Part 4

Isten valahára meghallgatta kérését. Egy este a mint lefekszik, alig alszik el, már is fölébred s nyugtalankodik. Kimegy a konyhába, tüzet éleszt hirtelen, akaratja ellenére is szelet bocsájt s anélkül, hogy észrevenné, mi történt, legnagyobb bámulatára hallja:

– Anyám, adj inget, gatyát és adj ennem! én megyek!

– Ott van a suton egy liba; egyél! – mondja az anya.

Mivel nem volt készen ing, gatya, elszakítá pendelének szélét s odaadta fiának, ki azonnal eltávozott a háztól.

Ez a fia volt az Este, mivel esteli időben született.

Az asszony a legnagyobb sopánkodás között feküdt le és aludt el, mivel alig született gyermeke s már is eltávozott.

Éjfélkor ismét fölébredt, tüzet élesztett, ekkor született másik fia: az Éjfél, kinek pendele másik felét adta oda, ez is eltávozott.

Hajnalkor szinte azon a módon született Hajnalka. Ennek az ingét adta oda az anyja. Ez is eltűnt. Az asszony egész napon szomorkodott azon, hogy egy éjjel három fia született és még sincs egy sem.

Bekövetkezett az este, már az asszony szunnyadófélben volt, mikor zörgést hall az ablakon. Hazajött Este, éjfélkor Éjfél, hajnalban Hajnalka. Reggel kimegy Hajnalka az útczára, látja, hogy a város gyászba van borítva. Bemegy, kérdezi anyját:

– Miért van ez?

Anyja megmondja neki, hogy a Sárkányok a király három leányát elvitték, ezért van a gyász.

– Menjen édesanyám, jelentse meg a királynak, hogy mi kiszabadítjuk a leányokat a Sárkányok körmei közül!

Az anyja elment, elmondta a királynak, ki nagyon megörült az ajánlatnak s magához hívatta a három vitézt. Amint a király megpillantotta őket, felkiáltott:

– De derék gyermekek vagytok, még ilyen három embert nem láttam országomban, ha leányaimat hazahozzátok, nektek adom feleségül s azonfelül fele királyságomat!

– Jól van király – felelt Hajnalka –, mi a királykisasszonyokat hazahozzuk, csak egy kérésünk van: csináltass háromszáz mázsa vasból vasmacskát és háromszázhatvanhat mázsából láncot!

A király megcsináltatta.

Hajnalka azt mondja testvéreinek:

– No, vegyétek föl e vasmacskát és lánczot s hozzátok utánam!

De azok meg sem bírták mozdítani. Hajnalka felszedte a lánczot karjára, a vasmacskába pedig beleakasztotta a mutatóujját, fölvetette a vállára s útnak indultak.

Mentek, mentek, már az óperencziás tengeren is túl értek egy tetűlépéssel, egy bolhaugrással, mikor megálltak.

– No, bátyáim – szólt Hajnalka –, hajítsátok föl e vasmacskát az égbe. De minek is mondom ezt, mikor föl sem bírjátok emelni!?

Hajnalka neki csóválja a vasmacskát, földobta az égbe.

– No most – mondja Hajnalka – menjen föl valamelyiktek!

Az öregebb azonnal útnak indult, de csakhamar visszatért, mert már oly magasan volt, hogy a földön levők csak akkorának látszottak, mint egy szúnyogczomb és még sem ért föl. Útnak indult a másik, de ez is visszatért; mert testvéreit szúnyogköröm nagyságuaknak látta és még sem érte el a vasmacskát.

Ekkor Hajnalka megesküdtette testvéreit, hogy addig ott lesznek, még vissza nem tér. Hajnalka fölment, megrázta a lánczot, vele testvéreit alól majd agyonverte. Ezek is meg akarták rázni, de alig bírták egy keveset megmozgatni.

Hajnalka útnak eredt a másvilágon. Ment, mendegélt, végre megpillantott egy kácsalábon forgó kastélyt.

– Kutya egye meg a véred, állj meg, urad parancsolja!

De ez még hétszer sebesebben forgott.

– Állj meg, ide-oda teremtette, kis Hajnal parancsolja!

A kastély megállott, Hajnalka bement, a legöregebb királyleányt ott találta; ez mindjárt elébe szaladt Hajnalkának s így szólott:

– Mindig mondta az én uram, hogy utoljára is kis Hajnal fog megszabadítani engem!

– Még nem bizonyos, majd akkor tudjuk meg, ha a Sárkányt legyőztem. Miről lehet megismerni urad jöttét?

– Hét mérföldről hazahajít buzogányán egy nyulat, hogy felét süssem, felét főzzem meg számára!

Alig mondta ki e szavakat, az asztalon terem a buzogány a nyúllal. Hajnalka felkapja a buzogányt s még hét mérföldre dobja vissza és félrevonul.

– Ejnye, ki dobta vissza buzogányomat – szól a hétfejű s legöregebb Sárkány. – Az öcsém nem, mert azok ily bolondságot nem tesznek. Bizonyosan kis Hajnal tette ezt.

Mikor hazaért, mindjárt mondja feleségének:

– Ki van itt, bűzt érzek!

– Nincs itt senki, kedves uram. Az egész világot bejárod s magaddal hozod a bűzt!

– Hol vagy, kis Hajnal? – szól a Sárkány – Neked itt kell lenned!

Hajnalka előugrik:

– Mit akarsz, kutya?

– Gyere, együnk! – szól a Sárkány.

– Egyék a bolond, egyikünknek meg kell halni, a másik aztán majd eszik kedve szerint.

Kimentek birkozni. Hajnalka legyőzte a Sárkányt, fejeit levagdalta, mindegyikből kivágta nyelvének a hegyét s leszedte a körmeit is, mind a tarsolyába vetette, azután visszatért a kastélyba. A királyleány majd kibújt a bőréből, mikor Hajnalkát meglátta.

– No gyerünk! – szól a királyleány.

– Várjunk még egy keveset, a többi testvéreid is itt vannak valahol, őket is meg kell mentenem!

Erre a királyleány nagyon megszomorodott, mert őt ragadta el a Sárkány legelőször. Hogy testvérei sincsenek otthon, nem tudta. Megcsókolták egymást, elváltak. Hajnalka tovább ment, a királykisasszony a kastélyban maradt.

Hajnalka ment, mendegélt, még egyszer szemébe ötlött a lúdlábon forgó kastély.

– Kutya egye meg a véred, állj meg, urad parancsolja.

De az még hétszer sebesebben forgott, mint azelőtt.

– Állj meg, ide-oda teremtette, kis Hajnal parancsolja!

A kastély megállt. Hajnalka betekintett, gyönyörű szép leányt látott varrogatni; kopogtatott az ajtón és benyitott. A királykisasszony elébe szaladt. Hajnalka csak azt kérdezte:

– Micsoda a jele az urad jövetelének?

– Tizennégy mérföldről hazahajít buzogányán egy őzet.

Alig mondta ki ezt a királykisasszony, mikor a buzogány az asztal közepén forgott. Megkapta Hajnalka a buzogányt, huszonnyolcz mérföldre dobta vissza. A Sárkány ezen megszeppent s úgy okoskodott:

– A bátyám ezt nem tehette, mert nincs annyi ereje, az öcsém pedig nem tesz ilyen bolondságot!

Alig érkezett haza, mindjárt kérdezte feleségét:

– Ki van itt? Idegen bűzt érzek!

– Nincs itt senki!

– Itt kell lennie Hajnalkának. Mond meg, hol van?

Erre előugrik Hajnalka:

– Itt vagyok kutya, mit akarsz?

– Gyere, együnk – szól a tizennégyfejű Sárkány – s azután vívjunk!

– Egyék a bolond, egyikünknek meg kell halnia, a másik aztán majd eszik!

Hajnalka a tizennégyfejű Sárkányt is legyőzte. Csak úgy bánt vele, mint a hétfejűvel.

Visszatért a kastélyba A királylány amint Hajnalkát meglátta, elébe futott s egész örömmel mondta:

– No, most hát menjünk!

– Ne még, előbb a húgodat is meg kell szabadítanom!

Összeölelkeztek s Hajnalka útnak indult.

Ment, mendegélt, végre megpillantotta a darulábon forgó kastélyt.

– Állj meg, kutya egye meg a véred, urad parancsolja!

De az még tizenhétszer sebesebben forgott.

– Állj meg, kis Hajnal parancsolja!

A kastély megállt. Hajnalka bekukucskált a kulcslukon, gyönyörű teremtést látott varrogatni. Kopogtatott és bement. A királyleány elébe szaladt:

– Mindig mondta az én uram, hogy utoljára is kis Hajnal fog engem kiszabadítani!

– Majd elválik, mi a jele az urad jövetelének?

– Mikor huszonnégy mérföldre van az uram, hazahajít a buzogányán egy szarvast.

Alig mondta ki, mikor a buzogány az asztal közepén termett. Felkapta Hajnalka s negyvennyolcz mérföldre dobta vissza s a Sárkány orrát majd leütötte.

– Ez bizonyosan Hajnalka munkája volt. Testvéreim ilyent nem tehettek, mert nincs annyi erejök.

Alig ért haza, kérdezte feleségét:

– Hol van Hajnalka, add elő!

Előugrik Hajnalka:

– Itt vagyok, mit akarsz?

– Együnk! – szól a Sárkány.

– Majd eszik, a ki megmarad! – mondja Hajnalka.

Sokáig folyt a harcz, egyik sem győzött, végre egy tüzes összecsapás után Hajnalka leterítette a Sárkányt. Nyelveinek hegyét és körmeit tarsolyába tette; azután bement a királyleányhoz:

– No, most már mehetünk – szólt Hajnalka. – Tudom, hogy testvéreid már megúnták a várakozást!

– De ne menjünk még – mondja a királyleány, – hanem előbb nézd körül a helyet, hol vívtatok, ott találsz egy ajtót, azt nyisd föl, ott lelsz egy aranyvesszőt, vedd fel, ha ezzel a vesszővel megcsapod a kastélyt, az aranyalmává változik, ezt tedd a zsebedbe, akkor mehetünk.

Hajnalka úgy tett s útnak indultak.

Mikor a másik várhoz érkeztek, a két testvér összeölelkezett, azt a várat ott talált ezüstvesszővel ezüstalmává változtatta; a harmadik várat rézvesszővel rézalmává változtatta.

Elindultak a láncz felé, hol Hajnalka feljött a másvilágra. Hajnalka megrázta a lánczot, testvérei is megmozgatták. Hívek maradtak esküjökhöz, őrizték a helyet, pedig Hajnalka már hét év óta kódorgott a másvilágon.

Hajnalka ölébe vette a három lányt s velök lefelé ereszkedett, mikor hirtelen megjelent egy Kalefaktor nevű szárnyas ember, a lánczot derekán elvágta s a leányokat az öléből kiragadta. Hajnalkának mit volt mit nem tenni, vissza kellett menni, a merről jött.

Egyszer roppant zúgást hall, hát észreveszi, hogy esik a kénköves eső. Mindent fölégetett mellette, de őneki nem ártott, mert vasköpönyegben volt. Roppant sivítást is hallott valami oduban. Odamegy, látja a grifffiakat kínlódni. A kénköves esőt ki nem állhatták. A mint a grifffiak meglátták Hajnalkát, könyörögtek neki:

– Ments meg minket, ember, majd megszolgáljuk még neked!

Hajnalka betakarta vasköpönyegével a griffmadarakat. Mikor az eső elmult, azt mondták a griffmadarak Hajnalkának, rejtse el magát, mert az anyjok ha meglátja, elnyeli. Ugyanis a kéneső a griffmadár fiait minden esztendőben elölte s ha most meglátja, hogy fiai megmenekültek, akit ott talál, felfalja. Nagy suhogással repült a griffmadár oduja felé s amint a fiait meglátta, kérdezte:

– Ki mentett meg benneteket a kénesőtől?

– Nem volt itt semmi eső – mondták a grifffiak.

– Dehogy nem volt, hisz minden föl van perzselve, csak mondjátok meg amit kérdezek!

– Nem merjük, mert felfalod!

– Nem falom, csak mondjátok!

Erre azután kivallották.

– Gyere elő, ember!

Hajnalka előjött, a griff azonnal bekapta; a fiak egyre könyörögtek, hogy ne bántsa szabadítójukat!

Sok kérés után Hajnalkát kiköpte s kétszerte szebb és derekabb emberré vált, mint volt azelőtt.

– Mit kívánsz, ember – szólt a griff. – Bármit kívánsz, mindent megteszek!

Hajnalka azt kívánta, hogy szállítsa őt le a másvilágra.

A griff megigérte. Huszonegy bivalyt süttetett, huszonegy akó bort rendelt és megparancsolta Hajnalkának, hogy valahányszor jobbra tekint: egy bivalyt, ha balra: egy hordó bort vessen a szájába. Útközben a griff addig-addig tekintgetett jobbra-balra, hogy már csak egy hordó bor volt és a földet még sem érték el. Jobbra tekint a griff, de Hajnalka nem dobott a szájába semmit.

– Vess bele valamit, mert mindjárt eleresztelek – mondja a griff.

Hajnalka levágott egy darabot a maga sonkájából, bevetette a griff szájába, utána a hordó bort s leértek a földre.

A griff kiköpte a czombdarabot és a helyére ragasztotta.

Míg Hajnalka fent járt, Kalefaktor elvitte a királyleányokat a királyhoz s mondta, hogy ő szabadította meg a leányokat, bizonyságul a Sárkány nyelveit is megmutogatta s követelte a legkisebb királyleányt feleségül.

A király odaigérte, de a királyleány vonakodott hozzámenni, mert nem ő szabadította meg.

Az atyja rimánkodott leányának, végre a királyleány megigérte, hogy hozzámegy Kalefaktorhoz, ha az apja oly ruhát csináltat neki, mint amilyen a jegyruhája a másvilágon volt.

A király előhivatta a szabóját, megparancsolta neki, hogy holnap reggel nyolcz órára leányának oly ruhát csináljon, mint amilyen annak a másvilágon volt.

– Adj felséges király mustrát!

A király pofoncsapta a szabót.

– Hát azért tettelek birodalmamban első szabónak, hogy még mustrát kérj; ha holnap reggelre kész nem lesz a ruha, felakasztatlak!

A szabó szomoruan járt le s föl az útczán, egyszer csak egy fiatal ember megszólítja, hogy fogadja föl legényévé.

– Nem kellesz nekem – szól a szabó, – hisz holnap már úgy is az akasztófán függök!

– Hogyan?

A szabó elbeszélte az egészet, a legény megigérte, hogy ki fogja segíteni a bajból, csak fogadja fel! A szabó felfogadta.

Mikor a többiek már lefeküdtek, a szabólegény: Hajnalka, kiment az udvarra, megcsapta aranyvesszejével az aranyalmát s előtte termett a huszonnégyfejű Sárkány kastélya, belement, kihozta a menyasszonyi ruhát, azután ismét megcsapta a kastélyt s az aranyalmává vált. A ruhát bevitte a szobába, fölakasztotta a fogasra, lefeküdt s elaludt.

Éjszaka fölébredt a szabó felesége, meglátta a nagy fényességet, tüzet kiáltott, de a szabó lecsitította.

Másnap Hajnalka elbúcsúzott a szabótól, pedig a szabó tovább is tartotta volna, marasztalta, de nem maradt.

– Nekem mennem kell – szólt Hajnalka, – nálam egy nap egy esztendő!

Most meg azt kívánta a királyleány az apjától, hogy csináltasson neki olyan gyűrűt, mint amilyen volt a jegygyűrűje a másvilágon.

A király magához hivatta az ötvösét, de ez is úgy járt, mint a szabó. Ezen is Hajnalka segített éppen úgy, mint a szabón, s ennek a felesége is tüzet kiáltott, mikor a gyűrűt meglátta.

A királyleány most már láthatta, hogy itt kell lenni Hajnalkának. Azt kérte az atyjától, hogy engedje ki még egyszer kocsikázni. Az atyja megengedte.

Mikor kikocsikázott, az ötvös felé hajtatott; s az ablakon keresztül meglátta Hajnalkát. Mindjárt megállította a hintót, bement az ötvöshöz s Hajnalkát a királyi palotába vitte.

Hajnalka megmondta a királyleánynak, hogy a szoba minden ajtaját s ablakját csukassa be s ő majd elbánik Kalefaktorral. A királyleány úgy rendekezett, de egyet mégis nyitva hagytak véletlenül s mikor Hajnalka belépett a szobába, Kalefaktor a nyílt ablakon kirepült.

Hajnalka ezután felvilágosította a királyt, hogy ő szabadította meg a leányait s így lettek leányai Estéé, Éjfélé és Hajnalé.

Nagy lakodalmat laktak, boldogul éltek; míg egyszer Este és Éjfél irigykedni kezdett Hajnalkára s vesztére törtek. Abban egyeztek meg, hogy egy alkalommal, ha vadászni mennek, elvesztik. Ezért azt végezték, hogy pörgő karikát készíttetnek, olyant, hogy a felső része még a legélesebb borotvánál is hatszázszor élesebb legyen; azt majd a fűbe vetik s egyikök, mintha találta volna, felveszi s átadja Hajnalkának, hogy el tudná-e térdével törni? Cselük sikerült. Hajnalka a karikát térdén ki akarta egyenesíteni, térdét elvágta. Este és Éjfél rárohantak s meg akarták ölni, de nem sikerült; otthon mégis azt hazudták, hogy Hajnalkát a vadállatok tépték szét.

Hajnalka iparkodott hazamenni, de nem bírt, csak csúszkált az erdőben. Egyszer egy félkezű vadász bukkant reá. Csakhamar megbarátkoztak, belekapaszkodott a vadászba, ki őt lakásába vitte. Itt éldegéltek, a vadász nyulakat hordott, Hajnalka pedig elkészítette.

Mikor azután beleúntak a magányos életbe, elhatározták, hogy gazdasszonyt hoznak maguknak és pedig úgy, hogy legközelebb búcsú alkalmával Hajnalka kosárba ül, a vadász a kosarat a nyakába akasztja s bemegy vele a templomba; Hajnalka pedig azt a leány, amelyik megtetszik neki, megragadja s azt mondja:

– Hej, legyünk otthon!

A vadász pedig hazateremti őket. Úgy is történt. Herczegkisasszonyt hoztak magukkal, ki beleegyezett, hogy gazdasszony legyen, mert mind a vadász, mind Hajnalka nagyon szép volt.

Kalefaktorról tudták, hogy a szép asszonyt keresi, elhatározták magukban, hogy a vadász vadászni megy, az asszony pedig, mikor Kalefaktor a fán megjelen, beédesgeti a szobába, Hajnalka azután elbán vele. Úgy is történt. A vadász vadászni ment, Hajnalka elbújt, Kalefaktor a fán megjelent s a gazdasszonyt csábítgatta, hogy hagyja el kedveseit; a gazdasszony azután elmondta, hogy ő is szeretne megszabadulni tőlük, de nem tud s Kalefaktorral elmenne szívesen, hanem jőjjön be, míg felkészül. Kalefaktor nem akart mindjárt bemenni, de azután bement mégis, a herczegkisasszony becsukta az ajtót, Hajnalka előmászott és összevagdalta Kalefaktort, mire a vadász is hazatért s csonka karját belemártotta Kalefaktor karjába s az azonnal kinyőlt.

– Nosza, hamar márts bele engem is! – kiáltott Hajnalka.

A vadász belemártotta s kinyőlt a lába.

A vadász gróf volt, várába vitette ezután a herczegkisasszonyt s boldogul éltek; Hajnalka pedig visszatért a királyi udvarba, testvéreit, mint a kocsisokat, kenyérrel, vízzel tartotta s ipa halála után átvette az ország kormányzását és még most is uralkodik, ha meg nem halt.

(Ipolyi A. gyüjteményében 700. sz. Debreczeni János gyüjt. Parád.)

8. Leánytevő Sárkány.

Volt hajdan egy szegény ember, ki kenyerét terhes szolgálattal keresé, de ezt a szolgálatát is elvesztette. Elment szolgálatot keresni s összejárta talán az egész világot, de ki sem könyörült rajta.

Útközben végre találkozott egy farkassal egy erdőben. Kérdezi a farkas:

– Mit keres ebben a rengeteg erdőben, hol még a madár sem jár?

Miután elpanaszkodott a szegény ember, mondá neki a farkas:

– Én is épúgy eltévedtem társaimtól, hanem tudod mit? vigy el magaddal, hiszen csak megélünk ketten!

– Jól van, farkas barátom, jer’ velem, majd nekünk is felvirrad még valaha.

Amint ketten mennének, útjokban reábukkantak egy medvére, melyet, miután nyájasan köszöntöttek volna, megkérdeztek, nem volna-e neki kedve velök menni? mit el is fogadott. Most már hároman mentek.

Mikor már sokáig utaztak, találtak egy oroszlánt, mindjárt azzal állt elő: vajjon nem fogadnák-e őt is közéjök? Elfogadták, mert így többen voltak egy társaságban. Most már az egész nemes társaság ment, mendegélt mindaddig, míglen egy városhoz nem ért. Amint ahhoz már közel voltak, elrémültek nagyon, látván, hogy az egész város gyászfekete színű posztóval van beborítva. A város egyik végén volt egy rongyos viskó. Hogy veszedelembe ne kerüljenek, bement az ember. Körültekintvén, mit sem látott benne, mint egy vén asszonyt, kinek homloka jobban meg volt ránczokkal szántva, mint bármely szegény ember fiának a földje. Először egy kicsit megdöbbent, de bátorságot véve magának, megszólítá a vén boszorkányt:

– Jó napot kívánok, nénémasszony!

– Adj Isten neked is, kedves fiam!

Az ember nem akarván sokáig figurázni, megkérdezte:

– Mi volna annak az oka, hogy az egész város gyászposztóval van beborítva?

– Tudd meg, kedves fiam, legelőször, hogy itt az egész városban csak egy kút van, azután hogy abban a kútban van egy szörnyeteg: tizenkétfejű Sárkány, mely addig kinek sem ad vizet, míg neki egy leányt nem adnak eledelül. És ez már oly hosszú idő óta tart, hogy már minden városbeli leányt fölemésztett. Jelenleg a király gyönyörű leányára került a sor. A király mély bánatba merült egyetlen leánya miatt: az egész várost gyászposztóval borítatta be s kihirdette az egész birodalmában, hogy az kapja a királyleányt feleségül és a fél birodalmat, aki a leányát megmenti. Azonban mindeddig nem találkozott, a ki a Sárkány szemébe mert volna nézni.

Búcsútvett a szegény ember az asszonytól s a kút felé tartott, hova sok nép tolult. Mindenki látni akarta, hogy nyeli el a szörnyeteg a királyleányt.

Amint odaért, kérdezte a néptől, hogy hova viszik ezt az ártatlan leánykát?

– A kútban levő Sárkánynak – feleltek neki.

Alighogy odaérkezett a hintó, melybe hat gyászlepellel beborított ló volt befogva, a király szolgái azonnal kiemelték a leánykát a hintóból. Ekkor a szegény ember odament a király leányához, hogy ő társaival megszabadítja. A király és királyné ki sem mentek, csak a vár bástyájáról nézték, hogy nyeli el a szörnyeteg kedves leányukat.

A szörnyeteg nem jött mindjárt ki, a szegény ember már megúnta a várakozást, azért az oroszlán maga nézett be, de amint bekukkant a kútba, emelkedni kezdett a Sárkány. Minthogy a szegény embernek a bal kezére esett a kardja, kirántotta baljával s a Sárkánynak három fejét lecsapta, de csakhamar jobb kezébe vette a kardot és ismét három fejétől fosztotta meg az utálatos szörnyeteget. Most a Sárkány egyszerre kidobta magát a szárazföldre, mire az állatok megrohanták és széttépték.

A leány ezt látva, majd bibújt a bőréből s az ujján levő gyűrűt ketté törve, egyik felét magának tartá meg, a másikat a szegény embernek adta.

A szegény ember pedig a Sárkány tizenkét nyelvéből, füléből, lábából, ujjából, orrából a hegyét levágta, tarsolyába tevé és a fáradság után lenyugodván, elaludt.

Nem messze a kúttól volt egy magas fa, melyen régóta leselkedett egy czigány, mindig fenyve baltáját, mellyel a Sárkányt le akarta vágni; de mivel a szegény ember megelőzte őt, ezért felette bosszankodott reá és hozzája menvén, fejét levágta. Utána elment a királyhoz s fejszéjét villogtatva mondta, hogy ez a fejsze volt, amellyel levágta az utálatos állat fejét s mutatta az állat tagjainak a darabjait is. Erre lakodalomhoz fogtak, ettek, ittak, vigadtak s éltették a czigányt, kivéve a királyleányt, ki szomorkodva nézte mindezt.

Míg ezek vigadoznak, kinyugodván magát a farkas, felkelt s látja, hogy ura vérben fekszik, feje is le van vágva, kétségbeesetten fut a medvéhez és az oroszlánhoz, felzavarja s nézik urokat, hogy lehetne rajta segíteni?

A medve hallott valaha a gyógyító füvekről, az oroszlánt magával vivé, a farkast pedig oda rendelé gazdájokhoz őrzőül. Sok keresés után előtaláltak egy kígyót, mely puttonykát vitt a nyakán, kérdezték tőle:

– Kígyó barátom, mit viszesz hátadon?

– Élesztő vizet a testvéremnek, mert éppen most egy kerék keresztülment a nyakán, őt akarom feléleszteni!

Kértek tőle egy keveset, elmondták, hogy háladatosak lesznek; de a kígyó nem akart adni. Ekkor a medve úgy megcsapta a kígyót a talpával, hogy a kígyó azonnal a földre rogyott; az oroszlán a nyakára vevé a puttonyt s futott gazdájához, a medve utána. Megfogták gazdájuk fejét, odaillesztették a nyakához, ráöntötték a vizet, úgy összeforrt, mintha sohasem volt volna levágva. Az ember felébredvén, oly szép lett, mintha királyvérből származott volna.

Míg ezek így történtek, a királyleány legnagyobb szomorúságban tölté perczeit, mit atyja észrevevén, szolgáját azonnal a jósló vén asszonyhoz küldé, hogy kérdezze meg, vajjon ki ölte meg a Sárkányt? A jósló asszony azt felelé:

– A czigány.

A farkas ezalatt arra kérte gazdáját, eressze el a király udvarába, de előbb tegyen a nyakára egy kosarat. Gazdája nem akarta elereszteni, hanem a farkas nem nyugodott. Amint a farkas odament, a kutyák észrevették s elkezdtek szokatlan hangon ugatni, az emberek kiszaladtak, a czigány alól pedig egy vánkos kiesett. A kutyák majd hogy szét nem tépték a farkast, a lármára még a királykisasszony is kiment, ki azonnal megismerte a farkast s kiáltott az inasoknak, hogy csendesítsék le a kutyákat és senki se merje bántani a farkast. A farkas fel és alá sétált a palotában, ki sem merészkedett hozzányúlni, csak a királyleány, ki levevé a kosarat a nyakáról s a legfinomabb ételekkel és süteményekkel telerakván, ismét nyakára akasztotta és elbocsájtotta. A farkas hazaérkezvén, gazdájának adta oda a kosarat, ki egyenlően felosztotta az ételt.

Ezután a medve kéredzkedett el, ez is hasonló szerencsében részesült, ez alkalommal a czigány alól ismét kiesett egy párna. Végre engedelmet kért az elmenésre az oroszlán, ez is oly szerencsés volt, mint a többi s ekkor a cigány alól az utolsó párna esett ki.

A király mindezt megfigyelte, az oroszlánt pedig kileste, hogy hova viszi az ételt? Látta, hogy egy viskóba s ott egy embernek adja át. Alig ért haza a király, rögtön megparancsolta, hogy kocsisa hatlovas kocsiba fogjon be s hozza be a viskóból az embert és az állatokat. Mikor a király udvarába értek, a czigánynak már ekkor mintha tövisből volt volna a széke, úgy ült; de ott kellett ülnie.

Amint felértek a palotába, a királyleány azt kívánta édesatyjától, hogy az embert vele szembe ültesse. Mikor ez megvolt, azt mondta:

– Ime, jó atyám, szemközt ül velem, akinek az életemet köszönöm!

Ezzel elővette a fél gyűrűjét és a szegény ember is megmutatta a másik felét és hogy a királynál nagyobb hitelre találjon, elővette tarisznyáját és kirakogatta a Sárkányból levágott darabocskákat, mire a czigány is előszedte az ő darabocskáit, csakhogy rövid vizsgálódás után kitűnt, hogy a czigány előtt már valaki vágott belőle és az is kijött, hogy a czigány volt a gyilkos.