen a fehér és fekete kapu volt.

Sokáig állott a fiú a fekete ajtó előtt; de mégis azután a fehérnek ment és becsengetett, a szép aranyhajú pedig kinyitotta az ajtót.

Kérdi tőle a fiú:

– Nem kell-e neki pásztor? minek a szép aranyhajú leány nagyon megörült s megfogadta.

Örömmel hajtotta a fiú a nagy csordát, ment utánok messzire, míg egy gyönyörűséges kerthez értek, melyben aranyalmák és aranycseresznyék teremtek.

Volt a kertben egy szép vár, melyben hatalmas Óriások laktak.

A pásztorgyermek meg mindig csak azt nézte, hogy miként lophatna az aranyalmákból és cseresznyékből? Felmászott egy fára, honnan meglátta, hogy egy Öregember közeledik felé; megismerte, hogy ez az egyszemű koldus. Mikor közel volt hozzá, vesszőt adott a pásztornak s azt mondá:

– Én meg akarlak jutalmazni nagy vitézséggel! ezzel a vesszővel meg fogod győzni a három hatalmas Óriást!

Ezzel eltűnt az öreg koldus, a gyermek pedig úntig lakott az aranycseresznyével. Azonban a három Óriás odajött a fa alá és felnéztek:

– Nézd, nézd, – azt mondja az egyik közülök – nézd, milyen bogárka mászik itten a fán; tépjük agyon a hitvány férget!

A pásztorfiú pedig háromszor megsujtotta az Óriást, amelyik legközelebb volt s legott lerogyott az Óriás, így a többit is kivégezte. Nagy örömmel ment le a fáról a várba, hol sok rab volt, mind szabadon bocsájtotta.

Nagyon jól élt itt az ifjú, mert szép legény vált belőle, mikor egyszer eszébe jut, hogy házasodni is kellene! Mindjárt a szép aranyhajú leányra gondolt, kinek csordáit híven őrizte; de nem ment megkérni, hanem valami más érdemet akart magának szerezni, mit nem kellett soká keresni, mert kiütött a háború ugyanabban az országban a hétfejű Sárkánnyal, ki nem akart vizet adni mindaddig, míg szép leányt nem adtak neki.

Már az aranyhajú királyleányon volt a sor, ekkor jelentette magát a pásztorfiú az öreg királynál s mondta, hogy ő meg fogja szabadítani a várost és meg is győzte a vitéz a hétfejű Sárkányt; ezután elvette a szép aranyhajú királyleányt s még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 134. sz.)

10. A talált gyermek.

Egy asszonynak volt egy kis fia, de egyszer, mikor munkában volt s gyermekét letette, két pólyásgyermeket talált azon a helyen, hol a magáét hagyta volt. Mivel a kettőt egymástól megkülönböztetni nem tudta, mind a kettőt felnevelte; de mindig fúrta a fejét, mint ösmerhetne a maga édesére?! Javasolták neki, verné meg mind a kettőt jól, amelyik az ő fia, nyakába fog borulni és kérni őt, ne bántaná, a másik pedig félremegy és ott fog sírni.

Úgy történt; de a két fiú nagyon szívére vette, hogy anyjok őket így megveré, eltökéllették, hogy a házat elhagyják, elmennek szerencsét próbálni.

Amint mennek, egy vastag fához érnek, hol az út kétfelé vált. Itt a talált gyermek, ki okosabb volt, azt mondta a másiknak:

– Édes testvérem, az út maga mutatja, hogy egyikünk jobbra, a másik balra menjen. Esztendő mulva, meglehet, találkozunk e fánál s ha nem találkoznánk, aki itt lesz, döfje e vastag fába a bicskáját, s ha abból vér foly, tudhatja, hogy testvérének jól van dolga, ha pedig hitvány nedv fog folyni, tudhatja, hogy testvérének dolga rosszul megy, vagy éppen meghalt.

Kétfelé mentek tehát. A talált gyermek egy nagy városba ért, amely egészen be volt húzva fekete posztóval. Tudakozására: mi ennek az oka? azt felelték, hogy egy hétfejű Sárkány van közel egy szirtbarlangban nagy víz között, amely minden nap egy leányt eszik meg; sorsvetés útján már a király leányára került a sor.

Nem szólt semmit, egyenesen a királyhoz ment és azt mondta, hogy ő meg akar vívni a Sárkánnyal. A király kardot adott neki és megigérte, hogy odaadja neki a leányát, ha meggyőzi a Sárkányt.

Amint a királyleányt hajón nagy gyászban vitték, a Sárkány kidugta egyik fejét, melyet a talált fiú rögtön elvágott s úgy bánt a többi hattal is, minek következtében a király veje lett.

Amint egyszer vadászni ment, egy Öregasszonyt talált az erdőben, ki galyat vitt egy talyigán, mivel már nem bírta, kérte, hogy segítsen neki.

Segített neki s amint tolja, egyszerre elsülyed a talyigával együtt.

Az Öregasszony a Sárkány anyja volt. Ott lent a barlangjában szemrehányás közt vesszővel illette meg, mire a király veje kővé vált, ő pedig csontokat főzött vasfazékban, melyek fia csontjai voltak s avégből főzte, hogy fia felelevenedjék. Ez éppen egy esztendőre történt.

A másik testvér a vastag fához menvén, beledöfte a kését és víz folyt belőle.

Mindjárt tudta, hogy testvére veszedelemben van, elment tehát azon az úton, melyen testvére elindult.

Végre elért ugyanabba a városba, hol nagyon megörültek neki, mert hasonlatosságánál fogva azt gondolták, hogy a királyleány férje. Ő nem fedezte fel magát, hanem ki akarta tudni, hol van testvére?

Amint egyszer vadászni ment, az erdőben az Öregasszonnyal szint’ azonképen járt. A Boszorkány, ki leselkedett reá, megörült neki, de ez kikapta kezéből a vesszőt, s megütötte vele a Boszorkányt, ki azonnal kővé vált, a vessző másik végével pedig kővé vált testvérét illette meg, ki azonnal felelevenedett.

A Sárkánynak már csak kevés ideig kellett volna főlni, hogy felelevenedjék.

A két testvér ezután visszament a városba, hol a király veje feleségével nagy öröm közt új lakzit lakott.

(Ipolyi A. gyüjteményében 21. sz. Pajor István gyüjt. Nyék.)

11. A két testvér.

Egyszer egy szegény ember kiment hitvesével a szántóföldre munkálkodni. Volt nekik egy angyalképű kis fiacskájok, kit magukkal vittek valahányszor valahova mentek; minthogy pedig a nap felettébb sütött, a gyönygyalakú gyermeket terebélyes vadfügefa alá fektették, hogy ott csendesen nyugodjék, ők pedig munkájokat folytathassák.

Mikor már legjavában dolgoznak, egyszer csak nagy sírást hallanak, mindjárt otthagyták dolgukat, odaszaladtak a fa alá s két gyermeket látnak egymás mellett feküdni; de úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy ki nem tudták választani, melyik az övék; végre abban állapodtak meg, hogy hazaviszik mind a kettőt s fölnevelik.

Egyszer, mikor már jól tudtak imádkozni, szüleiktől elkéredzkedtek játszani. Játék közben azt mondja az idegen gyermek:

– Édes testvérem, menjünk ama magas hegyre!

A kis fiú beleegyezett. Mikor már sok üggyel-bajjal fölértek az óriás hegy csúcsára, azt mondja az idegen fiú:

– Kedves vérem, térdepüljünk le s imádkozzuk el azokat az imádságokat, melyeket szüleinktől tanultunk!

Mikor már ezt is elvégezték, azon veszik észre magukat, hogy a hegy kétfelé nyílt előttük s mintegy királyi kincstár áll előttük nyitva, igen sok arany, ezüst s mindenféle drágaság volt előttük. A gyermekek egy darabig bámészkodva álltak ott; hanem az idegen azután megszólalt:

– Tudod-e, mit akarok mondani! ebből a sok kincsből ne vigyünk egyszerre sokat, hogy az emberek észre ne vegyék s bajba ne keveredjünk; hanem majd inkább mindennap kijövünk s annyi kincset hozunk magunkkal, amennyire szükségünk lesz!

Mikor zsebjöket telerakták arannyal és ezüsttel, hazafutottak szülőikhez, kik először megütköztek, hogy a kincset látták s féltek a bajtól, de mikor megmagyarázták nekik a gyermekek, megnyugodtak. Ezután naponta kijártak a gyermekek aranyszedni, addig szedegették, hordogatták, hogy gazdagok lettek.

Elérkezett az idő, hogy a gyermekek betöltötték a tizenhetedik évöket, megszólították atyjokat:

– Atyám, az Isten megáldott bennünket, szerezz nekünk egy kis örömet, tudniillik vegyél nekünk egyforma lovakat, vitézruhát és egyenlő fegyvert!

– Kedves gyermekeim, édesörömest megteszek mindent, ne gondoljátok, hogy csak a szám jár és semmit sem teszek, jertek velem a vásárra, válasszatok magatoknak olyan lovakat, amilyeneket akartok s kivántok!

Egy kis idő mulva el is mentek a vásárra, de kedvökre való lovakat nem találtak s már búsan hazafelé indultak, mikor megpillantottak egy czigányt két rossz gebével. Ezt a két gebét annyira megkedvelték, hogy alkudozásba bocsájtkoztak a cigánnyal és nagy nehezen megvették ráadásul oly kancsó vízzel, melynek hathatós ereje volt. Olyan volt ez a víz, hogy ha a lovak kifáradtak, csak ezzel kellett meghinteni a szőrüket s meggyorsultak. A lovak tátosok voltak.

Ezután kardot mentek vásárolni. Összejárták a boltokat mind, de sehol sem találtak kedvökre valót. Végre ócskavaskereskedőhöz mentek be s ott láttak két rettenetes kardot, rozsdásat. Ez tetszett meg nekik s meg is vették.

Majd elmentek a szabókhoz, de kedvökre való öltözetet nem találtak. Már hazafelé indultak, mikor összetalálkoznak egy kereskedővel, ki vitézruhákat árult. A kereskedőt két kutya követte. Szóba álltak a kereskedővel, vettek tőle két egyforma öltözetet s megvették a két kutyát is. Most már mindennel el voltak látva, elhatározták maguk közt, hogy elmennek szerencsét próbálni.

Sokáig utaztak már, mikor végre eljutottak egy fához, hol az út kétfelé ágazott el. Itt az idegen azt mondá:

– Kedves testvérem, itt az idő, itt a hely, hogy elváljunk egymástól; nálad is van egy kés, nálam is, szúrjuk bele ebbe a fába, hogy, ha azután valamelyikünk ide visszajön és meglátja a másik kését kiesve, tudja, hogy testvére meghalt!

Megcsókolták egymást; egyik az egyik, másik a másik úton indult el.

Az idegen ifjú paripáján csakhamar egy városba ért, hol király lakott, kihez minden tartózkodás nélkül beköszöntött:

– Kérlek, fogadj meg engem szakácsodnak s kutyámnak és lovamnak adj enni!

A királynak szüksége volt az emberekre, megfogadta.

A királynak szokása volt a tenger mellett lovagolni. Egyszer, mikor a tengerparton nyargalt volna, nagy zúgást hall. Végre kiveté magát a tengerből egy rettentő tizenkétfejű Sárkány s megszólítá a királyt:

– Lám, most elnyelhetnélek lovastul együtt, de nem teszem, ha kívánságomat teljesíted! Tudom, hogy több leányod van, azt is tudom, hogy az életed kedvesebb előtted, mint a leányaidé, azért ha megigéred, hogy egy leányodat nekem adsz, szabadon bocsájtlak!

A királynak mit volt, mit nem volt tennie, meg kellett igérnie, hogy a legkisebb leányát odaadja neki. Visszatért a király, nagyon szomorú volt, de szomorúságának az okát aznap senki sem merte megkérdezni.

Másnap reggel a szakácsinas is kilovagolt a tengerpartra. Amint meglátta a Sárkány, odakiáltott:

– Mondd meg az uradnak, hogy tartsa meg a szavát, mert ha nem, a halálfija lesz!

Erre a fiú meghökkent, egyenesen a királyhoz futott s elmondta neki az izentet. A királynak nem volt más mit tennie, mint megmondani a legkisebb leányának, hogy halálos ruhába készüljön s őt kövesse. A leány bármennyire sírt is, atyjának kénytelen volt engedni, készült a halálra.

Ezalatt az idő alatt a szakácsinas lefutott a tátos lovához, kikérdezte, miként kellene megszabadítani a király leányát.

– Kedves, jó gazdám – mondja a ló – vedd föl magadra vitézruhádat, tedd a tarisznyádba a bűvös vizet, kösd föl a kardodat, te szabadítod meg a királyleányt!

Az inas megfogadta a lova szavát, vágtatott a tenger felé. Ekkor már ott volt a király leányával, s népségével, az inasnak sem kellett több, felkért egy embert, hogy ha a viaskodásban lankadni fog, a tarisznyájában levő vízzel hintse meg.

Nem sokat kellett várni a Sárkányra, csakhamar kijött a tengerből, hogy majd magával viszi a királyleányt, de az inasnak sem kellett több, kiugrik a népgyülekezetből, elkezd viaskodni a Sárkánnyal. Már több fejét levágta a Sárkánynak, mikor lankadni kezdett, már-már veszedelemben forgott, mikor megbízottja elkezdte behinteni tagjait a vízzel, mire sokkal erősebb lett, mint azelőtt volt s a Sárkányt legyőzte.

Ezt látva a királyleány, odafut s örömében lehúzván drága gyűrűjét a vitéz hajára kötötte. A vitéz abban a szempillantásban eltűnt, bement az istállóba, lehúzta a ruháját, dolgához látott. A király hazajövén, felette örült leánya megszabadításán, de öröme korai volt, mert másnap, hogy az inas kiment a tengerpartra a rút állatot megnézni, eme szavakat hallotta:

– Mond meg királyodnak, a megöltnek az atyja izeni, hogy középső leányát vigye ki neki a tengerhez!

Hazaérkezvén az inas, megmondja az izenetet; mire a király öröme szomorúsággá vált s könnyes szemmel mondá középső leányának, hogy készüljön a halálra.

A halálra készült leányt atyja vezeté a tengerpartra, hol a Sárkány kijövetelét várták. Csakhamar kijött a Sárkány; de ott termett a vitéz is, ki megbizottja segítségével legyőzte a szörnyeteget.

Ez a királyleány is levette gyűrűjét és a vitéz hajába fűzé; a vitéz ekkor is legott eltűnt.

Igy történt a király harmadik leányával is.

Egyszer, amint a leányok lefeküdni készülve, a konyhán keresztülmentek, a legkisebb királyleány megpillantotta az alvó inas hajában levő három gyűrűt, de nem árulta el testvéreinek, hanem, mintha mit sem látott volna, lefeküdt velök.

Másnap alig hogy felvirradt, a legkisebb királyleány szépen felöltözködve bement atyjához s elkezdett neki könyörögni:

– Atyám, kedves, drága atyám! mindeddig semmit sem kértem tőled, most alkalmatlankodok először kérésemmel, de kérlek mindenre, meg ne vesd kérésemet! Házunknál régóta inaskodik a konyhában egy szép fiúcska, jutalmazd meg őt!

Atyja kihallgatván kérését, azonnal mesterszakácsnak tette az inast. A fiú ezután remeket csinált, szépet s mikor remekét bevitte a király elé, szokás szerint sipkáját nem vette le; de a legkisebb királyleány nem hagyott neki békét, hogy csak vegye le a sipkáját, mit a király parancsára meg is kellett tennie. Ekkor a többi királyleány is reá ismert a gyűrűjére, melyet megszabadulásukkor az inasnak adtak. Legnagyobb öröme volt a királynak, hogy sikerült neki a vitéz szabadítót feltalálni; örültek a leányok is.

A király, hogy megmutassa jószívűségét, legkisebb leányát adta neki feleségül. Tartottak azután oly lakodalmat, hogy hét országra szólott s minthogy már elöregedett az öregkirály, átadta a királyságát neki.

Az új király a szép királynéval a legboldogabban élt. Egyszer azt mondta a feleségének, hogy kimegy a tengerpartra, megnézi a leölt állatok csontjait.

Amint odaért, látott egy Vénasszonyt az állatok csontjait szedegetni. Mikor már a Vénasszony zsákja tele volt, arra kérte a királyt, hogy adja fel a vállára.

A király mi rosszat sem gyanítva, leugrott lováról, feladta a zsákot; de alig fordult meg, vízzel látta magát bekerítve. Akármerre nézett, mindenütt víz volt, csak egy kis keskeny út vezetett egy viskóhoz. Mit volt, mit nem volt tenni, bement a viskóba, hol ama asszonyt pillantá meg, kinek a vállára feladta a zsákot.

A Vénasszony a legszebben fogadta, megköszönte jószívűségét, viszonzásul három aranyhajszálat adott neki, de oly feltétel alatt, ha az egyiket a lova nyakára, a másikat a kutyájáéra, a harmadikat pedig a kardjára köti.

Alig hogy megtette amit az asszony mondott, lova, kutyája, kardja kővé vált, őt pedig az ereje elhagyta, mit az asszony felhasznált, levágta a király fejét.

Testvére ezalatt összejárta már a félvilágot, de állásra szert nem bírt tenni, visszament a fához, hol látta, hogy testvére kése kiesett a fából, miről megtudta, hogy testvére nincsen életben.

Nem vette tréfára a dolgot, azonnal megindult azon az úton, melyen a testvére és csakhamar elérkezett abba a városba, éppen a királynéhoz. A királyné azt gondolta, hogy a férje jött haza; mert valamint ő hasonló volt férjéhez, úgy a lova és kutyája is hasonló volt lovához és kutyájához, azért is a királyné édes szavakkal szólítá meg a belépőt:

– Ugyan kedvesem, hol jársz oly soká, engem itt hagysz magamra hagyatva; azt gondoltam, hogy valami szerencsétlenség történt veled, talán megtetszettek a csontok? és ha máskor elmégy a tengerhez, ne nézd azokat oly soká!

Az ifjú mindjárt gondolta, hogy a testvérének a felesége; azért úgy tetette magát, mintha a férje lett volna.

Ott hálván, másnap reggel mondá a királynénak:

– Kedves nőm, csak egy pár óráig kimegyek sétálni, nemsokára itthon leszek.

Felült tátos lovára, elvitte magával a kutyát is, vágtatott a tengerparthoz. Amint odaérkezett, lát egy asszonyt csontokat szedegetni zsákba, ki minekutána teleszedte volna a zsákot, elkiáltja magát, hogy menne és felemelné neki a zsákot a hátára!

Ki is leugrott lováról és kívánságát teljesítette. Amint ezt megtette, látja magát tenger közepén állani és csak egy keskeny ösvényt egy gunyhó felé vezetni; így tehát nem volt más mit tenni, mint a gunyhó felé menni, hol megpillantott egy Vénasszonyt, kinek jó napot kívánván, belépett a gunyhóba és ott látta a testvérje feltámasztott kutyáját, lovát.

Az asszony mit sem sejdített, így szólt az ifjúhoz:

– Szeretett ifjú, vegye el e három hajszálat és kösse lova, kutyája nyakára és kardjára.

Az ifjú sokkal okosabb volt testvérénél, nem fogadta szavát és kívánságát nem teljesítette; hanem az asszony szemeláttára ellökte, ki ezt látva nagyon megijedt, képe egész sápadt lett.

Akkor mondta az ifjú:

– Nemde, félsz, remegsz; mert bűnösnek érzed magad, nem mersz szembenézni, mi a rossz lelkiismeret tulajdona. Azt gondolod, hogy én nem ismerem ezt a lovat és ezt a kutyát? Csalatkozol; mert nézd meg jól lovamat és kutyámat, azt fogod tapasztalni, hogy hasonlók egymáshoz; azért mondom és parancsolom, hogy szedd össze minden boszorkányerődet és testvéremet, kit te vakmerősködtél életétől megfosztani, azonnal hozd életre; mert különben halállal halsz meg!

Az asszonynak volt egy bűvös szekere, melyre ha valakit tettek, egy darabig fel és lefelé húztak, ha holt is volt, azonnal feltámadt. Látván pedig következő veszedelmét, elővette a kocsit, reátette a levágott nyakú királyt, odaillesztve a fejét a nyakához, egynéhányszor fel- és lehúzta, mire a király felébredt.

– No most vezess ki bennünket a szárazföldre e víz hullámai közül.

Az asszony azonnal engedelmeskedett.

Mikor pedig a szárazföldre értek, akkor a kardjával levágta az asszony fejét: attól tartva, hogy valaha fiait feltámasztja és így rajtok boszút áll, a kis szekeret magukkal elvitték.

Mikor hazafelé indultak, a király elbeszélte vitéz tetteit és gyászos sorsát; az első pedig csupán szerencsétlenségét és kérdezte tőle, mikép jött arra a gondolatra, hogy elmenjen a tengerparthoz megkeresni őt.

Ez pedig elmondta neki, hogy sok barangolás után végre eljutott a fához és ott látta a kését a földön fetrengeni.

– Azért is mindjárt azon az úton mentem, amelyen te elindultál és mihelyest beértem a városba, a király lakására mentem.

Itt elmondta a feleségével való viszonyát.

– Végre az ottani meghálás után idefutottam.

A király hallván, hogy ott hált, felette megbosszankodott és előbbi haragja miatt testvérét megölte, a kutyát pedig és a lovat magával vitte a kastélyba.

Hogy belépett a kastélyba, a királyné felette örvendett, hogy férjét megláthatta, noha szemrehányások sem hiányoztak, hogy ismét nem tartotta meg a szavát. A király azonban megmondta, hogy nem ő volt, aki a mult éjjel itt a kastélyban hált, hanem a testvére.

– Kit is azért, hogy nem mondta magát testvérjének nálad, az úton megöltem.

Azután elbeszélte gyászos történetét, a fájdalmakat, melyeket szenvedni kellett és testvérje általvaló feltámasztását.

A királyné ezeket hallva, nagyon sajnálkozott sorsán; de testvérjét is sajnálta; azért kérdezte, hogy nem tudna-e valami módot, mely által életre lehetne hozni!

– Dehogy nem – felelte a férj – van énnekem oly szekerem, melyre ha a holtat ráfektetik, fel s alá húzzák, azonnal feléled.

A királyné megkéré férjét, hogy tenné meg azt kedvéért. A király teljesíté kívánságát, felült a lóra, elővette a kocsit, elment a testvérjéért, a kocsira tette, fel s alá húzta egy darabig, fölébredt s bevitte a királyi palotájába.

Amint bevezette testvérét, a királyné felette örült, hogy férje haláltól megszabadítóját szemlélhette. Az öreg, volt király középső leányát adta neki nőül, melyre a fiú szüleit is meghívták. Akkor oly mulatságot adott a király, milyent még akkoráig a világ nem látott.

Ekkor megmondta az idegen fiú, ki légyen születésére nézve, tudnillik, hogy annak a hegyalatti királynak a fija volt, ahonnét ama sok kincset kihordták; de az anyja mostohasága miatt annak egy megbízottja által odavitetett a fához és ott hagyták őtet.

Ezek után boldogul éltek s élnek ma is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 55. sz. Furdek F, gyüjt. Debreczen.)

12. A három fiú.

Három szegény fiúnak elhalván szülei, szétosztozkodtak apjok után maradt örökségen. Mindegyik kapott egy oroszlánt, egy medvét, s egy farkast.

Együtt elindulván, egy erdőn keresztül néhány napig mendegéltek, míg végre három útra nem oszlott fel útjok. Itt a legöregebb fölszólította testvéreit, hogy válasszanak magoknak útat, ő szívesen megy azon az úton, amelyik neki marad.

Elhatározták, hogy mindenki szúrja a kését a földbe s ha valamelyiküket szerencsétlenség éri, kése véres lesz ekkor a másik kettő segítségére megy.

_Ezután ősi szokás szerint megvagdalták az arcukat s egymás vérét megízlelték, útnak indulának._

A legfiatalabb a jobbra vezető utat választván magának, beért egy városba, hol fekete posztóval beterített királylakásra s templomra talált. Tudakozódás után megtudta, hogy a vár kisasszonyát a következő napon egy tizenkétfejű Sárkány déli tizenkét órakor meg fogja enni, ha csak nem találkozik valaki, aki a Sárkányt legyőzi.

Amint ezt a legfiatalabb testvér meghallotta, azonnal jelentkezett, hogy ő a Sárkánnyal megvív; mire örömriadás tört ki az egész udvarban, mert reményük kecsegtette őket, hogy ha tizenegy ifijút megevett a Sárkány, talán a tizenkettediknek sikerül őt megölni. Mindnyájok áldását megnyerve, elért a lélekválasztó helyre, hol a Sárkányt meggyőzvén, nyelvét és szemét kiszedvén, távozott.

A nép örömriadással követte őt s a királykisasszony alig várta, de ő eltűnt, hogy testvéreitől bizonyos hírt hallhasson.

Alig ért a tetthelyre, látta, hogy a középső kés véres.

Elindult tehát a középső úton állatjaival s egy gunyhóhoz érve, reggel tüzet rakott. A gunyhó a Vasorrúbábáé volt, mikor a Vasorrúbába jött hazafelé, már messziről kiáltott, hogy fázik, engedjen neki helyet melegedni s mert az állatoktól félt, adott neki egy vesszőt, hogy üsse meg vele állatjait, majd megszelídülnek, mit meg is tett s legnagyobb csodálkozására kővé váltak az állatok.

Ekkor a Vénbanya könnyen bánt az ifjúval, megfogta s föld alatt levő tizenkét szobáján keresztül vezetvén, melyben arany, ezüst s embertetem volt nagy kádakban, egy pincébe értek, hol a Vénbanya az ifjút megabroncsolta s tizenkét lakatra kötötte.

A legidősebbik testvér egy királyhoz beszegődvén, sok pénzt szerzett magának, minek segítségével országokat járt be.

Végre egy hegyen állapodott meg, ahol három Ördögfira bukkant, mindhároman atyjoktól maradt örökségen osztozkodának. Az egyik örökség egy _ostorból_ állott, mellyel ha valaki egyet csattant, azonnal 175 föld alatt levő lélek jelent meg.

A másik örökség oly _bocskorból_ állott, melyet ha valaki felhúzott s e bűbájos szavakat mondta melléje:

– Ip, hop, ahol akarok, ott legyek!